Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Sienkiewicz: A keresztes lovagok_EPUB

Sienkiewicz: A keresztes lovagok_EPUB
540 Ft540

A regény azokban az években íródott, amikor a porosz elnyomás egyre súlyosabb lett, s a lengyelek ellen kivételes rendszabályokat foganatosítottak. Az elnyomók előképe, a regénybeli Német Lovagrend a középkorban gyakran lecsapott a békés lengyel falvakra, kardélre hányták az ártatlan embereket, felgyújtották a házakat, elrabolták kincseiket. Jurand, a tragikus sorsú hős szembeszáll a kereszt palástja mögé bújó rabló Lovagrenddel, esztendőkig rettegésben tartja őket. A Lovagrend a vallás kiterjesztése nevében - de a nép leigázásáért harcol. Erre a gőgös, váraira büszke rendre sújt le az elnyomott nemzetek fegyvere és semmisíti meg évszázados uralmukat. A lengyelek és a litvánok, a parasztok és a hazájukért érző nemesek összefogása győz a Lovagrend felett. Ezzel a győzelemmel hívta fel az elnyomott lengyelek figyelmét az író az új összefogásra. A nemes Jurand nagyszerűen ábrázolt alakja mellett ott van Zbyszko, az ifjú lovag, akinek élete a szabadságért vívott harcban telik el, mint a többieké, akik sok szenvedés után vele győznek.

Sienkiewicz ért ahhoz, hogy az olvasó érdeklődését felkeltse és mindvégig ébrentartsa. Meseszövése fordulatos, kalandokban, hősi tettekben bővelkedő. Közben az alakok százait kelti életre és lopja az olvasó szívébe, az olyanokét, mint a megkínzott Danusia, a hűséges Jagiena, a segítőkész Macko, a hűséges cseh lovag és a többiek. (Legeza Ilona)

A regényt Zigány Árpád szép magyar fordításában adjuk közre. (a Kiadó)

  • Részlet az e-könyvből:

    II. fejezet

    Jurand gróf nagyon szerette egyetlen leányát s gyakran megtörtént, hogy a leghevesebb harcot is ott hagyva lóra pattant, hogy meglátogassa a kis Danusiát.
    Ez a leány volt mindene, amióta nejét eltemette. Úgy látszott, hogy csak két érzésnek van helye szívében: a leánya iránt való bálványozással határos szeretetnek s annak a szilaj gyülöletnek, mellyel megboldogult neje hóhérjait, a keresztes lovagokat üldözte.
    Zbiszko, mihelyt meghallotta, hogy Jurand megérkezett, azonnal a hercegasszonyhoz sietett ugyanazzal az apróddal, aki a hírt hozta. Ezer aggodalom támadt szívében az úton; hátha Jurand nem egyezik bele a jegyváltásba és apai hatalma jogán megtagadja tőle Danusia kezét?...
    Odaértek a kastélyhoz és az apród bevezette Zbiszkót a hercegasszony belső termeibe, amelyek egyikében Jurand a leányával beszélgetett.
    Zbiszko keresztet vetett magára és dobogó szívvel lépett be a terembe, melynek nehéz függönyét az apród fölemelte. Mivel kissé sötét volt, az első pillanatban nem látott senkit, de aztán nemsokára észrevette Danusiát, aki az apja ölében ült. Ők azonban nem hallották a lovag lépéseit, azért Zbiszko megállt, köhécselt és így szólt:
    - Dícsértessék a Jézus Krisztus!
    - Mindörökké, ámen! - felelte Jurand és fölállt.
    Danusia pedig Zbiszko elébe futott, megfogta a kezét s úgy vezette előbbre.
    - Zbiszko!... Megjött az apám!
    Zbiszko megcsókolta Danusia kezét s kézt kézben tartva Jurand elé járult.
    - Azért jöttem, hogy üdvözöljelek; tudod, ki vagyok?
    Mélyen meghajolt Jurand előtt, de a gróf hirtelen megragadta karját, visszatartotta s az ablakon beáradó világosságnál szótlanul, merően nézte az ifjút.
    Zbiszko is kíváncsian nézett Jurandra. Magas, szőkehajú, nagybajuszú, marcona férfi volt ez; ragyaverte arcán egyetlen acélszürke szeme oly élesen furódott az ember lelkébe, mint a tőr.
    Jurand szótlanul egy faragott székre mutatott s ő maga is leült, egyre vizsgálva a fiatal lovagot.
    Zbiszkót kihozta sodrából ez a némaság.
    - Hallod-e - mondta kissé ingerülten - nem igen tetszik nekem, hogy úgy üljek előtted, mint a bírám előtt.
    Most Jurand is megszólalt:
    - Te meg akarsz verekedni Lichtensteinnal? - kérdezte.
    - Meg.
    A gróf szeme különös fénnyel villant meg s az arca mintha földerült volna egy kissé.
    - Ő miatta? - kérdezte, Danusiára mutatva.
    - S ugyan ki másért? - felelte Zbiszko hevesen. - A bátyám bizonyára elmondta neked, hogy ünnepélyesen megfogadtam, hogy három pávatollas forgójú német lovagot legyőzök. Ez volt a fogadalom, amit Danusiának tettem, de azóta megsokszoroztam ezt a számot, mert bosszút akarok állni a németeken Danusia anyjáért is.
    - Jaj nekik! - kiáltott föl Jurand.
    Megint csönd lett. Majd Danusia felé fordulva gyöngéden, halkan mondta:
    - Ő mentett meg a vérpadtól...
    - Ezt már tudom - felelte Jurand.
    - És mind e dolgokról mi a te véleményed? - kérdezte Zbiszko szorongva.
    - Ha mi fogadalmat tettél, meg kell tartanod - felelte Jurand komolyan - ez a lovagszokás törvénye.
    Zbiszko tulajdonképen nem ezt kérdezte, de nem igen volt bátorsága azt megtudakolni, ami legjobban nyomta a szívét. Végre mégis megemberelte magát s látható zavarral így folytatta:
    - Tudnod kell, hogy... hogy Danusia rám borította a fátyolát s az a franciskánus, aki mellettem állt a kereszttel, hallotta... hallotta, amint Danusia mondta, hogy... hogy: «Ő az enyém!» - És ez igaz is, mert nem leszek másé mindhalálig... Istenemre mondom!
    Ezt mondván letérdelt s hogy megmutassa, mennyire ismeri a lovagszokást, megcsókolta Danusia ruhájának szegélyét, amint a széken mellette ült. Majd fölkelvén, odafordult Jurandhoz és azt kérdezte:
    - Láttál-e már szépet hozzá foghatót?
    Jurand kezeibe rejtette az arcát és rekedten felelt:
    - Láttam, de azt a németek ölték meg.
    - Ide hallgass hát! - kiáltott föl Zbiszko szilajon. - Mind a kettőnket megsértettek, álljunk rajtuk közösen bosszút!... Nálamnál nem lesz hívebb szolgád és harcosod; én is a csaták viharai közt nőttem föl, csak kérdezd meg a bátyámat; ő majd elmondja, hogyan verekedtem Vilna alatt a friziai lovagokkal. És Danusiáért akár a sárkánnyal is kiállok egy szál kardra s inkább százszor elveszítem az életemet, mint hogy csak egyszer is lemondjak róla!
    Jurand még mindig kezeibe rejtette az arcát és hallgatott; végre, mintha mély álomból ébredt volna föl, szomorúan így szólt:
    - Tetszel nekem, fiú... De Danusia nem lehet a tied.
    Zbiszko meghökkenve nézett Jurandra és nem tudott szólni. De Danusia, akinek hízelgett, hogy már nem kis leány többé, hanem menyasszonya ennek a szép lovagnak, a segítségére jött s apja szavait hallván, legott fölugrott, odaborult Jurand ölébe és halkan suttogta:
    - Apám, ne rikass meg!...
    Jurand mindennél jobban szerette leányát és gyöngéden simogatta aranyos haját; az arca még szomorúbb lett, mint előbb, de nem felelt.
    Ekkor, Zbiszko fölocsúdva megdöbbenéséből, azt kérdezte:
    - Ellene akarsz szegülni Isten akaratának?
    Jurand sóhajtva felelte:
    - Ha Isten akarja, tiéd lesz a leány, de én nem adhatom neked.
    Ezt mondván, karon fogta Danusiát és indult vele kifelé. Zbiszko el akarta állni az útját, Jurand meg is állt egy pillanatra és ünnepélyesen így szólt:
    - Nem tiltom, meg, hogy teljesítsd lovagi kötelességeidet, de kívánom, hogy ne kérdezz tőlem többé semmit, mert én semmit sem mondhatok neked.
    Ezzel kivezette Danusiát a teremből.

     

    III. fejezet

    Anna Danuta hercegasszony másnap reggel hazafelé indult és Zbiszko napi járóföldre elkísérte. Útközben többször igyekezett Jurand gróf közelébe férkőzni, aki éppenséggel nem kerülte őt, sőt azt is megengedte, hogy az akkori lovagszokások szerint Zbiszko ott sürgölődjék Danusia körül és udvaroljon neki. De mihelyt a jegyváltásra és a menyegzőre terelte a beszédet az ifjú, azonnal elhallgatott és az arca komor lett.
    Zbiszko a hercegasszonyhoz fordult, de ez sem tudott neki semmi vigasztalót mondani.
    - Bizonyosan valami titok vagy fogadalom van a dologban - mondta.
    - Nekem azt mondta - felelte Zbiszko - hogy ha Isten akarja, akkor Danusia az enyém lesz.
    - Ugyanezt mondta nekem is - szólt a hercegasszony. - Én csak azt igérhetem neked, hogy pártolni fogom a kérésedet, mert tudom, hogy Danusia szeret. De viszont te se felejtkezzél meg esküdről és maradj hű a menyasszonyodhoz.
    - Isten haragja érjen utól, ha másként cselekszem! - kiáltott Zbiszko hevesen.
    - Jól van; akkor hát figyelj ide. Ha hazakísérted bátyádat Bogdaniecbe, jöjj hozzánk s a férjem majd lovaggá üt. Lehet, hogy ezalatt az idő alatt Jurand is megváltozik, bár azt hiszem, hogy ezúttal is beleegyezett volna frigyetekbe, ha valami titkos fogadalom nem kötné. Ha majd együtt harcoltok a németek ellen, bizonyára még jobban megkedvel, mert hogy tetszel neki, már most látom.
    Most elkövetkezett a búcsúzás nehéz pillanata. Zbiszko először a hercegasszony elé térdelt és megköszönte neki minden jóságát. Anna Danuta nyájasan fölemelte és egynéhány orvosságot, talizmánt ajándékozott neki a beteg Mazko számára. Ekkor Zbiszko Danusia előtt térdelt le, megcsókolta a leány ruhája szegélyét s azt mondta neki:
    - El ne felejts engem, én szép nefelejcsem!... El ne felejts engem, édes paradicsommadaram!
    Danusia pedig, mintha csak a bátyja lett volna, a nyakába borult Zbiszkónak és így felelt:
    - Nem megyek haza nélküled!... Nem megyek haza!...
    És hevesen zokogott és esdve nézett apjára, aki nem haragudott meg ezekért a szavakért, sőt nagyon barátságosan búcsúzott Zbiszkótól.
    - Isten járjon veled minden utadon - mondta neki - és kérlek, ne neheztelj rám!
    - Hogy neheztelhetnék Danusia apjára? - viszonzá Zbiszko.
    Jurand megszorította az ifjú kezét és szeretettel mondta:
    - Isten legyen veled, fiam és segítsen meg igaz szándékaidban!
    Ezzel megsarkantyúzta lovát és elvágtatott.
    Zbiszko bánatosan tért vissza Krakóba, ahol mindent elmondott Mazkónak. Az öreg azonban kedvetlen volt, mert a testében maradt lándzsahegy nagyon gyötörte és csak kurtán felelgetett. Másnap aztán útnak indultak ők is. Mazko természetesen szekéren, jó puha derékaljon.
    De a kocsirázás még inkább megviselte és most egész testét a láz gyötörte. Zbiszko megijedt arra a gondolatra, hogy bátyja az úton meghalhat. Nagyon szerette az öreg Mazkót, aki fölnevelte és apját és anyját pótolta oly hosszú éveken át.
    Ha itt az országúton éri utól a halál s nem részesülhetne a vallás vigaszaiban, akkor lelke örökre elkárhozik. Erre pedig szörnyű még gondolni is!
    És mindeme bajának, nyomorúságának a keresztes lovagok az okozói... S erre a gondolatra dühöngő, keserű bosszúvágy fogta el szívét, amely tehetetlenségében annál jobban sajgott, mivel nem volt módjában, hogy vérevő haragját bárkin is kitölthesse.
    Éjjel a szabad ég alatt háltak meg s a pihenés szemmel láthatólag jót tett Mazkónak, mert a láza alábbhagyott.
    - Jobban vagyok - ujságolta az öccsének.
    - Hála Istennek, bátyám! - felelte Zbiszko megkönnyebbülve. - De azért mégis azt hiszem, hogy jó lesz, ha valamelyik kolostor felé fordulunk, hogy meggyónhassál és megáldozhassál... Mindnyájan Isten kezében vagyunk!
    - Bűnös vagyok és örömmel gyónok meg - felelte Mazko. - Hátha az Úr Jézus szent teste könnyebbséget hoz a nyavalyámra is... Jól aludtál-e?
    - Dehogy aludtam! - sóhajtott Zbiszko szomorúan.
    - Aztán mi háborgatott?
    - A szerelem!
    Az öreg Bogdaniec megcsóválta a fejét, föl akart ülni, de a mozdulatára sajgó fájdalmat érzett az oldalában. Fölszisszent szegény s így szólt:
    - Hajdanában józanabbak voltak az emberek...
    Megint nagyot nyögött és így folytatta:
    - Bár akkor is voltak ily... félkegyelműek...
    A szekér lassan döcögve ért az erdőszélhez. Az út kanyarulatánál fölbukkantak a bányászok apró házacskái, mögöttük a pénzverő város, Olkusia rovátkos bástyái, melyeket Kázmér király építtetett; a falakon belül pedig a tornyos szentegyház, melyet Ulászló király emeltetett Isten nagyobb dicsőségére.
    Ennek a templomnak a plébánosa meggyóntatta és megáldoztatta Mazkót, sőt szállást is adott az utasoknak aznap éjszakára. Másnap a két Bogdaniec kora reggel ismét útnak indult, egyenesen Szilézia felé, amelyen keresztül akartak vágni, hogy hamarabb hazaérhessenek.
    A vidék puszta volt és csöndes, mert abban a háborúban, melyet Ulászló király viselt az oppelni herceggel, a tartománynak ezt a részét is földúlták s a két Bogdaniec napokig sem látott embert a letarolt földeken.
    Az út kezdett már unalmas lenni. Mindössze napi járóföldre voltak Bogdaniectől, de már mind a ketten nagyon belefáradtak, mert nappal a tikkasztó hőségben kellett utazniuk, éjjel pedig pihenés helyett folyton nyitva kellett tartaniuk a szemüket, mivel a környék éppen nem volt bátorságos.
    Egyszerre csak patkózaj és hangos lónyerítés ütötte meg a fülüket.
    - Haramiák! - kiáltott föl Zbiszko és talpra ugrott fekvőhelyéről.
    Mazko, aki nem aludt, a csillagokra nézett és megnyugtatta öccsét.
    - Mindjárt virrad, ezek hát nem rablók, mert a rablók ilyenkor haza igyekszenek. Inkább utasok lesznek.
    Zbiszko azonban mégis fölállította csatlósait a szekerek előtt és megparancsolta, hogy húzzák föl az íjaikat. Pár perc mulva fölbukkant az út kanyarulatánál egy lovag, akit nagyszámú kíséret követett. A lovagnak eszébe sem jutott, hogy elbujjék, sőt inkább torkaszakadtából énekelt s Zbiszko, bár a szavakat nem érthette, mégis jól hallotta, hogy a dal végén vigan hejehujáz. Ez megnyugtatta, mert ebből megtudta, hogy a lovag földijük. De azért elővigyázatból mégis rákiáltott, mikor a lovag közelebb ért:
    - Megállj!... Miért jösz utánunk?
    - S te miért mégy előttem?
    - Felelj, mert lövetek!
    A lovag felelet helyett másik dalra gyujtott rá:
    Az országúton két víg cimbora,Hogy összejött, - egynek se volt bora, Hejehuja haj!Akinek nincs bora, igyék vizet,Az élet úgyis vékonyan fizet, Hejehuja haj!
    Zbiszko elálmélkodott ezen a feleleten, de még jobban csodálkozott, mikor ugyanaz a hang azt kérdezte:
    - Hogy van az öreg Mazko?... Él-e még, szegény?
    Mazko fölült és meglepetve kiáltott:
    - Nini!... Ezek földik!
    Zbiszko előbbre lépett s azt kérdezte:
    - Mondd hát, ki vagy?
    - Zich vagyok Zgogelitzből; már egy hete követlek benneteket.
    - Ó, bátyám! - kiáltott föl Zbiszko ujjongva - hallod-e, a szomszéd van itt!
    - Hogy vagy, öreg? - kérdezte Zich, kezet fogva Mazkóval. - Hallottam, hogy a németek elbántak veled.
    - Az ám - panaszkodott Mazko - orozva megtámadtak s a lándzsa hegye bíz’ bent maradt a bordáim között.
    - Ettél-e már medvehájat?
    - Hol vettük volna? - szólt közbe Zbiszko. - De alig várom, hogy hazaérjünk. Ott van elég medve.
    - Talán Jaghienkának is lesz - mondá Zich.
    - Ki az a Jaghienka? - kérdezte Mazko. - A feleségednek, úgy tudom, nem ez volt a neve.
    - Ó, a feleségem három éve hogy meghalt! - sóhajtott Zich. - Isten vegye a kegyelmébe a lelkét!... Jaghienka a leányom... egészen az anyja, épen olyan jó gazdasszony is.
    - Én bizony nem igen emlékszem rá - felelt Mazko elgondolkozva. - Még egész kicsi volt, mikor elmentem hazulról.
    - Szent Ágnes napján mult tizenötéves; én se láttam már egy év óta.
    - Hát hol jártál?
    - Vitold fejedelemmel harcoltam a tatárok ellen. De a szerencse ugyancsak került bennünket! A seregnek több mint a fele ott hagyta a fogát...
    Majd Zbiszkóhoz fordulva fölkiáltott:
    - Szent Isten! Mikor utoljára láttalak, akkora voltál, mint az öklöm, most pedig meglett férfi vagy!... Aztán még le is akartál lőni!
    - Nem tudtam, hogy ki vagy...
    - Krakóban már hallottam felőled Povalától; azt mondja, hogy Jurand nem akarja hozzád adni a lányát... Sebaj, fiú!... Gombház, ha leszakad, lesz más és ha meglátod Jaghienkát...
    - Sohasem felejtem el Danusiát!
    - Neki adom hozományul Mocsidolát, ahol a malom van; majd meglátod, hány lovag fog leborulni előttem, csakhogy megkaphassa a leányt!
    Zbiszko vállat vont, mintha mondaná:
    - No, én ugyan sohasem borulok le előtted!
    Amire Zich mintegy feleletképen félhangosan dudolni kezdte:
    Házam előtt szól az ének,Jönnek-mennek a legények; elvinnék a lányomat...
    - Isten tartsa meg a jókedvedet! - szólt Mazko - a te szomszédságodban ugyancsak vigan leszünk!
    - Hát én bizony nem is szeretek búsulni - felelte Zich és vigan tovább dudorászott.
    Zich, aki híres volt szívességéről és vendégszeretetéről, minden áron azon igyekezett, hogy Mazko és Zbiszko Zgogelitzbe menjenek, hogy ott a vendégei legyenek, de az öreg Mazko hallani sem akart erről, bár Zich azzal bíztatta, hogy Jaghienka fogja ápolni és bizonyosan meg is gyógyítja.
    Beszélgetésüket hangos kürtszó zavarta meg. Zich rögtön megállította a lovát és hallgatózni kezdett.
    - Valaki vadászik az erdőben - mondta.
    - Talán az apátur - vélte Mazko. - Az erdő az övé...
    - Valamikor pedig a tiéd lesz! - felelte Zich mosolyogva.
    - Nem az enyém, nem!... Zbiszkóé!
    A kürtszó most még közelebbről hallatszott s egyúttal a csaholó kutyafalka is közeledett.
    - Álljunk meg! - kiáltott föl Zich - mindjárt itt lesznek.
    - Talán erre jön a vad is - szólt Zbiszko leugorva lováról.
    S fölhúzva íját, letért az országútról, egyenesen arra felé, amerről a kürtszó s a kutyák csaholása hallatszott... Egyszerre csak vad robaj, ágak recsegése, ropogása törte meg az erdő csendjét s kisvártatra egy roppant bölény tört ki a sűrűből. A szeme vérben forgott, tajtékos nyelve kilógott szájából s amint az útmenti árokban megbotlott, leroskadt első lábaira; de aztán ismét fölugrott és tovább akart vágtatni... E pillanatban azonban süvöltve érte egy nyíl éppen a szügyén; a szörnyű állat iszonyatosan elbődült, egyet fordult maga körül, aztán leroskadt, meghempergett a porban és vadul kapált elerőtlenedő lábaival. Zbiszko pedig előugrott egy fa mellől, kezében az újra fölhuzott íjjal és ujjongva mondta:
    - Megöltem!
    - Derék lövés volt! - helyeselte Zich - biztos és halálos. De jönnek a vadászok és majd maguknak követelik a zsákmányt.
    - Csakhogy nem adom ám oda - felelte Zbiszko. - Itt lőttem le az országúton: az pedig senkié.
    - Hátha az apátúr vadászik?
    - Annak odaadom.
    Tíz-tizenkét kutya rohant ki az erdőből és vad ugatással támadt a lelőtt vadra.
    - Itt vannak a vadászok! - mondta Zich. - Jöhettek már - kiáltott feléjük - a bölénynek vége.
    Egyszerre csak megdörzsölte a szemeit, előre nyujtotta a nyakát és úgy bámult a közeledőkre.
    - Vagy megvakultam, vagy pedig...
    - Nos, mi az? - kérdezte Mazko.
    - Jaghienka!... A leányom! - kiáltott föl Zich.
    Valóban egy leány lovagolt legelül; egyik kezével a kantárt fogta, másikban az íját, a hátán keresztben pedig a nyílvesszőkkel tele puzdra feküdt. Hullámos dús haja ziláltan lógott le vállaira, az arca tűzben égett, a keble gyorsan, szakadozottan lihegett.
    Mikor megpillantotta a lovagokat, kissé meghökkent s vissza akart fordulni... De aztán hirtelen megismerte Zichet s ekkor örömmel, csengő, lágy hangon kiabált feléje:
    - Apám!... Apám!... Édesapám!...
    Odanyargalt eléje, leugrott lováról és a nyakába borult Zichnek, aki szintén leszállt; pár pillanatig csak az apa és leánya csókjait lehetett hallani. Aztán Jaghienka szeretettel kérdezte:
    - Hát megjöttél a háborúból?... És nem esett semmi bajod?
    - Nem ám!... Hát neked?... Látom, hogy nincs semmi bajod, különben aligha járnál itt vadászni... a más erdejében.
    - Az apátúr megengedte,... sőt ő maga adott hajtókat és kutyákat is...
    - Na, ez derék! - örvendezett Zich - ezért még egyszer megcsókollak.
    - Sokáig hajszoltam ezt a bölényt - felelte Jaghienka - de az igaz, hogy szép állat!... Három nyilat lőttem rá... az utolsó megölte...
    - Meg, de nem a tied!... Ez lőtte meg a bölényt! - szólt Zich és Zbiszkóra mutatott.
    Jaghienka hátrasimította a haját és bizalmatlan tekintettel mérte végig Zbiszkót.
    - Ismered? - kérdezte Zich.
    - Nem...
    - Nem csoda, mert egészen megváltozott. Hát az öreg Bogdaniec Mazkót megismered-e?
    - Szent Isten! Ez volna Bogdaniec Mazko? - kiáltott föl Jaghienka s odalépve a szekérhez, megcsókolta az öreg nemes kezét. - Jaj, de örülök, hogy láthatlak!...
    S megölelte a vén Mazkót.
    - Sebet kapott a németektől - magyarázta Zich - azért fekszik betegen a szekéren.
    - Micsoda németektől?... Hát nem a tatárokkal hadakoztatok?
    - Én nem voltam ott - felelte Mazko - én meg Zbiszko Litvániában voltunk és ott harcoltunk.
    - Hát Zbiszko hol van? - kérdezte Jaghienka körülnézve.
    - Nini!... Még utóbb meg sem ismered! - kiáltott föl Mazko nevetve.
    - Hát ő az? - szólt a leány halkan és tetőtől-talpig megbámulta a fiatal lovagot.
    - Ő bizony!... Úgy-e, hogy megnőtt?
    - Jer hát és csókolj meg - szólt Zbiszko, a leány felé menve - hisz mi régi ismerősök vagyunk!
    Jaghienka azonban visszalépett s mélyen elpirulva mondta:
    - Nem... ne... Szégyenlem magam...
    - De hisz együtt játszottunk a porban! - szólt Zbiszko.
    - Ó, emlékszem!... Most nyolc éve voltál nálunk utoljára Mazkóval... Szegény boldogult anyám mézet és diót hozott nekünk, te pedig csak azt vártad, míg mind kimentek a szobából... akkor aztán megvertél és minden diómat elvetted.
    - Most már nem tenné - mondta Mazko - Vitold fejedelem udvarában meg a krakói királyi várban megtanulta a lovagszokást.
    Jaghienka a bölényre nézett s azt kérdezte Zbiszkótól:
    - Igazán te ölted meg?
    - Persze, hogy én!
    - Mutasd meg hát, hová lőtted a nyíladat.
    - Nem láthatod meg, mert a tolláig bement a húsba.
    - Ne is firtasd a dolgot - szólt közbe Zich - mindnyájan láttuk, hogy Zbiszko ejtette el.
    Jaghienka megint ránézett a fiatal lovagra meg a fölhúzott íjra... Zbiszko pedig meg akarván mutatni, hogy tudja a lovagszokást, féltérdre bocsátkozott s úgy nyujtotta át fegyverét a leánynak, aki - maga sem tudta, hogy miért - ismét elpirult és zavarában a ruhája ráncait kezdte igazgatni.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981634
Webáruház készítés