Új jelszó kérése
Termék részletek


Robert Louis Stevenson A szökevény EPUB e-könyv

Robert Louis Stevenson A szökevény EPUB e-könyv
990 Ft

A regény, mely eredetiben a St.-Ives címet viseli, egyesíti magában a nagy író minden utolérhetetlen írói készségét, a cselekmény erejét, a drámai feszültségét, a nyelv páratlan finomságát és a lélek mély tisztességét, amely Stevenson skót őseinek öröksége.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    VIII. fejezet
    A tyúkól

    Legalább félórát töltöttem ez elszomorító kétlábú lények társaságában, egyedül sanyarúságomban és töprengésemben. A felhorzsolt két tenyerem nagyon fájt és nem volt, mivel bekössem őket. Éhes is voltam, meg szomjas és nem volt mit egyek vagy igyák. Borzasztóan ki voltam fáradva és nem volt helyem, ahova lepihenjek. Az igaz, ott volt ugyan a tyúkólnak a feneke, de nem nagyon invitált a lefekvésre.
    Közelgő léptek zajára azonban a jókedvem menten visszatért. A kulcs megcsikordult a zárban, Ronald úr lépett be az ajtón, becsukta és háttal neki támaszkodott.
    - Hát szóval itt van - kezdte a beszédet és bosszúsan rázta ifjú fejét.
    - Igen, itt vagyok és szabadon - feleltem én.
    - Tudja, hogy borzasztó kínos helyzetben vagyok - folytatta Ronald.
    - Igen - mondottam én, - de mit gondol, az én helyzetem talán különb?
    Ez a kijelentésem, úgy látszik, teljesen megnyugtatta és ártatlan ifjú tekintetével nyugodtan nézett rám. Majd elnevettem magamat, de azután mégsem voltam hozzá ilyen kegyetlen.
    - A maga hatalmában vagyok - jelentettem ki, rövid meghajlással. - Azt kell velem tennie, amit helyesnek tart.
    - Igen! - kiáltott fel erre, - ha tudnám, hogy mit tegyek.
    - Nézze kérem - folytattam most én, - egészen másként állna a dolog, ha megkapta volna már a hadnagyi kinevezését Miután azonban még nem kapta meg, tulajdonképpen még nem tartozik a hadsereghez. Én viszont már nem vagyok katona, és azt hiszem, bátran elmondhatjuk, tulajdonképpen mint két úriember állunk egymással szemben, akik között a barátság előbbre való, mint a törvény. Kérem jegyezze meg, hogy én csak feltételezem ezt. Az Isten szerelmére, nehogy azt higyje rólam, hogy véleményemet magára akarom kényszeríteni. Az ilyen kellemetlen kis esetek elválaszthatatlanok a háborútól és az ilyeneket minden úriembernek egyedül kell elintéznie. Ha én volnék a maga helyében ...
    - Nos igen, akkor mit cselekedne? - kérdezte ő.
    - Szavamra mondom, nem tudom - feleltem én. - Azt hiszem, épúgy haboznék, mint e pillanatban maga.
    - Én megmondom, hogy mit teszek - felelte a fiú. - Van nekem egy rokonom és én azon töröm a fejemet, mit tenne ő most az én helyemben.
    A neve. Graham of Lynedoch - Sir Thomas Graham, alig ismerem őt. De azt hiszem, jobban csodálom őt, mint Istent.
    - Én is nagyon csodálom és minden okom megvan hozzá. Én verekedtem vele, vereséget szenvedtem és megfutamodtam. Veni, victus sum, evasi.
    - Micsoda - kiáltotta a fiú, - maga ott volt Barossánál?
    - Ott voltam és vissza is jöttem, amit kevesen mondhatnak el - feleltem én. - Kemény eset volt és meleg is és a spanyolok nagyon rondán viselkedtek, mint ahogy kemény verekedésben rendszerint viselkedni szoktak. A marsall, a bellunói herceg bolondot csinált magából és nem is először, s az ön barátja, Sir Thomas alaposan kihasználta, már amennyire kihasználni lehetett. A tábornok nagyon derék és bátor katona.
    - Most tehát megérti - felelte a fiú, - ha szeretném tudni, Sir Thomas mit tenne az én helyemben?
    - Nos erről én tudok magának mesélni egy históriát és pedig igaz történetet, amely éppen ebben a barossai, vagy mondjuk chiklanai csatában esett meg. Akkor a nyolcadik sorezredben szolgáltam, s már elvesztettük az első zászlóalj sasos lobogóját, de ez önöknek is sok vérbe került. Több támadást visszavertünk már, mint amennyire emlékszem, amikor a nyolcvanhetedik angol gyalogezred lassú, de szilárd lépésben rohanva megindult ellenünk. Az élükön lovastiszt haladt, fehérhajú idősebb úr, kalappal a kezében, aki nagyon nyugodtan bátorította a zászlóaljait. A mi őrnagyunk, Vigo-Roussil- lon megsarkantyúzta a lovát, elébe vágtatott kivont karddal, de amikor látta, hogy öreg ember van előtte, nagyon jóképű és olyan nyugodt, mintha kávéházban ülne, elvesztette a kedvét és visszavágtatott hozzánk. Mindazonáltal elég közel jutottak egymáshoz és jól egymás szemébe néztek. Rövid idővel később a mi őrnagyunk megsebesült, fogságba esett és Cadizba került Egy szép napon jelentik neki, hogy látogatója érkezett, Sir Thomas Graham tábornok. - Azt hiszem, uram - szólt a tábornok, miközben megszorította az őrnagy kezét, - mi szemtől-szembe állottunk a csatatéren. Én voltam az a fehérhajú tiszt.
    - Ó - kiáltotta Ronald és a szeme felcsillant.
    - És most jön a csattanó - folytattam én. - Sir Thomas asztalánál étkezett e naptól kezdve az őrnagy, akinek hat ember állott a szolgálatára.
    - Nagyon szép és megható történet - jegyezte meg Ronald, -- de valahogy mégse ugyanaz.
    - Ezt magam is beismerem - feleltem én.
    A fiú egy ideig töprengve állott egy helyben. - Mindegy - kiáltotta végül, - vállalom a felelősséget. Azt hiszem, hogy elárulom vele uralkodómat és ha nem csalódom, megbecstelenítő büntetés van szabva erre a bűnre, de inkább akasszanak fel, semhogy magát eláruljam.
    Én éppúgy meg voltam indulva, mint ő. - Szinte arra kell kérnem, hogy ne tegye ezt, durva és gyáva cselekedet volt, hogy az ön házába jöttem. Ön nemes ellenfél, önből nemes katona lesz. - És egy szerencsés ötlettől hajtva, hogy e harcias fiatalember iránti tiszteletemet bebizonyítsam, vigyázz állásban katonásan tisztelegtem előtte.
    Egy pillanatra megzavarodott és az arcát elöntötte a vér. - Well - mondotta, - most valami ennivalót kell szereznem. Igaz hogy hat embernek nem volna elég - tette hozzá mosolyogva, - csak annyi lesz, amennyit ki tudok csempészni. Tudja, vigyázni kell a nénire. - S ezzel újból bezárt a haragos tyúkok közé.
    Mindig mosolyognom kell, ha erre a fiatal fiúra gondolok, de ha az olvasó is mosolyogna rajta, akkor nagyon szégyellném. Ha a fiam ebben a korban olyan lesz, mint ő volt, nagyon boldog napot jelentene nekem és szerencsét az országnak.
    Viszont nem mondhatnám, hogy nagyon elszomorodtam, mikor a nővére jött ki hozzám. Néhány szelet kenyeret hozott és egy kancsó tejet, amelyet skót szokás szerint bőkezűen fűszerezett pálinkával.
    - Nagyon sajnálom - mentegetődzött Flóra, - de mást nem mertem kihozni. Olyan kevesen vagyunk a családban és a nagynéném olyan szoros szemmel tartja a cselédséget. A tejbe tettem egy kis whiskyt, mert úgy egészségesebb és ha tojást verünk bele, akkor egész jó reggeli lesz belőle. Hány tojást kíván a tejbe, mert a többit be kell vinnem a házba a nagynénémnek, hiszen ezzel az ürüggyel jöttem ki. Azt hiszem, három vagy négy elég lesz. Maga veri őket a tejbe, vagy én?
    Miután azt akartam, hogy egy kicsit tovább időzzön velem a tyúkólban, szótlanul megmutattam neki vérző tenyeremet, mire szinte halkan felkiáltott.
    - Kedves Flóra kisasszony, nem lehet rántottat sütni anélkül, hogy az ember a tojásokat fel ne törje, és nem kicsiség az edinburghi várkastélyból megszökni. Egyikünket, azt hiszem, meg is ölték.
    - Hiszen maga olyan fehér, mint a fal - susogta most - és alig áll a lábán, itt a kendőm, üljön le rá ott abban a sarokban, amíg és felverem a tojásokat. Látja, még kanalat is hoztam magammal és azt hiszem, hogy nagyon jó összeesküvő lett volna belőlem a régi forradalmi időben. Estére már több ennivalója lesz, mert Ronald hoz ki a városból, tudniillik pénzünk van elég, csak élelmiszer nincs a háznál. Persze, ha Ronald meg én a magunk házában laknánk, akkor nem kellene gubbasztania a tyúkólban. Hiszen annyira csodálja magát!
    - Kedves barátnőm - mondottam én, - az Isten szerelmére, ne árasszon el még több jótéteménnyel. Boldogan fogadok el a maga kezéből mindent, amíg szükségem van rájuk. De most igazán nincs többre szükségem, amire pedig szükségem van, arra van pénzem. -. Ezzel kihúztam a zsebemből a csomag bankjegyet, amit kaptam és kivettem a legfelső bankjegyet, amely tíz fontról szólott. - Kérem, tegye meg nekem azt az örömöt, mint ahogy elvárná tőlem, hogy ugyanígy cselekedném a fivérével szemben és fogadja el a pénzt a költségeik fedezésére. Nemcsak élelmiszerre, de ruhára is szükségem van,
    - Tegye le a padlóra - mondotta Flóra, - nem akarom a munkámat abbahagyni.
    - De úgy-e, nem sértettem meg? - kérdeztem most tőle.
    Olyan pillantással válaszolt, amely egymagában is jutalmat jelentett és a jövőre nézve mennyei ígéretekkel volt tele. A szemrehányásnak csak az árnyéka lappangott benne, de egyúttal a közvetlen barátságnak olyan melege, hogy elakadt tőle a szavam. Szótlanul figyeltem tehát, amíg elkészült a tojásos tej.
    - No, most kóstolja meg - szólott hozzám. Megkóstoltam és kijelentettem, hogy mennyei ital. Közben Flóra összeszedte a tojásokat és leguggolt elém, mialatt megettem a reggelit. Olyan anyásán festett e pillanatban e magas ifjú hölgy, hogy gyönyörűség volt nézni.
    - Milyen ruhára volna szüksége? - kérdezte most Flóra.
    - Úriemberhez illő ruhákra - feleltem én.
    - Akár igazam van, akár nem, de azt hiszem, ezt a szerepet tudom legjobban eljátszani. Mr St.-Yves kissé színpadiasán hangzik, ugyanis útközben ezt a nevet fogom viselni, de mindegy, megfelelő ruhát kell viselnie.
    - Ez pedig baj - felelte Flóra, - mert ha köznapi ruháról volna szó, akkor mindegy, illik-e vagy sem. Viszont úriemberen a finom ruhának jól kell állania. Különösen magánál, akinek - itt egy kicsit elhallgatott - a mi felfogásunkhoz képest kissé elütő modora van.
    - Ó, szegény modorom - sóhajtoztam. - De kedves Flóra kisasszony, ne feledje el, hogy azt már el kell az embernek viselnie, ha másoktól elüt, így például maga is elütött a környezetétől, amikor bennünket, szegény foglyokat meglátogatott.
    Már attól féltem, hogy elijesztettem az én szép őrangyalomat és pillanatnyi megállás nélkül pontosan megmondottam neki, milyen színű és szövésű ruhát kívánok.
    Nagyra nyitotta a szemét és úgy nézett rám.
    - Ó, Mr St.-Yves - kiáltott fel, - ha ugyanezen a néven akarja, hogy szólítsam, én nem mondom, hogy nem fog jól állani ez a ruha. Gondolja, hogy helyénvaló úton az ilyen viselet? Attól félek - és hirtelen elnevette magát, - attól félek, hogy kicsit túl gavalléros lesz.
    - Na és nem vagyok magam is gavallér? - kérdeztem én.
    - Kezdem azt hinni, hogy igen - felelte Flóra.
    - Akkor egyetértünk - válaszoltam én, - elég hosszú ideje viselem ezt a bohócruhát. Vajon nem érzi-e velem együtt, hogy talán a legkeserűbb dolog a fogságban ez a rút köntös volt? Verjenek vasba, nem bánom, de engedjék, hogy önmagam maradjak. Nem is képzeli, milyen érzés, ha az ember nevetség tárgya ellenségei közepette - mondottam keserűen.
    - Milyen igazságtalan maga - kiáltott föl most Flóra, - úgy beszél, mintha valakinek valaha is eszébe jutott volna, hogy magát kinevesse. Soha senki se tette, valamennyien szívből sajnáltuk magát. Még a nagynéném is, bár azt hiszem, nem volt mindig udvarias magához. Hallotta volna, hogyan beszélt idehaza. Annyira érdekelte őt a maga sorsa. Minden folt a maga ruháján fájt nekünk. Testvérkézzel kellett volna azt a foltot felvarrni.
    - Bizony, nekem sohasem volt nővérem - mondottam. - De mivel maga azt mondja, hogy sohasem nevettek ki...
    - Ó, Mr St.-Yves, soha, soha - kiáltott föl Flóra, - egy pillanatra sem. Túlságosan szomorú volt. Az ember egy urat lásson...
    - Amint bohócruhában koldul? - fejeztem be a mondatot.
    - Úriembert látni ilyen szomorú helyzetben, amint büszkén elviseli - mondotta ő.
    - S vajon megérti, szép ellenségem - folytattam én, - ha mindez úgy volna, ahogy maga mondja, még ha ez a bohócruha jól festene is rajtam, annál inkább kívánom a magam, a hazám és a maga jó szíve kedvéért, hogy olyannak lásson, amilyennek Isten kívánta, hogy lássanak embertársaim és hogy úgy emlékezzen rám, mint aki nem hordja többé a kénsárga ruhát és a háromnapos szakállát.
    - Maga túlsókra becsüli a ruhát - felelte Flóra, - én nem vagyok olyan lány.
    - Én viszont attól félek, hogy olyan férfi vagyok - feleltem én. De azért ne legyen túlságosan kemény hozzám. Csak éppen beszéltem ezekről a dolgokról, hogy legyen mire visszaemlékeznie. Magam is számos szép emléket őrzök, amelyektől nem válók meg, amíg élek és amíg életem és emlékezetem tartani fog. Vannak köztük nagy dolgok, vannak köztük kiváló erények, könyörületesség, szeretet, hit, de vannak köztük köznapi emlékek is. Emlékszik-e Miss Flóra arra a napra, amikor először láttam magát, amikor az az erős keleti szél fútt. Megmondjam, Miss Flóra, milyen ruhát viselt azon a napon?
    Közben mind a ketten felállottunk és a lány keze már a kilincsen pihent. Lehet, hogy ez a pillanat és ez a mozdulat bátorított fel annyira a beszélgetésünk végén, de mindenesetre megkönnyítette az eltávozását.
    - Ó, maga túlságosan romantikus -- mondotta nevetve. Ezzel elborult az én napom, a kis boszorkány kiszaladt és újból egyedül maradtam a félhomályban a tyúkasszonyságok között.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633989883
Webáruház készítés