Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Sienkiewicz A dicsőség mezején MOBI e-könyv

Sienkiewicz A dicsőség mezején MOBI e-könyv
690 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    XIII.

    Azon az estén, de már jó későn, Vinnickiné benézett ifju rokona szobájába, és hogy még ébren találta, beszélgetni kezdett vele.
    - Nem tudok hová lenni a csodálkozástól - mondotta - mert mindent hittem volna, csak azt az egyet nem, hogy a gazda ilyesmit forgasson a fejében.
    - Én sem gondoltam.
    - Hogyan történt hát? És úgy van csakugyan? Igazán nem tudom, mit gondoljak - örüljek-e, avagy búsuljak?... Mert tény, hogy a prelátusnak, mint egyházi férfinak több esze van, mint a világi embereknek, és való igaz, amit mond, hogy egész életedre biztosítva lész, hogy hajlékod lesz, még pedig saját hajlékod; de más részről, a gazda korosabb ember, és (itt Vinnickiné halkitotta a szavát) nem félsz tőle egy kicsit?
    - Megtörtént - felelte Sieninyszki kisasszony - már nincs mit tépelődni rajta!
    - Nem értelek.
    - Hálával tartozom neki, amiért menedéket, kenyeret adott, és csak kegyet gyakorol irányomban, hogy feleségül vesz, mert úgy sem kellek senkinek!
    - Ő már rég akarta ezt - mondta titokzatosan az öreg asszony. - Az után, hogy veled beszélt, beszólított, azt hittem, valami kifogása van a vacsora ellen és pörölni fog, de látom, hogy jókedvű, vidám és egyszerre elém tárja a nagy ujságot. Szinte hanyatt vágódtam a meglepetéstől. Ő meg így szólt: «Miért válik sóbálvánnyá, akár Lót felesége - tán olyan vén csont vagyok már?» - «Dehogy - felelem - hanem olyan váratlanul jött ez a dolog!» És ő erre azt mondja: «Régi már ez a gondolat, csakhogy el volt rejtve, mint a hal a víz fenekén, amíg nem akadt valaki, aki felsegítette a felszínre... És tudja-e, ki volt az?» - Bizonyosra vettem, hogy Tvorkovszki, de ő azt mondta: «Szó sincs róla, nem Tvorkovszki volt, hanem Grothusz úr...»
    Egy ideig hallgattak mindketten.
    - Én azt hittem, Tacsevszki - mondta összeszorított szájjal Sieninyszki kisasszony.
    - Hogy-hogy? Miért Tacsevszki?
    - Hogy megmutassa, mennyire nem törődik velem.
    - De hiszen tudod, hogy Tacsevszki nem találkozott a gazdával.
    S a leány lázasan felelte:
    - Igen! Tudom! Másutt járt az esze! Eh, mit törődöm vele! Nem akarok tudni semmiről. Semmiről! Semmiről! Megtörtént és jó, hogy így történt!
    Könytelen, görcsös zokogás reszkettette meg egész lényét. Egy darabig még hajtogatta, hogy «jól van ez így!» aztán hirtelen letérdelt az estéli imádsághoz, amit nap-nap mellett együtt szoktak volt elmondani.
    És másnap már nyugodt arccal nyitott be a fogadószobába. De mégis valami megváltozott benne, valami, ami nem nyert kifejezést, ami homályban maradt. Nem volt szomorú, de mintha hirtelenül néhány évvel öregedett volna, és valamely csöndes komolyság ömlött el rajta, úgy, hogy Pongovszki úr, aki eddigelé csak önmagával vetett számot, most önkéntelenül vele kezdett törődni. Egyáltalában sehogy sem tudott beleilleszkedni mindebbe, és szerfölött különösnek tünt előtte az az érzése, mintha ő függne a lánytól. Félni kezdett azoktól a gondolatoktól, amiket a lány nem nyilvánított, de amiket a lelkében takargathatott - és arra törekedett, hogy elejét vegye ezeknek a gondolatoknak, hogy másokat ébresszen benne, olyanokat, amilyeneket ő óhajtott. Még Vinnickiné hallgatása is a terhére volt és gyanus szinben tünt fel - és ötletekkel vélt segíteni magán, el-elbeszélgetett, el-elmókázott, de olykor-olykor a türelmetlenség villáma cikkázott acél-tekintetében.
    Közben hire terjedt a környéken, hogy megkérte a lányt. Elvégre ő maga sem csinált titkot a dologból, ellenkezőleg, levélben tudatta a dolgot Ciprianoviccsal és a legközelebbi szomszédokkal, úgyszintén levelet írt a Kochanovszkiaknak, a Podlodovszkiaknak, a Szulgotovszkiaknak, Grothusz úrnak, a Kzsepeckieknek, sőt még elhunyt felesége távolabbi rokonainak is, és meghivta őket a kézfogóra, mely után nyomban meg akarta tartani az esküvőt is.
    Pongovszki úr ugyan dispenzációt szeretett volna még a hirdetés alul is, de szerencsétlenségre éppen Nagybőjt volt és így várni kellett az ünnepek utánig. Fölkerekedett hát Radomiába a két nővel együtt, hogy a kisasszony beszerezze a kelengyét, ő meg lovakat vásároljon, parádésabbakat a belcsoncskai istállóban levőknél.
    Radomiában hirül vette, hogy akár a rajzó méhkasban, olyan kavarodás van a rokonok közt, akik azt remélték, hogy nemcsak megboldogult felesége, de ő utána is jussolnak mindent. Örült ennek a hírnek, mert lelkéből gyülölte valamennyit és mindig azon mesterkedett, hogy borsot törjön az orruk alá. Az összejövetelek, sugdolódzások, tanácskozások hirei változatossá tették a radomiai tartózkodást, és midőn végre a kelengye elkészült, a lovak az új szerszámmal is meg voltak vásárolva, s visszatértek Belcsoncskába, itt volt a Husvét is. Alig hogy haza értek, kezdtek gyülekezni a vendégek is, mert a kézfogó az ünnep harmadnapjára volt kitűzve.
    Elsőknek a legközelebbi szomszédok és rokonok, a Kzsepeckiek jöttek el: az apa, a nyolcvanhoz közel járó keselyű-ábrázatú, fukarságáról hirhedt aggastyán; aztán három leány, közöttük a legifjabb, Tekla, csinos és vidám kedélyű leányzó volt, a két idősebb ellenben, Ágnes és Janka, már nem volt fiatal, afféle elégedetlen, hirtelen természetű vénkisasszony volt mindkettő, örökös pörsenésekkel az arcukon; és végre a fiú, Marcián, akit a környéken Tuskónak csúfoltak.
    Ez a csúfnév csakugyan illett is rá, mert első pillanatra tényleg vastag tuskónak nézhette az ember. Melle és válla széles volt, de a lába csámpás és oly kurta, hogy törpének látszott. A keze ellenben a térdéig ért. Voltak, akik púposnak tartották, de púpos még sem volt, csak a nyaka volt olyan rövid s fejét annyira behúzta, hogy válla szinte a füléig ért. Ebből a fejből két kiálló, érzéki szem meredt ki, s arca olyan volt, akár egy bakkecskéé. Ezt a hasonlatosságot még fokozta a kicsi szakáll, melyet mintegy szándékosan, az általános szokás ellenére viselt.
    Hadi szolgálatot nem tett, mert csúfot űztek belőle, kikacagták a csapatokban, aminek okából számos párbajt vívott annak idején. Kurta, pocakos testében szokatlan erő lakozott, s az emberek többnyire elkerülték, mert kötekedő természetű volt, verekedő, aki kereste az alkalmat az összetűzésre, és minden verekedésnél holmi állatias düh tombolt benne. Egyszer súlyosan megsebesítette Radomiában unokafivérét, Kzsepeckit, egy szép és jóravaló ifjút, aki csaknem belehalt a sebeibe. Féltek tőle a nővérei, félt még az apja is - ő meg csak Tacsevszkit respektálta, akinek kardforgatásbeli készségét ismerte, no meg a Bukojemszkiakat, akik közül az egyik, Lukács, egyszer Jedlniában úgy áthajította a kerítésen, akár egy zsúp szalmát.
    Érzéki ember hirében állott, és az is volt valóban. Pongovszki úr néhány év előtt kiutasította a házából azért, mert ugyancsak szemtelenül meresztette szemét Sieninyszki kisasszonyra, aki akkor még kicsi lányka volt. De azóta eltelt néhány év, aztán találkoztak Radomiában, meg a szomszédoknál, így hát az egész rokonsággal együtt meghivta őt is a családi ünnepségre.
    Mindjárt Kzsepeckiék után megérkeztek a Szulgotovszki-ikrek, akik annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy senki sem tudta őket megkülönböztetni, ha egyforma köntöst vettek föl; továbbá még három más Szulgotovszki Pzsitikán túlról, és a nagyszámú, kilenc tagból álló, szép Zabiezsovszki-család. A szomszédok közül eljött Ciprianovics úr, de egyedül, mert a fia már a hadhoz vonult; eljött Podlodovszki úr, a sztaroszta, a zamosciai hatalmas úr egykori plenipotenciáriusa; a Kochanovszki uraság, a pzsitikai pap, a radomiai prelátus, Tvorkovszki, aki a gyűrűket fogja megáldani, és meglehetősen nagy számban kisebb nemesek a közelről és távolabbi vidékekről. Egyik-másik meghívás nélkül is állított be, abban a tudatban, hogy a vendéget szivesen látják mindíg, még ha nem is ismerik, és hogy kár elmulasztani az eszem-iszomra kinálkozó jó alkalmat.
    A belcsoncskai udvar tele volt bricskákkal, hintókkal, az istállók lovakkal, a melléképület mindenféle cselédséggel. Az udvarházban csak úgy rajzottak a kurtára nyirt hajú, szines köntösökbe öltözött urak, szablyákkal az oldalukon, s a latin beszédbe belevegyült a különféle varrottas, csipkés ruhákba öltözött nők csevegése. Cselédlányok szaladgáltak erre-arra forró vízzel, kapatos legények hordták erre-arra a jófajta borral telt butykosokat, a konyhából reggeltől napestig úgy dűlt a füst, akár holmi szurokégetőből, s az udvarház ablakai esténként úgy ragyogtak, hogy az egész udvar világos volt. És ez összevisszaságban kissé gőgösen, komolyan, de egyszersmind szinte megfiatalodva járt-kelt Pongovszki úr; diszes karmazsin-köntös borította testét, az oldalán pedig ragyogó ékköves kard lógott, Sieninyszki kisasszonynak egyetlen öröksége, mely egykoron gazdag őseitől maradt rá. Járt-kelt, udvariaskodott, hébe-korba szédülés fogta el, ekkor belekapaszkodott egy-egy szék karjába, aztán ismét járt-kelt, meg-megtisztelte a kiválóbb személyiségeket, csoszogtatta a lábát, ha egy-egy idősebb hölgyhöz közeledett, de mindenekfölött egyre szerelmesebb tekintettel követte «az ő Annuskáját», aki ebben a tarka sokaságban a gyakorta kelletlen, de gyakorta irígy és vágyakozó tekintetek közepette akár egy liliom, úgy fehérlett; kedves volt, édes, tán kissé szomorú is, de lehet, hogy csak áthatotta a fontossága annak, aminek elébe nézett.
    Végre ünnep harmadnapján, kedden este mozsárdurrogás jelezte, hogy itt az ünnepélyes kézfogó pillanata.
    A vendégek félkörbe álltak a fogadó-szobában, a hölgyek és az urak ünnepi díszruhája szivárványként ragyogott a lobogó gyertyafényben, és velük szemközt helyezkedett el Pongovszki úr és Sieninyszki kisasszony. Csönd támadt, minden szem a menyasszonyra tapadt, aki lesütött szemmel, komoly, áhitatos arccal állt ott; nem mosolygott, de bánatos sem volt, inkább szendergőnek tetszett. Tvorkovszki prelátus karingbe öltözötten kilépett a félkörből, vele Kzsepecki Tekla, aki az ezüsttálcát tartotta a gyürükkel, - és beszédet intézett a mátkapárhoz. Tudósan beszélt, hosszan és ékesszólóan, kifejtvén, mi volt a «sponsalia de futuro» és mily nagy súlyt helyezett az eljegyzésre kezdettől fogva az Egyház. Citálta Tertuliant, a tridenti zsinatot, különféle tudós kánonista nézetét, majd Pongovszki úrhoz és Sieninyszki kisasszonyhoz fordulva, kifejtette, mily bölcs volt az elhatározásuk, mily nagy jótéteményt gyakorolnak egymással kölcsönösen, és hogy jövendő boldogságuk egyedül ő tőlük függ. Az egybegyültek csudálva hallgatták, de egyszersmind türelmetlenkedve is, mert mint az örökségtől elesett rokonok, nem jó szemmel nézték ezt a házasságot. Maga Gedeon úr is szédülni kezdett a hosszasabb állás következtében, egyik lábáról a másikra nehezedett s a szemével intett a prelátusnak, hogy fejezze már be a beszédet, amit ez nagysokára észrevevén, megáldotta a gyürüket és a jegyesek ujjára huzta. Ekkor ismét eldördültek a kicsi ágyuk az udvaron s az ebédlőben megszólalt a zenekar, mely öt jól zenélő radomiai zsidóból állott. A vendégek most sorra a házigazda és a kisasszony elébe járultak, hogy tolmácsolják szerencsekivánataikat, amelyek javarészben savanyúak voltak és nem őszinték. A két idősebb Kzsepecki-kisasszony egyenesen gúnyolódva bókolt a «néni» előtt, és Marcián úr, kezet csókolva neki, a jóakaratába ajánlotta magát oly impertinens tekintettel, hogy Pongovszki úr egész jogosan, másodszor is kiutasíthatta volna.
    Azonban mások - a távolabbi rokonok, jobb és kevésbbé kapzsi emberek - szerencsekivánatai őszintébbek voltak és melegebbek.
    Ez alatt kitárult az ebédlő ajtaja; Pongovszki úr karját nyujtotta jegyesének s utánuk mentek a többiek is. Hirtelenül támadt hideg légáramlat, mely egész a pitvarig hatolt, meglobogtatta a gyertyalángokat. E pitvar felől özönlött a már félig-meddig ittas cselédség, s hozták a tálakat, a boros butykosokat. Az ebédlőben a folytonos ajtónyitogatástól oly nagy volt a hideg, hogy a vendégek, amint letelepedtek az asztalhoz, megborzongtak, s a gyertyák folytonos lobogása folytán az egész szoba a diszes terítés mellett is meglehetősen homályos volt és borongós. De remélhető volt, hogy a bor hamarosan fölmelegíti mindnyájukat, a bort pedig nem sajnálta Pongovszki úr. Általában véve ugyan fukar ember volt, de kivételes alkalmakkor szeretett oly módon szerepelni, hogy soká beszéljenek róla. Így történt ez most is. Minden lakmározó mögött egy-egy inas állott mohos butykossal, sőt még az asztal alá is bujtatott néhány legényt, hogy az esetre, ha egyik-másik vendég már nem győzi az ivást s poharát a térde közé rejti, azon nyomban megtöltsék. Óriási üvegpoharak, kupák, serlegek ragyogtak minden teríték mellett, egyedül az asszonyok számára szolgáltak kisebb talián vagy francia poharak.
    A vendégek nem foglalták el az egész asztalt, mert Pongovszki úr több számára teríttetett, mint ahányan voltak. A prelátus egy tekintetet vetve az üres helyekre, dicsérni kezdte a házigazda vendéglátó szivességét, de mert a hangja igen terjedelmes volt s emellett kissé fölemelkedett, hogy papi öltönye ráncait kisimítsa, a vendégek azt hitték, hogy ő akarja az első pohárköszöntőt mondani, és elhallgattak.
    - Halljuk! - kiáltották néhányan.
    - Ej, nincs mit! - felelte vidáman a pap. - Nem pohárköszöntő ez még, no, de rövidesen rákerül a sor arra is, mert látom, hogy az urak közül egyik-másik már vakargatja a füle-tövét, és Kochanovszki úr már mondogat is magában valamit és skandál az ujjain. De hát, tisztelt uraim, kitől várjunk rigmust, ha nem Kochanovszkitól? Csak azt akartam mondani, hogy dicséretet érdemel az az ó-lengyel szokás: teríteni a váratlan vendégek számára is.
    - Ugyan kérem - jegyezte meg Pongovszki úr - ha a ház ki van világítva, mindig betoppanhat valaki...
    - Tán valaki már jön is - szólalt meg Kochanovszki úr.
    - Talán Grothusz úr?
    - Nem... Grothusz úr az országgyűlésen van. Ha jön valaki, csakis egész váratlan vendég lehet.
    - De nem halljuk meg, mert az út lágy.
    - Nini! A kutya ugat az ablak alatt. Csakugyan valaki jön.
    - Emerről ugyan senki sem jön, mert az ablak a kertre szolgál.
    - A kutya meg nem ugat, hanem vonít.
    Valóban úgy volt. A kutya vakkantott egyet-kettőt, aztán pedig mélységes, szomorú vonításba kezdett.
    Pongovszki úr önkéntelenül összerezzent, mert emlékezetébe ötlött, hogy sok-sok év előtt éppen így vonítottak a kutyák az udvaron, amott Oroszországban, a pomorzani várkastélytól egy mértföldnyire, s nemsokára rá hirtelenül rájuk törtek a tatárok.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740902
Webáruház készítés