Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Romain Rolland A piaci vásár MOBI e-könyv

Romain Rolland A piaci vásár MOBI e-könyv
540 Ft

TARTALOM

A szerző párbeszéde árnyával
A piaci vásár

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ezek a majmoskodások, ezek a kiskutya mutatványok, ez a hamisitott szendeség semmiképpen sem tetszett Christophe-nak. Más dolga volt, mint játékszerül odadobni magát egy kitanult leánynak, vagy mulatságból a mesterkedéseit akár csak el is nézegetni. Neki a kenyerét kellett megkeresnie, megmentenie a haláltól életét és gondolatait. Ezek a szalonpapagályok csak annyiban érdekelték, hogy ehhez az eszközöket ők adták neki. A pénzükért cserébe leckéket adott, lelkiismeretesen, összeráncolt homlokkal, a munkájára feszülten figyelő elmével, mely nem engedi magát eltántoritani, sem az unalom által, amit okoz neki, sem növendékeinek boszantásai által, ha még oly kacérak voltak is, mint Colette Stevens. Épp olyan kevés figyelmet tanusitott iránta, mint Colette kis unokahuga: egy tizenkét éves, hallgatag és félénk leányka iránt, kit Stevensék magukhoz fogadtak s akit szintén tanitott zongorázni.
    De Colette sokkal eszesebb volt, semhogy ne érezte volna, mily hiábavaló minden kedveskedése Christophe iránt és sokkal simulékonyabb volt, semhogy az ő életmodorához rögtön ne alkalmazkodott volna. Szükségtelen volt, hogy ezt szavakkal magyarázza meg neki. Ez természetének ösztöne volt. Nő volt. Olyan volt, mint egy alaktalan hullám. Minden lélek, amellyel szembekerült, egy-egy váza volt neki, amelynek alakját, kiváncsiságból, vagy szükségérzetből, nyomban fölvette. Lenni, ez ő nála annyit jelentett, mint folyton-folyvást másnak lenni. Az adott neki egyéniséget, hogy egyénisége soha ugyanaz nem maradt. Minduntalan vázát változtatott.
    Hogy Colette-t Christophe vonzotta, annak sok oka volt, első sorban az, hogy Christophe-ot nem vonzotta. Azért is vonzotta őt Christophe, mert különbözött mindazoktól a fiatal emberektől, akiket ismert; ilyen alaku s ennyire érdes vázácskával még sohase tett próbát. És vonzotta végül azért, mert a vérénél fogva kitünően értvén ahhoz, hogyan kell egyetlen szempillantással megállapitani a vázák és az emberek értékét, teljesen tisztában volt avval, hogy Christophe, ha elegánciában nem is, de férfiasságban azt nyujthatja neki, amit egyetlenegy sem, párisi csecsebecséi közül. Colette is foglalkozott zenével, mint a mai tétlenül élő fiatal lányok legnagyobb része. Sokat is, meg keveset is. Ezt pedig ugy kell érteni, hogy állandóan foglalkozott vele s a tudása majdnem egyenlő volt a semmivel. Egész áldott nap nyaggatta a zongoráját, vagy dologtalanságból, vagy fitogtatásból, vagy élvkeresésből. Egyszer ugy gyakorlatozott a zongorán, mint ha kerékpár lett volna. Máskor tudott jól, nagyon jól játszani, izléssel, lélekkel - (majdnem azt mondta volna az ember, hogy van lelke: ehhez elegendő volt az, hogy olyasvalakinek képzelje magát, akinek van lelke) - képes volt szeretni Massenet-t, Grieg-et, Thomé-t, mielőtt megismerte Christophe-ot. De arra is képes volt, hogy ne szeresse őket, mióta Christophe-al megismerkedett. És most Bach-ot meg Beethovent játszotta, egész tisztességesen - (ami, őszintén szólva, nem sokat mond); de a legfurcsább az volt, hogy szerette is őket. Alapjában se Beethovent nem szerette, se Thomé-t, se Bach-ot, se Grieg-et, hanem a hangjegyeket, a hangokat, az ujjait, melyek futkároztak a billentyükön, a hurok rezgéseit, melyek birizgálták az idegeit, éppen ugy, mint ahogy annyi más hur a bőrét csiklandozta.
    Az arisztokratikus palota szalonjában, melynek falait halvány kárpit boritotta, s amelynek közepén, festőállványon, a jól megtermett Stevensnének egy divatos müvésztől festett arcképe diszlett - epedőn ábrázolva, mint egy vizet szomjazó virág, halódó szemekkel és csigavonalban csavarodó testtel, hogy mindez együtt kifejezze milliomos lelke különös ritkaságát - a nagy szalonban, melynek üvegfalu ablakmélyedéseiből hóval behintett vén fákra nyilt kitekintés, Christophe mindig a zongora előtt ülve találta Colette-t, végeszakadatlanul morzsolva ugyanazokat a frázisokat és cirógatva a füleit omlatag disszonanciákkal.
    - Ah! - szólalt meg Christophe, mikor belépett. - A kis macska megint duruzsol!
    - Maga illetlen! - mondta Colette nevetve.
    (S odanyujtotta neki kissé nedves kezét.)
    ... Hallgassa csak meg ezt. Ugy-e, csinos?
    - Nagyon csinos, - mondta Christophe közömbös hangon.
    - Hisz’ Ön ide se hallgat!... Tessék rögtön idehallgatni!
    - Hallgatom... Mindig egy és ugyanaz.
    - Ah! Ön nem zenész, - mondta Colette boszusan.
    - Mintha itt zenéről volna szó!
    - Micsoda! ez nem zene? Hát akkor mi, kérem?
    - Nagyon jól tudja Ön; és én nem fogom Önnek megmondani, mert az nem illik.
    - Egy okkal több, hogy megmondja.
    - Akarja? Annál rosszabb Önre nézve! Nos, hát, tudja-e, mit csinál Ön a zongorával. Flörtöl.
    - Persze, hogy is ne!
    - Igenis, ezt teszi. Azt mondja neki: «Kedves zongora, kedves zongora, mondj nekem kedves szavakat, meg cirógass, adj nekem egy kis csókot!»
    - Nem fogja be mindjárt a száját! - mondta Colette félig nevetve, félig haragosan. - Önnek egy parányi fogalma sincs az illemről.
    - Egy morzsányi se.
    - Ön neveletlen... És még ha ugy volna is, amint mondja, hát nem ez az igazi módja annak, ahogyan a zenét szeretni lehet?
    - Óh, kérem szépen, ne keverjük ebbe a zenét!
    - De hiszen ez a tulajdonképpeni zene! Egy szép akkord - egy csók.
    - Nem én akartam ezt Önből kihozni.
    - Hát nem igaz ez? Miért vonogatja a vállát? Miért fintoritja el az arcát?
    - Mert undorodom ettől.
    - No, ez még cifrább!
    - Undorodom attól, hogy a zenéről ugy beszéljenek, mint valami kéjelgésről... Óh! ebben nem Ön a hibás. Hibás a társaság, melyben él. Az az egész izetlen társaság, mely a müvészetet ugy tekinti, mint valami megengedett kicsapongást. De hagyjuk ezt, elég volt ebből! Játssza el a szonátát.
    - Nem, nem, beszélgessünk még egy kicsit.
    - Nem azért vagyok itt, hogy beszélgessünk, hanem, hogy zongoraleckét adjak önnek... Előre, gyerünk!
    - No, maga ugyancsak udvarias! - mondta Colette, akit sértett ez a kemény bánásmód, de alapjában véve el volt tőle ragadtatva.
    Eljátszotta a darabot, tőle telhetőleg igyekezve; és mivel ügyes volt, a játéka megjárta, sőt néha elég jó volt. Christophe, akit nem tudott rászedni, nevetett magában ennek az ördöngős kis fruskának ügyességén, aki ugy játszott, mintha érezné azt, amit játszik, pedig semmit se érzett belőle. S gyönyörködő rokonszenvet érzett iránta. Viszont Colettenek minden semmiség jó ürügy volt, hogy ujból társalgást kezdjen, ami sokkal jobban érdekelte, mint a zongoralecke. Christophe hiába tiltakozott ez ellen, avval a kifogással, hogy nem, ugysem mondhatja meg, amit gondol, mert attól kell tartania, hogy evvel megsértené és minél sértőbb volt, Colette annál kevésbé sértődött meg - mulatság volt neki. De mivel a jó madárka érezte, hogy Christophe semmit se szeret annyira, mint az őszinteséget, merészen szembeszállt vele s makacsul vitatkozott. S mint nagyon jó barátok váltak el.

    *

    De azért Christophe soha a legkisebb illuzióval sem áltatta volna magát e szalon-barátság felől, soha a legkisebb bensőség nem keletkezett volna köztük, ha egy napon Colette nem tesz neki bizalmas vallomásokat, meglepetésszerüen, de nem kevésbé csábitási ösztönből is.
    Az előző estén vendégfogadás volt szüleinél. Colette veszett dühvel nevetgélt, fecsegett, flörtölt, de másnap reggel, mikor Christophe zongoraleckére jött, kimerülten, megnyult vonásokkal, fakó arcszinnel ült a zongorához. A fejét akkorának érezte, mid egy katlan, olyan volt, mint ha az élet kialudt volna belőle, alig-alig szólt egy-két szót. Lagymatagon játszott, csetlett-botlott, meg-megpróbált játszani, megint csak hibákat csinált, mire hirtelen abbahagyta a játékot s igy szólt:
    - Nem birok... Bocsásson meg, kérem... Ha megengedi, várjunk egy kicsit...
    Christophe megkérdezte tőle, hogy fáj-e valamije. Colette azt felelte, hogy nem. Hogy «rossz a kedélyállapota... ilyesmi máskor is előfordul nála... Nevetséges, de hát azért kéri, ne haragudjon rá.»
    Christophe azt ajánlotta neki, hogy majd eljön máskor; de Colette unszolta, hogy maradjon:
    - Csak egy pillanatig... Lehet, hogy elmulik hamarosan... Milyen ostoba vagyok, ugy-e?
    Christophe jól látta, hogy a leány nincs normális állapotban; de nem akart kérdezősködni, s hogy másról beszéljen, igy szólt:
    - Lássa, azért van ez, mert ugy sziporkázott tegnap este. Majd, hogy széjjel nem tépte magát.
    Colette gunyosan elmosolyodott egy kicsit.
    - Önről bajos volna ugyanezt mondani.
    Christophe jóizüen nevetett.
    - Azt hiszem, egész este egy szót se szólt, - kezdte ujra Colette.
    - Egy szót se.
    - Pedig voltak érdekes emberek is.
    - Igen, hirhedt fecsegők, szellemes férfiak. Én nem találom a helyemet a maga csontnélküli franciái közt, akik mindent megértenek, mindent megmagyaráznak, mindent mentenek s akik semmit sem éreznek. Emberek, akik órákon át szerelemről és müvészetről beszélnek. Hát nem émelyítő ez?
    - Ha már a szerelem nem is, legalább a müvészet kellene, hogy érdekelje Önt.
    - Az ember ezekről a dolgokról ne beszéljen, hanem gyakorolja őket.
    - De ha az ember nem gyakorolhatja őket? - mondta Colette kissé félrebiggyesztve a száját.
    - Akkor hagyja másoknak. A müvészetre nem született mindenki.
    - A szerelemre se?
    - A szerelemre se.
    - Irgalmas Isten! Hát akkor mi marad nekünk?
    - A háztartás.
    - Köszönöm! - szólt Colette megsértődve.
    S kezeit a zongorára téve, ujra próbált játszani, ujra hibásan vette a hangokat, ráütött a billentyükre s igy nyöszörgött:
    - Nem birok!... Tisztára látom, hogy semmihez se vagyok jó. Azt hiszem, Önnek igaza van. A nők nem valók semmire se.
    - No, már az is valami, ha bevallja ezt, - mondta Christophe nyájaskodva.
    Colette ránézett, a megpirongatott kis leány megszeppent ábrázatával, s igy szólt:
    - Ne legyen olyan keményszivü!
    - A jó nőkről nem mondok én semmi rosszat, - felelt rá vidáman Christophe. Egy jó nő mennyország ezen a földön. Csakhogy a mennyország ezen a földön...
    - Igen, azt még senki se látta:
    - Én nem vagyok ilyen pesszimista. Én azt mondom: én még sohase láttam, de lehetséges, hogy létezik. Sőt elhatározott szándékom feltalálni, ha létezik. Csakhogy ez nem könnyü ám. Egy jó nő s egy zseniális férfi, az egyik olyan ritka, mint a másik.
    - És kivülök a többi férfi és nő nem számit?
    - Ellenkezőleg! Csakis a többi számit... a világnak.
    - De önnek?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634741619
Webáruház készítés