Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Selma Lagerlöf A halál kocsisa EPUB e-könyv

Selma Lagerlöf A halál kocsisa EPUB e-könyv
540 Ft

A Halál kocsisa erős miszticizmussal megírt, művészi finomsággal megszőtt elbeszélés. Az egész esemény imaginárius világban történik, de az olvasó az utolsó percig nem tudja, hogy való történetet olvas-e, vagy pedig az egész csak egy lázbeteg rémlátása? A misztikus történetben tulajdonképen két látomás fonódik egybe. E kettős látomáson kívül álló személyek csak passziv nézői az előttünk megkapó képekben elvonuló cselekménynek. A könyv minden sorából előragyog Lagerlöf mesemondásának alapeszméje: az Isten akaratában való megnyugvás. Idealista irányával, melyet az egyszerű, természetes elbeszélő mód annyira reálissá varázsol, felmelegít, megvígasztal és még ilyen nehéz, sejtelmesen komor témánál is, mint a Halál kocsisa, teljes megnyugvással tesszük le könyvét... (Leffler Béla)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Az Üdvhadseregnek egyik szegény kis katonája haldoklott.
    Tüdősorvadást kapott abból a gyors, heves fajtából és már egy éve küzködött vele. Ameddig csak bírta, fentjárt és elvégezte rendes kötelességét, de mikor már minden ereje elhagyta, egy szanatóriumba küldték. Itt néhány hónapig ápolták anélkül, hogy javult volna, végül maga is belátta, hogy most már vége minden reményének, miért is hazavitette magát az anyjához, aki saját kis házában lakott a külvárosban. Most ott feküdt abban a szűk szobácskában, melyben mint gyermek és mint fiatal lány lakott és várta a halált.
    Az anyja aggódva, szomorúan üldögélt az ágya mellett, de annyira lefoglalta egész lényét, hogy lányát a szükséges ápolásban részesítse, hogy még sírni sem volt ideje. Egy nővér, aki a beteg társa volt munkájában, állott az ágy lábánál és csöndesen sírdogált. Szemei kimondhatatlan szeretettel csüggtek a haldokló arcán és amint előtörő könnyei elhomályosították látását, heves mozdulattal törülte le azokat. Egy alacsony kényelmetlen széken, melyet mindig magával vitt, bárhová ment is, egy szikár asszony ült, gallérjára nagy vörös „F”* volt kivarrva. Hiába kínálták meg kényelmesebb hellyel, ő csak a rozoga kis széken akart ülni, mintha ezzel is figyelmességét mutatná ki a beteg iránt.
    Nem közönséges nap volt, mint a többi, hanem óév estéje. Kint az égbolt szürke és nehéz fellegekkel volt terhes, míg az ember bent ült, azt gondolta, hogy hideg, zord idő van, de kimenve meglepően szelíd és langyos volt. A földet nem borította hó. Ugyan egy-két hópehely lassan hullott az uccára, de azonnal elolvadt. Úgy látszott, mintha nagy hóesés készülne, csak nem tud nekiindulni. Mintha a szél, meg a hó azt gondolnák, hogy nem érdemes már fáradozni ebben az óesztendőben, inkább a beköszöntő újévre tartogatják erejüket.
    Amint az időjárással, épen úgy volt az emberekkel is. Azok sem tudtak igazán mihez fogni. Nem volt valami forgalom, úgy kint, mint bent is szünetelt a munka. Szemben a kis házzal, ahol a haldokló feküdt, egy üres telek terült el, ahol cölöpöket vertek le az új építkezéshez. Reggel megjelentek a munkások, a szokásos éneklés közben húzták fel a cölöpverőt és aztán megint lebocsátották. De nem sokáig dolgoztak, hanem hamarosan belefáradtak és otthagyták az egészet.
    Mindennel így volt. Nehány asszony kosárral a karján sietett el a ház előtt, hogy az ünnepre bevásároljon. Ez a forgalom is csakhamar megszűnt. A gyerekeket, akik az uccán játszadoztak, behívták, hogy ünneplő ruhát vegyenek magukra és aztán bent kellett maradniok. Lovakat, teherszállítókocsikat húzva, hajtottak arra felé, hogy a messzi külvárosban lévő istállókba térjenek s megpihenjenek legalább egy napra. Csendesebb és csendesebb lett, minél inkább mult a nap és szinte megkönnyebbülés volt minden zaj után, amely elhallgatott.
    „Jó, hogy most hal meg az ünnep estén,” mondta az anyja. „Nemsokára semmi zaj nem fog hallatszani kívülről, ami megzavarná.”
    A beteg eszméletlenül feküdt már reggel óta és azok hárman, akik ágya köré gyűltek, akármit mondhattak, anélkül, hogy megértette volna. De mégis látni lehetett, hogy nem valami néma kábulat vett rajta erőt. Az arckifejezése a nap folyamán többször is megváltozott. Néha csodálkozó, máskor meg aggodalmas volt, majd könyörgő, majd ismét rettenetesen szenvedő; most egy idő óta valami erős bosszúság ült ki az arcára, mely azt megnagyította, de egyszersmind megszépítette.
    A szegény kis nővér most annyira nem hasonlított önmagához, hogy a társa, aki az ágy lábánál állott, odahajolt a többiekhez és azt súgta:
    „Nézze csak kapitány! Milyen szép most Edit nővér! Olyan, mint egy királynő!”
    A magas nő felállott a székéről, hogy jobban lássa.
    Bizony ő nem látta máskép a kis nővért, mint mindig alázatos vídám arccal, amelyet az utolsó napokig megőrzött, bármennyire fáradtnak és betegnek érezte magát. Nagyon elcsodálkozott hát az arcának ilyen megváltozásán, hogy nem is ült le ismét, hanem állva maradt.
    A beteg kis nővér heves mozdulattal egészen fellökte magát az ágyban, úgy hogy szinte félig ülve maradt. Homlokára valami leírhatatlan fensőség szállt és bár ajka nem nyílt meg szólásra, mégis úgy tetszett, mintha fenyítő szavakat mondana.
    Az anyja ránézett a két csodálkozó nőre. „Ilyen volt az előbbi napokon is”, mondta. „Nemde ilyen időtájt szokott a körútjára indulni?”
    Az egyik nővér rátekintett a beteg kopott kis órájára, mely ott ketyegett mellette az éjjeli szekrényen.
    „Igen,” válaszolta, „ilyenkor szokott elindulni a szegény nyomorultakhoz.”
    Hirtelen félbeszakította magát és zsebkendőjét a szeméhez emelte. Amint csak egy szót szólt, azonnal elfogta a zokogás.
    Az anya megfogta a leánya kemény kis kezét és símogatni kezdte. „Bizony szegénykének kemény munkája volt, hogy tisztán tartsa azok oduit és hogy leszoktassa őket szenvedélyeikről,” mondta bizonyos elfojtott keserűséggel a hangjában. „Ha az embernek ilyen megerőltető munkája van, akkor nehéz attól a gondolatokat elűzni. Azt hiszi, hogy most is azok között járkál.”
    „Bizony így van az azzal a munkával, amit nagyon szerettünk,” mondta az Üdvhadseregének kapitánya egész csendesen.
    Látták, amint a beteg összehúzta szemöldökét, hogy a ránc azok között mind mélyebbre vágódott és amint felsőajkát felgörbítette. Csak arra vártak, hogy a szemeit felnyissa végre, hogy azok is szikrázó haragot löveljenek ki.
    „Olyan, mint egy büntető angyal,” mondta az Üdvhadseregének a kapitánya szinte elragadtatással.
    „Ugyan mi lehet ott a menhelyen épen ma?” csodálkozott a társa és előrehajolt a többiek között, hogy megsímogassa a haldokló homlokát. „Edit nővér ne törődjék többet velük,” folytatta és még egyszer végigsímogatta. „Edit nővér már eleget tett értük.”
    Úgy látszik, mintha az utóbbi szavak megszabadították volna a beteget a látomástól, mely eddig egészen elragadta. A feszültség, a felsőbbséges harag elsímult arcvonásaiból. A szelíd és szenvedő kifejezés, mely egész betegsége alatt uralta, most ismét visszatért.
    Felnyitotta a szemét és mikor látta, hogy társa feléje hajol, rátette kezét a karjára és megpróbálta még jobban magához húzni.
    A nővér alig sejthette, hogy mit jelent ez a gyöngéd érintés, de megértette a szemek könyörgő pillantását és lehajolt egészen a beteg arcához.
    „Holm Dávid,” suttogta a haldokló.
    A nővér megrázta a fejét. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta.
    A beteg most végsőkig megerőltette magát, hogy megértsék. Lassan szótagolva ejtette ki az egyes szavakat.
    „Küld-je-tek Holm Dá-vid-ért...!”
    Belenézett a nővértársa szemébe, hogy megtudja, megértette-e? Azután megnyugodva elcsendesedett és néhány perc mulva ismét távol volt, elfoglalva ugyanazzal, mint az előbb, valami előtte gyűlöletes jelenettel, mely egész lelkét haraggal és aggodalommal töltötte el.
    A nővér felegyenesedett. Már nem sírt többé. Lelki izgalma elűzte a könnyeket.
    „Azt akarja, hogy küldjünk Holm Dávidért!”
    Úgy látszik, valami rettenetes lehetett a beteg ez a kívánsága. A nagy kapitányt épúgy felizgatta a dolog, mint a társát.
    „Holm Dávidért?” ismételte. „Ez lehetetlen. Csak nem engedhetjük meg, hogy Holm Dávid ide jöjjön a haldoklóhoz!”
    A beteg anyja ott ülve figyelte, amint leányának arca ismét felveszi az ítélő bíró szigorú kifejezését. Most kérdezve fordult a két tanácstalanul álló nővérhez.
    „Edit nővér azt akarja, hogy küldjünk el Holm Dávidért,” világosította fel a kapitány, „de mi azt gondoljuk, hogy ez nem helyes.”
    „Holm Dávid?” kérdezte a beteg anyja csodálkozva. „Ki az a Holm Dávid?”
    „Az egyike azoknak, akivel Edit nővérnek sok baja volt a menedékhelyen, de az Úr nem engedte meg, hogy jó útra térítse.”
    „Talán ez az Úristen kívánsága, kapitány,” mondta a nővér tétovázva, „hogy utolsó órájában még egyszer próbáljon reá hatni?”
    A beteg anyja szemrehányóan tekintett rájuk. „Teljesen rendelkeztek a lányommal, amíg csak az élet kis szikrája volt benne. Hadd legyen most teljesen az enyém, amikor meg kell halnia!”
    Ezzel az ügy el volt intézve. A nővér ismét elfoglalta helyét az ágy lábánál. A kapitány pedig leült a kis székre, behunyta szemét és halk imádságba mélyedt. A többiek csak elvétve értettek meg egy-két szót, melyben kérte az Urat, engedje meg, hogy e fiatal nővér lelke békén távozhassék e földi létből, hogy ne zavarják és ne nyugtalanítsák olyan kötelességek, melyek e megpróbáltatások világába tartoznak.
    Mikor legjobban el volt mélyedve imádkozásába, egyszerre felriadt, mert a nővér vállára tette a kezét. Hirtelen felnyitotta a szemét.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741534
Webáruház készítés