Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Rusztaveli: Tariel, a párducbőrös lovag_MOBI

Rusztaveli: Tariel, a párducbőrös lovag_MOBI
540 Ft540

A tartalomra nézve csupán annyit, hogy Rusztaveli, mint az akkori Kelet műveltségének tetőpontján álló, a bizanci főiskolát is végigjárt költő természetesen jól ismerte mind a klasszikus görög-római hagyományt, mind a korabeli nagy perzsa, arab és más keleti költőket, s így nem fog senkit meglepni, hogy velük rokonságot tart. Ez leginkább képeiben nyilvánul, hasonlataiban, amelyek némelyikének sűrű ismétlődése - úgy látszik - a költői szépséghez tartozott. Rusztaveli, mint nyelvművész, legkevésbé sem áll kiváló kortársai mögött, még Firduszit sem véve ki; a lélektani megfigyelésben pedig felülmúlja őket. A szerelemnek, barátságnak, hűségnek, lovagiasságnak oly meleg, színes képei, minők nála egymást követik, csak a legnagyobb költőknél fordulnak elő.

Vikár Béla

  • Részlet az e-könyvből:

     

    XXXIV.
    Itt Avthandil megöli Csacsnagirt és két őrét

    Az az ifjú ágyában hált egyedűl, szilaj szivével:
    Avthandil erős alakja belép hozzá, véres kézzel;
    Percet sem hagy, öli orvúl, fölérni se hagyja ésszel:
    Megragadja, földhöz vágja, tőrrel oltja életét el.
    Barátúl nap, ellenségnek mint vadállat retteneti, -
    Gyürüsujját lemetszvén, a testet ablakon kiveti:
    Tengerre nyilott az ablak, ott a homok hengergeti,
    Nem akadt a számára sír, nem egy lyuk a földbe neki.
    Nem hallatszott el sehová nesztelenül történt holta.
    Visszament az édes rózsa, mintha mi se történt volna.
    Én bizony csodálkozom; hisz ennek vérét szinte lopta!
    Azon útat, melyen jött volt, újra végigvándorolta.
    Fatmanhoz belép az ifju, ez a kedves nap-oroszlán,
    Szól: »Megöltem; nem örűl az többé napnak hajnalodtán.
    Szolgád is tanú, csak vedd ki esküjét. Meg itt van osztán
    Gyűrüs ujja s véres tőröm, mellyel életét kioltám.
    De most szólj, mit is beszéltél, mért valál oly félelemben,
    Mivel rémített ez ember? Nagy a kiváncsiság bennem.«
    Fatman térdre borúl: »Orcád pillantását nem érdemlem,
    Sérült szívem immár ép lett, immár semmi nem sért engem.
    Magam és Uszen ujonnan születtünk ma, gyermekestül.
    Hogy dicsőítsünk, oroszlán, megmentőnket rémülettül?!
    Vérünk omlott volna bizton; most ím megmentettél ettül.
    Mindent elmondok előrül, hallgass meg mint figyelmes fül.«

    XXXV.
    Fatman elbeszélése Nesztán Daredsánról Avthandil előtt

    »Szokása e városnak, hogy Navroz napja szép ünnepén
    Kalmár ember mitsem árul, útazásra senkise mén:
    Díszbe öltözünk, magunkat csinosítjuk - boldog, szegény,
    A királyi palotában eznap fényes lakzi levén.
    Minket, nagykereskedőkűl, ajándék adónkat hozva,
    Fogadnak a palotában; a király azt viszonozza.
    Tíz nap nincsen a zenének, lant szavának vége-hossza,
    Téreken dal-, rugólabda-, lódobogásnak khaossza.
    Férjem Uszen megy a várba nagykereskedőink élén,
    Nőiket magam kisérem, nem kivánok más segélyt én.
    Királyunk előtt ki mit hoz, ajándékaink letévén,
    Mulatunk a várban s vissza vígan térünk éjnek éjén.
    Jött a Navroz, ajándékkal a király elébe gyültünk,
    Átadtuk s viszont; ő nékünk és mi ő neki örültünk.
    Idejében, amint illik, vidáman hazakerültünk,
    Csupa városbeli; nálam, mulatni tovább, leültünk.
    Kimegyek a kertbe, - mondok - szép az éjjel, sétára von:
    Hölgyeim velem viszem, mert vigyázni kell rájok nagyon.
    Édes hangon énekelve kísérgetnek oldalamon;
    Én is vígan mint egy gyermek dalolok, hisz ünnep vagyon.
    Itt a kertnek fái között van egy formás, szép magas lak,
    Messzi tengerre kilátást nyit az emeleti ablak:
    Ide hozom hölgyeimet, akik velem sétálgatnak,
    Megujitjuk víg lakzinkat, örömére a nagy napnak.
    Nyájas nővérül vigyáztam a kereskedők nejére.
    Ittunk - s ok nélkül, nem is tom: mért, oly fásultság elére.
    Vendégeim búcsuzkodtak, mintegy távozás jelére -
    Egyedül valék, különös mélabú szivembe tére.
    Kinyitom az ablakot és nézek ki, a tenger tája
    Tán elűzi mélabúm; hát azért néztem ki reája.
    Látom, messze valami kis tárgy uszik, a tengert járja -
    Mi lehet, madár vagy állat, vagy mi az Isten csodája?
    Messziről nem ismerém föl, közelébb jön: hát egy ladik;
    Két ember, fekete szín test, fekete arc, iparkodik
    Partra szállni alattomban; csak fejöket látni s alig.
    Kikötöttek; csodálkoztam, milyen különös valakik.
    Földre húzták a ladikot, letették a kert alatt la;
    Nézelődtek köröskörül: nem csipik-e vajjon rajta.
    Nem láttak sehol egy élőt, semmi meg nem riasztotta;
    Én néztem lakomból titkon, lélekzetem visszafojtva.
    Kiemeltek a ladikból valamit, egy kosárbelit,
    Fölnyitották: egy leány volt, amint néztem: idegen itt;
    Fején turbán volt fekete, zöldnek láttam öltözetit.
    A nap már elég gyönyörü, hogyha ő hozzá - közelit!
    Felém fordult a leány, és fény derült a tájra menten,
    Arcának világossága uralkodik földön, mennyen.
    Becsuktam szemem mint naptól - ki nézhetné szemtül szemben?
    Becsuktam az ablakot is, ők nem vettek észre engem.
    Szólítok négy rabszolgámat, azonnal előttem vannak,
    Mutatom: »E feketéknél képmása van, ni! a napnak;
    Menjetek le titkon, halkan, szeliden, hogy zajt ne halljak;
    Adjátok meg, ha eladó, akármilyen árát szabnak.
    Ha nem adják, ne adjátok; fogjátok meg, üssétek le;
    Hozzátok e holdat hozzám, iparkodjatok, sietve!«
    Emberim leszálltak titkon, ott termettek lopva, rejtve,
    Kezdtek alkudni: nem adják, nincs a füstösöknek kedve.
    Én kiállok ablakomba s megértvén, hogy nincsen ára,
    Lekiáltok: »Öljétek meg!« Rajtuk ütnek, fejbe vágva.
    Tengerbe dobálják őket, a leányt pedig vigyázva
    Hozzák, sürgetem: »Hamar, a tengerpartról be a házba!«
    Mit mondjak magasztalásúl? Szépségénél nincs finomabb;
    Esküszöm: a nap egyedül ő, mellette nem nap a nap!
    Ki tudná lefesteni őt, sugarát, mely a hova csap,
    Éget, miként engem; mert nap, amaz égi napnál napabb!«
    Eme szók bevégeztével arcát Fatman veri kézzel;
    Avthandil is sír, könyei buzognak melegen, hévvel.
    Elfelejtik egymást, oly nagy bánatuk az eltűnt nővel:
    Rájuk szakadt gyászfelhőbül árad könyjük özönével.
    Miután így sírtak, szólt az ifjú: »Folytasd, ne hagyd abba!«
    Mondja Fatman: »Megláttam és lettem szerelmének rabja;
    Össze-vissza öleltem, hogy belefájdult minden tagja;
    Pamlagomra ültetém; szóm, lélekzetem el volt halva.
    »Ki vagy - szólék - nap, mely apa lánya, mely tájról vezeték
    Gyöngyalakod, oh Plejádok királynéja, e feketék?«
    Mit se felelt, bár szerényen tudakoztam eredetét,
    Csak könyei, miként száz kút, arcát egyre öntözgeték.
    Mikor váltig faggatám őt, sok beszéddel ostromolván,
    Sírt csak annál hangosabban, édes hangon sírt, omolván
    Márvány-rubin orcájára könyfolyó, agát-csatornán.
    Néztem s majd meghalt a szívem, szomorkodtam olyanformán.
    Mondja: »Téged, ki anyám vagy, anyámnál is több vagy nékem,
    Mit érdekel történetem, mi van abban jelentékeny!
    Rólam, akit elveszített végzetem, a szerencsétlen,
    Ne tudakozódjál semmit, kérlek, alkotód nevében!«
    Mondok: nem jó pillanat volt, kár a kérdést elsietni,
    Türelmét is elveszejti, unalmas fog néki lenni.
    Várni kell s a kérdezésre alkalmas időt kell kilelni.
    Nem bántam e Nappal illőn; hogy’ eshetett meg ilyesmi!
    Elfogadtam e Napot, a szavakkal le nem festhetőt,
    Megszerettem, igyekeztem elrejteni mások előtt;
    Rejtegettem, számtalan sok függönyt raktam, elfedezőt -
    Sír-ri, vígaszt nem ismer, csak rózsaképén a könyesőt.
    Elhelyeztem a naparcú, deli áloét lakomban,
    Berendeztem egyik házam, ott letettem alattomban;
    Nagy vigyázattal valék rá, senkinek egy szót se szóltam,
    Rabnőt adtam mellé s hogyha látogattam, magam voltam.
    Miként mondjam csodálatos, meglepő szokását ennek:
    Hogy szemei nagy sírástól éjjel-nappal nem pihennek.
    Könyörgöm: »Vigasztalódjál!« percre megszűn, nékem enged -
    Oh jaj, oh jaj, nála nélkül nem is élek, csak úgy tengek!
    Ha beléptem, hát előtte láttam egész könytavakat,
    Tintaszeme csatornáján könyje szüntelenül szakadt.
    Szinte könnyé vált egészen, titkos bánatteher alatt -
    Már nem tudtam, mit műveljek; e csodán eszem elakadt.
    Nem leltem időt, hogy kérdjem, mivel nem szünt kesergése;
    Mindig szólni kezdtem: »Ki vagy, mi tett ilyenné?« De mégse...
    Mint a vérkút, olyan volt ez áloéfa könypergése,
    Érzéketlenűl előtte nem maradhatott a kő se.
    Alkalmazkodni világért nem akart: az ágyban nem hált,
    Turbánját le nem vetette, sem a köntöst, azt az egy szált!
    Feje aljáúl, igy aludt, vánkos helyett karja szolgált;
    Üggyel-bajjal, sok kéréssel bírtam rá, hogy enni próbált.
    Ezt a turbánt s ezt a köpenyt megcsodáltam, okkal pedig:
    Volt kezemben mindenféle ritka, drága piperecikk;
    Hanem erről azt se tudtam, hogyan s miből készíthetik:
    Fínom mint szövet s tömör mint amely ötvöstől veretik.
    Igy töltött el darab időt házamban e szép ragyogvány;
    Tartottam a nyilvánságtól, még a férjemnek se mondám.
    Hisz ha szólok, kiböffenti a palotán, mert bolond ám;
    Hát vigyáztam, titkon mentem oda s jöttem kiosonván.
    Ámde - mondám - mire megyek szót se szólva, egymagamban?
    Honnan tudjam: mit kell tenni, hogy segítsünk rajta nyomban?
    Ha meg rájön: megöl; semmi nem marad soká titokban.
    Hogy’ titkoljak oly világot, mely a napnál fénylik jobban?
    Mit használhatnék egyedűl, bár a vágyból dúsan telnék!
    Megmondom; legyen, ami lesz, s kérem Uszen segedelmét,
    Eskü alatt, hogy a titkot őrzi s nem terjeszti el szét;
    Tán csak nem fog esküt szegni, nem veszti el saját lelkét.
    Uramhoz megyek, mulatunk szerelmesen, évelődve;
    »Mondanék valamit, - szóltam - csakhogy esküdj meg előre,
    Fogadd meg nagy esküszóval: senkinek se szólsz felőle!«
    Fogadta nagy esküszóval: »Csapkodják fejemet kőbe!
    Holtomiglan el nem mondom élőnek, amit vagy mondó;
    Meg nem tudja sem barát sem ellenség, se vén se golyhó!«
    Akkor mindent elmondottam Uszennek, szive nagyon jó;
    »Jer, kövess; jer s látsz valamit, ami napfényhez hasonló!«
    Fölkel, követ, a palota kapuján belépünk én s ő;
    Döbbenve megáll, szemébe süt sugara, az a fénylő.
    Mondja: »Mit mutatsz, mit látok? Közelről vagy messzünnét jő?
    Az uristen bűntessen meg, hogyha emberi test, élő!«
    - »Való voltát én se tudom« ez volt tőlem a felelet.
    »Azon túl, mit néked mondtam, semmit nem tudok egyebet.
    Lássuk, én s te, kérdezzük meg: kitől ered, ki s mi lehet?
    Talán mond valamit; kérjük: ne vonja meg ezt a kegyet.«
    Hozzá mentünk nagy vigyázva, csakhogy izire ne essünk,
    Mondván: »Engedd, Nap, hogy búdnak osztályosai lehessünk,
    Néked, elhalványult holdnak orvosságodat keressünk,
    Téged, aki sáfrány lettél, megint rubinszínre fessünk.«
    Kérdeztük; de - hallotta-e, vagy sem - válaszát nem adott,
    Zárva maradt rózsaajka, gyöngysort nékünk nem mutatott.
    Haja rendetlen volt, szeme égfelé tekinte; biz ott
    Szomoruan álltunk: ime, sárkány fogta el a napot.
    Kérdezzük, de feleletre sehogy sem tudjuk szorítni;
    Kedvetlen pihent a párduc - hogyan mernők háborítni?
    Ujra csak belekötöttünk, arcát köny kezdé borítni:
    »Mit tudom én, hagyjatok!« szólt; mást annyit se, mint ez itt, ni.
    Együtt ültünk véle s kedvet szomorúsággal cseréltünk.
    Amit mondtunk, azt is bántuk; ujra ismételni féltünk.
    Csitítgatjuk, csendesítjük, minden vígaszt megkísértünk -
    Nem kell néki s a gyümölcs sem, mellyel kedveskedni véltünk.
    Mondja Uszen: »Balszerencse érte nyilván több ezernél;
    Ily arc napnak lenne jó. Haj, ember, ilyent ha ölelnél!
    Kár, hogy szenved ily kegyetlen, bűntelenebb bűntelennél -
    Öld meg, Isten, magzatim, ha jobb szeretem őket ennél!«
    Néztük, néztük jó sokáig, akkor elmentünk leverten.
    Nagy öröm volt látni őt és bánat elhagyni, kegyetlen.
    Nem törődtünk dolgainkkal - rajta lóggtunk mindig ketten,
    Elrablá szivünket s tartá bilincseibe keverten.
    Mult az idő; egynéhány nap elteltével Uszen szóla:
    »Rég nem jártam a királynál, egyszer sem az ünnep óta;
    Ha tanácslod: megyek, s viszek ajándékot kegyadóba.«
    - »Igen, mondám, Istenemre! nem rossz gondolat valóba.«
    Uszen gyöngyöket egy tálra s rakos drága ékköveket;
    Kérem őt: »A palotában fogsz majd lelni részegeket;
    Ölj meg, mintsem eljárjon a szád a lány felől!« Hiteget,
    Fogadkozik: »Szót se, bárha fejvesztéssel kard fenyeget!«
    Uszen fölment a királyhoz; fényes lakzi állt im ottan,
    Uszen a királynak híve s a királynál kegyben is van:
    Leülteti, ajándékit kegyesen fogadja. Mostan
    Nézd el a berugott kalmárt: fecseg, durva, bárdolatlan.
    A király Uszen elébe számtalan üveget rakat;
    Isznak, ujra isznak, tömlőt megtöltenek ujat, sokat.
    Uszen esküt szeg - mily hit, mily állhatatlan egy akarat!
    Bizony, bizony: rózsa hollót, szarv nem illet szamarakat.
    Szól a nagy király Uszenhez, aki bamba, jól felönte:
    »Hogy tudsz ennyi drágakővel kedveskedni? Megdöbbent e
    Ritka gyöngyök, e rubintok remekszép volta. Fejemre!
    Nem tudok viszonzást illőt, dús ajándékiddal szembe.«
    - »Nagy királyom, nem Te vagy-e, - Uszen bókolva jelenti -
    Aki éltetsz minden élőt? Égi fényed mind elönti.
    Kincsem-aranyamnak ura nincsen rajtad kívül senki:
    Nem anyám hasából vélem, mind a Te kegyedbül jött ki.
    Esküszöm fejedre: mindez nem érdemel köszönetet.
    De mutatok egy menyasszonyt, aki tetszeni fog Neked.
    Érte, tudom, hálás léssz, ha meglátod e szövétneket,
    Ezt a Napot, és kegyedet irányomban megnöveled!«
    Minek nyujtsam? Esküjén és hitszilárdságán csufot tőn,
    Elmondá, hogy egy leányt lelt, szépet napfénnyel egyenlőn.
    A király igen szerette, ő szivében örvendett hőn,
    Rendeli: »A várba hozzák!« Uszen szava így hát meglőn.
    Itt ültem s nem gondolám, mily bús leszek majd nemsokára:
    Kapum előtt a királyi rabszolgák feje megálla,
    Hatvan rabszolgáját küldé a király, szokás ez nála;
    Jöttek, - látványosság lészen, mondám, szer fölött csodálva.
    Üdvözölnek: »Jöttünk, Fatman, napkirályunk parancsolván:
    Hol a két napnál is szebb lány, kit Uszen a királynak szán?
    Add ki, hadd vigyük el; ugyse visszük messze.« Hogy ezt hallám,
    Ugy tűnt: hegy zuhan a hegyre, vagy a mennyég leszakad rám.
    Én, döbbenve újra, kérdem: Micsoda leányt keresnek?
    - »Azt, akit Uszen ajánl, hogy képéről sugarak esnek.«
    Misem használ, ki van tűzve napja lelkül elvesztemnek;
    Nem tudok se fölkelni, sem ülni, tagjaim remegnek.
    Hogy belépek, látom: sír a szépség, záporkönyje ömöl.
    »Látod, édes, - szóltam - engem a fekete sors hogy gyülöl!
    Ellenem fordult az ég is, ő fenyeget, sujtol, elöl:
    Azt mondják: a fölség kíván. Mi vigasztal meg effelől!«
    Mondja: »Testvérem, ne csodáld, habár nem csodálni nehéz;
    Balsors keze van fölöttem, csapásokkal amely tetéz.
    Csodálkozhatnál, ha jó ér; csodálattal rosszra ne nézz.
    Régi ösmerősöm nékem, nem új ez a sokféle vész.«
    Mint a gyöngy, pörög szeméből sűrün harmatozó könyje;
    Fölkel félelmetlenűl, mint párduc avagy bajnok tenne.
    Arca nem hasonlít archoz, baja mintha baj se lenne;
    Kér egy csadrát s fölveszi, hogy arcát, termetét befedje.
    Én a kincsestárba mentem s onnan ára-mondhatatlan
    Gyémántot és gyöngyöt vettem ki, amennyit markolhattam:
    Egész várost ért meg egy-egy; visszajöttem vélük ottan
    És, akiért szívem él-hal, ő rá, termetére raktam.
    Szóltam: »Édes, valahol tán használhatsz egyetmást.« Legott
    Kézen fogtam s a raboknak átadtam e nap-alakot.
    A király már tudta, várta; üstdob pergett, harang zugott -
    Ő megyen lehajtott fővel, nem szól egy hangot se, nyugodt.
    Szemlélői majd szétszedték, nagy neszelés volt s harangszó;
    Hasztalan az őrség fárad, a tömeget visszatartó.
    A király, mikoron ránéz, látja: ciprushoz hasonló,
    Megszeppenve kérdi: »Honnét csöppensz ide, Nap, sugalló?«
    Be kellett előtte hunyni mint nap előtt a szemeket.
    Szólt a király: »Sohse láttam életemben ily remeket!
    Isten mása e teremtmény emberek közt; akit szeret:
    Meg fog őrülni s a pusztán kóborol mint eszeveszett.«
    Oldalára ülteti, szól nyájas szóval hozzá: »Minő
    Családból való s ki vagy? Szólj: él-e még atyád és ki ő?«
    Nem felel, akinek képe olyan mint a napos idő,
    Ül lehajtott fővel, búsan, - gondolata édes, dicső:
    Akármit beszél a király, egy szavát ő nem hallgatja,
    Más vidéken jár a szíve, máson időz gondolatja.
    Rózsaajkát csukva tartja, gyöngysorát ki nem mutatja;
    Csodálkozva nézik dolgát, kiki veti más-más latra.
    Szól a király: »Meg nem értjük, ezt a dolgot mire véljük.
    Kettő közűl az igazság egyik lesz csak, úgy itéljük:
    Vagy szerelmes valakibe, arra gondol, s bárhogy kérjük,
    Nem felel, a kérdezőknek észre sem vevén személyük;
    Vagy pediglen magasztos bölcs: magasságos eszmékben él,
    Neki az öröm sem öröm, néki a veszély se veszély;
    Balszerencsét vagy szerencsét egyiránt csak mesére vél;
    Más tájon van, gondolata mint a galamb más tájra kél.
    Hozza Isten én fiamat diadallal a csatából,
    Készen várja itt e Nap, majd találkoznak, majd aztán szól
    S szóra bírja őt, tán ránk is ragadhat e tudományból;
    Addig hadd maradjon halvány hold, a naptól messze, távol.«
    Mondhatom, hogy a királyfi derék ifju s jó vitézlő,
    Nem fél, olyan bátor mint szép, arcra, termetre igéző.
    Mostan háborút viselvén, hazafelé rég nem néz ő;
    Néki szánta volt e Napot a király, - de immár késő!
    Fogják s öltöztetik őtet menyasszonyi öltözetbe:
    Öltözetén látható volt fényes gyémántoknak ezre;
    Koronát, csupa rubinból, tettek a gyönyörü fejre:
    Átlátszó e márvány s mostan rózsaszínbe játszni kezde.
    Szólt a király: »Fektessétek le a fönség menyasszonyát!«
    Készítnek aranyos dívánt, nyugati pazar nyoszolyát;
    Itt a nagy király maga megy, aki mind e sok palotát
    Bírja és maga viszi át e Napot, a szemnek csodát.
    Kirendel kilenc kisasszonyt a kapunak őrzetére;
    A király, mint hozzá illett, keifjébe visszatére.
    Uszent roppantúl kegyeli, dús lett ám jutalma, bére;
    Kürtöket, zeneszót csapnak, harangok raját segélve.
    Meghosszabbítják a lakzit, dáridónak mértéke vész.
    A naparcú mondja: »Megöl sorsom mint egy gyilkosi kéz.
    Honnan jöttem s hova? Kire gondol elmém s kiért enyész?
    Mit tegyek, mi segít rajtam? Ez az élet jaj, de nehéz!«
    Mondja még: »Igy bánatomat nevelem csak még nagyobbá;
    Hallgatok és kérem Istent: ellenségem tegye rommá.
    Melyik bölcs lesz öngyilkossá, mielőtt halál lefogná?
    Okos önnön okosságát bajban fordítja haszonná.«
    Hívatja kisasszonyait, mondván: »Jól rám figyeljetek;
    Ti csalódtok, azt hivén, hogy én királynétok lehetek,
    S a király csalódik, vélvén, hogy legyőzhet; innepetek
    S mind e hejehuja értem annyit ér mint egy pöfeteg.
    Nem vagyok királynétoknak való, másfelé visz utam;
    A naparcú gyöngyalaktól ments meg én Istenem, uram!
    Mit zavartok más dologgal - - egyéb dolgom van csakugyan,
    S ez az élet, a tiétek, nem tetszik nekem sehogyan.
    Megölöm magamat szentűl, tőrt forgatok meg szivemben:
    Titeket megöl a király, élve nem marad egyetlen;
    Jobb: megosztoztok e kincsen, amely most csak nyűgöz engem:
    Hadd futok el, engedjetek, lesz majd »Jaj, jaj!« máskülömben.«
    Gyöngy és gyémánt, ami csak van termetén, most mindent leőtt,
    Koronáját is, a tiszta rubintot, a tündökölőt.
    Szól, odadván: »Engedjetek futni, sírva kér szivem, őt
    Halljátok meg, hadd megyek; nagy szolgálat lesz Isten előtt.«
    Mind e csodás kincsekre a rabszolganők vágyton vágynak,
    Feledve, mint közembernek, félelmes voltát királynak.
    Eltökélik: futni hagyják a dicsőt, elé nem állnak -
    Nézd el, mit teszen az arany, botja ördögi bübájnak!
    Boldoggá teszi-e vajjon az arany azt, akit pártol,
    Hogy mellette holtig tart a fogcsikorgatás a vágytól?
    Hol megy, hol jön, soha sincsen, mindig végzetünkbe gázol;
    Itt pedig még lelkeket is támad, fennrepülni gátol.
    Mikor megtették a hölgyek, amit kért oly esdedelve,
    Egyik elvevé ruháját s az övét adá helyette;
    Más a kaput nyitja; kastély részegekkel telistelve -
    És a hold is telve maradt: a kigyó még le nem nyelte.
    Megszöktek a rabnők is mind, szétfutottak mindjárt onnan...
    Ajtómon a lány kopogtat, hí, nevemen szólít: »Fatman!«
    Megyek: látom, megölelem, rendkívül nagy bámulatban;
    Nem lép teljesen lakomba: »Minek hívsz!« könyörög nagyban.
    Mondja: »Megmentém magamat szíves ajándékid által;
    Isten viszonozza néked mennyei kegye javával!
    Nem rejthetsz el ujra; engedj: küldj iziben paripával,
    Míg a király meg nem tudja s üzőbe nem fog hadával!«
    Én mindjárt az istállóból legjobbik lovam vezettem,
    Fölnyergeltem, ráültettem vígan, búnak nem eredten.
    Mintha oroszlánon ülne nap: a fények közt egyetlen -
    Ah, én elveszett mezőm, hol nem arattam, csak vetettem!
    Jött a nap, nagy botránkozás napja, dúlók jöttek elő,
    Megszállták az egész várost, lett nagy üldözés siető.
    Engemet is kérdeztek: »Ha itt lakomban rejtezne ő,
    Vétkeztem királyom ellen s véremmel leszek fizető.«
    Keresték, de nem találták, megzavarodtak egészen.
    Búsult a király s valakik ott valának közelében;
    Palotába visszatértek, bánattól violakéken -
    Igy szűnt el Napunk; azóta gyászban járunk feketében.
    Hova lett a Hold, majd később elmondom még; most hamar a
    Fenyegetést mondom, mellyel engem az a férfi mara.
    Vesztemre szukája valék, ő meg az én hímem vala:
    Férfit gyávaság csufít el, asszonyt pedig buja fara.
    Urammal elégedetlen voltam: vézna s igen rut ám.
    Ez az ember, Csacsnagir meg benfentes volt a palotán;
    Megszerettük egymást, nem volt búsulni okom azután -
    De ma bizony őt kivánni nem, csak vérfolyását tudám.
    Elmondám e dolgot néki mint egy szajha vagy eszetlen,
    Hogy az a Nap hozzám jött és suttyomban őt megszöktettem.
    Ijesztett, hogy majd felad, nem mint barát, hanem mint ellen;
    S most mint holtat emlegetem, ah! csak így menekülhettem.
    Hogyha összekülönböztünk, ezzel rémítgetett folyton.
    Mikor téged meghíttalak, azt gondoltam: nincs is otthon,
    Eljött, mint izente is; Te szintén jöttél: döbbent voltom
    Képzelheted; azért írám: »Ne jöjj!« s küldém darabontom.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987483
Webáruház készítés