Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Sienkiewicz A dicsőség mezején EPUB e-könyv

Sienkiewicz A dicsőség mezején EPUB e-könyv
690 Ft

A XVII. században játszódó történelmi regény III. Sobieski János király uralkodásának idejére teszi cselekményét. A főhőse egy képzeletbeli, fiatal, elszegényedett lengyel nemesi család sarja, ki egy arisztokrata nemes hölgy kegyeiért küzd. A cselekmények az 1683. évi bécsi csata előestéjén játszódnak. A regény címéből adódóan a cselekmény dicsőséggel éri el csúcspontját - már csak a kérdés az, hogy ebből a főszereplőnek mennyi jut...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    III.

    Sötét volt még, amidőn Vojnovszki tisztelendő úr mécsessel a kezében, gázolta a havat, amint a nyulaihoz, galambjaihoz és foglyaihoz ment, miket a csűrben tartott, külön elkerített helyen. Nyomában lépegetett egy szelidített róka csengővel a nyakán, e mellett tarka vizsla, meg egy sündisznó, melyet a meleg papi hajlékban nem ejtett hatalmába a téli álom. Ez a kvartet, amint lassan keresztül haladt az udvaron, megállapodott a csűr szalmafödelének eresze alatt, amelyről hosszú jégcsapok csüngtek alá. A mécses himbálódzott, a kulcs csikorgott a lakatban, a retesz zörrent, az ajtó még jobban csikorgott s az aggastyán az állatokkal együtt bement. Leült egy fatuskóra, egy másikra letette a mécsest, aztán elővette a vászontarisznyát és nagyokat ásitva maga elé szórta a földre a magot meg a pinceszagot árasztó káposztaleveleket.
    De mielőtt még ehhez hozzálátott volna, a kamara sötét zugaiból oda szökkent három nyulacska, majd megcsillantak üveggyöngyhöz hasonlóan a galambok és rozsdaszinü foglyok szemecskéi, amint seregestül közeledtek, ide-oda hajtogatva fejecskéiket hajlékony nyakukon. A galambok bátrabbak voltak, nyomban kaptak a szemek után, a foglyok azonban csak óvatosan közeledtek, hol a potyogó magokra, hol a tisztelendőre, hol a rókára tekintgetve, mely utóbbival ugyan már összeszokhattak volna, mert még a nyáron fogták őket, mint fiókákat és naponta látták.
    A pap csak egyre szórta a magot s egyszersmind reggeli imádságát mondta.
    - Pater noster qui es in coelis, sanctificetur nomen... Itt félbeszakította és a rókához fordult, mely hozzá támaszkodva reszketett, mintha láz gyötörné.
    - Csak nem férsz a bőrödbe, ha meglátod őket... Örökké csak a régi nóta... Hát sohasem küzdöd le gonosz hajlamaidat? Pedig enni bőven kapsz, nem koplalsz. Hol is hagytam el?...
    Behunyta szemét, mintha feleletet várna, majd ismét elülről kezdte:
    - Pater noster qui es in coelis, sanctificetur nomen Tuum, adveniat regnum Tuum...
    És félbeszakította ismét.
    - Már megint - mondta, rátéve kezét a róka hátára - ilyen a te csúf természeted, nemcsak zabálnod kell, hanem gyilkolnod is. Filus, fogd meg a farkát és harapd meg, ha valami gonosz dolgot művel... Adveniat regnum Tuum... Ó, tudom, mit felelnél, hogy az ember is libenter perdices manducat, hanem hát tudd meg, hogy az ember legalább böjt idején békén hagyja őket. Beléd alighanem annak az undok Luthernek a lelke bujt, mert te még nagypénteken is húst zabálnál. Fiat voluntas Tua... Trus, trus, trus!... Sicut in coelo... netek még egy-két csutka!... Et in terra...
    És oda vetette a torzsákat, aztán megint magot szórt, pörölve kissé a galambokkal is. Végre kiürült a tarisznya, a tisztelendő felállott, fogta a mécsest és éppen már menni akart, midőn a csűr küszöbén megjelent Tacsevszki.
    - Nini, Jácint - kiáltott fel a pap - hát téged mi szél hozott ide ilyen jókor?
    Tacsevszki kezet csókolt neki s így felelt:
    - Gyónni jöttem, tisztelendő atyám s a reggeli misénél az Úr asztalához óhajtanék járulni.
    - Gyónni? Helyes. De miért oly sietős? Csak mondd meg egy-kettőre, mert e mögött lappang valami!
    - Megmondom őszintén. Párbajt kell vívnom ma, és mert könnyebben érheti az embert szerencsétlenség, ha öttel mérkőzik, mint ha eggyel, hát szeretném megtisztítani a lelkem.
    - Öttel? Szent Isten! Mit vétettél nekik?
    - Hisz’ éppen az, hogy nem vétettem nekik. Ők keresték a veszekedést s ők hívtak ki.
    - Kik azok?
    - Bukojemszkiék, a király erdészei és Ciprianovics Jedlinkából.
    - Ismerem őket. De menjünk a plébániára. Meg nem gyóntathatlak ugyan fiam, mert az Egyház tiltja és elitéli a párbajt, de talán sikerül a lelkedre beszélnem, és minden másként fordulhat még!
    És elindultak. De Vojnovszki tisztelendő egyszerre csak megállt, és élesen nézett Tacsevszki szemébe.
    - Mondd csak, Jácint, nincs ebben mulier?
    Tacsevszki bánatosan mosolygott.
    - Igen is, meg nem is - felelte - voltaképpen ugyan miatta történt, de nem tehet róla, ártatlan.
    - Ahá, ártatlan! Tudjuk. Ezek mind ártatlanok. És tudod-e, mit mond az ekleziaszta a nőkről?
    - Nem emlékszem, tisztelendő atyám.
    - Szó szerint én sem emlékszem, de ami nem jut eszembe, majd felolvasom neked bent. «Inveni (mondja) amariorem morte mulierem, quae laqueus (mondja) venatorum est et sagena cor ejus». Valamit mond még, majd így fejezi be: «Qui placet Deo, effugiet illam, qui autem peccator est, capietur (mondja) ab illa». Óvtalak nem egyszer, és nem tízszer, hogy ne menj oda - most aztán itt van!
    - Ó, könnyebb óvni, mint oda nem menni - felelte sóhajtva Tacsevszki.
    - Semmi jót nem találsz ott.
    - Bizonyára - felelte halkan az ifjú lovag.
    És tovább mentek a plebánia felé szó nélkül. A tisztelendő arca elborult, mert lelke mélyéből szerette Jácintot. Midőn atyját elragadta a pestis s a legényke közeli rokon, vagyon nélkül maradt a világon, mindössze néhány jobbággyal Virombkában, az aggastyán vette körül féltő gondoskodással. Vagyont nem adhatott neki, mert angyali lelke lévén, szétosztogatott mindent a szegények közt, amit a szegényes plebánia csak jövedelmezett, de mindamellett suttyomban támogatta őt és emellett őrködött fölötte, tanítgatta - és nemcsak könyvből, hanem a vitézi dolgokra is. Mert a tisztelendő valamikor nevezetes vitéz volt, barátja és bajtársa a dicső Volodijovszkinak, résztvett a svéd hadjáratban, amelynek végeztével öltötte magára a papi ruhát egy borzasztó szerencsétlenség következtében. Szerette Jácintot és nemcsak a kiválóan vitéz nemzetség sarjadékát becsülte benne, hanem fenkölt, szomorúságra hajló lelkületét, mely éppen olyan volt, mint az övé. Fájlalta roppant szegénységét, szerencsétlen szerelmét, melynek folytán itt tengődött a düledező házban, félig-meddig paraszti sorban, ahelyett, hogy a nagy világon keresse a dicsőséget és kenyerét. Innen eredt az a bizonyos ellenszenv, mellyel az egész belcsoncskai házzal szemben viseltetett, de bűnül rótta föl Pongovszki úrnak még azt is, hogy túlságosan keményen bánt a jobbágyaival.
    Mert a tisztelendő szerette ezeket a «földet túró bogarakat», akár a szeme világát, de rajtuk kivül szeretett mindent, ami csak élt a világon: az állatokat, amiket korholt, a madarakat, a halakat, sőt még a békanépséget is, mely nyári estéken brekeg és kurutyol a naptól langyossá vált vizben.
    De a papi öltöny nemcsak angyalt takart, hanem takarta az egykori vitézt is, így, amint megtudta, hogy Jácintnak ötszörösen kell megverekednie, már csak arra gondolt, hogyan áll helyt az ifjú és sértetlenül kerül-e ki a csávából.
    Még egyszer megállott, már közvetlenül a plébánia bejáratánál és kérdezte:
    - Látod, látod! Ugy-e mégis csak nyugtalan most a lelkiismereted! - És azután megfeledkezve egy pillanatra papi voltáról, kitört belőle a régi katona és folytatta: - De ugy-e mindenre megtanítottalak, amit csak tudtam és amit Volodijovszki csak mutatott.
    - Nem szeretném, ha levágnának - felelte Tacsevszki szerényen - mert nagy háború készül a törökkel.
    E szavakra felragyogott az aggastyán arca s megragadta Jácintot a kabátja ujjánál.
    - Dicsértessék az Úr Szent neve! - mondta. - Honnan tudod? Ki mondta?
    - Grothusz úr, a sztaroszta - felelte az ifjú.
    ... Soká tartott Jácint és a tisztelendő beszélgetése és midőn annak végeztével hozzá ültek a sörleveshez, az aggastyánnak még folyvást az eszében járt a háború. Ennek okából kezdte felpanaszolni az erkölcsök romlását, a jámborság pusztulását.
    - Istenem - mondotta - most kitárul előttetek a dicsőség, a megváltás mezeje... és ti magándolgokkal bibelődtök és azon jár az eszetek, hogy egymást megvagdaljátok. Mikor itt az alkalom, hogy véreteket ontsátok a kereszt és a hit védelmében, ti az egymás vérére szomjúhoztok. És miért? Kiért? Holmi magánsérelem, nő miatt és hasonló világi semmiségek miatt. Jól tudom, hogy régi szokás ez a Köztársaságban és - mea culpa - bűnös és könnyelmű ifjúkoromban magam is rabja voltam. A téli szállásokon, ahol a henyélés meg az ivás járja a katonák közt, nem múlik nap páros viaskodás nélkül, pedig hát az Egyház is elítéli, a törvény is tiltja. Bűn ez mindenképpen, de a török háború küszöbén csak annál súlyosabb, mert szükség van minden kardra, hogy az igaz hitnek és az igaz Istennek szolgáljon. Ezért gyűlöli a bajvivásokat a mi királyunk - defensor fidei - s az ellenséggel szemben, a táborban, midőn a hadi törvény járja, keményen bünteti.
    - Fiatal korában a király is vivott nem egy és nem is két párbajt - felelte Tacsevszki. - Végre is mit tegyek, tisztelendő atyám? Nem én szólítottam ki őket, hanem ők engem. Nem utasíthattam vissza.
    - Nem utasíthattad vissza? Hiszen éppen ezért szomorkodik a lelkem. De Isten nem hagyja el az ártatlant.
    Tacsevszki elbúcsúzott, mert mindössze két óra hiányzott a délből és még jelentékeny darab út volt előtte.
    - Megállj csak - kiáltott utána Vojnovszki tisztelendő. - Igy mégsem bocsátlak utadra. Megmondom a legénynek, szórja tele szalmával a szánt és hajtson a küzdőtérre. Mert ha Pongovszkiéknál nem tudnak a párviadalról, hát segítséget sem küldenek, és mi lesz, ha amazok közül valamelyik kap súlyosabb sebet, avagy te is? Gondoltál erre?
    - Nem én és bizonyára ők sem.
    - Látod! Elmegyek magam is, de nem a küzdelem szinhelyére, hanem Viromkában maradok nálad, mert nem lehessen tudni, mi történhetik. Nem való semmiképpen, mert tiltva van, hogy egyházi férfiú tanúja legyen ilyesminek, különben szivesen mennék oda, már csak azért is, hogy bátorságot meríts a jelenlétemből.
    És Tacsevszki rávetette kedves nézésű, leányos szemét.
    - Isten fizesse meg - mondta - de a bátorságom nem száll az inamba, ha mindjárt arra is kerülne a sor, hogy ott hagyjam a fogam...
    - Jobb lesz, ha hallgatsz - vágott szavába a pap - mintsem hogy ilyet mondj. És nem fájna a szived, hogy nem mehetnél a török ellen és hogy nem halhatnál dicsőbb halállal?
    - Igaz, tisztelendő atyám és résen is leszek, hogy ezek az emberevők be ne kapjanak egyszerre.
    Vojnovszki tisztelendő pillanatig elgondolkozott.
    - Ha úgy oda mennék - mondta aztán - és eléjük tárnám, micsoda jutalomban lesz részük a mennyországban, ha pogány kéztől esnek el, talán elállnának a párviadaltól?
    - Isten ments! - kiáltotta élénken Jácint. - Azt gondolnák, én biztattam föl a tisztelendő urat. Isten ments! Jobb, ha tüstént útra kelek, semhogy ilyen dolgokat halljak.
    - Hát akkor menjünk! - mondta a tisztelendő.
    Beszólította a bérest, meghagyta neki, hogy készítse el tüstént a szánt, majd kimentek maguk is, hogy segítsenek befogni.
    Amint az udvarra értek, az aggastyán szinte visszahőkölt a csodálkozástól, megpillantván a lovat, melyen Jácint jött.
    - Az Atyának és Fiúnak nevében, hát te hol szerezted ezt a gabancsot?
    A kerítés mellett tényleg gubancos szőrű gebe álldogált, a fejét lógatva, az állát hosszú szőr nőtte be s alig volt nagyobb jókora kecskénél.
    - Paraszttól kértem kölcsön - felelte Tacsevszki. - Ime, ha a török ellen táborba szállnék...
    És keserűen fölkacagott.
    - Mellékes, hogy micsoda lovon mégy - felelte a tisztelendő - csak aztán török paripán térj vissza, amit adjon is az Isten. Hanem addig is nyergeld föl az én lovamat, mert így nem állhatsz azok elé a nemesek elé.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740896
Webáruház készítés