Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Schopenhauer: Az akarat szabadságáról_MOBI

Schopenhauer: Az akarat szabadságáról_MOBI
790 Ft790

TARTALOM
I. Fogalommeghatározások
II. Az akarat és az öntudat
III. Az akarat és a más dolgok tudata
IV. Elődeim
V. Befejezés. Összefoglalás
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Annak bizonyitására, amit föntebb minden mély gondolkodónak problemánkat érintő itéletéről állitottam, idézni fogok egy-két nagy férfiut, akik hasonló értelemben nyilatkoztak.
    Mindenekelőtt, hogy megnyugtassam azokat, akik azt hihették talán, hogy a vallásos elvek ellentétben állnak a tőlem vitatott igazsággal, emlékezetökbe hozom, hogy már Jeremiás próféta megmondta:
    „Tudom, Uram, hogy az embernek utja nincsen az ő tulajdon hatalmában, sem az utonjárónak, hogy a maga lépését igazgassa.“ (X, 23.)
    De hivatkozom különösen Lutherre, aki egy e célra irt könyvében (De servo arbitrio) egész hevességével támadja meg az akaratszabadságot. Elég nehány hely, hogy jellemezze véleményét, melyet ő természetesen nem filozófiai, hanem teologiai érvekkel támogat. Schmidt Sebestyén kiadásából (Strassburg 1707) idézek.
    Ott olvassuk a 145. lapon: „Minden embernek szivébe van irva, hogy nincs szabad akarat, ámbár ezt az igazságot annyi ellentmondó vitatkozás és annyi emberi tekintély homályositja el.“ 214. lap: „Szeretném odakiáltani a szabad akarat védőinek, hogy Krisztust tagadják meg, ha a szabad akaratot elfogadják.“ 220. lap: „A szabad akarat ellen ott vannak a szentirás bizonyságai, amennyiben Krisztusról szólnak. Számuk tömérdek, azt mondhatni, az egész szentirás. Azért, ha a szentirásra támaszkodva tárgyaljuk a kérdést, mindenképen rajta leszek, hogy ne hagyjak ki egy vesszőt se, ami a szabad akarat dogmáját kárhoztatja.“
    És most a filozófusokhoz. A régiek itt nem vehetők komolyan tekintetbe, mert ugyszólván még az ártatlanság állapotában levő bölcseletük nem tehette tudatossá az ujkori filozófiának két legmélyebb és legfontosabb problémáját: az akarat szabadságának és a külső világ reálitásának vagy az ideális és reális viszonyának kérdését. Hogy mennyire volt különben világos a régiek előtt az akaratszabadság problemája, azt eléggé megitélhetjük Aristotelesz Nicomachosi Ethicájából (III, c. 1-8.) ahol is azt látjuk, hogy az ő gondolata erről lényegében csak a fizikai és intellektuális szabadságot illeti, azért beszél egyre csak önkéntesről és önkéntelenről (hekuzion kai akuzion), mert az önkéntes és szabad fogalma nála egy. A morális szabadságnak fölötte nehéz problémája benne még nem alakult ki, bár igaz, gondolatai néha elérnek odáig, különösen az Ethica Nicom. II, 2. és III, 7-ben, ahol azonban abba a hibába esik, hogy a jellemet a tettekből vezeti le, holott megforditva kellene. Ugyancsak nagyon hibásan birálja el Sokratesznek imént idéztem meggyőződését, mig egyebütt ezt megint a magáévá teszi, pl. Nicom. X, 10:
    „ami pedig természettől való, az nincs hatalmunkban, hanem, mint valamely isteni okból eredő, világos, hogy azok tulajdona, akik igazán szerencsések“.
    És alább: „Az erkölcs, mely az erényhez simul, kell, hogy valamikép eleve meglegyen az az emberben“; ami összhangzik a fönt idéztem helylyel, valamint az Ethica magna I, 11-el is:
    „puszta akaratából nem lesz még senki sem a legjobb, hacsak nem az természettől fogva; csak megjavithatja magát“.
    Hasonló értelemben tárgyalja Aristotelesz az akaratszabadság kérdését az Ethica magna I, 9-18. és az Ethica Eudemia II, 6-10. pontjában, ahol valamivel közelebb jő a tulajdonképeni problemához, csakhogy minden ingadozó és felületes. Mindenütt az a módszere, hogy nem tér rá analitikus eljárással, egyenesen a dolgokra, hanem szintetikusan, külső érvekből von következtetést: ahelyett, hogy behatolna, hogy a dolgok velejéhez jusson, megállapodik külső jegyeknél, sokszor puszta szavaknál. Ez a módszer, nehéz problemáknál, könnyen vezet tévutra, de célhoz soha. Itt most már megáll, mint egy falnál, a kényszerü és az önkényes (anankaion kai hekuzion) vélt ellentéténél: ami ezek fölött van, csak annak belátása, hogy épen az önkényes, mint ilyen, kényszerü is, a motivumnál fogva, amely nélkül akarati aktus csak ugy lehetetlen, mint akaró subjektum nélkül és amely motivum épen olyan, de mint a mechanikus ok, melytől nem is lényegesen különbözik, ahogy mégis ő maga mondja (Fth. Eudem. II, 10: hé gár u heneka mia tón ajtión esztin). S éppen azért alapjában véve hamis az az ellentét önkényes és kényszerü között, jóllehet ebben ma is Aristotelesszel tart sok ugynevezett filozófus.
    Már meglehetős világosan fejtegeti az akaratszabadság problemáját Cicero (De facto, c. 10 et c. 17.) Értekezésének tárgya mindenesetre egész könnyen s természetszerüleg utal erre. Ő maga megfér az akaratszabadsággal, de látjuk, hogy már Chrysipposnak és Diodorosnak, többé-kevésbé világosan, tudniok kellett e probléma nehéz voltáról. Szintén figyelemreméltó Lukianosnak harmincadik halotti beszéde - Minos és Sostratos közt - mely tagadja az akaratszabadságot s ezzel együtt a felelősséget.
    Hanem bizonyos értelemben már a Makkabeusok negyedik könyve, a Septuagintában (Luther német és Károli Gáspár magyar forditásában hiányzik) egész értekezés az akaratszabadságról, amennyiben feladatává teszi bebizonyitani, hogy az észnek (logismos) van ereje minden szenvedély és indulat legyőzésére s ennek példáiként hozza fel a második könyv a zsidó mártirokat.
    Alexandriai Kelemen volt szerintem a legelső, aki problemánkkal tisztába jött. Ő mondja:
    „Se dicséret, se gáncs, se tisztesség, se büntetés nem igazságos, ha nem képes a lélek szabadon kivánni és megtartózkodni, hanem önkéntelen a vétek“ (Strom. I. 17. §.) s rá közbevetőleg egy korábbi tételre utalva: „nem oka isten annak, ha mi vétkezünk.“
    Ez a fölöttébb érdekes záradék mutatja, milyen értelemben fogalmazta az egyház mindjárt a problemát és milyen döntést előlegezett, mint érdekeinek megfelelőt. Tova kétszáz évvel később már tüzetes fejtegetést olvashatunk a szabad akarat tanáról Nemesius-nál, De natura hominis 35. fej. végén és 39-41 fej. Szerző minden további bevezetés nélkül azonositja a szabadságot az önkénynyel vagy a szabad választással s aztán a legnagyobb buzgalommal tanitja és fejti ki; ám mindenesetre már szellőzteti az ügyet.
    Hanem problemánknak teljesen kialakult tudatát, az összes hozzátartozókkal egyetemben, Szent Ágoston egyházatyánál találjuk meg, akit tehát, jobbára theologus létére, itt mint filozófust veszünk tekintetbe. Tüstént látjuk, hogy feltünő zavarba és bizonytalan tétovázásba jő e problemánál, mely őt még következetlenségre és ellenmondásra is csábitja (De libero arbitrio). Egyrészt nem akarja, Pelagius módjára, az akarat szabadságát annyira korlátolni, hogy ezzel az eredendő bünnek, a megváltás szükségének s az isteni kegyelemnek dogmáját megingassa, ugy mintha az ember tulajdon erejéből igazolna meg és lenne méltó az üdvezülésre. S még azt is tudtunkra adja (Argumentum in libras de lib. arb. ex Lib. I. c. 9.), hogy érdemlegesebben szólt volna hozzá ez ellenvetésekhez (melyeket később Luther tett magáévá olyan nagy hévvel), ha ama könyveket nem Pelagius fellépte előtt irta volna, akinek tanai ellen aztán külön cáfolatot irt De natura et gratia cimmel. Már De libero arbitrio-ban -88-mondja: „Most pedig az ember nem jó s nem is áll hatalmában, hogy jó legyen, akár nem látja, milyennek kell lennie, akár látja, de nem akar olyan lenni“. És alább: „Vagy tudatlanságból nincs akaratának itélőképessége annak megválasztásához, mit tegyen helyesen; vagy ellenszegül a testi megszokás, mely mintegy természetes örökségképen tapad halandó létünkhöz s bár belátja, hogy kell helyesen cselekednie s akarja is, de nem tudja véghezvinni“. És az emlitett Argumentum-ban: „az akarat tehát, hacsak az isten malasztja fel nem szabaditja abból a rabszolgaságból, mely a bün eszközévé aljasitotta és nem segiti, hogy a gonoszon felülkerekedjék, még nem elégséges, hogy egy halandó becsületesen és istenesen éljen“.
    Másfelől mégis a következő három ok birta őt rá, hogy az akarat szabadságát védelmezze:
    1. A manichaeusokkal szemben foglalt állása, akik ellen De libero arbitrio három könyvét egyenesen irányozta, mert ezek tagadták a szabad akaratot s a rossznak és bajnak más forrást kerestek. Már De animae quantitate utolsó fejezetében rájok céloz: „van a léleknek szabad akarata és vak az, aki ezt sekélyes okoskodással megdönteni erőlködik stb“.
    2. Az a természetes, tőlem felfedezett csalódás, hogy ezt: „én megtehetem, amit akarok“ az akarat szabadságára magyarázzák és sietnek az önkényest azonositani a szabaddal. (De lib. arb. I. 12: Quid enim tam in voluntate, quam ipsa voluntas, situm est?)
    3. Annak szüksége, hogy összhangba hozza az ember erkölcsi felelősségét az isten igazságosságával. Mert Szent Ágoston éleslátását nem kerülhette ki egy fogas kérdés, melyet oly nehéz mellőzni, hogy tudomásom szerint minden későbbi filozófus - három kivételével, akikre ezért sietek majd rátérni - inkább könnyedén átsiklott rajta, mintha nem is volna. Szent Ágoston ellenben nemes őszinteséggel, himezetlenül kimondja, mindjárt De libero arbitrio kezdő szavaiban:
    „Mondd csak, nem-e isten a rossz szerzője?“
    S azután tüzetesebben mindjárt a második fejezetben:
    „Mert gondolkodóba ejt, hogy ha a bünök a lélekből erednek, melyet isten teremtett, a lélek pedig istentől ered, csak egy lépés választ el attól, hogy a bünt istenre háritsuk.“
    Mire igy válaszol a másik beszélő:
    „Te most azt mondtad ki, ami engem, gondolkodó létemre, régóta gyötör.“
    E fölöttébb kényes elmélkedéseket Luther folytatta ismét és élezte ki ékesszólásának egész hevével:
    „Maga a józan ész kénytelen bevallani, - irja többek közt, - hogy olyannak kell lenni istennek, aki saját szabadságával parancsolja ránk a kényszert. Ha megengedjük előrelátását és mindenhatóságát, természetszerűleg és csalhatatlan bizonyossággal következik, hogy mi sem nem vagyunk magunktól, sem nem élhetünk, sem nem cselekedhetünk semmit, csakis az ő mindenhatósága által. Az isten előrelátása és mindenhatósága ellene mond a mi szabad akaratunknak. Minden ember kénytelen, kijátszhatatlan következetességgel megengedni, hogy nem saját akaratunk, hanem kényszer hozott létre bennünket s hogy tehát nem tehetjük azt, ami tetszik, a szabad akarat érdemén, hanem ahogy isten előre látta és csalhatatlan és változatlan tervszerüséggel intézi“. stb. (144. l.)
    A tizenhetedik század elején Vanini az, akinél teljesen megvan ez az ismeret: ez a veleje, ez a lelke az ő makacs - bár a korszellem nyomása alatt lehetőleg ravaszul titkolt - lázadásának a theismus ellen. Visszatér rá minden egyes alkalommal és bele nem fárad, hogy a legkülönbözőbb szempontokból fejtegesse. Például Amphitheatrum aeternae providentiae 16. exercitatiójában azt mondja:
    „Ha isten akarja a bünt, meg is teszi! mert irva van: „megcselekedett mindeneket, amiket akar vala“. Ha nem akarja, akkor is elkövetik a bünt: tehát akkor azt kell mondani, hogy nem előrelátó, vagy tehetetlen, vagy kegyetlen; mert vagy nem tud vagy nem képes vagy nem akar szavának állni. A bölcselők azt mondják: ha nem akarná isten felburjánozni hagyni a földön a szennyes és galád cselekedeteket, semmi kétség, hogy egy csapásra számüzne és kiverne a világból minden gyalázatosságot, mert ugyan melyikünk szegülhet ellen az isteni akaratnak? Hogy követnek el bünt isten tudta nélkül, ha a büncselekvényben felsőbb erők is közrejátszanak? Ha meg az ember isten akarata ellenére bukik el, az isten alsóbb lény lesz az embernél, aki ellene fordul és fölébe kerekedik. Ebből azt vezetik le: Isten ugy kivánja a világot, ahogy van! Ha jobbat akarna, volna neki jobb is.“ És a 44. exercitatioban ez áll: „A gép ugy mozog, ahogy a gépész hajtja; akaratunk pedig ugy végzi müködéseit, mint egy gép, melynek isten a gépésze: ha tehát a gép rosszul müködik, istennek kell betudni. A mi akaratunk nemcsak irányában, hanem lényegében is egészen istentől függ, miért is nincs semmi, amit az akaratnak lehetne beszámitani vagy akár lényegéből, akár müködéséből magyarázni; mert isten az, aki az akaratot igy alkotta és igy irányitja. Minthogy az akarat lényege és iránya istentől van, az ő rovására kell irni az akaratnak jó és rossz müködéseit egyaránt, ha ő ezzel ugy bánik, mint egy géppel.“
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980064
Webáruház készítés