Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Richard Harding Davis: Szerencse katonái_EPUB

Richard Harding Davis: Szerencse katonái_EPUB
740 Ft
  • Részlet az e-Könyvből:

    - De jó, hogy korán jött, - szólt Porterné, amikor Langham Alice belépett a társalgóba. - Egy kis szívességre szeretném kérni. Tudom, nem fogja megtagadni. Azok közül kérném meg valamelyiket, akiket az idén vezettek be a társaságba, csakhogy azok mindig zokon veszik, ha olyan férfiak mellé ülteti őket az ember, akiket nem ismernek, mert nem tudnak szórakozni velök. Azt gondoltam hát, hogy magácskát kérem meg. Hiszen maga csupa jóság. Ugy-e, nem bánja?
    - Bánom, ha a jóságomat emlegetik, - szólt Langham kisasszony mosolyogva. - Mit kellene bánnom, asszonyom? - kérdezte.
    - George barátjáról van szó, - magyarázta Porterné határozatlanul. - Cowboy az illető. Azt hiszem, sok szívességet tett Georgenak, amikor Új-Mexikóban vadászott vagy Ó-Mexikóban, nem emlékszem már, itt vagy ott. Megosztotta George-zsal a kunyhóját, jó vadászzsákmányhoz juttatta, s a többi, és most itt van New-Yorkban, a fiam ajánlólevelével. Ez teljesen George-ra vall. Hiszen ez az ember talán tisztára lehetetlen alak társaságban. De a vendégeim nem panaszkodhatnak, - meg is mondtam az uramnak, - mert én magam sem tudok róla többet, mint ők. Ma itt járt nálunk, amikor éppen nem voltam idehaza. Itthagyta a névjegyét Georgenak az ajánlólevelével. Minthogy estére hiányzott még egy férfivendégem, azt gondoltam, két legyet ütök egy csapásra, és meghívtam őt. És most itt van. És, óh, igaz is! - tette hozzá Porterné, - maga mellé akarom ültetni őt. Nem bánja?
    - Ha bőrkamáslit és hozzá sarkantyút visel, akkor nem bánom, - szólt Langham kisasszony.
    - Igazán nagyon kedves, - szólt Porterné nyájasan, miközben tovalebbent. - Talán nem is lesz rossz szomszéd. Aztán meg balról King Regináldot ültetem majd maga mellé. Jó lesz így? - kérdezte megállva és visszatekintve.
    Langham kisasszony arckifejezése, amely csupa jókedv volt, észrevehetően megváltozott. Udvariasan mosolygott beleegyezése jeléül.
    - Ahogy parancsolja, asszonyom, - felelte, könnyedén összevonva szemöldeit. - Mint a politikusok mondják: „Sorsom barátaim kezében van.”
    - Szó, ami szó, nagyon is barátaimnak a kezében, - ismételte, amikor Porterné másfelé fordult. Éppen tizenkettedszer esett meg vele az idei télen, hogy King urat az asztalnál melléje ültették, s most már nem igen mondhatta többé, mindegy, hogy mit gondolnak az emberek, csak ők ketten értsék meg egymást. Az volt a helyzet, hogy voltaképpen nem igen volt vele tisztában, érti-e teljesen King urat vagy önmagát. Nagyon régóta ismerték már egymást - sokkal hosszabb ideje, gondolta néha-néha, semhogy még jobban összeismerkedhessenek. Ámde lehetséges volt, hogy King úr lényében volt olyasvalami is, ami nem nyilatkozott meg előtte, s amit föl sem fedezhetett abban a szigoru társadalmi környezetben, amelyben mind a ketten éltek. Sőt szinte bizonyos volt ebben, mert egy ízben látta King urat olyankor, amikor King úr nem tudta, hogy ő is ott van a közelben. És King úr ekkor annyira más ember volt, hogy Alice elképedve kérdezte magától, vajjon ismeri-e hát csakugyan az igazi King Reggiet.
    Táncestén voltak egy festő műtermében, s néhány francia némajátékos adott elő valami kis darabot. Előadás után King egy szögletbe húzódva csevegett az egyik francia nővel, s miközben udvariasan kiszolgálta, nevetett rajta, hogy miként töri az angol nyelvet. Magyarázta neki, hogyan kell egyet-mást kimondani, de hibásan magyarázta, s a francia nő gyanakodott rá s szemrehányást tett neki érte. Azután össze-vissza fecsegtek és valami gyönyörü párisi helyeket emlegettek, amelyeket ismertek mind a ketten, oly lármás lelkesedéssel, mintha gyermekek lettek volna. Langham kisasszony lopva elnézte King urat eleinte, s azt látta, hogy az egyébként kissé unott és okos világfi oly közvetetlen és oly érdeklődő, mint valami gyermek. Mikor később, még az este, ő hozzá csatlakozott, épp úgy mulattatta, mint rendesen, s épp oly udvarias és finom volt hozzá, mint előbb a francia nőhöz; de érdeklődése megcsappant, s a nevetése nem volt természetes és önkénytelen. Akkor éjjel eltünődött Alice - s azóta gyakrabban megesett ez vele, - vajjon King úr, ha megkérné a kezét, ami lehetséges volt, ő pedig hozzá menne feleségül, ami szintén lehetséges volt, a házasélettel járó szorosabb ismeretség során olyan eleven, vidám ember lesz-e, aminő a francia táncosnő társaságában volt? Bárcsak úgy bánna vele inkább, mint jópajtásával, s ne hasonlítana annyira holmi miniszterelnökhöz, aki a királynéjával érintkezik! Valamivel több bensőséget óhajtott volna inkább, mint azt a hódolatot, amellyel övezte őt. És az sem volt ínyére, hogy Reggie úgyszólván természetesnek találta, hogy ő is épp oly életbölcs legyen, mint ő maga, - még akkor sem, ha igaz lett volna is.
    Nő volt és azt kívánta, hogy szeressék, bárha sok férfi volt már szerelmes beléje - legalább így sejtették - s ő valamennyit visszautasította.
    Mindannyija azért kívánta őt, mert vagy benne látta a rangjához illő társat, vagy nagyratörő volt, vagy ráéhezett a gazdagságára. Az a férfi, aki úgy tudta volna szeretni őt, mint ahogy valaha hitte, hogy a férfiak szeretni tudnak, és aki más egyebet is nyújthatott volna neki, mint szépségének és szellemének a méltánylását, az a férfi még nem jelentkezett. Már-már azt kezdte hinni, hogy nem is fog soha jelentkezni, hogy nincs is ilyen férfi a világon, hogy a képzelet szülöttje csak a színházban és a regényekben. Azok a férfiak, akiket ismert, egytől-egyig azon voltak, hogy értésére adják, mennyire megbecsülik előkelő társadalmi állását, s mennyire megközelíthetetlennek tekintik őt. Mintha azt hitték volna, hogy akkor tetszenek neki legjobban, amikor ilyenformán megalázkodnak a rangja előtt, holott az ő vágya az volt, hogy felejtsék el ezt. Mindannyian visszahúzódtak és hajlongva kijelentették, hogy méltatlanok ilyen drága kincsre, de életük boldogságának tartanák, ha ő leereszkednék hozzájuk. Olykor őszinte volt ez a véleményük; olykor előkelő kalandorok voltak, akik üzletnek tekintették a dolgot. De Alice mindannyiszor elégedetlenül elfordult tőlük és azt kérdezte magában, vajjon meddig kell még várakoznia annak a férfinak a megjelenésére, aki maga elé kapja majd őt a nyeregbe, derékon karolja és elvágtat vele, mialatt paripájának patái robogva visszhangozzák zendülő szívük dobogását.
    Igen sok előkelő emberrel ismerkedett meg künn a nagyvilágban, akikről tudta, hogy mély hatást tett rájuk társadalmi állása otthon Amerikában; de nem egyszer az „Erkélyen” cimü darab királynőjéhez hasonlította magát, és csúfolódó komolysággal ismételgette magában:
    „Márványszobor vagyok. Rajongnak értem.Mondják, hogy éltöket tennék reám.S az első jött-ment élő asszonyértFaképnél hagynak, egy cigányleányért,Aki az utcán táncol, énekel.”
    És ha igaz lenne, - tünődött magában - hogy az a férfi, akit elképzelt, eszménykép és ábránd csupán, vajjon akkor nem King volt-e a legjobb a többiek, a tökéletlen és köznapi többiek sorában? Mintha ez lett volna mindenkinek a véleménye. A társaság, amelyet ismertek, mindig egymás mellé ültette őket, annak jeléül, hogy helyesli ezt az összeköttetést. A családja helyeselte. A saját esze helyeselte, s minthogy a szíve véleménye nyilvánvalóan sohasem jött számba, ki mondhatta volna, hogy a szívének ellenvetése van? King minden bizonnyal igen vonzó jelenség volt, férfias, okos élettárs, akin meglátszott, hogy finomlelkü, művelt ember. Ami a családot illeti, a Kingek oly régiek voltak, amint az ilyen fiatal ország megkívánhatta, és King Reggie nemcsak gazdag, hanem tevékeny és talentumos ember is volt. A jachtja egyik világrészből a másikba vitorlázott, nemcsak a tengerszorost járta Newportig, s Afrika és Délamerika partvidékének a konzulai épp úgy ismerték Kinget, mint a cowesi és a nizzai társaság. Útleírásait a földrajzi társaságok és más komoly testületek elismeréssel fogadták és fölhatalmazták őt arra, hogy egész sor címet biggyeszthessen névjegyén a neve alá. Alice kedvelte őt, mert hozzászokott, s mert jól esett tudnia, hogy van valaki a világon, aki nem érti őt félre, s aki, ha valamikor nem átallana a barátságára hivatkozni, nem élne vissza vele; valaki, akiről bizonyos volt, hogy mindig udvarias és tapintatos lesz, s aki, ha nem fog is tán soha nagy dolgot művelni, nem fog soha elkövetni hitványságot sem.
    Langham kisasszony a vendégek nagyobb részének megérkezése után lépett be Porterné társalgójába, s most a ház asszonyától elválva, egy idős úriemberhez fordult, aki szenvedélyesen szerette a golf-játékot és e szenvedélyét régóta iparkodott már átplántálni Aliceba is. Az öreg úr lelkesedését nyájasan viszonozta, és látszólag oly érdeklődést mutatott, mintha valami komoly államügyről lett volna szó. Elvből érdeklődött minden iránt, ami másokat érdekelt, akár nagy művészekkel, akár nagy diplomatákkal, akár nagy unatkozókkal került össze. Ha valaki könyörgött volna hozzá, hogy szökjék meg vele s más valaki mitsem sejtve, előáll és emlékezteti, hogy vele fogadkozott a következő táncra, Alice azt felelte volna: „Oh, igazán?” - oly jól játszott elragadtatással, mintha az illető jelentkezése élte legszebb reményének megvalósulása lett volna.
    Most csupa tűz volt a golf-játék gyönyörűségeitől és akaratlanul bájos jelenség volt érdeklődésében és mesterkélt élénkségében, amikor egyszerre csak észrevette, hogy egy idegen fiatal férfi, aki egyedül állt a kandalló előtt, ránéz és leplezetlenül figyel üres fecsegésére. Sejtette, hogy már hosszabb ideje hallgatózott, és észrevette azt is, hogy szemében, amelyet az ismeretlen hirtelen másfelé fordított, gyanús derü villant meg. Langham kisasszony abbahagyta élénk mozdulatait és meghalkította a hangját, de szemét le nem vette többé az idegen arcáról, aki ide-oda jártatta tekintetét a szobában, mintha azt a hitet akarta volna kelteni Aliceban, hogy nem hallgatózott, hanem Alice véletlenül abban a pillanatban vette őt észre, amikor először tekintett rá.
    Magas, szélesvállu fiatal férfi volt, szép arccal, amelyet vagy a nap, vagy a szél edzett sötétbarnára s amely furcsa ellentétben volt szőke hajával és bajuszával, valamint a körülötte lévő többi arc sápadtságával. Nyilvánvaló volt, hogy senkisem ismeri a jelenlévők közül és viselkedésében éppen ezért az a fesztelenség nyilvánult meg, amely természetszerü az olyan emberben, aki egyrészt teljesen biztos magáról, másrészt pedig nem is sejti, minő nagyigényü társaságba került bele. Arcának legvonzóbb része a szeme volt, amely mintha mindent megfigyelt volna, ami történik, még pedig nemcsak felületesen, hanem a dolgok mélyére hatóan, s nem illetlenül vagy lopva, hanem a gyakorlott megfigyelő nyilt, gyors pillantásával. Langham kisasszonyt érdekelte az ismeretlennek arca, s le nem vette róla a tekintetét. Ismert a szobában mindenki mást s így tudta, hogy bizonyára az egyetlen idegen az a cowboy, akiről Porterné beszélt. Csodálkozott rajta, hogy viselkedhetik társaságban ennyire otthonosan és fesztelenül az olyan ember, aki egyébként a nyugati nyers élethez szokott.
    Porterné jelentős pillantással egyszerűen így mutatta be a cowboyt: „Clay úr, akiről már beszéltem kegyednek”, s a cowboy rögtön átengedte helyét King úrnak, aki bevezette Langham kisasszonyt az ebédlőbe. De nem palástolta elégedettségét, amikor odabent megint Alice mellé került, bár helyzetét az estebéd első része alatt nem használta ki, amennyiben folyton a jobbján ülő fiatal asszonnyal beszélgetett, míg Langham kisasszony és King ott folytatták, ahol utolsó találkozásukkor abbanhagyták. Sokkal jobban ismerték egymást, semhogy ne tréfálhattak volna azon, hogy mindig egymás mellé ültetik őket. Ha már így van, próbáljanak jó képet csinálni hozzá, mondta Langham kisasszony. De mialatt beszélt, folyton érezte szomszédja jelenlétét, aki több irányban izgatta érdeklődését és kiváncsiságát. Clay úr látszólag teljesen otthonosan érezte magát s mégis az a mód, ahogyan ide-oda jártatta tekintetét az asztal körül s figyelni iparkodott a körülötte folyó beszélgetésekre, arra vallott, hogy ujság itt a számára minden s először lát mindent.
    A hosszu asztal egyik végén jókedvü csoport ült s vidámságuknak azzal óhajtottak kifejezést adni, hogy megjegyzéseiken egy kissé lármásabban nevettek, mint ahogy a szellemességek humora igazolhatta volna. Porternénak egyik menye volt a kis csoportnak a feje s egyszer csak elhallgatott egy történetnek a közepén, intett a kezével jobbra-balra a kiváncsi arcok felé, amelyek hangos szavára feléje voltak fordultak, és nevetve így kiáltott: „Ne hallgassatok ide! Ez a történet nem való fiatal lányoknak!” Az asztal körül ülő süldőlányok erre nyugodtan tovább beszélgettek, mintha nem is hallották volna ezt a megjegyzést vagy a történet első részét s a mellettük ülő férfiak épp oly elfogulatlanul beszéltek tovább. A cowboy azonban, amint Langham kisasszony szeme szögletéből észrevette, először udvariasan megütődött, de aztán pompásan mulatott a dolgon, s tovább szemlélődött az asztal körül, mintha valami új vonását fedezte volna föl valamely ritka, érdekes állatnak. Alice, maga sem tudta miért, bosszankodott saját magán és barátain s zokon vette a cowboy viselkedését a társasággal szemben.
    - Porternétől hallottam, hogy ön ismeri a fiát, Györgyöt, - szólt Alice a cowboyhoz fordulva. A cowboy nem felelt rögtön, hanem bólintott a fejével s kérdő pillantást vetett Alicera, mintha azt várta volna, hogy Alice kevésbbé mindennapi kérdéssel fogja megszólítani.
    - Ismerem, - felelt végül; - Ayutlában csatlakozott hozzánk. Akkoriban ez volt a Jalisco-mexikói vasút végső állomása. Vasúton jött s tovább rándult hegyi párducra vadászni. Azt hiszem, jó szerencsével vadászott.
    - Úgy hallottam, hogy ez a vasút bámulatos mű, - szólt King, előbbre hajolva s belevegyülve a társalgásba, miután bólintott a fejével Clay felé. - Ritka nevezetes alkotása a mérnöki tudománynak.
    - Azt hiszem, hozzáférhetővé fogja tenni az országot, - hagyta rá a másik közönyösen.
    - Egyet-mást hallottam róla, - folytatta King, - mert találkoztam azokkal az urakkal, akik Pariquán keresztül vezették a vonalat, amikor arra jártam a jachtomon. Az építéshez való anyag jórészét abban a kikötőben szállították partra, és sokat voltam velök. Nagyon kedélyes társaság volt és roppant érdekes volt, amit elmondtak arról, hogy milyen nehéz munkát kell végezniök.
    Clay éles pillantást vetett Kingre, mintha vissza akart volna idézni az emlékezetébe valamit, de amikor látta, hogy tekintete csaknem zavarba ejti Kinget, helyeslően mosolygott megint és teljes figyelemmel hallgatta tovább.
    - Manapság, Langham kisasszony, - kiáltott King hirtelen, Alice felé fordulva, - azt hiszem, nincs, aki oly romantikus életet élne, mint a mérnökök, pedig az ő munkájukat méltányolják legkevésbbé.
    - Valóban? - szólt Langham kisasszony, hogy bátorítsa Kinget a folytatásra.
    - Például azok, akikkel találkoztam, - folytatta King, oldalt fordulva székén az asztal felé, - mind fiatalemberek voltak, harminc év körüliek; de úgy éltek, mintha egytől-egyig úttörők vagy vértanúk lettek volna - én legalább azoknak mondanám őket. Mexikónak csaknem ismeretlen részén törtettek keresztül, minden lépésükért harcot folytatva a természettel és magukkal hordva a civilizációt. Jobb munkát végeztek, mint a katonák, mert ezek rombolnak, ők pedig teremtettek és útat vágtak. Nem volt sem zászlójuk, sem rezesbandájuk. Hegyek és folyók ellen harcoltak s lépten-nyomon a láz ólálkodott rájuk, meg az élelem hiánya, meg az időjárás viszontagságai. Éjjelenként tábori tűz köré kellett heveredniök és számítgatták, vajjon át kell-e fúrniok ezt vagy azt a hegyet, más irányba kell-e terelniök ezt vagy azt a folyót, avagy hidat kell-e verniök rája. És tisztában voltak vele mindig, hogy mindaz, amire elhatározzák magukat ott a rengetegben, sok ezer dollárt jelent valahol a föld hátán a részvényeseknek, akik számon kérik valamikor minden cselekedetüket. A láncaikat mérföldszámra vonszolták bozóton, szikes sivatagokon és kaktuszmezőkön keresztül és áthidaltak bömbölő mély szakadékokat. Nem tudunk róluk semmitsem és nem is törődünk velök. Mikor kész a munkájuk, végigzakatolunk a vaspályán szemlekocsinkban és lenézünk ezer meg ezer lábnyira a mélységekbe, amelyeket híddal vertek keresztül, de az ő számukra soha nincs egy gondolatunk sem. Ők a mai kor legderekabb katonái s őket méltányoljuk legkevésbbé. Én magam is elfelejtettem a neveiket, kegyed pedig sohasem is hallotta őket. De azért azt hiszem, hogy a mérnök századunk műveltségének a legfőbb terjesztője.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980354
Webáruház készítés