Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Sebők Zsigmond: Dörmögő Dömötör utazása_MOBI

Sebők Zsigmond: Dörmögő Dömötör utazása_MOBI
640 Ft640

A mai gyerekek Dörmögő Dömötör nevét igen jól ismerik - jobbára sajnos csak az ilyen nevű gyermekújságról. Ám száz évvel ezelőtt, amikor Sebők Zsigmond megalkotta Dörmögő Dömötör figuráját, bájos mesetörténeteket írt a mackóról és kalandjairól.
Ebben a kötetben a mackó sete-suta kalandjaiba finoman szövi bele a magyar történelmet is, olyan finom egyensúlyban a fikció és a tények közt egyensúlyozva, melyre azóta sem találunk példát. Dörmögő Dömötör történetei ezért (is) oly üdék és bájosak minden magyar anyanyelvű gyermeknek.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Alig távozott a szobaleány, megnyilt a 14-es szoba ajtaja és Pimpike lépett ki rajta. A bátya, szerencséjére, háttal állt hozzá s nem ismerte meg a bocs. Nagyot sikított és e szavakkal rohant vissza a szobába:
    - Dörmögő bácsi, a hasonmása... itt a hasonmása!
    Nosza, megszeppent a bátya. Annyi ideje nem volt, hogy a lépcsőn meneküljön, hát hirtelen beugrott a budapesti divatárusnő szobájába s magára zárta az ajtót. A következő pillanatban bomba gyanánt robbant ki a folyosóra Dörmögő úr.
    - Hol a hasonmásom? Hol van? Hadd eszem meg salátával és ecetes tormával!
    Hát annak híre sem volt a folyosón.
    - Itt kell lennie valahol, - mormogta bosszút lihegve a ténsúr. - A lépcsőn nem szökhetett meg, mert megláttuk volna. Itt kell lennie valamelyik szobában. Csöngessük ide a pincért s járjuk be a szobákat.
    A tekintetes úr e szavaira Hörpentő ugyancsak nézegette az ágy alját, szekrényt, hogy hova rejtőzzék. De egyszerre jobb ötlete támadt a buvócskánál. A fogason lógott egy öltözet női ruha, még pedig szoknyanadrágos ruha, az ágyon női kalap, napernyő. - Nosza, gyorsan magára kapta, a saját gúnyája fölébe, a női ruhát, fejébe nyomta a nagy női kalapot, kezébe vette a napernyőt, a kalapot lehúzta az orrára, úgy, hogy alig látszott valami az arcából, kinyitotta az ajtót és tipegő, kényes lépéssel ellejtett - a tekintetes úr mellett, aki azt hitte, hogy egy cifra úriasszony lépked végig a folyosón s le a lépcsőn.
    Hát így került bátya a Jenő-térre. Kacagva fogta körül egy csomó inas.
    - Nagysága, elmult már a farsang, miért jár maskarában? - kérdezték.
    - Kérem, ez a legújabb párisi divat, - felelt vékony hangon a bátya. - Ilyent visel Párisban a többi grófné is.
    - Szép grófné maga! Iszen magának szakálla van, bajusza van... maga nem is úriasszony, maga rászed minket! Dobáljuk meg!
    Igy kiabált a tömeg. Néhány kő hozzá is koppant a bátya kacér kalapjához, mire őkelme futásnak eredt. Lelkendezve ért a szállóba és fölrohant a lépcsőn.
    - Lássuk a nadrágszoknyást! Gyere le nadrágszoknya! - kiabáltak utána.
    Nemsokára kilépett a szálló kapuján Dörmögő Dömötör úr.
    - Itt a szoknyanadrágos grófné! - kiáltotta nagy vígan a tömeg és egy csomó göröngy meg kavics zúdult a tekintetes úr fejéhez. Őkegyelme ordítozott, hogy ő nem szoknya, nem grófné. Belátták a dobálózók is, hogy tévedtek. Dörmögő úr rázta a fejét:
    - Mégis csak itt van a hasonmásom! Pimpike jól látta... és az orrom is jól érzi. Mert az a kő neki szólt.
    Rosszkedvűen járta be Temesvárt a ténsúr s bár nagyon tetszett neki a kis Budapest, elhatározta, hogy reggel elutazik. Éjszaka Pimpike arra ébredt föl, hogy egy úri nő a fülét rángatja, miközben nagyon sziszeg és prüsszög:
    - Prsz, prsz... megvagy imposztor! Prsz, prsz, tüstént gyere vissza az iskolába!
    - Prüsszentő néni! - sikított Pimpike iszonyú rémülettel. A sikításra fölébredt Zebulonka. A néni annak az üstökébe markolt.
    - Prsz, prsz... te is itt vagy, jó madár? Prsz, prsz... gyere csak te is velem!.. Iskolába veled is!
    Az iskola szóra úgy ugrott ki az ágyból Zebike, mintha egy oroszlán akarná bekapni. Kimenekült az erkélyre. Pimpike utána. Letépték a függöny kötelét, az erkély rácsára kötötték és leereszkedtek a földre. Ott kuporgott a két jeles tanuló a kövezeten reggelig, nehogy az iskolába hurcolja a rettenetes Prüsszentő néni. A náthás néni pedig, aki nem volt más, mint a nöi ruhába öltözött Hörpentő bátya, szépen belefeküdt a Zebike ágyába, hozzátolván a Pimpike divánját s így szunnyadt a puha fekvőhelyen, egy lépésnyire a gyanutlanul hortyogó Dörmögő úrtól.
    Reggelre a bátya visszabújt ládájába és nagy volt a tekintetes úr csudálkozása, mikor a bocsok ágyát üresen lelte. Még jobban bámult, mikor meglátta őket az erkély alatt. Mikor megértette, mi történt az éjjel: mindjárt gondolta, ki adta ki magát Prüsszentő néninek és mézes kaláccsal se lehetett tovább Temesvárott tartani. Báziásra utazott és hajóra szállt, hogy a Dunán folytassa az utat a Vaskapu felé. Hajh, de a társasággal utazott a nagy láda is.
    Báziás, ahol Dörmögő úr hajóra szállt, az Alduna mellett fekszik, vagyis a Dunának ama része mellett, mely Magyarország alsó, déli határán folyik. Itt a Dunának már csak a balpartja Magyarország, a jobbparton Szerbország terül el.
    - Adj’ Isten szerencsés jó napot! - köszöntött be Dörmögő úr a hajóba. - Messze van-e innen a Vaskapu?
    - Még vagy tizenhat mértföldre, - felelt egy matróz.
    - Mikorra érünk oda?
    - Legyen nyugodt az úr. Odaérünk, mielőtt beesteledik.
    - Jó is lesz sietni, - dörmögte a ténsúr - mert nem szeretnék kapupénzt fizetni.
    Azt hitte a jámbor, hogy a Vaskapu olyan, mint a budapesti házak kapuja és tíz óra után kapupénzt kell a házmesternek fizetni, amiért kinyitja.
    - Pedig itt is tíz fillér a kapupénz, - mondotta tréfásan a matróz, aki mindjárt látta, miféle földrajztudóssal van dolga.
    A ténsúr megelégedetten nézett szét a hajón és a tájékon.
    - No, igazán nagyon kellemes hely az ilyen nagy hajó - mondotta. - Ezen öröm lesz utazni. S micsoda lebegő!
    - Talán levegő, bácsi!? - szólt közbe Zebulonka.
    - Fogd be a lebegő-rontót! - rivallt rája a ténsúr. - Azért is lebegő! Micsoda lebegő!
    - Gyalázatos lebegő! - hallatszott most tompán egy hang.
    - Te szóltál megint, Zebi? - fordult meg a hangra hirtelen a ténsúr.
    - Egy mukkot sem pottyantottam ki a számból, - bizonykodott a bocs és ezt Pimpi is megerősítette.
    - Talán csengett a fülem, - gondolta Dörmögő úr. (Pedig dehogy csengett. Hörpentő bátya találta olyan rossznak a ládában a levegőt.)
    A kerekek el kezdtek zakatolni s a hajó megindult. A bocsok ijedten fogóztak a korlátba, mert azt hitték, hogy most mindjárt elkezdi rázni őket a hajó, mint a vonat. Még a ténsúr is leült egy székre. De a hajó még csak meg sem ingott, úgy lehetett azon állni és járkálni, akár a városi utcán.
    - Nagyszerű! - lelkesedett a ténsúr. - Ezen a hajón táncolni is lehetne. És micsoda lebegő! Bocsok, akármi legyek, ha nem pörkölt szagú ez a lebegő!
    - Persze, mert ma pörkölt lesz ebédre, - szólt a matróz, aki éppen arra ment.
    - Ebéd, pörkölt? - fogta körül csámcsogva a tisztelt társaság a matrózt.
    (- Ebéd? Pörkölt? - sóhajtotta a nagy láda.)
    - Hol főzik azt az ebédet? - kérdezte a ténsúr.
    - A konyhában.
    - És kinek főzik ott az ebédet?
    - Annak, akinek pénze van.
    (- Oh, jaj! - jajdult föl a nagy láda. A nagy ládában valaki az üres zsebét tapogatta.)
    - És mikor tálalják azt az ebédet?
    - Tizenkét órakor.
    - Addig gyertek, bocsok, a födélzetre, - szólt a ténsúr. - Megnézzük a szép vidéket. Micsoda vidék! Micsoda lebegő!
    Fölmentek a födélzetre. Bizony szép látvány kezdett kibontakozni a szemük előtt. A két parton hegyek emelkedtek, melyeken oly sűrű volt az erdő, mintha csupa nagy bolyhos, zöld gallér lenne rájuk akasztva.
    - Tetszik képes levelezőlap? - kérdezte egy pincér.
    - Milyen kép van rajtuk?
    - Ennek a vidéknek a legszebb pontjai vannak rajtuk. A legközelebbi állomáson kiadjuk a postának a leveleket. Hát tetszik?
    - Hogyne, - mondotta a ténsúr. - Adjon vagy egy tucatot. Az én öcsém meg húgom nagyon szeretnek írni. Majd ők teleirkantják a képes lapokat.
    Az öcs meg a húg savanyú arcot vágott erre a dicséretre, mert tudjuk, hogy az írás, meg ők, örök haragban voltak egymással.
    - Én inkább a vidéket nézem, - ódzkodott Zebike.
    - Majd nézheted a vidéket is. Csak térdeljetek oda a pad mellé s írjatok. Ad a pincér barátom tollat is, meg tintát is. Én majd addig pipára gyújtok s élvezem a friss dunai szellőt. Micsoda lebegő!
    A bocsok hozzáfogtak az íráshoz. Mondhatom, hogy olyan nyögést, sóhajtozást sohasem hallott még a Duna, mint most, miközben a két bocs a tollszárat rágta.
    - Hát az miféle furcsa zászló? Az a piros-kék-fehér? - kérdezte a ténsúr a matróztól, miközben a hajó kikötött a jobbparton.
    - Az a szerb zászló. Ez a helység itt, ahol megálltunk, Gradistye szerb község. Híres disznókereskedő hely. Micsoda kövér kocák röfögnek itt!
    - Nem hiszem, hogy kövérebbek legyenek Zebike és Pimpike malacainál, - nevetett a ténsúr, a képes lapokra pillantva.
    - Már azoknál nem, - mosolygott a matróz.
    A hajó tovább indult. Ó-Moldova városkától sziklába vágott gyönyörű út húzódik el a magyar parton. Ez a híres Széchenyi-út, melyet a nagy Széchenyi István gróf buzdítására építettek. Moldovától Orsováig ugyanis a sziklás hegyoldal oly meredeken dől a Dunára, hogy a partot csak csónakon lehetett megközelíteni. Most aztán ott a hatalmas út a Duna partján, hirdetvén Széchenyi dícsőségét, a magyar nemzet áldozatkészségét és építőjének, Vásárhelyi mérnöknek, lángeszét.
    Dörmögő úr egyszerre nagyot bömbölt:
    - Szervusztok atyafiak! Hova, hova?
    Az erdőből ugyanis két mackó bukkant elő és lecammogott a Széchenyi-útra. Ott ballagtak tovább, mintha csak nekik építette volna a nagy Széchenyi.
    - Jó napot, bácsi, néni! - ordítottak a bocsok is, kendőjüket lobogtatva.
    A medvepár meghallotta a rokon hangokat és barátságosan bólintgatott fejével a hajó felé. Aztán egyszerre fülelni kezdtek és hirtelen eltüntek a fejük fölött levő vadonban.
    - Hehe, - nevetett a ténsúr - alighanem vadászt szimatolnak. Ilyenkor jó a görbe erdei ösvény is a kényelmes Széchenyi-út helyett. Isten veletek, atyámfiai! Be szeretnék én is veletek tartani az erdőbe, ahol a málna, eper terem...
    - Meg vadász, - kottyantott a szavába Zebike.
    - Az is, - mosolygott Dörmögő úr. - Persze, alapjában mégis jobb itt ülni a hajón, - mondta a ténsúr, - ahol nem kell félni vadásztól és szívhatjuk a friss, pörköltszagú lebegőt... Hopp, tizenkét óra! Gyerünk ebédelni. De megírtátok-e, bocsok, a képes lapokat?
    - Én már el is küldhetem a levelemet! - kiáltotta Pimpike.
    - Nekem pedig már csak itatóspapir kell, - szólt Zebike.
    Dörmögő úr megnézte a jeles képes levelezőket. Előbb a Pimpiét. Hát három pocán kívül nem volt azon semmi.
    - Hát így vagy te készen a leveleddel? - kérdezte megbotránkozva a ténsúr.
    - Én nem mondtam, hogy készen vagyok, - mentegetőzött Pimpi. - Én azt mondtam, hogy a levelet elküldhetem. Én így is elküldhetem.
    Most Zebikére került a sor. Az ő lapján öt poca díszlett egymagában.
    - Hát neked ehhez kellett már csak az itatóspapir? - förmedt a fickóra a bácsi.
    - Ehhez csak kell! - duzzogott Zebi.
    - Igazad van. De addig nincs ebéd, amíg az édespapának és édesmamának nem írtok egy szép üdvözletet.
    Ezzel a ténsúr leballagott a födélzetről a terembe, ahol már ebédnél ült az utazó közönség. A leves illatozva párolgott a tányérokban. Mondogatta is a ténsúr, miközben nekilátott a kanalazásnak: Micsoda lebegő!
    A leves után főtt marhahús következett ecetes tormával, azután pörkölt meg jércesült fejessalátával és éktelen ordítozással. A szakács fülénél fogva hozta a két bocsot. Ők ordítottak.
    Dörmögő úrnak, mérgében, csaknem a torkán akadt a jércecomb.
    - Mit csináltak megint ezek a haszontalanok? - dörögte.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984048
Webáruház készítés