Új jelszó kérése
Termék részletek


Robert Louis Stevenson: A palack manója_MOBI

Robert Louis Stevenson: A palack manója_MOBI
340 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Végre megjött a «Hall» s a kis bálnafogó csónak őt is odavitte a födélzetre. A hajó hátsó része tele volt haolékkal (fehér emberekkel), akik, amint már szokás, a tűzhányót voltak megnézni; a közepe tele volt kanakákkal, a hajó eleje pedig Kaüből való vadbikákkal és lovakkal; de Keawe mindettől félre ült és várta, mikor pillantja meg Kiano házát. Hát ott volt a ház, ott guggolt alacsonyan a parti fekete sziklákon, a kókusz-pálmák árnyékában, és a kis kapu előtt ott látszott egy piros holoku, nem nagyobb a légynél, és olyan sürögve is mozgott ide-oda, mint valami légy.
    - Ah! - kiáltott, - szívem királynője, kockára teszem árva lelkemet, hogy elnyerjelek!
    Nem sokkal azután leszállt a sötétség és meggyujtották a hajófülkékben a lámpákat, és a haolék leültek kártyázni meg whiskey-t iddogálni, ahogy szokták, ő pedig másnap, amint elhajóztak a Maui vagy a Molokai széltől védett részén, folytonosan föl-alá járt a födélzeten, mint valami vadállat a menazsériában.
    Estefelé elhaladtak a Gyémánt-fok alatt és beértek a honolului mólóhoz. Keawe is kifelé tartott a tömeggel és kérdezősködni kezdett Lopaka után. Úgy látszik - azt mondták, - hogy egy kétárbocos hajó gazdája lett, (szebbet a szigeteken még nem láttak) s most valami vállalkozás dolgában elment rajta messzire: Pola-Polába, vagy tán Kahikiba. Így hát innen nem várhatott segítséget. Keawénak most eszébe jutott Lopaka egy barátja, egy abban a városban lakó ügyvéd (a nevét nem szabad nektek elárulnom) s tudakozódott felőle. Azt mondták, hogy az bizony hirtelen nagyon meggazdagodott s szép új háza van a Waihiki-rakodóparton; ettől egy eszme villant meg agyában s odaszólítva egy bérkocsit, elhajtatott az ügyvéd házába.
    Újdonatúj hajlék volt, a kertben a fák csak akkorák, mint holmi sétapálca, az ügyvéd pedig mikor előkerült, nagyon elégedett embernek látszott.
    - Miben lehetek szolgálatára? - kérdezte Keawétől.
    - Uraságod ugye Lopaka barátja? - szólt Keawe - Lopaka pedig tőlem megvett egy bizonyos portékát, aminek talán uraságod nyomára tudna vezetni.
    Az ügyvéd arca nagyon elsötétedett.
    - Nem akarok úgy tenni, - felelt aztán - mintha nem érteném, miről van szó, mister Keawe, ámbár csúnya ügy ez, amit nem szeretek fölpiszkálni. Biztosíthatom, hogy én semmit sem tudok, de valamit mégis sejthetek: ha elmegy egy bizonyos városrészbe, azt hiszem, ott hallhat némi ujságot.
    S ezzel megnevezett egy embert, akit szintén nem árulok el. Így folyt ez napokig, s Keawe elment egyik embertől a másikhoz, és mindenütt talált új ruhát meg új kocsikat, meg szép új házakat és embereket, akik nagyon megelégedetteknek látszottak, ámbátor, annyi bizonyos, hogy mikor ő szóba hozta előttük azt a bizonyos ügyet, mind elkomorodtak.
    - Semmi kétség se fér hozzá - gondolta Keawe - nyomon vagyok. Ezek az új ruhák meg új kocsik mind annak a kis ördögfinak az ajándékai s ezek a vidám arcok olyan emberek arcai, akik zsebrevágták a nagy hasznot s aztán szabadultak attól az átkozott holmitól. Ha majd sápadt arcokat látok és sóhajokat hallok: tudni fogom, hogy közelébe jutottam a palacknak.
    Így esett, hogy utoljára egy, a Beritania-utcában lakó haoléhoz ajánlották. Mikor, körülbelül vacsora-idő táján, a kapuhoz érkezett, látta a szokásos jelenségeket: az új házat, a fiatal kertet, a minden ablakból kiáradó villanyvilágítást; de mikor jött a háziúr, remény és félelem rázta meg Keawét; mert előtte állt egy még fiatal ember, aki fehér volt, mint a hulla, szeme körül fekete gyűrűkkel, haja összekuszálva, s olyan arckifejezéssel, aminővel a siralomházban szoktak ülni akasztófára ítéltek.
    - No bizonyos, hogy itt van a palack - gondolta Keawe, s ezért ez előtt az ember előtt rögtön kitárta jövetele célját.
    - Eljöttem - szólt, - hogy megvegyem a palackot.
    Erre a szóra a Beritania-utcai haole a falnak támolygott.
    - A palackot! - motyogta. - Hogy megvegye a palackot! - Aztán úgy látszott, mintha valami fojtogatná, s megragadva Keawe karját, behúzta a szobába és ott bort töltött két pohárba.
    - Egészségére - szólt Keawe, aki ez idő tájban sokat forgolódott már haolék társaságában s tudta, mi illik. - Igenis - tette hozzá, - azért jöttem, hogy megvegyem a palackot. Mi most az ára?
    Erre a kérdésre a fiatal ember kiejtette kezéből a poharat és úgy nézett Keawéra, mint valami kísértet.
    - Az ára, - szólt - az ára! Hát maga nem tudja az árát?
    - Azért kérdezem - felelte Keawe. - De mért olyan izgatott? Talán valami baj van az ára körül?
    - Bizony az a maga ideje óta nagyot zuhant - szólt a fiatal ember dadogva.
    - Jól van, jól van - szólt Keawe - annál kevesebbet kell majd érte fizetnem. Maga mennyit adott érte?
    A fiatal ember arca olyan fehér lett, mint a lepedő.
    - Két centet - válaszolta.
    - Micsoda? - kiáltott Keawe, - két centet? Hiszen akkor maga csak egy centért adhatja el. S aki megvenné... S itt a szó elakadt a nyelvén; mert az, aki megvenné, már soha el nem adhatja, a palacknak és a manónak is nála kell maradnia holta napjáig, s mikor meghal, az le fogja hurcolni magával a pokol vörös fenekére.
    A Beritania-utcai fiatal ember térdreesett.
    - Az Isten szerelmére, vegye meg! Odaadom ráadásul az egész vagyonomat! Őrült voltam, mikor megvettem ezen az áron. Sikkasztottam a boltban és különben el lettem volna veszve: fegyházba kerültem volna.
    - Szerencsétlen ember! - szólt Keawe, - kockáztatta a lelke üdvösségét ebben a szerencsétlen üzletben, csakhogy elkerülje a hibájáért való bűnhődést; s maga azt hiszi, hogy én tétovázhatok, mikor a szerelmem van szóban?

    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633981702
Webáruház készítés