Új jelszó kérése
Termék részletek


Robert Louis Stevenson: A Ballantrae-i földesúr_MOBI

Robert Louis Stevenson: A Ballantrae-i földesúr_MOBI
1 090 Ft

TARTALOM

I. A földesúr bolyongásai közben történtek rövid kivonata
II. Ami a lovag vándorlása alatt történt
III. A lovag vándorlása
IV. Milyen üldözést kell Mr. Henrynek elviselnie
V. Feljegyzése mindannak, ami 1757. február 27-ének éjjelén történt
VI. Mi történt mialatt a lovag másodszor volt távol
VII. Burke lovag kalandjai Indiában
VIII. Ellenség a házban
IX. Mr. Machellar utazása a lovaggal
X. New York-i események
XI. Utazás a vadonba
XII. Utazás a vadonban (folytatás)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Eloltottam a gyertyákat. Most úgy zúdult rám a sötétség, mintha belém akart volna hatolni. Durrisdeer felé siettem, lehajtott fejjel, remegve gyávafélelmemben. Az ajtóban elém állott valaki. Szinte felordítottam a rémülettől, de szerencsére megismertem Mrs. Henryt.
    - Megmondta már neki? - kérdezte.
    - Ő küldött oda, - mondtam. - De eltűnt. Mit keres itt?
    - Eltűnt? Ki tűnt el?
    - A holttest. Miért nincs férjénél?
    - Eltűnt! - kiáltott fel. - Nem nézte meg jól. Jöjjön, vissza.
    - Már nincs ott világítás, nem merek, - mondtam.
    - Én látok a sötétben is. Olyan régóta állok itt. Ó! Olyan régóta. Jöjjön, adja a kezét.
    Kézen fogva tértünk vissza az erdőbe, a végzetes helyig.
    - Vigyázzon a vérre! - súgtam.
    - Vér?! - kiáltott fel és visszarettent. Azt hiszem, itt kell lennie. Olyan vagyok, mint a vak.
    - Nem, nincs itt semmi. Nem álmodta az egészet?
    - Ó, bár adná az Isten, hogy úgy lenne!
    Meglátta a kardot, felvette és mikor meglátta a vért, széttárt újjakkal ejtette le.
    - Ó, kiáltott fel, majd hirtelen elhatározással ismét megfogta és markolatig döfte a fagyos földbe - magammal viszem és megtisztítom, - mondta és körülnézett. - Lehetetlen, hogy meghalt volna.
    - A szíve nem dobogott, - mondtam, majd ismét eszembe jutott: - Miért nincs férje mellett?
    - Hiába! Nem akar velem beszélni.
    - Nem akar? Ó, meg sem próbálta.
    - Joga van kételkedni, bennem - felelte szelíd méltósággal.
    Ekkor először kezdtem aggódni érte.
    - Isten látja telkemet, madame, Isten látja, hogy nem vagyok olyan kegyetlen, amilyennek látszom. Ki mérlegeli szavait ezen az iszonyú éjszakán? De barátja vagyok mindazoknak, akik nem ellenségei Henry Durriesnek.
    - Akkor kegyetlenség, hogy éppen a feleségével szemben habozik.
    Mintha hirtelen egy fátyol esett volna le. Milyen nemesen viselte el ezt a természetellenes szerencsétlenséget és milyen nagylelkűen tűrte szemrehányásaimat.
    - Vissza kell mennünk, hogy mylorddal közöljük a dolgot.
    - Nem tudok a szeme elé kerülni. Őt nyugodtabban fogja találni, mint mindannyiunkat.
    - Jól van, - mondtam. - Menjen vissza Mr. Henryhez, én megyek mylordhoz.
    Amikor visszafelé mentünk, én gyertyával kezemben, ő karddal (különös látvány volt), eszébe jutott.
    - Megmondjuk Henrynek? - kérdezte.
    - Mylord dönt majd ebben.
    A lord majdnem teljesen fel volt öltözve, mikor szobájába léptem. Összeráncolt homlokkal hallgatott meg.
    - A csempészek! - mondta. - De vájjon, élve, vagy halva?
    - Én azt hiszem... - nem mertem kimondania szót.
    - Tudom, de lehet, hogy tévedett. Miért vitték volna el, ha nem élt. Ó, milyen nagy reménység! Azt kell elhíresztelni, hogy elutazott, hirtelen, mint ahogy jött, minden előkészület nélkül. Kerülnünk kell a legkisebb feltűnést is.
    Láttam, hogy az öreg úr is, csak úgy, mint mi mindnyájan, elsősorban a ház hírnevére gondol. Különös, milyen halálos aggodalomban voltak a család összes élő tagjai egy elvont fogalom miatt, mennyire azon voltak, hogy megőrizzék azt az üres semmit, amit jó hírnek neveznek, de sőt nemcsak a Durriesek, hanem még fizetett szolgájuk is.
    - Meg kell-e mondanunk Mr. Henrynek? - kérdeztem a mylordtól.
    - Majd meglátom. Először beszélek vele, aztán elmegyek önnel az erdőbe.
    Lementünk a terembe, Mr. Henry az asztalnál ült, mozdulatlanul; fejét kezébe temette. Felesége kissé hátrább állott, mögötte. Kezét ajkához emelte, látszott, hogy nem tudja megszólaltatni. Az öreg lord határozott léptekkel ment fiához, arca is elszánt volt, de kissé hideg. Mikor egész közel ért hozzá, kitárta karjait és azt mondta:
    - Fiam!
    Mr. Henry elfojtott sikollyal ugrott fel, apja nyakába borult és zokogott.
    - Ó, apám, te tudod, hogy szerettem, tudod, hogy mindig szerettem, - zokogta. - Meg tudtam volna halni érte, te tudod! Odaadtam volna az életem érted és érte. Ő, mondd, hogy tudod. Mondd, hogy megbocsátasz! Ó, apám! mit tettem! És egy anyánk volt!
    Sírt, zokogott, ölelte apját, simogatta a nyakát, mint egy megriadt gyermek.
    Aztán észrevette feleségét (az ember azt hitte volna, addig nem is látta), amint sírva állott előtte. A következő pillanatban térdre vetette magát előtte.
    - Ó, leányom, neked is meg kell bocsátanod. Nem voltam jó férjed, tönkretettem az életed. De te ismertél, mikor még kis fiú voltam és akkor még nem volt semmi gonoszság Henry Duriebe. Csak barátod akart lenni. Itt áll előtted a gyermek, akivel játszottál egykor, ó meg tudsz neki bocsátani!
    Az öreg lord egész idő alatt úgy állt ott, mint egy hideg, de barátságos érdeklődő, aki egy pillanatra sem feledkezett meg magáról. Az első sikolynál, amely összecsődíthette volna az egész háznépet, nyugodtan szólt oda nekem:
    - Csukja be az ajtót.
    Aztán ezt mondta:
    - Most már itt hagyhatjuk feleségével. Hozzon világot, Mr. Machellar.
    Mikor ismét elmentem a lorddal, egész különös jelenséget figyeltem meg. Még koromsötét volt, még nem ért véget az éj és mégis érezni lehetett már a hajnalt. Enyhe szél lengett körülöttünk, megsimogatta arcunkat, megzizegtette a leveleket és ez a zizegés még nagyobb sietségre ösztönzött. Megnéztük a párbaj helyét. Az öreg úr egykedvűen nézte a vérfoltot és amint a kikötő felé mentünk, áruló nyomokat fedeztünk fel. Egyik helyen egybefagyott pocsolya jege berepedt, nyilvánvalóan valami nagy súly alatt. Nem messze egy fiatal favolt letörve és lenn a kikötőhelynél, ahol a csempészek hajói szoktak vesztegelni, vérnyomok látszottak. Itt tehették le a testet, hogy kipihenjék magukat.
    Ezt a foltot óvatosan lemostuk tengervízzel, amelyet mylord kalapjában hordtam oda. Amint így buzgólkodtam, egyszer csak nagy szél kerekedett és mi sötétben maradtunk.
    - Havazni fog, - vélte a lord. - Ez a legjobb, amit remélhetünk. Menjünk most haza. Sötétben nem csinálhatunk semmit.
    Útközben lecsendesült a szél és zuhogó záporkeletkezett.
    Mylord hidegvére és nyugalma, melyet megőrzött egész idő alatt a legnagyobb bámulatba ejtett. Még jobban csodálkoztam azon, ahogy a későbbi tanácskozásunk alatt viselkedett. A csempészek nyilván elvitték a lovagot. Hogy élve-e, vagy halva, azt nem lehetett megállapítani. Az eső elmosta az összes nyomokat. Most már csak arról lehetett szó, hogy elhitessük az emberekkel, hogy a lovag váratlanul eltávozott. Nekem tehát fel kellett mennem szobájába, hogy összecsomagoljam holmiját és elrejtsem. Természetesen bíznunk kellett a csempészek titoktartásában, ami kissé kétessé tette egészszámításunkat.
    Bámulattal hallgattam végig a lordot és siettem eleget tenni kívánságának. Mr. és Mrs. Henry elhagyták a termet, a lord ismét meleg ágyába feküdt, a személyzet szobáiban mély csend volt és mikor felmentem a toronyba és beléptem a halott szobájába, az egyedüllét rémülete nyomasztott. Legnagyobb meglepetésre minden olyan rendben volt, mintha hirtelen elutazásra készült volna a szobalakója. Három koffer közül kettő teljesen be volt csomagolva, a harmadik meg félig. Most sejtettem csak igazán a valót. Ez az ember igazán el akart utazni, csak éppen Crailra várt. Crail pedig a szélre. Reggel felé észrevette a kapitány az idő változását, az emberek eljöttek, hogy magukkal vigyék útitársukat és vérében fekve találták. Sőt még tovább is láttam. Ez a felkészültség megmagyarázza sértegető viselkedését az utolsó estén. Másfelől az a gondolatom is támadt, sértéséből ítélve, hogy igen messze ment udvarlásával és visszautasítást kapott. De hogy ez a következtetésem helyes-e, azt ítélet napjáig sem fogom tudni megállapítani. Nekem mindenesetre kellemes gondolat volt.
    Turkáltam egy kicsit a nyitott kofferben, mielőtt lezártam volna. Gyönyörű csipkék, finom ingek, nehány egyszerű ruha, amilyet viselni szeretett, nehány könyv, még pedig a legjobbak, Caesar, Commentarcés, Hobbes könyvei, Ude, Voltaire Henriade-ja, egy magasabb mennyiségtan, amelyet meg sem értettem, mindezeket igen vegyes érzelmekkel szemlélhettem. De a nyitott táskában nem találtam semmiféle okmányt. Ez kissé gondolkozóba ejtett. Lehetséges, hogy ez az ember meghalt, de minthogy elvitték a csempészek mégsem valószínű. Lehet, hogy belehal sebeibe, de az is lehetséges, hogy életben marad. És ebben az esetben okvetlenül kell, hogy a kezembe legyen valami védekezési eszköz.
    Egyik bőröndöt a másik után cipeltem fel egy kiskamrába, a padlás mellé, aztán lementem szobámba kulcsaimért és szerencsére kettőt is találtam, amelyek kitűnően illettek a zárba. Az egyik kofferben egy szattyánbőr aktatáskát találtam. Késemmel felszakítottam és most kezemben volt ez az ember. Egész csomó szerelmes levelet találtam, főképpen párizsi időkből és ami még sokkal fontosabb volt, az angol minisztériumhoz intézett jelentéseknek másolatait, valamint a minisztérium válaszait. Elég lett volna nyilvánosságra hozni egyetlen egyet a papírok közül, hogy tönkre tegyem becsületét és díjat tűz-zenek ki fejére.
    Nevettem magamban, dörzsöltem a kezem, sőt még énekelni is kezdtem örömömben. Már világosság volt és még mindig az iratokat olvastam.
    Itt kell a mondottakhoz hozzáfűznöm azt a keveset, amit később megtudtam a borzalmas éjszakáról. Majdnem hat hónap telt bele, amíg megtudtuk, hogy az az ember él és évek múltak el, amíg összeszedtem a részleteket Crail embereitől. Úgy látszik, fél könyökre támaszkodva találták a matrózok a lovagot, amint mereven nézett hol a gyertyába, hol véres kezére. Mikor az emberek odajöttek, összeszedte minden erejét, felszólította őket, hogy vigyék a hajóra, de tartsák a szájukat. A kapitány kérdésére, hogy mi történt vele, rettenetes káromkodással felelt, aztán elájult. Az emberek egy ideig tanakodtak, mitévők legyenek, de minthogy kedvező szél volt és jól megfizették őket, hogy Franciaországba csempésszék a lovagot, elhatározták, hogy magukkal viszik. Útközben aztán meggyógyult és Havreban partra tették. Egy azonban bizonyos: senkinek sem említette soha, egy szóval sem a párbajt. A csempészek ma sem tudják, hogyan sebesült meg. Mindenki másnál tapintatnak minősítettem volna azt a hallgatást, nála azonban gőg volt. Nem tudtam volna elviselni, hogy megtudják, hogy az sebesítette meg, akit olyan kegyetlenül lenézett és csúnyán megsértett.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633987605
Webáruház készítés