Új jelszó kérése
Termék részletek


Schopenhauer: Az akarat szabadságáról_EPUB

Schopenhauer: Az akarat szabadságáról_EPUB
540 Ft

Schopenhauer az emberi akarat mivoltának problémáját, mint ami egész filozófiájának központi tétele, t9bb alkalommal tette vizsgálódásai középpontjába. Főművében tisztán spekulatív alapon, metafizikája eredményeként, dedukció révén jut el az akarat szabadságának tagadásához. - Írja egykori bevezetőjében a kiadó.

A kötetet Szabó Károly klasszikus fordításában adjuk közre.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Az öntudat a cselekvés szabadságát mondja ki, az akarás feltételezésével: a kérdésben pedig az akarás szabadsága áll.
    Mi ugyanis magának az akaratnak és a motivumnak viszonyát nyomozzuk; erre vonatkozólag pedig az a tétel: „én azt tehetem, amit akarok“, semmit sem tartalmaz. Cselekvésünknek, azaz testi tevékenységünknek függése akaratunktól, amit az öntudat minden esetben kimond, egészen más, mint akarattevékenységünknek a külső körülményektől való függetlensége: ebben állna az akarat szabadsága. Ám erről az öntudat nem mondhat semmit, mert ez az ő körén kivül esik, amennyiben a számunkra más dolgok tudata gyanánt szereplő külső világnak és a mi határozatainknak kauzális viszonyát illeti, az öntudat pedig nem itélheti meg a viszonyt a között, ami az ő birodalmán teljesen kivül van, meg a között, ami ezen belül van. Mert semmiféle ismereterő nem állithat fel olyan viszonyt, amelynek egyik tagja neki semmiképen sem lehet adva.
    Az akarás objektumai, melyek épen meghatározzák az akarattevékenységet, nyilván az öntudat határán kivül, a más dolgok tudatában foglalnak helyet; maga az akarattevékenység az egyedüli benne s a kettőnek - objektumnak és tevékenységnek - egymáshoz való oksági kapcsolata a kérdéses. Az öntudat dolga csakis az akarattevékenység, a test tagjai fölötti abszolut uralma mellett, amit voltaképen az „amit akarok“ fejez ki. Csakis ezen uralomnak a használata, vagyis a tett az, ami azt még az öntudat előtt is akarattevékenységnek bélyegzi. Mert amig csak beálló cselekvés, kivánság a neve, ha pedig befejezett, akkor határozat; hogy pedig ezzé vált, azt maga az öntudat előtt csakis a tett bizonyitja: mert mindaddig megmásitható.
    És mindjárt ott vagyunk annak a semmiképen sem tagadható csalódásnak főforrásánál, amely szerint az avatatlan (vagyis a nem filozófiai képzettségü) ember azt véli, hogy számára, egy-egy adott esetben, egymással ellenkező akarattények lehetségesek és amellett az öntudatára apellál, amely - vélekedése szerint - ezt kimondta. Fölcseréli ugyanis a szeretnéket az akarással. Kivánhat ellenkezőt, ám csak egyet akarhat: s hogy melyiket, azt is csak a tett tanusitja az öntudatnak.
    Ama szabályos kényszerüségről pedig, hogy ellentétes kivánságok közül az egyik és nem a másik lett akarattevékenységgé és tetté, az öntudat épen ezért nem tartalmazhat semmit, minthogy az eredményt tisztán a posteriori tudja meg és nem tudja a priori. Ellentétes kivánságok, a motivumaikkal, ötlenek fel és tünnek le előtte, váltakozva és ismételve: mindegyikéről kimondja, hogy tetté lesz, ha egyszer akarattevékenységgé lett. Mert ez az utóbbi, tisztán szubjektiv lehetőség mindegyiköknél beállhat és épen ez az „én azt tehetem, amit akarok.“ Csakhogy ez a szubjektiv lehetőség egészen hipotetikus, mert csak azt mondja: „ha én ezt akarom, ezt tehetem“. Ám az akaráshoz megkivántató korlátozás nincs meg benne, mert az öntudat csupán az akarást foglalja magában, nem pedig az akarást determináló elveket, amelyek a más dolgok tudatában, azaz a megismerő tehetségben foglalnak helyet.
    Részlet az e-Könyvből:
    Hanem az objektiv lehetőség az, amely itt dönt; ez pedig kivül esik az öntudaton, az objektumok világába - amelyekhez a motivum és az ember mint objektum tartozik - tehát az öntudattól idegen és a más dolgok tudata körébe utalandó. Az a szubjektiv lehetőség hasonfaju azzal, mely a kőben van, hogy szikrát adjon, de acél is kell hozzá, amelyhez ismét az objektiv lehetőség járul. Visszatérek majd erre más oldalról, a következő fejezetben, ahol az akaratot már nem, mint itt, belülről, hanem kivülről fogjuk tekinteni és igy vizsgálni az akarattevékenység objektiv lehetőségét: tárgyunk csak e két különböző oldalról való megvilágitás révén válik majd teljesen érthetővé és különben példák is fogják magyarázni.
    Tehát az az öntudatban levő érzés: „én azt tehetem, amit akarok“, állandóan kisér bennünket, de csak azt mondja, hogy az elhatározás, vagy akaratunknak határozott aktusai, habár bensőnknek sötét mélyéből származnak, mindig nyomban át fognak menni a látható világba, minthogy ide tartozik a testünk csak úgy, mint minden más dolog. Ez a tudat alkotja a hidat a belső és a külső világ között, melyeket különben örökre feneketlen örvény választana el; mert emebben csakis tőlünk minden tekintetben független szemléletek volnának mint objektumok, amabban meg csupa meddő és csak átérzett akarattevékenység.
    Ha megkérdeznénk egy teljesen elfogulatlan embert, az azt a közvetlen tudatot, melyet olyan gyakran azonositanak a vélt akaratszabadsággal, körülbelül igy foglalná szavakba: „Én azt tehetem, amit akarok: ha balra akarok menni, balra megyek, ha jobbra akarok menni, jobbra megyek. Ez teljesen csak az én akaratomtól függ: én tehát szabad vagyok“. Ez az itélet mindenesetre tökéletesen igaz és helyes, csakhogy az akaratot már föltételezi, mert azt veszi fel, hogy magát már eltökélte, tehát az a saját szabad voltára nézve mit sem mond. Mert nem szól semmit a tényleges akarattevékenység föllépésének függéséről avagy függetlenségéről, hanem csak ezen tevékenységnek, mihelyt föllép, akövetkezményeiről, vagy pontosabban szólva, annak mint testi tevékenységnek elmaradhatatlan megjelenéséről. Az ezen itéletnek alapjául szolgáló tudat az egyedüli, aminek folytán az elfogulatlan, azaz nem filozófiai képzettségü ember (aki azért, egyéb szakokban, nagy tudós lehet) az akaratszabadságot olyan közvetlenül bizonyos dolognak tartja, hogy mint kétségbevonhatatlan igazságot mondja ki és valójában el sem hiheti, hogy a bölcselők komolyan kétségbe vonták, hanem ugy van meggyőződve, hogy erről minden szóbeszéd csak az iskolás bölcseségnek a szőrszálhasogatása és végelemzésben tréfa.
    Hanem épen, mivel neki ama tudat által adott és mindenesetre fontos bizonyság állandóan a kezeügyében van és hozzá, mivel az ember, első sorban és lényegesen praktikus, nem pedig theoretikus lény lévén, akarattevékenysége aktiv oldaláról, azaz a hatásáról sokkal világosabb tudomást szerez, mint a passzivról, azaz a függéséről: nagyon nehéz a nem filozófiai képzettségü embernek problemánkat megmagyarázni s megértetni vele, hogy most az ő akarásának, esetről-esetre, nem a következményei, hanem az elvei után kérdezősködünk; hogy cselekvése ugyan tisztán az ő akarásától függ, de most azt kivánjuk tudni, mitől függ maga az ő akarása, hogy nem függ-e semmitől, avagy függ-e valamitől? hogy ő mindenesetre megteheti az egyik dolgot, ha akarja és épen ugy megteheti a másik dolgot, ha akarja: ám most gondolja meg, hogy vajon képes volna-e akarniaz egyiket is, meg a másikat is.
    Ha most, ilyen szándékkal, emberünknek körülbelül igy adjuk fel a kérdést: „Ha benned két ellentétes kivánság támad, engedelmeskedhetsz-e valóban az egyiknek ugy, mint a másiknak? teszem azt, ha két egymást kizáró tárgynak a birtoklásáról van szó, előnyt adhatsz-e az egyiknek épen ugy, mint a másiknak?“ Ő erre azt fogja válaszolni: „Meglehet, hogy nehéz lesz nekem a választás; csakhogy mindig egyedül tőlem fog függni és semmi más hatalomtól, vajon én az egyiket vagy a másikat akarom választani: igy tehát teljes szabadságom van arra, hogy azt válasszam, amelyiket én akarom s amellett mindenkor egyedül a saját akaratomnak fogok engedelmeskedni“.
    Ha azt mondjuk erre: „De hát a te akarásod maga mitől függ ismét?“ akkor emberünk, az öntudatból, ezt a feleletet hozza le: „Semmi egyébtől, csak tőlem! Én azt akarhatom, amit akarok: amit én akarok, azt akarom“. És ezt elmondja anélkül, hogy tautologiát akarna elkövetni vagy bár legbelső tudatában az identitás elvére támaszkodni, amely szerint egyedül az a tudat az igaz. Csakhogy, ha igy sarokba szoritjuk, ő akarásának az akarásáról beszél, ami annyi, mintha énjének az énjéről beszélne. Visszautaltuk öntudatának a magvára, ahol ő énjét és akaratát elválaszthatlanoknak találja, de nem marad semmi ahhoz, hogy a kettőt megbirálja.
    Hogy vajon, annál a választásnál, az ő személyét és a választásnak tárgyait itten adottaknak véve föl, maga az ő akarása (az, hogy az egyiket akarta s nem a másikat), valami lehetséges módon, nem érvényesülhetne máskép is, mint ahogy végtére érvényesül; vagy hogy, az ismert adatokból, az már olyan szükségképen megállapitható, mint ahogy a háromszögben mindig nagyobb oldal van szemben nagyobb szöggel: ez kérdés, mely a természetes öntudattól olyan távol esik, hogy meg sem lehet vele értetni, még ha a feleletet készen vagy bár homályos csirájában magában hordaná is és egészen naivul megadhatná. Tehát az elfogulatlan, de nem filozófiai képzettségü embernek egyre iparkodnia kell, hogy abból a zavarból, amelyet a kérdésnek, ha tényleg megértette is, okoznia kell, elmeneküljön ama közvetlen bizonyság mögé: „amit akarok, megtehetem és azt akarom, amit akarok“, ahogy mondtuk föntebb.
    Ezt meg fogja kisérteni ujra és számtalanszor, ugy, hogy nehéz lesz megállítani az igazi kérdésnél, amelyet mindig el akar odázni. És ezért nem lehet rá haragudni, mert a kérdés valóban igen mély megfontolást kiván. Kutató kézzel nyul az ember legbelső lényébe; tudni akarja, ha vajon az ember - mint minden egyéb a világon - olyan lény-e, amelyet puszta mivolta egyszer s mindenkorra meghatároz; olyan lény-e, amelynek, mint minden egyébnek a természetben, megvannak a saját kiszabott, állandó tulajdonságai, melyek szerint kivülről jövő inditékokra szükségképen reagál, melyeknek tehát erről az oldalról változhatatlan jellegök van, s igy abban is, ami rajtok még módositható volna, teljesen a külső inditékok korlátozásának vannak kiszolgáltatva; vagy pedig az ember kivételes helyen áll-e az egész természetben.
    Ha végre sikerül mégis, hogy őt ennél a fontos kérdésnél megállitsuk és megértessük vele, hogy itt magának az ő akarattevékenységének eredetét kutatjuk: vajon valamelyes szabály szerint avagy teljesen szabálytalanul keletkezik az; akkor arra fogunk rájönni, hogy a közvetlen öntudat erre nézve semmi magyarázatot sem tartalmaz, mig az elfogulatlan ember itt épen ebből indul ki és tanácstalanságát elmélkedéssel meg mindenféle magyarázatpróbával árulja el, amelyeket hol a maga s a mások tapasztalásából, hol az általános logikai szabályokból keres ki, amellett pedig magyarázatainak bizonytalanságával és ingadozásával eléggé megmutatja, hogy közvetlen öntudata a jól értelmezett kérdésre nézve semmit sem mond, mint ahogy imént a hibás értelmezésre azonnal készen volt a válasszal.
    Végelemzésben úgy áll a dolog, hogy az embernek akarata az ő tulajdonképeni énje, az ő lényének igazi magva; azért lesz ez az ő öntudatának - mint egy általában adott és létező valaminek - alapja is, amelyen tul nem ismer kiutat. Mert ő maga olyan, mint ahogy akar és úgy akar, mint amilyen ő. Tehát azt kérdezni tőle, hogy akarhatna-e másképen, mint ahogy akar, egyértelmű volna azzal a kérdéssel, vajon lehetne ő más valaki, mint önmaga: mert ezt nem tudja.
    Épen ezért a filozófusnak is, akit amattól csak a gyakorlat különböztet meg, ha e nehéz helyzetben világosságra akar jutni, mint utolsó és egyedül illetékes forumhoz, a saját értelméhez kell fordulnia, mely a priori szolgáltat ismereteket, meg az ezeket megfontoló észhez és a tapasztaláshoz, mely az ő s a mások cselekvését mutatja meg neki, ezt az értelmi ismeretet magyarázva és ellenőrizve; s ennek a forumnak döntése, ha nem is olyan könnyü, olyan közvetlen és egyszerü, mint az öntudaté, hanem azért a tárgyhoz illő és kielégitő lesz. A fej volt az, amely a kérdést fölvetette, tehát a fej is feleljen meg rá.
    Különben nem szabad csodálkoznunk, amiért a közvetlen öntudatnak nincs mit felelnie erre az abstrusus, spekulativ, nehéz és fogas kérdésre. Hiszen ez csak nagyon korlátolt része a mi össztudatunknak, mely, belül sötét létére, teljes objektiv megismerő erejével, egészen kifelé irányul. Minden tökéletesen bizonyos, azaz a priori biztos ismerete pusztán a külső világra vonatkozik és igy csak bizonyos általános törvények szerint, amelyek benne magában gyökereznek, döntheti el biztosan, hogy odakünn mi lehetséges, mi lehetetlen, mi kényszerü és ilyen uton a priori teremt tiszta matematikát, tiszta logikát, sőt tiszta alapvető természettudományt is. Eszerint a priori tudott formáinak az érzékletekben kapott adatokra való alkalmazása szolgáltatja neki a látható, reális külső világot s ezzel a tapasztalást; továbbá a logikának s az ennek alapjául szereplő gondolkozó tehetségnek ama külső világra való alkalmazása szolgáltatja majd a fogalmakat, a gondolatvilágot, azután jönnek a tudományok, azok feladatai és igy tovább.
    Ott kivül tehát nagy világosság és tisztaság az, amit lát. Hanem belül sötét van, mint egy jól befeketitett messzelátóban: egy a priori tétel sem deriti fel saját bensejének éjjelét, ezek a világitó tornyok csak kifelé vetik sugaraikat. Annak az ugynevezett belső érzéknek - mint föntebb kifejtettük - nincs adva egyéb, csak a saját akarata, amelynek hullámzásaira vezethetők vissza tulajdonképen az összes ugynevezett belső érzések.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980057
Webáruház készítés