Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Rejtő Jenő: Texas Bill, a fenegyerek_MOBI

Rejtő Jenő: Texas Bill, a fenegyerek_MOBI
490 Ft490
  • Részlet az e-Könyvből:

    A lány valami olyan ujjongó örömet érzett, hogy minden vér a fejébe tódult és szinte elállt a lélegzete.
    - Csakhogy itt van...
    Legszívesebben két kézzel megragadta volna Bill arcát, hogy magához szorítsa.
    - Kicsit késtem, de néhány régi iskolatársammal találkoztunk - kezdte szokott vidám fecsegését. - És kugliztunk meg söröztünk, hát elment a délután.
    Edith kissé szomorú lett. Azért nem kellett volna így megfeledkezni róla, vidám cimborák kedvéért. Nem vette észre, hogy Buldog összehúzott fél szemmel figyeli a fiú arcát.
    - Egy lovat is kértem kölcsön, és magának is szerzünk... Tud lovagolni?
    - Mexikóban nevelkedtem.
    - De ebben a ruhában nehéz lesz, pedig sürgős, mert lakik egy nagynéném a városban, aki áskálódik ellenem, és szeretném, ha továbbmennénk innen.
    - De hát... pihennie is kell.
    - Pihentem. Délben a vendéglősnél aludtam néhány órát a kanapén. Öreg! Valami lovaglóruhát Miss Edithnek.
    Buldog a szakállát vakargatva körülnézett.
    - Talán... akad...
    - Addig én kérek még egy lovat kölcsön...
    - Hm... - dörmögte az öreg. - Tíz perc járásnyira van egy gyorskocsi-tulajdonos... Ott... könnyen kölcsönözhetsz.
    - Köszönöm. Itt jobbra, a domb alatt várjanak...
    Elment. Buldog gyorsan előszedte a lovaglóholmit, és odadobta a leánynak.
    - Nagyon siessen...
    - Miért? Talán... valami nem úgy van, mint ahogy Bill mondta? - kérdezte gyanakodva.
    - De minden úgy van, csakhogy én... várok valakit... Szóval... Siessen... - A leány bement a másik szobába, felvette a lovaglónadrágot, a csizmát, a kabátot és a sombrerót.
    Minden lötyögött rajta, hogy szinte elveszett a bő holmikban.
    - Gyerünk - mondta az öreg. Azután elfújta a lámpát, és a dombhoz siettek. Csendes, sötét éjszaka volt. A leány maga sem tudta, hogy miért, különös izgalmat érzett. Buldog olykor dörmögött valamit, és rosszkedvűen topogott egy helyben...
    Távol, fény villant fel, és dörrenés hallatszott...
    Azután még két-három villanás, dörrenés...
    - A mindenségit... - sziszegte Buldog a foga között.
    Fény fényre villant, dörrenés dörrenést követett, egyre közelebbről...
    - Azt hiszi, hogy... Bill? - kérdezte a leány. - Hogy ott...
    - Hallgasson!
    Közeledő lódobogás hallatszott egy rohanva nagyobbodó árny robogott feléjük, szikrázó, csattogó paták, és Bill máris ott állt lihegve egy vezeték lóval...
    - Gyorsan... Ugorjon fel!...
    Közeledő dörrenések...
    - De azok...
    - A volt osztálytársaim... Fogadtam velük, hogy gyorsabban lovagolunk, mint ők... Előre!... Segíts, Buldog!
    Buldog megemelte, és Edith nyeregben volt.
    Csak egy csattanást hallott, csak sejtette, hogy Bill rácsapott valamivel a lovára, mert az állat elugrott, úgy, hogy kis híján kizuhant a nyeregből, de Bill elkapta egy másodpercre az induló iramban, azután csattogott alattuk a föld, és vágtattak.
    - Húsz percig nyargaljon, ahogy tud... - kiáltotta oda, és gyorsan hátranézett. - Hohó!... Derekasan jönnek a fiúk... Nem baj! Azért megnyerjük a fogadást.
    - Ugyan... - lihegte Edith -, mit komédiázik... Jól tudom, hogy üldöznek bennünket.
    - Csakugyan? Pedig szerettem volna titkolni... Ejnye!... Hopp!
    Egy golyó a sziklafalnak vágódott, és az arcába fröcskölte a porrá tört bazaltot.
    - Gyorsabban! - Újra rácsapott egy szívós vesszővel a leány lovára. - Húsz perc, és kinevetjük őket...
    Döngött a föld, zörgött a lószerszám, és egy-egy horkanás hangzott. Az üldözők közelebb nyomultak. Sűrűn füttyentettek el fejük mellett a golyók.
    - A mindenségit!...
    Miért üldözik őket? A rablók a nyomukban lennének? Vagy csak lovat lopott, hogy megmentse őt?
    Mert a lovat lopta... Az bizonyos. Hiszen pénze nem volt, és ez a “kölcsön”-mese olyan naiv...
    - Vigyázzon... a folyó felé, itt ezen a lejtőn. Le, a prérire...
    Edith megrémült. Szinte merőlegesen futott le a dombról az út, egy bozótos, kiszáradt sztyeppére...
    - Előre... Ne féljen... Gyerekség az egész. Hopla!
    Nagyot csapott ismét a lóra, a nő rémülten lehunyta a szemét, miközben az állat nekirugaszkodott.
    Szinte előrebukott a mén feje felett, ahogy lefelé iramodtak... A két állat olykor egymáshoz ütődött, puffant a testük, felnyerítettek, és veszettül fújtattak. A föld elmosódva futott alattuk. Minden másodperc a nyaktörést hozhatta. Tüskebokrok, elszáradt bozótok recsegtek töredezve, kövek gurultak, és mint veszett járószalag, futott alattuk a föld.
    Edith lehunyta a szemét, olyan félelmetes, irtózatos vágtatás volt ez, lefelé, a domboldal meredek lejtőjén... Most egy csattanás, egy riadt horkanás, a ló botlik, leperdül az ösvényről, és a halálos zuhanás hűvös bizsergése szorítja össze a nő szívét...
    Kirepült a nyeregből!...
    Csak azt érezte, hogy egy kéz ragadja meg a karjánál, kemény szorítással. Egy másodpercig függ a levegőben, aztán odazökken Bill elé, vágtató ló nyergébe.
    - Szép mutatvány volt - mondta lelkesen a cowboy -, ezzel a cirkuszban is sikerünk lenne, de most siessünk, mert a fiúk nagyon nyomakodnak.
    Messze előttük a lejtő végén, oldalra csúszott nyereggel Edith lova vágtatott...
    - Hahó!... Megérkeztünk.
    A síkon nyargaltak, egy istenverte bozótos, kiégett prérin, a folyó felé.
    - Hiszen... utolérnek... Kettős teherrel... Tegyen le... engem nem bántanak...
    - Csend kislány... Hopsza!... A mindenségit a céllövőknek... Ne féljen, és ne fecsegjen... Hű!... Hát ezek már visszajöttek?! Délután majdhogynem Kinglow-ig csaltam őket... - Ez az utóbbi megjegyzés egy sötét csoport felől kicsapó tűzcsíknak szólt.
    Oldalról is üldözők! Mögöttük kissé óvatosabb iramban, de egyenletes gyorsasággal jöttek az üldözők. És jobbról, ahol a szikkadt préri egy erdőségnél bevégződött, az újabb üldöző csoport közeledett... Tisztán hallatszott a férfi hang:
    - Elvágni az útjukat, a folyó felé!...
    - Most hunyja be a szemét, és jól fogódzon meg... - súgta a fülébe Bill. A nő gépiesen engedelmeskedett. Bill összetörte a szívós vesszőt, de úgy, hogy egy darabban maradt, csak hajlottan fityegett, azután teljes erőből a ló fejére csapott, egyszer, kétszer, háromszor. A megtört vessző, fityegő részével a ló homlokán keresztül az állat arcába, szemébe vágott. A ló rémült nyerítéssel nekiiramodott az útnak...
    Bill combbal, kézzel, térddel szorította a lovat, a leány érezte a szabálytalan szökelléseken, hogy veszett állaton ülnek, és minden erejét megfeszítve fogódzkodott a nyeregbe... Mintha nagyon távolról jönne, úgy hallatszottak a dörrenések, a táj összefolyt körülötte, ahogy egy másodpercre felnyitotta a szemét...
    Rémülten hunyta le ismét. A feje állandóan a férfi vállához ütődött. Odaszorította, és ettől megnyugodott... De milyen puha a válla, mintha kitömte volna... Úristen! Ez kötés... A férfi megsebesült már, és úgy vágtat itt...
    - A... vá... vá...lla... - hebegte, összeverődő szájjal harapdálva a szókat.
    - Csend!
    Elhallgatott. Lehunyt szemmel, összeszorított foggal, kapaszkodott Texas Bill vállába... Az üldözők messze elmaradtak, de képtelenségnek látszott, hogy megmeneküljenek. Kettős teherrel futott a ló, előttük a folyó, jobbra a hegy, balról és a hátuk megett üldözők...
    - Most leugrom a nyeregből! Nézze, ott a másik ló, arra szükségünk van. Maga nyargaljon neki a víznek, és próbáljon átúsztatni... Akassza ki a lábát, amikor a folyóba gázol...
    Mielőtt felelhetett volna, a férfi már leugrott. A gazdátlan ló ott kocogott a közelben, és távolabb az üldözők igyekeztek behozni a menekülők előnyét.
    Bill megragadta a ló zabláját, de nem ugrott fel. A bokrok közé kúszott gyorsan. Azután... mintha szentjánosbogár csillogna itt is, ott is, amerre jár. Két-három másodperc múltán felkapott a lóra, a veszélyesen közeledő üldözők lövései mellette fütyültek el... Mint a szélvész vágtatott a folyó felé...
    ...A leány már egy másodperccel előbb beugrott a folyóba... Víz csapott fel valóságos zuhatagba burkolva lovat és lovast, azután összezárult felette a folyó, és fuldoklott. De egy ismert kemény fogás megszorította a tarkóját és emeli, emeli...
    Levegő!...
    A felhők közül előretörő bágyadt holdfényben megpillantja a ló fejét, tágult orrlikakkal, rémült, dülledt szemmel...
    - Ússzon át! - ordítja mellette Bill. - A folyó nem veszélyes...
    - Nyugodt lehet... jól... úszom...
    Nagy ívű karcsapásokkal sebesen igyekezett...
    A folyó nem volt széles, vagy száz méter után földet ért, és kigázolt. Nem messze tőle, éppen partra ugrott a ló. Megrázta magát. A heveder elpattant, a nyereg leesett. Edith támolyogva megállt a parton. Hol van Bill? Végre meglátta a halovány holdfénynél, amint Bill kimászik a partra. Visszaúszott!
    Megrázza magát, vigyorog, és elővesz egy cigarettát. Azután rágyújt!
    - Jó, mi? Az ember nyugodtan úszhat, és nem ázik el semmije, ha San Franciscóban szerencsével kártyázik, és egy ilyen vízhatlan, gumizáras tüszőt nyer, mint amilyen ez...
    - Siessen... a nyereg leszakadt... Menekülni kell... hiszen utolérnek.
    - Az ördög menekül. Én torkig vagyok. Jöjjön, leülünk pihenni...
    És lekuporodott.
    - De hát jönnek...
    - Nem jönnek...
    Végre! A lappangó tűz felcsapott! Ég a préri!... Az üldözők még nem érték el a folyót. Rémülten rántották vissza a lovukat, és vitték az irhájukat, a part felől harapózó tűz elől. Fel a hegyre, de gyorsan...
    - Maga?...
    - Igen. Kivilágítással üdvözöltem őket... Mondtam, hogy ha húsz percig tartja magát, akkor megmenekültünk. Szót fogadott, most itt a jutalom... Már délelőtt hallottam, hogy ezt a kiszáradt prérit holnap felgyújtják. Azért igyekeztem erre. Mindössze annyi bajt okoztam, hogy egy nappal előbb szabadítja meg a láng a termőföldet ettől a sok giz-gaztól. És barátainknak félórás kerülővel, a dombon keresztül, valahol a folyó felső szakaszánál kell átgázolni... Az alatt mi biztonságban leszünk már.
    Egy óra múlva, nagy kerülőkkel, köves, sziklás talajon át, hogy ne maradjon nyomuk, elértek egy csendes domboldalhoz.
    - Itt fenn, a fák között nyugodtan alhat hajnalig. Nem találnak ránk. Különben is már messziről meglátnám őket a síkon, a magasból.
    A leány engedelmesen követte. Ahogy feljebb értek, jól láthatták a folyó túlsó partján lángoló prérit... Aszott fű, kiszáradt tüskebokor, korhadt bozótok mohón kapkodták egymásról a tüzet, és kesernyés füstszag áramlott a síkon át, a menekülők felé...
    - Heveredjen szépen le, és pihenjünk... Ránk fér.
    - Maga megsebesült a vállán...
    - Ugyan, kérem...
    - Éreztem... kötés van rajta.
    - Szó sincs róla. Bő volt a ruha, amikor vettem, és ezért kitömöm... Átkozott hiú természetem van. - Felállt, száraz fát hozott, és jó nagy tüzet gyújtott. A leány didergett az augusztusi éjszakában, és élvezte a meleget...
    - Most gondoskodom ennivalóról, különben ismét két napot töltene étkezés nélkül, és nem szeretném, ha túlságosan lefogyna.
    Félelmetesen lobogott a túlsó parton a tűz, egyre szélesebb terepen harapózva tovább. Bill, a bőségszarunak tetsző, vízhatlan tüszőből húsdarabot vett elő, és egy kihegyezett botocska végére tűzte. Nagy figyelmet szentelt a húsnak, amíg a tűz felett tartotta. Időnként forgatta a fácskát, hogy a láng egyenletesen érje a pecsenyét.
    Edith a közelben guggolt, és tanulmányozta a fiú arcát. Éppolyan vidám és kamaszos volt, mint egyébként, csak a szeme hunyódott olykor hosszan, fáradtan. A róka-kutyaszerű, kissé hegyesnek tűnő orr és áll, az a néhány szeplő csillogó, fekete szeme körül humort, ravaszságot, könnyelműséget és jóságot fejezett ki.
    Igen. Ez a látszólagos benyomás. De mi a valóság? Mi hajtja az országúton? Milyen előzmények után képes arra, hogy szükség esetén lovat lopjon?
    - Elsősorban nem loptam, másodsorban holnap visszajuttatom a gazdáikhoz - mondta csendesen.
    Edith ijedten fordult a cowboy felé.
    - Honnan tudja...
    - Hogy ezt gondolta? Mondhatnám, hogy varázsló vagyok, és csak felületességből nem viselek övig érő hófehér szakállat. De nem csapom be. Mialatt a húst sütöttem, éreztem, hogy rám néz. Most meg a legelésző lóra tévedt a tekintete. Valószínű, hogy megnyugtatná, ha feddhetetlen gentleman lenne az, aki ilyen váratlanul bekapcsolódott az életébe...
    - És ha így lenne... Ha kíváncsi lennék arra, hogy ki maga?
    - Kínos lenne. Megjegyzem, eddig csak hatósági közegek tüntettek ki melegebb érdeklődéssel...
    - Azt akarja mondani, hogy nem tisztességes ember?
    - Hát kérem... Ez nagyon tág fogalom...
    - Feleljen őszintén. Nincs jogom érdeklődni, de úgy érzem, mégsem veszi rossznéven, ha megteszem. Miért csavarog? Van valami bűne?
    Bill mélyen lehorgasztotta a fejét, és sóhajtott.
    - Van...
    - Mi?
    - Elfelejtettem kenyeret hozni.
    Edith dühösen csapta le a kalapját.
    - Azt hiszi, nem látok be a tréfái mögé? Maga elbújik állandóan az ostobaságok működébe! Úgy tesz, mintha fecsegő lenne, és nem az.
    - Eszik vagy nem?
    Edith evett a húsból, azután hanyatt feküdt, két tenyérre támasztotta a tarkóját, és a csillagokra bámult.
    Bill ott cigarettázott a közelében, törökülésben kuporodva, mint valami hűséges bernáthegyi kutya az őrizetére bízott kisgyerek mellett. Szép, derült éjszaka volt.
    A nő hallgatott. Kesernyés füstszag hömpölygött a távolból, egyre dúsabban.
    - És “Ő”?... - kérdezte Edith. - Tud valamit “Róla”?
    - Igen... Két emberét utánam küldte. Ezekkel együtt iddogáltam.
    - Kérem... ne tréfáljon.
    - Becsületszavamra... Ők fizették a gint. Nyájas úriemberek. Az egyikkel sétálni mentünk. Ez mondta, hogy a Lord sebe nem súlyos!
    - “Ő” van a nyomunkban?
    Bill arcán megrezzent a parázs visszfénye, és végigfutott rajta az a hűvös, lassú, bénító áramlás, ami zsibbadttá tette a töltött fegyverrel a kezében. Mi ez?
    Fél! Fél a Lordtól, a halott, pillantás nélküli, mázas szemektől, a kemény, sápadt arctól... Mi lesz, ha utoléri őket? Ha szembekerülnek?...
    - Nem felelt, Bill... “Ő” van a közelben?
    - Nem.
    - Akkor, kik az üldözők? És miért hajszolják?
    - A connictedi lakosok rablógyilkosságért és lólopásért. A rablógyilkosság vádja nem igaz, de felkötnek, mielőtt bizonyíthatnék, a lólopás igaz, de a két állatot természetesen holnap visszaküldöm.
    - Mi... miféle rablógyilkossággal gyanúsítják?
    - Fontos? Engem például nem érdekelne egy másodpercig sem, ha magát közveszélyes részegeskedésért üldöznék. Bizonyítékok híján is tudnám, hogy a vád ostobaság.
    - Mi történt... azután? A két rabló megtámadta?...
    - Ugyan kérem?! Az egyik civakodni akart, de hatásosan a lelkére beszéltem... A másik alattomosabbnak bizonyult, és rám zúdította a várost, de különben nincs semmi baj, ez az egész csak heccelődés, és végül jót nevetünk.
    Annyi meggyőző vidámság csengett a hangjában, hogy Edith kissé megnyugodott.
    - Most mit teszünk? - kérdezte.
    - Kész tervem van. Maga aludni fog, és én rendbe hozom a nyergeket...
    - Kérem - könyörgött -, beszéljen komolyan velem...
    - Komolyan ez a tervem. Többet magam sem tudok. Kelet felé igyekszünk majd, és ha lehet, becsapjuk a fiúkat, ami nem nehéz, mert egy se lángész. A legfontosabb, hogy maga most aludjon néhány órát.
    - Magát üldözték délután?...
    - No... úgy kergetődztünk. Jóban váltam el tőlük, és egyszer csak utánam zúdultak. Egy kőrisfáról a takarékpénztár tetejére sétáltam, és felkerestem néhány háztetőt, azután kölcsönkértem a sheriff jobbik lovát... ez az itten... Sajnos, a derék ember éppen nem volt otthon, valami csirkefogót üldözött a háztetőkön, de üzenetet írtam neki a kéménybe, remélem, megtalálta. Akkor mindenfelé lovagoltam, és amikor nyomomat vesztették, felkerestem egy hölgyismerősömet, aki e pillanatban nem akar aludni. Ez történt.
    Edith nevetett. Hiába. Ez a csúfondáros arcú ember a legkeservesebb pillanatban is meg tudja nevettetni.
    - Magának az a legnagyobb hibája, hogy egyik napon azon töri a fejét, ami holnap esedékes. És ez szamárság. Az ember éljen a mának, akkor jól alszik, és egy kellemes félóra többet ér, mint másnak egy év Velencében. Pedig ez nagy szó, mert oda járnak a filmről a nászutasok. Most csukja le szépen a szemét, és mesélek valamit, hogy elaludjon.
    Lassan megnehezült a pillája, és egy sóhajjal megszabadult a balsejtelmektől. A fiú hangja álmosító, egyhangú, megnyugtató volt, mintha álmos gyermeket dajkálna, mesével.
    - Egyszer volt, hol nem volt, volt nekem valahol egy koros nagynéném, aki az apám mostohafivérének a sógornője volt, és mint ilyen, mindenbe belebeszélt... E hölgy Bostonban lakott, és madáreledellel kereskedett. Ez lett volna a kisebb baj. De mindig attól félt, hogy öreg napjaira éhen hal, ami már alkalmas előérzet ahhoz, hogy egy madáreledel-kereskedőnő éjszaka sóhajtozzék. Végül is eladta boltja hozamát egy csekély, de biztos életjáradékért. Boldog és nyugodt volt, és örömmel ment a bankba, hogy felvegye a járadék első részletét, de sajnos, egy jellemtelen emberekből álló társaság elhatározta, hogy ezen a napon kifosztják a bankot, és egy eltévedt revolvergolyó szegény nénit elszólította az élők sorából. E családi históriából az a tanulság, hogy öreg napjainkat a pénz nem biztosítja, ha az életjáradéknak csak a fele van meg: a járadék. Az élét is igen fontos tényező. A másik tanulság, hogy rablás ideje alatt lehetőleg ne tartózkodjunk pénzintézetekben, mert a banditák mogorva emberek, és néhány pisztolygolyó beláthatatlan szövődményeket okozhat szervezetünkben. A harmadik tanulság...
    A harmadik tanulságra már nem került sor, mert Edith mélyen aludt.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649138
Webáruház készítés