Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Rudyard Kipling Elborult világ MOBI e-könyv

Rudyard Kipling Elborult világ MOBI e-könyv
640 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

    XIV. fejezet

    - Bocsánatot kérek Heldar ur, de - de nem fog valami történni? kérdezé Mr. Beeton.
    - Nem!
    Mikor Dick másnap reggel fölkelt, a kétségbeesés környékezte s halántéka nagyon hevesen lüktetett.
    - Mert uram, csak azt mondom, hogy »legyen gondod a magad dolgára s hadd, hogy mások is gondoljanak a magukéra.« Mielőtt Torpenhow ur eltávozott volna, értésemre adta, hogy ön nemsokára abba a házba megy, ahova való, t. i. egy olyan házba, hol lent is vannak szobák, fönt is vannak szobák s ahol önre sokkal jobban vigyáznak, bár én egyformán viselek gondot minden lakómra. Vagy tán nem?
    - Ahá! Torpenhow valószinüleg a bolondok házát gondolta. Nem bánom én, ha oda visz is. Hozza ide kérem a reggelimet s aztán hagyjon magamra.
    - Csak tán nem tettem valami rosszat uram, mert remélem, elismeri, hogy amennyit az ember csak megtehet, annyit én is megteszek minden lakómért, különösen, ha oly sulyosan meglátogatja a sors, mint önt, Mr. Heldar.
    Mr. Beeton eltávozván, Dick maga maradt, Torpenhow már rég ideje, hogy elment; a szobáiban néma csend volt, Dick pedig hozzáfanyalodott uj életéhez, mialatt eleget tépelődhetett a fölött, hogy nincs jobb a halálnál.
    Nagy kin, ha az ember egyedül és a vak sötétben, melyben éj és nap egybefolyik s melyben délben alszik el csupa bágyadtságtól s a legelső pitymallatkor ébred föl. Mikor először fölébredt, végigbotorkált a szobák mellett elvivő folyosón s hallgatózott, hogy hallja-e még valakinek a lélekzetvételét; mert azt akarta tudni, hogy nappal van-e már, vagy nem; azután csüggedten ment vissza hálószobájába. Később mindaddig fekve maradt, mig csak zajt és mozgást nem hallott a házban s mig csak Mr. Beeton föl nem költötte őt. S ha már föl volt öltözve - pedig ez, Torpenhow távollétében, hosszadalmas foglalkozás volt, minthogy a nyakkendőt, a gallért s ilyeneket a szoba különféle szögleteiben kellett keresnie, ez pedig azzal járt, hogy székekben, asztalokban megbotlott s fejét szekrényekbe ütötte - ha már föl volt öltözve, akkor nem tudott semmi egyebet csinálni, mint hogy csendesen ült s elmotyogott valamivel addig, mig délben a három tál ételt nem hozták. A reggelitől a villásreggeliig s ettől az ebédig szinte századok teltek el s bár arra kérte az istent, hogy ezt távoztassa el tőle, nem hallgatta meg. Sőt agya élénkebben működött s az egymást kergető gondolatok ugy surlódtak egymáshoz, mint a malomkövek, mikor már nincs köztük megőrölni való gabonaszem.
    Gondolkozni kezdett s mindenféle reminiszczencziák tolultak föl képzeletében. Visszagondolt Maisiere, sikerére, a festményre s azután, mikor a sok gondolkozástól már egészen elbágyadt, félelem fogta el, alaptalan félelem. Ugy kergette egymást lelkében a mindenfélétől való rettegés, mint mikor hullám hullámra tolul. Attól tartott, hogy a szoba mennyezete, melyet nem láthatott, egyszerre csak rászakad, hogy a szoba lángba borul s ő a vörös lángokban leli nyomorult halálát s iszonyubb agoniában fog kimulni, mint bármily más halálküzdelem. Ilyenkor Dick lehajtotta a fejét, s megragadva mindkét kezével a széket, addig verte a verejték, mig az előtte levő asztalon a tányércsörgés azt nem jelentette, hogy valami ennivalót hoztak neki. Mr. Beeton mindig elhozta neki az ebédet, mikor csak szabad ideje volt, majd ki-kivitte magával - hetenként egyszer-kétszer - a vásárcsarnokba, halra, lámpaolajra, mustárra, tapiókára stb. alkudozni, mialatt Dick egy helyen maradt, váltakozva majd a jobb, majd a bal lábára nehezkedve, s czéltalanul babrált a réz-sulyokkal, vagy spárgatekercsekkel. Azután néha-néha összejöttek Mr. Beeton valamelyik barátjával, s addig Dick csendesen félreállt, mig Mr. Beetonnak ismét megindulni tetszett.
    Az idő mulásával együtt nem növekedett önbizalma. A borotválkozással, mint veszélyes kísérlettel teljesen felhagyott, borbélyhoz pedig nem akart menni, nehogy elárulja a baját. Nem láthatta, hogy ruhái tisztára vannak-e kefélve, s mivel saját külsejére nem fordithatott s nem is forditott semmi gondot, mindene piszkos volt. A vak ember nem étkezhetik tisztán, ha csak hónapokon keresztül hozzá nem szokott a vaksághoz. Ha valamire szüksége volt, bárhogy boszankodott is, saját magát kellett igénybe vennie, mert különben mindenki észrevette volna, hogy vak. A vak ember, ha okos, szép csendben ül, s néz. Szórakozásból a csiptetővel egymásután szedheti ki a széndarabokat a szenes kosárból, a kandallórács mögött kis gulába rakhatja, s azután szép óvatosan, megszámlálva egyenként visszarakhatja. Számtani föladatokat adhat föl magának s ezek megoldásával foglalkozhatik. Saját magával beszélgethet, vagy a macskával, ha ez meglátogatja; ha pedig müvész volt, hát mutatóujjával mindenfélét rajzolhat a levegőbe, bár ez oly rajz lesz, mint mikor valaki bekötött szemmel akar malaczot rajzolni. Vagy odamehet könyvszekrényéhez, megszámlálhatja könyveit, nagyság szerint rendezheti, vagy ruhaszekrényében megszámlálhatja öltözékdarabjait, kettesével-hármasával az ágyra rakhatja. De bizonyos idő mulva ez a szórakozás is fárasztó, mert az idő nagyon, de nagyon hosszu.
    Dicknek szabad volt abban a ládában kotorászni, ahol Mr. Beeton kalapácsokat, mindenféle csavarokat és szegeket, gázcsődarabokat, olajos üvegeket, zsinegeket tartogatott.
    - Ha nem tartom minden dolgomat egy bizonyos helyen, ahol tudom, hogy ráakadok, akkor sohasem találom meg, amikor szükségem van rájuk. Önnek uram fogalma sincs arról, hogy mi minden nem szükséges ennek a szobának a rendbentartására, mondá Mr. Beeton.
    S mikor már a kilincset fogdosta, hogy majd kimegy, igy szólt:
    - Nagyon nehéz az ön élete uram, nagyon nehéz. Nem akar valamivel foglalkozni uram?
    - Nem elég, hogy megfizetem a lakást és a kosztot?
    - Egy perczig sem kételkedtem abban, hogy ön meg tudja fizetni az ellátását, sir, de sokszor mondtam az anyjukomnak: »nagyon nehéz lehet az élete szegénynek, mert hát még nem öreg ember, nem is élemedett koru, hanem egészen fiatal gentleman.« Ezért oly nehéz az ön élete, sir.
    - Azt hiszem, mondá Dick szórakozottan.
    Idegei jobban el voltak már csigázva, semhogy az ilyen megjegyzések nagyon hatottak volna rá.
    - Azt gondoltam, folytatá Mr. Beeton, még mindig indulásra készen, hogy szivesen venné, ha Alf fiam esténként valamit fölolvasna önnek a lapokból. Pompásan olvas, tekintve, hogy még csak kilencz éves.
    - Nagyon hálásan veszem, mondá Dick. De engedje meg, hogy viszonozhassam szivességét.
    - Ó mi nem gondoltunk erre sir, bár persze öntől függ. Hej ha hallaná, mikor az én Alf fiam ezt énekeli: »A gyermek legjobb barátja a mamája!« Hej!
    - Majd ezt is meghallgatom. Küldje be ma este az ujságokkal.
    Alf nem volt rokonszenves gyerek; nagyon föl volt fuvalkodva jó iskolai bizonyitványára, mely példás viseletről tett tanuságot s nagyon büszke volt az énekére. Mr. Beeton ott maradt a szobában, sugárzó arczczal várva, mig Alf egy nyolczsoros versszakból álló verset végignyöszörgött, azután pedig otthagyta, hadd olvassa fel Dicknek a külföldi táviratokat.
    Tiz percz mulva Alf kissé halaványan s ijedten tért vissza szüleihez.
    - Azt mondta, hogy nem állja ki tovább - mondá szüleinek.
    - Nem mondta, hogy rossz az olvasásod? - kérdezte Beeton mama.
    - Nem. Azt mondta, hogy pompásan olvasok. Azt mondta, hogy igy még nem olvasott neki senki - de azt nem birta hallgatni, ami a lapokban állt.
    - Talán sok pénzt vesztett a tőzsdén. A tőzsderovatból olvastál föl neki valamit?
    - Nem. Valami hadjáratról volt szó, ahova a katonák mentek. Hosszu-hosszu leirás, tele nehéz szavakkal. Fél koronást adott, amiért oly jól olvastam s azt mondta, hogy majd értem küld, ha megint föl akar olvastatni.
    - Ezt már szeretem hallani, de azt hiszem, ezért a félkoronásért - tedd csak a szekrénybe Alf, majd megnézem, hogy beleteszed-e - tovább is magánál tarthatott volna. Hiszen ennyi idő alatt nem is győződhetett meg arról, hogy mily pompásan olvasol, mondá Beeton mama.
    - Jobb, ha magára hagyjuk; - a gentlemanek mindig lágyszivüek, vélé Mr. Beeton.
    Torpenhow haditudósitása, melyet Alf csak nagyon korlátoltan értett meg, a nyugtalanság ördögét keltette fel Dickben. A gyerek orrhangu, éneklő fölolvasásán keresztül is vélte hallani a tevék morgását a hadoszlopokban, a katonák mögött, ott lent Szuakim előtt; halotta, hogy mint sürgölődnek káromkodva a katonák a főzőedények körül, s érezte az erdőillatot, melyet a szél keresztülhajtott a sivatagon.
    Ezen az éjszakán arra kérte az istent, hogy vegye el az eszét, amely kegyre nagyon érdemessé tette magát az által - ugy vélé - hogy már rég agyon nem lőtte magát. Imádsága nem hallgattatott meg, pedig szive mélyéből meg volt arról győződve, hogy csupán csak valami sóvárgás, s nem az ő különös erélye tartotta meg az életben. Meg volt arról győződve, hogy az öngyilkosság egyrészt nevetséges inzultus lenne a helyzet komolysága ellen, másrészt bevallaná általa félelmét.
    - Már csak csupa juxból is, mondá a macskának, mely műtermében Binkie helyét foglalta el, - már csak juxból is szeretném tudni, hogy meddig fog ez tartani. Egy esztendeig elélhetek abból a száz fontból, melyet Torp hozott a számomra. Még van vagy két-három ezer fontom a Bankban - amivel még kihuzhatnám husz-harmincz évig. Nohát akkor visszatérek az évenkénti százhusz fontra, ami ez idő szerint több is lesz. Lássuk csak. Huszonöt-harminczöt - azt mondják, hogy az ember akkor még virágjában van - negyvenöt - politikushoz való középkor - ötvenöt - »ötvenöt éves korában, tehát aránylag még javakorában halt meg«, mint ahogy az ujságok szokták mondani. Huh! Milyen halottszaguak ezek a keresztények! Hatvanöt - ekkor még csak »öregesek« vagyunk. Hetvenöt... no még ez is lehetséges. Tüzes menykőt! még ötven évig élni elhagyatott, sötét magányban! Ti meghaltok, Beeton meghal, meg Torp meghal, meg Mai... mindenki meghal akkoráig, csak én maradok élve s unalmamban a lábamat emelgetem. Nagyon sajnálom magamat. Szeretném, ha helyettem valaki más sajnálna. Valószinü, hogy nem fogok megbolondulni halálom előtt, de fájdalmaim oly kutya nagyok, mint még soha. Hej kedves macskám! majdha a viviszektorok elevenen fölbonczolnak! Kifeszitenek egy kis asztalkára s fölvágják a gyomrodat - de ne félj, ugyancsak vigyázni fognak rád, hogy meg ne halj. Élni fogsz s majd sajnálni fogod akkor, hogy most nem sajnáltál engem. Lehet, hogy Torp visszajön... Szeretnék elmenni a Torphoz és a Nilghaihoz, még ha utjokban lennék is.
    Pussy, a macska, kiosont, mielőtt ennek a monolognak vége lett volna. Mikor Alf belépett, Dick még mindig beszélt az üres kandalló felé.
    - Levél jött az ön számára, sir, fölolvasom, ha parancsolja, mondá a gyerek.
    - Add ide egy perczre, majd később megmondom.
    Kinyujtott keze reszketett s hangja sem volt ment minden remegéstől. Emberi számitás szerint az a levél - nem Maisietől való volt. Maisie leveleinek a fogását nagyon is jól ismerte arról a három fölbontatlan boritékról, mely mindig nála volt. Az a hiu remény éltette, hogy a leány irt neki, mert nem képzelte, hogy oly megbántás is lehet, mely kizárja a helyrehozás lehetőségét, bár a megbántó könnyekkel a szive jobb indulatát követve arra törekszik, hogy mindent helyrehozzon. Legjobb az ily megbántást elfeledni, akár okozta az ember, akár pedig másoktól szenvedi el.
    - Hát olvasd el, - mondá Dick, mire Alf elkezdte az iskolai olvasási szabályok szerint -
    »Oly szerelmet tudtam volna ön iránt tanusitani, oly hü lettem volna önhöz, amilyenről még álmában sem lesz fogalma soha. Azt hiszi, törődném én azzal, hogy mily állapotban van ön? De ön csak fütyörész az ember fölött. Csak az menti ezt előttem, hogy ön még oly fiatal.«
    - Punktum! - mondá Dick, azután megfordult s bedobta a kandallóba.
    - Mi volt abban a levélben, - kérdé Beeton mama a visszatérő Alftól.
    - Nem tudom. Valami körlevél, vagy értekezés arról, hogy az ember, mig fiatal, ne fütyüljön minden dolog fölött.
    - Ugy kell lenni, hogy mig egészséges voltam, hát akkor valaki belém... Hacsak nem tréfa. De nem ismerek senkit, aki az én bajomat arra használná föl, hogy tréfát üzzön belőlem... Szerelem és hüség semmiért. Elég csábitóan hangzik. Csak nem veszitettem el valamit tényleg! Csakugyan nem vettem volna észre valakit?
    Dick sokáig elgondolkozott, de sehogysem tudott rájönni, hogy mikor és hogyan érdemelte ő meg ezt a női kéztől származó csekélységet.
    Ez a levél, mely azokhoz a dolgokhoz tartozott, melyekről nem szeretett gondolkozni, megint visszalökte őt az őrültség ama rohamába, mely egy nap és egy éjjel tartott. Mikor a szive már annyira tele volt kétségbeeséssel, hogy szinte tuláradt, ugy tetszett neki, mintha teste és lelke szakadatlanul, folytonosan esne lefelé a sötét ürben. Erre elfogta a sötétségtől való félelem s kétségbeesetten erőködött világosság után. De számára semmi fény sem derült föl. Mikor ez a vergődés elmult róla, csurgó verejtékezés és nehéz lélekzet árán, azt a sötét ürben való lefelé esést ismét érezte mindaddig, mig fölgyülemlett gyötrelmei más kínt nem zuditottak rá, mely épp oly reménytelen volt, mint azt előbbi. Azután pár perczre elaludt, s azt álmodta, hogy ismét lát. Majd ismét elvonult előtte a látományok raja mindaddig, mig egészen ki nem merült.
    Mr. Beeton be-benézett hozzá mütermébe s ajánlkozott, hogy kiviszi magával a városba.
    - De most nem a vásárcsarnokokba megyünk, hanem a Parkba, ha önnek tetszik.
    - Verjen meg engem az isten, ha tetszik, - mondá Dick. Az utczákon járkáljunk föl-alá. Szeretem a közönséget körülöttem.
    Pedig nem volt igaz. A vak ember, bajának első stádiumában ki nem állhatja azokat, kik bátran, szabadon járkálhatnak s mozgathatják a karjaikat, - de Dicknek nem volt különös vágya a Park után.
    Azóta, hogy Maisie otthagyta, csak egyetlen egyszer ment oda Alf vezetése mellett. Alf megfeledkezett róla s néhány társával együtt lepkéket fogdosott. Dick félórai várás után, dühében sirva és fogát csikorgatva megkért egy arra menő embert, hogy vezesse őt egy barátságos rendőrhöz, aki ismét egy bérkocsihoz vezette az Albert Hall elé. Mr. Beetonnak sohasem árulta el Alf könnyelmü feledékenységét, de... nem ugy szokott ő azelőtt sétálni a Parkban.
    - Hát merre parancsolja, hogy menjünk, kérdé Mr. Beeton rokonszenvesen.
    A vidám ünnepnapnak az volt előtte az ideálja, ha egész családjával együtt letelepedhetik a Parkba, fél tuczat csomag élelemmel megrakodva.
    - Jerünk a folyamhoz, mondá Dick.
    S lementek a Themzéhez, a Blackfriars Bridgehez, s onnan bekanyarodva a Waterloo Roadba, Mr. Beeton egymásután elmagyarázta neki a föl-fölmerülő látképek szépségét.
    - Ha nem tévedek, a járda másik felén az a fiatal lány megy, aki önhöz szokott jönni, hogy lerajzolja, - mondá Mr. Beeton. Arczokra mindig visszaemlékszem, de nevekre soha, kivéve természetesen lakóinkat.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740414
Webáruház készítés