Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Sienkiewicz: A keresztes lovagok_MOBI

Sienkiewicz: A keresztes lovagok_MOBI
540 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    V. fejezet

    Másnap a két bogdanieci nemes Povalával együtt ment el a reggeli misére a dómba, nemcsak a köteles áhitatból, de azért is, hogy lássák a királyi udvart és a vendégeket, akik a királyi várban összegyűltek. Povala sok ismerőssel találkozott az utcán, köztük számos olyan lovaggal, akinek neve ismert és híres volt az országban, sőt a külföldön is. Zbiszko bámulva nézte valamennyit és titokban megfogadta, hogyha mostani ügye-baja szerencsésen végződik Lichtensteinnal, minden erejével azon lesz, hogy vitézségre, bátorságra és lovagi erényekre e jeles vitézekkel mérkőzhessék. Az egyik lovag, aki a krakói várnagy rokona volt, azt ujságolta nekik, hogy az a kanonok, akit királyi levéllel küldtek Rómába, hogy hívja meg IX. Bonifác pápát a keresztelőre, azzal az izenettel jött haza, hogy a pápa ő szentsége ugyan még nem tudja, hogy személyesen eljöhet-e az ünnepélyre, de mindenesetre elküldi meghatalmazott követét, hogy tartsa keresztvízre a születendő királyi gyermeket. A lovag a pápának azt a kívánságát is megemlítette, hogy iránta való szeretetből kereszteljék az újszülöttet a Bonifác névre. Beszéltek arról is, hogy Zsigmond magyar király legközelebb szintén megérkezik. Zsigmond jövetelére egész bizonyosan számítottak, mert tudták, hogy igen gyakran hivatlanul is ellátogat oda, ahol ünnepségeket, lovag- és tornajátékokat tartanak, mert nemcsak király akart lenni, hanem azt is szerette, ha mint lovagot és énekest is dicsőítik.
    Mazkónak sok hallgatója akadt. Mivel ő maga többször beszélt Vitold fejedelemmel, jól ismerte minden tervét, szándékát s ezt oly részletesen és érdekesen tudta elmondani, hogy a lovagok feszülten figyeltek minden szavára.
    - Ez a hadjárat tulajdonképpen keresztes háború - magyarázta Mazko - mert Vitold pogányok ellen indul. S mivel Vitold, ámbár nagyfejedelemnek hivatja magát, tulajdonképpen csak Jagiello helytartója s az ő nevében kormányozza a litvánokat, világos, hogy a háború érdeme és dicsősége is a királyé lesz. Milyen dicsőséget hoz azonban a csak nemrég megkeresztelt litvánokra s mily nagyon gyarapítja majd Lengyelország hatalmát, ha az egyesült hadak oly vidékre is elviszik a keresztet, ahol eddig a Megváltó szent nevét csak gúnyolódva vagy káromkodva emlegették!
    A nemesek kíváncsian hallgatták Mazkót, sokan azonban, akik nem egészen voltak tisztában azzal, hogy tulajdonképpen ki ellen is indul Vitold, azt kérdezték:
    - Először is azt mondd meg, ki ellen indít háborút a fejedelem?
    - A sánta Timur ellen! - felelte Mazko.
    Most pillanatnyi csönd lett. A lovagok ugyan gyakran hallottak egyet-mást a vad tatárhordák és törzsek civódásáról, egyenetlenségeiről, de mindez nem igen érdekelte őket. Ellenben nem volt köztük egy sem, aki meg ne döbbent volna a rettenetes Tamerlán nevének hallatára, amelyet akkoriban szintoly félelemmel és borzadozva emlegettek, mint valamikor régen Atilla nevét. Mert Timur Lenk, a sánta Timur, huszonhét leigázott birodalomnak volt az ura; zsarnoka a moszkovita Oroszországnak, Szibériának, Kínának és Indiának; ura Iszpahánnak, Halebnek és Damaszkusznak, akinek hatalmas keze az arábiai sivatagon át egész Egyiptomig és a Boszporuson át a görög császárságig ért. - Tamerlán az emberi nem kiirtója, aki roppant gulákat rakott levágott emberfejekből; győztes minden csatájában, diadalmas hadvezér, akit soha sereg meg nem állított hódító útjaiban.
    Midőn Tochtamysz, akit ő ültetett a «sárga» és «kék» hordák trónjára s még fiának is elismert, hatalma és ereje tudatában függetlenségre kezdett törekedni, a rettenetes «atya» egyetlen kézlegyintéssel lelökte trónjáról és földönfutóvá tette.
    Tochtamysz a litván helytartóhoz menekült s Vitoldnak az volt a szándéka, hogy visszaülteti őt trónjára. Ámde ebben az esetben mindenekelőtt a világhódító sánta Timurral kellett megmérkőznie.
    Ez volt az ok, hogy a lovagok megdöbbenve néztek össze és elhallgattak. Végre egy idősebb lovag, Jaglovi Kazko így szólt:
    - Annyi bizonyos, hogy nem valami jött-menttel lesz dolgunk.
    - S akárhogy fordul a kocka - jegyezte meg Dlugolasz Miklós bölcsen - nekünk ugyancsak kevés hasznunk lesz belőle, mert utóvégre is nem teljesen mindegy-e nekünk, akár Tochtamysz, akár valami más semmiházi uralkodik azokon a Béliál ivadékain?
    - Tochtamysz mindenesetre megkeresztelkedik - mondá Mazko.
    - Az még kérdés. Mert hogy lehetne bízni e pogány kutyák szavában, akik még Krisztusban sem hisznek?
    - Az Úr Krisztus nevének dicsősége már magában is megéri azt, hogy meghaljunk érte - jegyezte meg Povala.
    - És a lovagi becsület szintén - tette hozzá Garbovi Zavisza. - Én köztünk is sokat tudok, aki elmegy ebbe a háborúba.
    - S ráadásul örök földi dicsőséget is szereznek - tódította Tacevi Povala. - Én magam örülök ennek a háborúnak, mert bizonyos, hogy kemény legénnyel kell szembeszállnunk. Ez a Timur legyőzte az egész világot és huszonhét királyságon uralkodik. Micsoda dicsőség a mi népünkre, ha a hatalmát megtörhetjük!
    - Maga a német lovagrend is küld csapatokat Vitoldnak - jegyezte meg az egyik lovag. - A keresztes lovagok kénytelenek erre, mert először nagy gyalázat lenne rájuk, ha nem tennék s másodszor a maguk érdeke is követeli, hogy bebizonyítsák a Szentatyának, hogy szívesen hadakoznak a pogányok ellen. Azt beszélik, hogy Lichtenstein Kuno, a német lovagrend követje, nem csupán a keresztelőre jött, hanem erről a dologról is tanácskoznak.
    - Éppen itt jön! - kiáltott föl Mazko hirtelen.
    - Valóban ő az! - szólt Povala arra tekintve. - Úgy látszik, nem sokáig mulatott Tyniecben az apátúrnál.
    - Alighanem nyugtalan volt és nem volt maradása - szólt Mazko komoran.
    E közben Lichtenstein Kuno elhaladt a beszélgetők mellett, de sem Mazkót, sem Zbiszkót nem ismerte meg, mert tegnap sisakban látta őket, pedig a sisak akkor is elfödi az arc nagyobb felét, ha a rostélya nyitva van. A keresztes lovag biccentett fejével Tacevi Povalának s aztán apródjától követve lassan, méltóságteljesen fölment a lépcsőkön.
    Most megkondultak a harangok, jelentve, hogy a mise megkezdődik; a harangkongás nyomán nagy sereg csóka és galamb röppent föl, melyek a toronyban fészkeltek. Mazko és Zbiszko a többiekkel együtt szintén bementek a templomba. Lichtenstein gyors visszajötte nagyon nyugtalanította őket.
    De míg az öregebbik Bogdaniec csak alig bírta fékezni izgatottságát, addig Zbiszko aggodalmait csakhamar elnyomta az érdeklődés és kíváncsiság, melyet a királyi udvar látása keltett benne. Soha életében nem látott szebbet, fényesebbet, pompásabbat, mint ez a fölséges templom és a díszes gyülekezet, melyben ott voltak a királyság legelső emberei, egyképpen nagyok és híresek a harcban és a tanácsban.
    Legfeszültebben mégis a király jöttét várta Zbiszko s amennyire lehetett, előre is furakodott a stallumokig, melyek mögött, egészen közel az oltárhoz két piros-bársonypárna volt, mert a királyi pár rendesen térden állva szokta végighallgatni a misét. A fényes gyülekezetnek nem sokáig kellett várnia. A sekrestye ajtajában először a király jelent meg, úgy hogy mindenki láthatta. Fekete haja, melynek egy-egy csomója mindig borzasan lógott a homlokába, két oldalt hosszasan omlott le a vállaira, de a füle mögé simítva. Szembetünő volt simára borotvált arcának sötét színe, valamint hajlott, hegyes orra. Szája szögletei körül mély ráncok voltak; apró, villogó, fekete szemeivel élénken tekintgetett körül, mintha jól meg akarná nézni, kik és hányan vannak ott, mielőtt az oltárhoz menne. Vonásai jóságosak voltak; de egyúttal meglátszott rajtuk a belső, fojtott feszültség és izgatottság és gyors, bizonytalan mozdulatai mutatták, hogy fél a gáncstól, a gúnyos megjegyzésektől. Ezért szemmel láthatóan vigyázott magára s arra, hogy megóvja királyi méltóságát, melyhez a véletlen szerencse folytán jutott. Könnyű volt észrevenni azt is, hogy a legcsekélyebb ok szörnyű haragra lobbanthatta s aki látta ideges, ingerült mozdulatait, elhihette, hogy annak idején, mikor a keresztes lovagok csalárdságára rájött, dühösen rivalt rá követjükre:
    - Te írásokkal jösz hozzám, hogy megcsalj, én pedig karddal rontok rád, hogy megöljelek!
    De mély és őszinte jámborsága most már fékezte és korlátok közé szorította vele született hevességét. Nemcsak az imént megkeresztelt litván fejedelmek és hercegek, hanem a már nemzedékek óta keresztény lengyel nemesek is mindig épültek a király áhitatán, valahányszor a templomban voltak vele. Mert Jagiello időnként félretolta a bársonypárnát és nagyobb töredelme és buzgósága jeléül alázatosan térdelt a puszta kövön; gyakran könyörgésre tárta karjait s mindaddig fölemelve tartotta, míg csak a fáradtságtól le nem hanyatlottak. Naponkint legalább három misét hallgatott és mély áhitattal, ájtatosan imádkozott. Mikor Úrfölmutatásra csöngettek, leborult a kőre és úgy imádta a szentostyát, az Úr Krisztus valóságos testét. Mise végeztével rendesen megkönnyebbülve távozott a templomból, mint aki jótékony álomból ébred föl. Felüdülve, a hevessége is szelidebb érzelmeknek adott helyet, s az udvari nép csakhamar rájött, hogy ez a legkedvezőbb idő arra, hogy bocsánatát megnyerjék vagy jóságáért könyörögjenek.
    Jadviga királyné is a sekrestye ajtaján lépett be a templomba. Mihelyt a stallumok közelében álló lovagok megpillantották, önkénytelenül letérdeltek, már életében megadva neki a szenteknek járó tiszteletet. Zbiszko is letérdelt, mert az egész gyülekezetben senki sem kételkedett abban, hogy Jadviga aki évek óta tart már szigorú bűnbánatot, oly igaz, szent, akinek képe a jövőben az oltárokon fog ékeskedni. Csodatételeinek híre a nemesek és a nép közt szájról-szájra járt. Általánosan beszélték és hitték, hogy a betegeket puszta kézföltevéssel meggyógyítja. Szavahihető szemtanuk állították, hogy a maguk fülével hallották, amint egyszer Krisztus megszólalt az oltáron és beszélt hozzá. A külföldi fejedelmek térden állva tisztelték és hódoltak neki, még a dacos keresztes lovagok is meghajoltak előtte és nem merték kedvét szegni semmiben, sőt maga IX. Bonifác pápa is szentnek és az Egyház kiválasztott leányának nevezte. Egész világ csodálta tetteit s álmélkodva gondolt arra, hogy az Anjou-háznak és a lengyel Piaszt-nemzetségnek ez a csodaszép leánya, a hatalmas magyarországi Lajos gyermeke, aki a legfényesebb királyi udvarban nevelkedett, lemondott a maga személyes boldogságáról, boldogító első szerelméről és nőül ment a «félvad» litván fejedelemhez, csakhogy vele és általa Európa legutolsó pogány nemzetét is megnyerje a kereszt vallásának. S amit nem bírt véghez vinni a németek egyesült ereje, a keresztes lovagok roppant hatalma, a sok keresztes háború és a patakokban ontott vér, azt Jadvigának egyetlen szava megvalósította. Az «apostoli» cím soha szebb és fiatalabb koronás főt nem ékesített, ekkora jámborság, áhítat és önfeláldozás sohasem párosult egy személyben, sem a női szépség ily angyali jósággal és a szelid megnyugvással.
    Hírét, dícséretét a troubadourok széthordták Európa minden udvarába s a lovagok messze földről jöttek Krakóba, hogy lássák a szent királynét. A nép rajongott érte és csak azt sajnálta, hogy Isten nem áldotta meg gyermekkel választott leányát. De most megszűnt ez a szomorúság is és az örvendetes hír minden nemzetek örömére szerteszállt a világon; még maguk az idegen királyok is örültek rajta és Rómában nyilvános Te Deum-ot tartottak, melyen maga ő szentsége, a pápa pontifikált.
    Szorongó örömmel várták a nevezetes, boldog napot s mindenki előre számolgatta, hogy mikor virrad föl a nap, melyen a királyné örököst ad a lengyel trónnak. A krakói püspök, aki egyúttal kora híres, tudós orvosa volt, megmondta ugyan, hogy a nevezetes pillanatok bekövetkezéséig több hét is elmúlik, de az akkori szokások értelmében már készülődtek a nagy ünnepségekre, melyek rendesen több hétig szoktak tartani.
    A királyné karcsú volt és nyúlánk és szép termetéhez jól illett egyszerű, szerény ruhája. Ifjúságában, mikor apja, a dicső emlékezetű Nagy Lajos magyar király udvarában élt, ahol ő volt a legszebb valamennyi udvarhölgy között, fényes, díszes ruhákban járt, arany ékszereket, karpereceket, gyöngyfüzéreket, drága gyűrűket és kösöntyűket viselt, de az idők folyamán lassanként abba hagyta a fényűzést s később egyszerűen úgy öltözködött, mint az apácák és még így is aggódott, hogy túlságosan hódol a világi hivalkodásnak.
    Jagiello király, midőn először hallotta az örvendetes hírt, azonnal parancsot adott, hogy a királyné szobáját aranyos szövésű brokáttal újra kárpitozzák; ezt azonban a királyné nem engedte. Az erre szánt pénzt kiosztotta a szegények közt s azt mondta, hogy miután a fényűzésről úgy is lemondott, Isten kegyelmét és ajándékát minél szerényebb szobában óhajtja inkább megvárni. De annyiban mégis engedett férje kívánságának, hogy nem öltözködött többé úgy, mint az apácák, hanem valamivel díszesebb ruhákat viselt.
    És a templomban levők mindnyájan szeretettel, tisztelettel néztek most rá, amint a sekrestye ajtaján belépett, azt gondolván magukban, hogy a szent asszony földi ékességek és ékszerek nélkül is szép, mert Isten kegyelmének nyilvánvaló jelei ott fényeskednek az arcán és tiszta homlokán.
    Jadviga lassan az oltár felé ment; mély áhitattal tekintett föl a magasba, egyik kezében a szentolvasót, a másikban imádságoskönyvét tartva. Az arca halvány volt és kék szemében szelid, kegyes lelkének angyali békéje tükröződött...
    Zbiszko meghökkenve, álmélkodva nézte... Már régen megtanulta és tudta, hogy kötelessége szeretni a királyt és a királynét, de eddig inkább csak tisztelte őket. Most azonban, mint mikor a sínylődő parázs egyszerre lobbot vet a széltől, az ő szívében is föllángolt a lelkesedés és alattvalói hűség lappangó tüze és forró vággyal óhajtotta, bár nyílnék alkalma, hogy őszinte odaadását bebizonyíthassa!... Szeretett volna repülni a végekre, ahol a pogányok garázdálkodtak, hogy halomra ölje őket a szent királyné tiszteletére s magában el-eltünődött:
    - Vitoldhoz kellene szegődnöm... Mert mi más módon szolgálhatnék ennek a szent asszonynak, hisz másutt mindenütt békesség van az országban!...
    Az eszébe sem jutott, hogy a kardnál és a csákánynál egyébbel is szolgálhatná a trónt. Ifjúi lelkesedésében egymaga is szembeszállt volna a sánta Timur egész hadseregével s egy pillanatra megfeledkezett Danusiáról is. Mert Danusiának csak három német lovag halálát igérte, Jadviga azonban Istentől rendelt úrnője volt, akinek tiszteletére egész sereg pogányt szándékozott kiirtani...
    És mialatt egyre nézte az áhitatosan imádkozó királyné mélyen alázatos, szent alakját, szeretett volna ő is imádkozni érte... De hát még a Miatyánkot se tudta!... Egy vilnai franciskánus ugyan tanítgatta rá, de bizony kevés haszonnal.
    - Pater noster, qui es in coelis, sanctificetur nomen tuum - fohászkodott Zbiszko, de tovább nem tudta az imádságot és azért így folytatta:
    - Adj a mi szeretett királyasszonyunknak egészséget, életet, boldogságot és légy hozzá irgalmasabb, mint a többiekhez...
    És mivel ezt a könyörgést ő mondta, akinek feje fölött már ott lebegett a szigorú ítélet, sőt tán maga a halál is, bizonyos, hogy az Úr kedvesen fogadta őszinte fohászkodását.
    Mikor a misének vége volt, Zbiszko megörült, mert azt hitte, hogy most odaborulhat a szent királyné lábai elé... De az első misét nyomban követte a második s ezt ismét a harmadik, mivel Jagiello király, aki a szent keresztségben Ulászló nevet kapott, mindennap három misét szokott hallgatni.
    A harmadik mise után a királyné visszavonult belső termeibe, mert sohasem vett részt a király és vendégeinek lakomáján, ahol az urak vigan, fesztelenül mulatoztak az udvari bolondok, kóbor lantosok s egyéb szórakoztató cselédek mókáin, durva élcein, szóváltásain.
    Az öreg Dlugolasz odament Zbiszkóhoz és a hercegnőhöz vezette.
    - A reggeli alatt te lész a lovagunk, az enyém és Danusiáé - mondta Anna Danuta jóságosan - ilymódon valami ügyes felelettel megnyerheted a király jóakaratát. A keresztes lovag aztán látva, hogy apród vagy a király asztala körül, talán nem is tesz panaszt ellened.
    Zbiszko kezet csókolt a hercegasszonynak s Danusiához fordult. És ámbár sokkal jobban értett a kardforgatáshoz, mint az udvari szokásokhoz, mégis tudta már a módját, hogy kell viselkednie a lovagnak, ha reggel találkozik szíve királynőjével. Hátralépett hát, csodálkozó arcot vágott és keresztet vetve magára fölkiáltott:
    - Ah, Istenem!...
    Danusia kissé meglepetve kérdezte tőle:
    - Miért vetsz keresztet? Hisz a misének már vége van.
    - Azért, mert a te szépséged ezerszerte nagyobb lett tegnap óta.
    Az öreg Dlugolasz Miklós, aki a régi idők embere volt és nem szerette az új szokásokat, melyeket a fiatalabb nemzedék az idegen udvarokban tanult, vállat vonva dörmögte:
    - Mit vesztegeted a szót erre a leányra? Hisz úgyszólván még liba, szegényke!...
    Zbiszko elsápadt és bosszúsan fölcsattant:
    - Ne merd ezt még egyszer mondani, öreg...
    De az öreg Dlugolasz nagyot sodorintott őszbecsavarodó bajszán és megint csak vállat vonva, felelt:
    - Már pedig mondom!
    Zbiszko majdnem rárohant és fogcsikorgatva mondta:
    - Köszönd ősz fejednek, hogy hallgatok! Különben megtanítanálak, hogy kell meghalni...
    - Csak lassan, tacskó! - feddette őt az öreg harcos - hátha én tanítanálak meg rá tégedet...
    Ebből komoly cívódás fejlődhetett volna, de a hercegasszony most hirtelen közbevágott:
    - Elég a szóból!
    Majd Zbiszkóhoz fordulva így folytatta:
    - Neked meg legyen eszed, fiú és ne keress minduntalan cívódást. Józanabb lovagot óhajtottam volna Danusiának s figyelmeztetlek, hogyha örökké csak izgágáskodol, ez a hely nem igen való neked.
    Zbiszko elvörösödött s bocsánatot kérve a hercegasszonytól, arra gondolt, hogy mivel Dlugolasznak már van fölserdült fia, hát majd attól kér és vesz elégtételt ezekért a szavakért. Mert azt nem tűrhette, hogy bárki ember fia Danusiát libának nevezze, őt magát pedig tacskónak. Egyelőre azonban elhatározta, hogy nem kötekedik senkivel, hacsak lovagi becsülete nem kényszeríti rá.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981641
Webáruház készítés