Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


S. S. Van Dine: A titokzatos futó_EPUB

S. S. Van Dine: A titokzatos futó_EPUB
890 Ft890

Van Dine ebben az utolsó lapjáig fordulatos és izgalmas krimiben ismét remekel. A gyilkos személyéről, motivációiról Philo Vance csak az utolsó oldalon rántja le a leplet, addig vele együtt izgulunk és rágjuk a körmünket a nem várt fordulatokon, és az újabb és újabb haláleseteknél, amelyek mind-mind egy gyanúsított halálát hozzák. A krimiben központi szerepet kap egy futó, mint a sakkfigura, a Futó, ami a gyilkos álneve, és - egy véletlen névazonosság révén - Nurmi, a világhírű finn hosszútávfutó is...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    III. fejezet
    Egy visszavont jóslat

    (Szombat, április 2., déli egy óra 30 perc)

    Éppen akkor léptünk be, visszamenet'a hallba, amikor Dubois kapitány és Bellamy detektív - a rendőrfőnökség ujjlenyomat-szakértői - megérkeztek. Snitkin detektív - aki szemmel láthatólag csak reájuk várt -, azonnal elvezette őket a pinceajtó felé, mi pedig Markhammel és Vance-szel felmentünk a második emeletre.
    A könyvtár nagy, szép terem volt, mélysége legalább húsz lábnyi volt és elfoglalta az épület teljes szélességét. Két falát a mennyezetig hatalmas könyvállványok borították, s a nyugati fal közepén hatalmas, bronz empire kandalló állott. Az ajtó mellett szép, de komplikált, Jakab-korabeli szekrényt láttam, s azzal szemben, a 75. utcára néző ablakok közelében, hatalmas íróasztalt, amelynek lapja tele volt szórva iratokkal és papírokkal. Sok érdekes műtárgy volt a szobában és két finom Dürer metszet éppen a tapéta szögletéből nézett le ránk. A székeket sötét bőr borította.
    Dillard professzor az íróasztala előtt ült és lábát alacsony zsámolyon pihentette. Az ablakhoz közel, az egyiksarokban, összegörnyedve, egy hatalmas karosszékben ült unokahúga, csinos, komolyan öltözött leány, akinek keményen metszett arca klasszikusan szép vonásokat mutatott. Az öreg tanár nem kelt fel üdvözlésünkre és nem iskért mulasztásáért bocsánatot. Úgy látszik, bizonyosra vette, hogy tudunk betegségéről. A bemutatkozás tisztaformaság volt, bár Markham kötelességének érezte, hogy röviden megindokolja Vance és az én jelenlétemet.
    - Sajnálom, Markham - mondta a professzor, amikor elhelyezkedtünk -, hogy találkozásunkat egy tragédia idézte elő, de mindig örülök, ha magát látom. Gondolom, keresztkérdéseket akar feltenni Bellenek, meg nekem. Well, hát csak kérdezzen, amit tetszik.
    Bertrand Dillard professzor túl volt hatvanadik évén, s ülő életmódja miatt alakja kissé meggörnyedt. Simára borotvált arc, kifejezetten rövid fej, s homloka felett hatalmas, dús, ősz hajkorona, hátrafelé fésülve. Szeme, bár kicsi volt, de szokatlanul éles és szúró pillantású, s szájának szögletében tisztán lehetett látni azokat a ráncokat, amelyek oly gyakori jelei az esztendőkön át tartó megfeszített szellemi munkának, nehéz problémákra való koncentrálásnak. Vonásai tudós és álmodozó vonásai voltak; mint azt az egész világ tudja, a térről, időről és mozgásról való vad álmai tudományos ténnyé lettek. Arca még most is befelé néző, elvonatkoztatott kifejezést viselt, mintha Robin halála csak külső, betolakodó esemény lenne gondolatainak belső drámájában.
    Markham habozott egy pillanatig, mielőtt felelt volna, aztán megkülönböztetett tisztelettel mondta:
    - Legjobb volna professzor uram, ha folyamatosan elmondaná mindazt, amit a tragédiáról tud. Kérdést majd csak akkor teszek fel, ha nélkülözhetetlenül szükségesnek látom.
    Dillard professzor egy öreg tajtékpipa után nyúlt, ami ott hevert mellette. Amikor megtömte és meggyújtotta, kényelmesen helyezkedett el székében.
    - Szinte mindent elmondtam már telefonon, amit tudok. Robin és Sperling ma reggel tíz órakor látogatóba jött Belle-hez. De Belle elment teniszezni a pályára, így hát leültek a szalonban és vártak. Vagy egy félóráig hallottam őket ott beszélgetni, mielőtt lementek a klubszobába. En még yagy egy óra hosszat itt maradtam és olvasgattam, aztán - mert a nap olyan szépen sütött - elhatároztam, hogy kimegyek az erkélyre. Talán öt percig lehettem már odakinn, amikor véletlenül lenéztem az íjász-pályára, s legnagyobb megdöbbenésemre azt láttam, hogy ott fekszik Robin és egy nyílvessző áll ki a melléből. Siettem le, amennyire köszvényem engedte, de első pillantásra láttam, hogy szegény ember halott; ekkor telefonáltam magának. Ebben az időben senki más nem volta házban, csak az öreg Pyne - a komornyik t, s én magam. A szakácsné kiment a piacra, Nurmi kilenc órakor ment el az egyetemre, Belle pedig teniszezni. Elküldtem Pynet, hogy nézze meg: hol van Sperling, de nem találta sehol, s így én visszajöttem ide, a könyvtárba, hogy megvárjam magukat. Belle valamivel hamarább érkezett haza, mint a maga emberei, a szakácsné pedig pár perccel később. Nurmi nem lesz itthon, csak két óra után.
    - Senki más nem járt itt ma délelőtt? Idegenek? Látogatók?
    Csak Drukker - azt hiszem, találkozott már itt vele. Abban a házban lakik, ott hátul. Gyakran jön át bejelentetlenül, legtöbbször Nurmit keresi, sok beszélnivalójuk van. Írt egy könyvet a végtelen világ törvényeiről, mondhatom, a maga módján zseniális ember, igazi tudós agya, lelke van... Amikor meghallotta, hogy Nurmi nincs itthon, itt ült, s velem beszélgetett egy darabig a Royal Astronomical Society brazíliai expedíciójáról, aztán hazament.
    - Mikor volt ez?
    - Féltíz lehetett. Drukker már elment, amikor Robin és Sperling érkezett.
    Vance szólalt meg:
    - Kérem, Dillard professzor, szokatlan dolog volt az, hogy Mr. Nurmi szombaton délelőtt ne legyen itthon?
    Az öreg tanár élesen felnézett, s kicsit habozott, mielőtt felelt volna:
    «- Nem éppen szokatlan, bár szombat délelőttönként rendesen idehaza van... De ma reggel számomra kellett valami fontos dolgot kikutatnia az egyetemi könyvtárban... Nurmi - tette hozzá - együtt dolgozik velem legközelebbi könyvemen.
    Kis csend állott be, aztán Markham szólalt meg:
    - Ma reggel azt mondta, hogy Robin és Sperling Miss Dillard kérői vagy udvarlói voltak...
    A leány hirtelen felegyenesedett a karosszékben:
    - Bácsi! - mondta szemrehányóan - ez nem volt szép tőled!
    Az öregúr hangja észrevehetően gyengéd volt:
    - De igaz volt, drágám.
    - Bizonyos értelemben igen - vallotta be a leány is - de nem volt szükség rá, hogy említsed. Éppen olyan jól tudod, mint ahogy ők tudják, hogyan tekintem én őket. Csak tegnap este is, amikor együtt voltunk, megmondtam nekik, egészen nyíltan, hogy nem vagyok hajlandó egyiküktől sem semmi további ostobaságot meghallgatni házasságról meg hasonlókról... Csak fiúk voltak... s most az egyik meghalt! Szegény Robin Cock! Szegény Cinke!
    Elfordította a fejét, hogy elrejtse meghatottságát.
    Vance felnézett:
    - Robin Cock? Cinke?
    - Igen, így hívtuk, inkább bosszantásul, mert nem szerette ezt a gúnynevet.
    - A szójáték elkerülhetetlen volt - mondta kedvesen Vance - meg aztán, tudja, kedves gúnynév is ez. Az igazi Robin Cockot nagyon szerették »a lég összes madarai«, s mind meggyászolták, amikor meghalt.
    Amíg beszélt, élesen figyelte a leányt.
    Belle bólintott:
    - Tudom. Mondtam is neki egyszer... és Josephet is mindenki szerette. Muszáj volt szeretni, olyan... olyan kedves volt és jószívű.
    - Vance hátradőlt karosszékében és Markham folytatta a kérdezést. Említette, professzor, hogy hallotta Robint és Sperlinget beszélgetni a szalonban. Értette is, hogy mit beszéltek?
    - Az öregúr oldalpillantást vetett a leányra.
    - Fontos kérdés ez, Markham? - kérdezte aztán.
    - Lehet, hogy adott helyzetben életbevágóan fontos.
    A tanár mélyet szippantott pipájából:
    - Lehet - mondta. - De az is lehet, hogy ha erre a kérdésre felelek, hamis benyomást keltek magában és ártatlanul ártalmára vagyok az élőnek.
    Markham válasza komoly volt és sürgető:
    - Kérnem kell, hogy ennek megítélését bízza rám.
    Újabb csend. A hallgatást a leány hangja törte meg:
    - Miért nem mondod el, bácsikám, az uraknak, amit hallottál? Kinek okozhat ez bajt?
    - Reád gondoltam, Belle - felelt lágyan a professzor.
    - De lehet, hogy neked van igazad.
    Vonakodva pillantott fel.
    - A dolog úgy áll, Markham - mondta hogy Robin és Sperling Belle miatt néhány kemény szót váltott egymással. Én ugyan csak keveset hallottam szavaikból, de abból arra kell következtetnem, hogy mindegyik azzal vádolta a másikat, hogy nem fair, hogy útjában áll...
    A leány hevesen közbevágott:
    - Óh! Ezt nem gondolták komolyan! Mindig ugratták egymást! Volt köztük egy kis féltékenység, de annak nemén voltam az oka, hanem az íjász-eredmények. Tudja, Raymond - ez Sperling - volt rendesen a jobb lövő, de ebben az utolsó esztendőben Joseph többször megverte, s a klubunk legutóbbi évi versenyén is Joseph lett a sampion-íjász.
    Sperling pedig talán azt gondolta, hogy ő ennek megfelelően esett a maga szemében.
    - Képtelenség! - kiáltott a leány izgatottan.
    Dillard békítőén szólt közbe:
    - Azt hiszem, drágám, hogy a dolgok megítélését nyugodtan bízhatjuk Mr. Markhamre. - Az ügyészhez fordult: - Van még, amit meg akár kérdezni?
    - Szeretnék tudni mindent, amit tanár úr Robinról és Sperlingről tud. Kicsodák? Mik a társadalmi összeköttetéseik? Mióta ismeri őket?
    - Azt hiszem, Belle jobb felvilágosítással tudna szolgálni, mint én. Mindkét fiatalember az ő társaságához tartozott, én csak néha láttam őket.
    Markham kérdő arccal fordult a leányhoz.
    - Mindkettőt évek óta ismerem - felelt Belle készségesen. - Joseph nyolc vagy tíz évvel idősebb volt, mint Raymond, s Angliában élt már öt évvel ezelőtt is, amikor a szülei meghaltak. Akkor átjött Amerikába és legénylakást bérelt itt valahol a közelben, a Riverside Drive-on. Pénze volt bőven, henye életet élt, egész idejét a horgászatnak, vadászatnak, meg más ilyen szabadtéri sportnak szentelte. Társaságba is járt persze és olyan kedves, kényelmesen kezelhető ember volt: mindig kéznél volt, ha valaki hiányzott az asztalnál vagy negyedik kellett a bridzshez. Intellektuális értelemben, tudja, nem volt valami jelentékeny...
    Elakadt, mert úgy érezte, hogy kijelentései nem illőka halottal szemben. Markham segíteni akart:
    - És Sperling? - kérdezte.
    - Valami gazdag gyárosnak a fia, nem is tudom, az apja mit gyártott: most már visszavonult az üzlettől. Scarsdale-ben élnek, nagyon szép házban, klubunknak is ott vannak a rendes pályái, a fiú pedig valami cégnek tanácsadó mérnöke. Úgy képzelem, hogy csak azért dolgozik, hogy ezzel az apja kedvére legyen, mert egy héten legfeljebb kétszer vagy háromszor megy be a hivatálába. A bostoni műegyetemet végezte, s akkor találkoztam vele, amikor idehaza volt vakáción. Raymond - higgye el, Mr. Markham - soha nem fogja feltalálni a puskaport, s lángra lobbantani vele a világot, de mégis nagyon kellemes típusa az amerikai fiatalembernek: megbízható, vidám, tökéletesen egyenes és tisztességes.
    A leány leírásából könnyű volt képet alkotni a két fiatalemberről, de nagyon nehéz volt őket - már csak a rövid, de találó jellemzés alapján is - bármilyen összeköttetésbe hozni azzal a komor tragédiával, aminek valahogyan részesei lettek, s ami minket ebbe a házba hozott.
    Markham egy darabig homlokát ráncolva ült. Végre aztán felemelte a fejét és egyenesen ránézett a lányra.
    - Mondja, Miss Dillard, van valami elmélete egyáltalán: el tud képzelni valami olyan megoldást, ami magyarázatot ad Mr. Robin halálára?
    - Nem! - A válasz szinte kirobbant a leányból.
    - Nem! Ki akarhatta megölni Robin Cockot? Nem volt szegény Cinkének egyetlen ellensége sem a világon. Az egész dolog hihetetlen! El sem tudtam hinni, hogy megtörtént, amíg csak be nem jöttem és a saját szememmel nem láttam. És még akkor sem hittem el, hogy igaz...
    Dillard professzor is megszólalt:
    - Mégis, gyermekem - mondta - ezt az embert mégis megölték, így hát kellett lenni az életében valaminek, amit te nem tudtál és nem is gyanítottál. Mi állandóan találunk új meg új csillagokat, amiknek létezéséről a régi asztronómusok nemcsak hogy nem tudtak, de amiket nem is sejtettek...
    - Nem hiszem - vágott közbe a leány -, hogy Joseph-nek ellensége volt. Nem tudom elhinni. Képtelenség, teljesen lehetetlen!
    S megint Markham:
    - Így hát valószínűtlennek tartja, hogy Sperling valamilyen formában felelős lenne Robin haláláért?
    A leány szeme villámokat szórt:
    - Nem valószínűtlennek! - kiáltotta. - Egyszerűen lehetetlennek!
    Vance szólalt most meg, hanyagul ejtve a szavakat, közömbös, társalgási hangon:
    - És mégis, tudja, Miss Dillard, Sperling annyit jelent, hogy veréb...
    A leány mozdulatlanul ült. Arca halálosan sápadt lett és két keze görcsösen kapaszkodott bele a szék karfájába. Aztán nehezen, nagyon nehezen bólintott és keble hevesen emelkedett és süllyedt, ahogy lélegzete újra megindult. Egyszerre megrázkódott és arcát zsebkendőjébe temette.
    - Félek! - suttogta.
    Vance felkelt, odament hozzá és biztatóan megérintette a vállát:
    - Mitől fél? - kérdezte.
    Érintésében lehetett valami megnyugtató, mert a leány felemelte a szemét:
    - Csak a napokban történt - mondta hogy odalenn voltunk az íjász-pályán és Raymond egy »amerikai sorozatod próbált, amikor Joseph kinyitotta a pinceterem ajtaját és kilépett az udvarba. Nem volt semmi veszedelem, de Sigurd - tudja, Mr. Nurmi - odafenn ült a kis erkélyen és minket figyelt, s amikor én tréfásan rákiáltottam Josephre: »Halló! Vigyázz!«, Sigurd kihajolt az erkélyről és leszólt: »Fiatalember, maga nem is tudja, milyen veszélyben forog! Maga Robin Cock, a cinke és az az íjász ott a veréb! S talán még emlékszik, hogy mi történt névrokonával, amikor a veréb felkapta az íjat és nyilat!« Valami ilyesmit mondott, nem emlékszem pontosan a szavakra. Akkor senki sem tulajdonított neki sok jelentőséget. De most...
    A hangja érthetetlen suttogásba fulladt.
    - Belle! - mondta Dillard professzor - ne légy gyerekes! - Kedvesen beszélt, de nem minden türelmetlenség nélkül. - Ez az egész nem volt más, mint Sigurd egyik rosszkor alkalmazott szellemeskedése. Tudod, hogy mindenen, ami reális, gúnyolódni szokott, mert ez az egyetlen pihenése folytonos elvont munkája közben!
    - Én is így gondoltam - felelt a leány. - Persze, hogy csak tréfa volt. De most úgy tűnik fel, mint valami rettenetes jövendölés... - Aztán sietve hozzátette: - Csakhogy Raymond nem tehette!
    Miközben beszélt, valaki hevesen felszakította a könyvtár ajtaját és magas,' szálas alak jelent meg a küszöbön.
    - Sigurd! - kiáltott fel Belle Dillard, s hangjában végtelen megkönnyebbülés csengett.
    Sigurd Nurmi, Dillard professzor kedvence és fogadott fia impozáns megjelenésű férfi volt. Több mint hat láb magas, termete inas, egyenes és feje - legalábbis első pillantásra - még ehhez a hatalmas testhez is túl nagynak látszott. Szinte sárga haja fésületlen volt, mint egy iskolásfiúé, sasorra alatt izmos és kemény volt az álla, s izmos, kemény az arca is. Bár még nem lehetett túl a negyvenen, kemény arcán a ráncok egész hálózata húzódott. Arckifejezése gunyoros volt és kicsit fölényes, de kék szemében olyan intellektuális szenvedély csillogott, hogy aligha lehetett volna felületességgel gyanúsítani. Ami engem illet: első érzésem vele szemben a szimpátia és tetszés volt. Mélységek voltak ebben az emberben - hatalmas lehetőségek és hatalmas tehetség.
    Amint belépett a szobába ezen a délutánon, kutatószeme egyetlen gyors, kérdő tekintettel foglalt egybe mindannyiunkat. Könnyedén bólintott Miss Dillard felé, aztán száraz csodálkozással nézett az öreg professzorra.
    - Mi történt, kérem, ebben a háromdimenziós házban? Autók és nép odakinn, őr a kapuban... s amikor végre átléphettem azt a Cerberust és Pyne beengedett, két polgári ruhás rendőr egyszerűen fülön fogott és felrohant velem ide, minden magyarázat és ceremónia nélkül. Nagyon szórakoztató, de kissé zavaró dolog ez... Ah! Ha nem tévedek, a kerületi ügyész urat lehet szerencsém felismerni! Jó reggelt! - vagy inkább: jó napot, Mr. Markham!
    Mielőtt Markham felelhetett volna erre az elkésett üdvözlésre, Belle Dillard közbeszólt:
    - Kérlek, Sigurd, viselkedj komolyan, Mr. Robint meggyilkolták.
    A hír - úgy látszik - nem hatotta meg Nurmit.
    - Robin Cockot? Well, well... de hát szegény fráterre milyen sors is várhatott volna ezzel a névvel? Kicsoda, vagy micsoda térítette meg őseihez?
    Markham válaszolt erre a kérdésre, s hangjában benne volt az is, hogy kissé rendre kell utasítani a másikat helytelen könnyedsége miatt.
    - Hogy ki volt a tettes, nem tudjuk, hogy mivel ölték meg, azt igen. Nyíllal lőtték szíven.
    Nurmi leült egy szék karfájára és kinyújtotta hosszú lábait.
    - Nagyon stílusos - mondta. - A Cinke csak így halhatott meg! Mi is lehetne stílusosabb, mint hogy megöli az a nyíl, amely íjból repült el, s az íjat...
    - Sigurd! - Belle Dillard hangja rendreutasító volt.
    - Még nem tréfáltál eleget? Jól tudod, hogy Raymond nem tehette!
    - Persze, hogy nem, testvér - felelte a férfi. - Csak Robin madártani elődjére gondoltam... - lassan Markham felé fordult: - Szóval igazi gyilkossági ügy, mi? Holttesttel, nyomokkal meg csapdával a tettes számára! Beavathatnának a részletekbe?
    Markham pár kurta mondatban vázolta az eseményeket és Nurmi élénk érdeklődéssel figyelt. Amikor az ügyész szavai végére ért, megkérdezte:
    - Íjat nem találtak a pályán?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986639
Webáruház készítés