Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Richard Specht Berger Valentin úr orra EPUB e-könyv

Richard Specht Berger Valentin úr orra EPUB e-könyv
890 Ft

A külvárosi nyomornegyed alkoholista családjába újabb gyermek érkezik, ám rútsága oly feltűnő, hogy az alkoholista apa addig-addig gyanakszik, mígnem egyszer felindulásában agyonveri a feleségét, és ő is rejtélyes körülmények között meghal. Az állami gondozásba kerülő kis Valentin sorsa mégsem lesz jobb: testének rútságát hatalmas és ocsmány orra jelenti, mely miatt kínozzák, csúfolják, gyötrik: egész gyerekkora egy rémálom. Sorsa akkor fordul jobbra, amikor egy színigazgató felfedezi különös "tehetségét", orrát, és hát persze, hogy Cyranót játszatja vele. Ám Valentin nemcsak ebben a szerepben lesz sikeres. Most, hogy sorsa jobbra fordul, megműtteti magát, sőt, még a szerelem is rátalál. Úgy tűnik, semmi sem állhat a boldog beteljesülés útjába, amikor a múlt egyszer csak szörnyű elégtételt vesz...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Hipnózis és pofonok

    Ez a beszélgetés még bizonytalanabbá tette Valentint, Az elkövetkező napokban ide-oda ingadozott a ragyogó álmok és a teljes elgyávulás között, a berlini utazást egyre halasztgatta s önmagának sem akarta bevallani, hogy elsősorban Ferdinand Rüdesheim utolsó szavai miatt nem meri elhagyni a várost. Nyugtalanította a rendező vad vágyódása és aggódott Grüe asszonyért.
    Kezdetben egy kissé lehangolta Rüdesheim könyörtelen nyíltsága. Később azonban, amikor gyakrabban beszélt vele, nagy megnyugvással érezte, hogy a színész nem kíváncsiságból turkál lelki életében, hanem őszintén segíteni akar rajta. Felismerte, hogy Rüdesheim egészen különös művész volt, aki a mesterség hívságain hamar keresztüllátott, aki sokat bajlódott saját egyéniségének ellentmondásaival s ezt a küzdelmet csak úgy, mint fölényes önmegvetését, nem minden fájdalom nélkül rejtette el valami gőgös cinizmus mögé. Valentint boldoggá tette, hogy a Burg színház ünnepelt jellemszínésze éppen őt, a nyomorult, groteszk filmkomédiást tisztelte meg barátságával.
    Az Eckehard-filmet ebben az időben befejezték. Az utolsó felvételek előtt a technikai személyzet valamilyen bérkérdés miatt sztrájkba lépett. A színészek nagyon jól mulattak a rendező demagóg-beszédeinek hallatára, amelyekkel a munkásokat, akikkel különben mindig kurtán bánt el, a titokban gyűlölt igazgatóság ellen uszította. Persze közben arra is vigyázott, hogy saját pozícióját semmiképpen se veszélyeztesse. Minden nap több vezércikket szavalt el a sztrájkotoknak.
    - Gyerekek, hiszen tudjátok, hogy közétek tartozom... En is alulról jövök s a mai társadalmi rendben éppen eleget szenvedtem, csak természetes, hogy teljesen megértelek benneteket. Mindenkinek kezet nyújtok, aki javítani akar a fennálló viszonyokon, nézzétek meg ezt a kezet, amely éppen olyan kérges lett a munkában, mint a tiétek! Bízhattok benne, hogy minden időben becsülettel fogom képviselni érdekeiteket, de meg kell értenetek, hogy helyesebb, ha nem engem állíttok az első sorba... Nem, ezt nem tehetem; úgy kell viselkednem, mintha ellenségeitekkel tartanék és látszólag szembe kell fordulnom veletek, csak így tudok közvetíteni és így tudom megvédeni érdekeiteket. Bízzatok bennem fiúk, jobb barátotok nincsen sehol!
    A munkások ösztönös gyanakvása azonban megkímélte a rendezőt a közvetítés hálás szerepétől, az egyszerű emberek maguk intézték el ügyüket.
    Az «Eckehard» komoly sikert ért el; minden mozilátogató ismerte már a színészek nevét s Grüe és Petra egyszerre komoly hírességek lettek. A sikert meg akarták ünnepelni, meg aztán - mielőtt szétszóródtak volna a világ négy tája felé - kedvük támadt elbúcsúzni egymástól.
    A várost most valami hirtelen támadt tavasz öntötte el. Az áprilisi szél kicsalogatta a gesztenyefák virágait, a földben mintha fellélekzettek volna a csírázó magvak; mindenütt a megfiatalodás érthetetlen boldogító és nyugtalanító érzése áradt Ebben a hangulatban határozták el, hogy a Práterbe mennek s az estét valamelyik kiskocsmában fejezik be. Valentin azonban azt javasolta, hogy másnap jöjjenek hozzá ebédre s ha kedvük van,, ebéd után még mindig kimehetnek a szabadba. Grüe néma biccentéssel fogadta el ajánlatát a rendező túlzott zajjal köszönte meg, a többiek pedig minden különösebb póz nélkül örültek a nyilvánvalóan vidám együttlétnek.

    *

    Ennél az ebédnél történt, hogy Grüe von Lorand asszony öklével Berthold Heinrich rendező arcába vágott.
    Valamennyien a legjobb kedvben gyűltek össze, jó étvággyal ették meg Kati asszony kitűnő főztjét s a nagyszerű orvietoi bor több palackjának elfogyasztása után a jókedv a tetőpontra hágott. Kati asszony önmagát múlta felül. A hangulat emelkedett volt s a jókedvet még fokozta Kati asszony következő kijelentése:
    - Kár idegen emberekre sok pénzt kiadni, de kell nekik adni sokat és jót, mert azt hiszik, eléheztetem a nagyságos urat.
    Rüdesheim, mikor meghallotta ezt a kotkodácsoló madárszopránt, kijelentette, hogy Kati asszony valóságos koloratúra-tyúk. Kati asszony különösen a hölgyeket kínálta buzgón:
    - Kérem szépen, tessék venni a nagyságának még... jól hagyja magát enni és nem csinál kövérre...
    Amikor a házvezetőnő kiment a szobából, a rendező megkérdezte:
    - Mondd, kedves Cyrano, hogy bírod ki ezzel a terjedelmes hölggyel! Hiszen a hangja megőrjíti az embert.
    - Nem mondom, néha engem is idegessé tesz, - vallotta meg Valentin szinte szégyenkezve - azonkívül buta és terrorizál lépten-nyomon... De nehezen tudom elhatározni magamat... Hiszen már öt éve van nálam s megint megszokni egy idegen arcot...
    - Kedves Valentin, maga általában nehezen határozza el magát, - mondotta Grüe, aki mellette ült és rejtélyes mosollyal nézett arcába. Valentin elpirult s olyan kétségbeesett pillantást vetett az asszonyra, hogy Ferdinand Rüdesheim, aki a különös párt nem minden gúny nélkül figyelte, egyszerre őszinte részvétet érzett iránta. A színész felállt és megkopogtatta poharát.
    - Ne féljetek, szerelmes gyermekeim, nem akarok tósztot, mondani - mondotta megszokott cirádás stílusában. - Miután azonban ebben az összetételben valószínűleg ma látjuk egymást utoljára, hadd mondjak valami jót is saját magunkról, miután mástól ezt úgysem várhatjuk. A sokat szidott komédiásokról kell elmondanom valamit, ami mással és másutt nem történhetne meg. Gondoljátok csak meg: a legtöbben nem azért vettünk részt ennek a filmremekműnek megcsinálásában, mert a művészet szeretetének olthatatlan lángja lobogott bennük, hanem hogy pénzgyűjteményünket kiegészítsük. Emlékeztek az első próbákra? Aki kívülről nézte volna ezeket a gyülekezeteket, a világegyetem legaljasabb csőcselékének tarthatott volna bennünket Lusták voltunk és kedvetlenek, Praxedis shymmit táncolt Eckeharddal, a tiszteletreméltó apát dörmögött, hogy bridge-partiját félbe kellett szakítania, paródiát csináltunk szerepeinkből és rossz vicceket vágtunk egymás fejéhez. Csak egyetlen dologban voltunk fontosak: mihelyt lehetett, azonnal abbahagytuk a munkát és rögtön felvettük a napi gázsit. Hiszen mindnyájan ismeritek ezt az állapotot: valahogyan nem akarózik a munka s még a játék derűs pásztora, kitűnő rendezőnk is szemmel láthatólag erőlködött, hogy egészen különös disznóságokkal öntsön lelket a munkába.
    A rendező lármás humorral tiltakozott, de közben aggódva nézett a tiszteletreméltó Mülheim igazgatósági tag felé, aki az asztalfőn ült s jóindulatú csodálkozással hallgatta a beszédet. Rüdesheim észrevette ezt az aggodalmat.
    - Mindig tudtam, - folytatta a beszédet - hogy ez a patentírozott és (bejegyzett bolseviki rémülten tapogatja a hasát, ha arról van szó, hogy férfiúi büszkeségét igazgatósági trónusok előtt megőrizze. De légy nyugodt, dicső mester, az igazgató úr a legközelebbi közgyűlésen nem fogja javasolni szemérmetlenül magas javadalmazásod csökkentését. Es különben ne zavarj engem, ha egyszer egy esztendőben megszáll a szentlélek, ami számodra mindenesetre ismeretlen állapot... Tehát: gondoljatok arra, gyerekek, hogy két héttel később mi lett belőlünk! Mintha valami démon hajszolt volna előre, egyszerre benne éltünk a középkor kellős közepében s azt, aki minden stílusérzék híján autóért telefonált, a legszívesebben valamilyen kevéssé kényelmes máglyára hurcoltuk volna. Senki sem gondolt többé a pénzre, senki sem unta tovább a munkát, magánéletünk teljesen eltűnt, mindenki csak Eckehard volt és Hadvig és Audifax és Had uniót, vagy legalább is az akart lenni, e figurák legteljesebb tökéletességében. Emlékeztek-e még arra, mikor valahogyan nem sikerült jól beállítani azt a szép képet az aranytányérokkal és a szivárvánnyal? Stahlmann kolléga otthon felejtette az egész okkultizmusát és minden szervével transzponálta magát ebbe a világba... Elragadó Petránkra is gyanakszom, hogy noha egész életében undorodott a nyomtatott betűtől, ez alkalommal alaposan áttanulmányozta a regényt, amelyből a szcenáriumot csinálták, csakhogy tökéletes legyen az alakítása. Egyes-egyedül háziurunkat kell kivennem ebből a listából, mert ő már kezdettől fogva úgy viselkedett, mint akinek egyetlen eleme a játék. Látjátok, ezt akartam elmondani: milyen gyönyörű, hogy ilyesvalami még megtörténhetik ebben a módfelett undok földi életben... hogy egyszer minden hétköznapiság leszakad az emberről, hogy senki nem gondol többé a gondjaira, szerelmére, pénzére, sőt a saját halálára sem.... hogy valami ragyogó vihar magasra viszi az embert s ha utólag kiderül, hogy visszaestünk a trágyadombra, az egész élmény mégis páratlanul szép volt. Joggal merem állítani, hogy minden igazi életnek vannak nagy és tragikusan szép pillanatai. A mi életünk bizonyára ezekben a mámoros pillanatokban éri el ezt a boldogító tragikumot. Éljen tehát ez a könnyen múló mámor, amelynek szüntelen visszatérésére ürítem e nagyszerű orvietói bort. Vesszenek a józanok, a mindig egyformák, akik nem értik meg sem a saját, sem a mások életét. Éljen a lelkesedés, a szenvedély s a ritka perc, amikor elfeledkezünk önmagunkról.
    A poharak összekoccantak. Alikor Ferdinand Rüdesheim Valentinnal koccintott, mélyen szemébe nézett és ezt mondotta:
    - Szeretnem, ha nem vennéd magadra, amit az imént a józanokról és meg- nem értőkről mondottam.
    Ebéd után átmentek a könyvtárszobába. A hölgyek bonbonokat szopogattak, az urak konyakot ittak és szivaroztak. A rendező Rüdesheimhoz lépett és így szólt:
    - Mindenkit megdicsértél, csak engem nem!
    - örülj neki! - felelte a színész kurtán és a többiekhez lépett. Egy pár gonosz szem pillantása fordult utána.
    Pedig Ferdinand Rüdesheim ez alkalommal nem gondolt semmi rosszra. Egy szó ütötte meg fülét és a maga impulzív módján azonnal a beszélőhöz fordult, hogy részt vegyen a vitában, amelynek egy töredéke is így lebilincselte őt. Különösnek tartotta, hogy éppen Stahlmann szájából hallja ezeket a szavakat:
    - Rüdesheim barátunk nagyon helyesen fejtette ki, hogy önnön életünknek félre értése a leggyakoribb és mégis a legritkábban felismert emberi tragédia gyökere. Azt azonban nyilván ő sem tudja, hogy valaki, aki nem a divat kedvéért, hanem őszinte igazságvágyból hatolt bele a teozófia tanába és alaposan áttanulmányozta Bo-Jin-Ra tanait, az eljutott a végső világossághoz, amely lehetővé teszi számára, hogy az ilyen veszélyes félreértéseket kikerülhesse.
    Rüdesheim csodálkozott. Nem nagyon szerette Hektor Stahlmannt; túlságosan szép embernek tartotta s gyakran kigúnyolta mozdulatainak magasztos pátoszát. Hekor Stahlmann magas, szőke férfi volt, aki a főúri kocsik hátsó bakjain keresztbefont karokkal bizonyára a legnagyszerűbb lakáj lett volna. De Ferdinand Rüdesheim nem bírta el a patetikus embereket; számtalanszor bebizonyította, hogy a hangos fontoskodás mögött szinte mindig szürke banalitás lappang, s hogy az embereknek ez a fajtája nemcsak patetikusan beszél és szeret, hanem patetikusan eszik, alszik és emészt.
    - Ezek a fickók - mondotta éppen előző nap Stahlmannról - valósággal bevazelinozzák magukat magasztosságukkal, minden szavukra hermelinpalástot adnak s álszakállat akasztanak a lelkűkre. Az ilyeneket egyszerűen meg kell pofozni, akkor magukhoz térnek.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740544
Webáruház készítés