Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Rejtő Jenő: Ezen egy éjszaka_EPUB

Rejtő Jenő: Ezen egy éjszaka_EPUB
440 Ft440

Nem szokványos rejtői történet, nem szokványos rejtői figurák lépnek elénk ebben a kötetben.

A történet a szerző előszavának tanúsága szerint - Kabos Gyula, a 30-as évek népszerű kabarészínészének ötlete. "A regény színhelye egy kabaréíró fantáziája. A fantázia tárgya, játéka, anyaga: maga a kabaré. Amikor a fantázia s az élet találkoznak, különösen eltorzul a valóság arca. Karikatúra születik házasságukból" - írja a szerző. Birsics Ferenc banktisztviselő, munkahelyén kabarétréfát ír, letisztázza kockás papírra, ebédidőben elsétál vele a Fővárosi Kabaréhoz. A tréfa gyenge, de az igazgató egy könnyelmű pillanatában elfogadja, ugyanakkor a Birsics nevet Bányaira változtatja. Így kezdődik a tehetségtelen banktisztviselő karrierje és kálváriája. Nyomban beleszeret Sáriba, a társulat szép, de meglehetősen rapszódikus természetű üdvöskéjébe. Csetlik-botlik mellette, közben öntudata arányosan nő jelentéktelenségével. A történet lassan vánszorog a premierig, amiben Birsics-Bányai tréfája természetesen megbukik, a szerzőnek azonban alkalma nyílik bemutatni a kabaré világának erkölcseit, a benne élők zilált magánéletét. A könyv adós marad a fordulatos meseszövéssel és a sajátos rejtői humorral is, pusztán egy jellegzetes pesti réteg irónikusan szeretetteljes ábrázolására szoritkozik. (Legeza Ilona)

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A kínai császár vadul szitkozódott, mert koronázási bíborpalástja hónaljban kissé bevágott.
    - Kemnitzer, maga dög - mondá az uralkodó -, ez nem az első eset! Nincs szíve hozzá több anyagot beleadni ezekbe a rongyokba.
    - Tévedés, Gál úr! - tiltakozott a szabó. - Ha egyszer ingujjban tetszett próbálni a palástot, akkor nem csoda, hogy most vág, amikor a ruha fölé veszi. Tessék a kabátot levetni, és úgy csinálni a koronázást.
    - Maga tanít engem koronázni?! - ordította magánkívül őfelsége. - Azzal törődjön inkább, hogy ilyen kacatból nem lehet két milliméternyit kiengedni!
    - Nem áll! - hördült fel szabóiparosi önérzetébe gázoltan Kemnitzer. - Ha egyszer ingujjra tetszett próbálni, akkor zakóra bevág a karlyuk! Csodát én nem tudok csinálni, kérem!
    - De tud! Maga valami varázslattal megcsinálta azt a csodát, hogy még mindig nem rúgták ki innen, és magától kölcsönzik ezeket az ócskaságokat! Ez nagyobb csoda, mint a napéjegyenlőség! De ha a hattyúszárnyak is bevágnak hónaljban, maga szélhámos, akkor eljátszhatja az operaparódiát helyettem! Mert megmondtam előre, hogy gumit tegyen rá! Nem lehet kifogása!
    - Gál úr! Gál úr! A “Népszövetség”! - üvöltötte valaki a mélyből, és őfelsége, legsúlyosabb búcsúátkait szórva Kemnitzerre, mint egy bőszült Lear, rohant lefelé a rozzant falépcsőn, bíborpalástja szegélyét alsó karjára nyalábolva.
    ...A birodalom, ahol Gál úr, a kínai császár megátkozta főszabóját, mint azt az olvasó az eddigiekből is sejthette, nem a Sárga-tenger világrésznyi országa; az eléggé szövevényes terület Málnási igazgató műintézete, célszerűbben a Fővárosi Kabaré, tehát semmiféle köze sincs Kínához.
    Illetve talán annyi, hogy bizonyos fokig ez is mennyei birodalom, mint általában a kulisszák világa, ahol sűrűn találhatók csodálatos rivaldafényben tündöklő, görl nevű tündérek. Hinni kell, hogy a színház igazi mennyország, mivel szavahihető habitüék egybehangzó állítása szerint az említett tündérek valóságos angyalok.
    Az “Ezeregyéjszaka” csodálatos birodalma ez!
    Itt a mulattatás kiapadhatatlan fantáziájú Seherezádéja már legalább ezeregy éjszakát próbált felderíteni a számtalan fejű és megszámlálhatatlan kezű szultánnak, aki jókedvében valamennyi arcával nevet, és összes kezeit tapsra emeli, míg egyetlen unalmas estéért hidegen szíven szúrja (hallgatással, ásítással és némasággal) boldogtalan kegyencnőjét: a műsort.
    Van-e kegyetlenebb kényúr a közönségnél? És kiszolgáltatottabb odaliszk a színháznál? Aligha.
    E pillanatban az utolsó próbák izgalma vibrál a folyosókon, a nézőtéren, az előcsarnokban, ahol egyenként vagy kisebb-nagyobb csoportokban, országos hírű vagy országosan jelentéktelen művészek ácsorognak, nevetgélnek, sonkás zsemlét esznek.

    1.
    Úgyszólván semmi sem jelezte, hogy ez a délelőtt rendkívüli, szinte megrendítő esemény színhelyévé avatja a kabarét.
    Délre jár.
    A nézőtérről bizonytalan zongorapityegés hangzik ki. A fehér kabátos fővilágosító, Rézovics ruhatárbérlő és a kellékes egymást keresve ácsorognak mindenfelé. Most érkezik, tetőtől talpig a legutolsó divatban, Barta, a híres komikus, egy főpróba második felvonásáról, és elsorolja Bogár Mancinak meg Bicskeinek a bemutató szereplőinek hibáit, anélkül, hogy erényeikről is említést tenne. A nyüzsgésben feltűnik egy másodpercre Spiró úr, aki a másnapi premier plakátjának korrektúráját hozta, és szinte egyidejűleg megjelenik Loránd, a főkomikus-sztár, a koráról elterjesztett rémhírek ellen hetyke járással, huszárosan egyenes testtartással, hátrafeszített vállal. Alacsony, ősz ember, de egy fejjel magasabbnak tűnik, amint ruganyos léptekkel, gavalléros kalaplendítéssel belép, és “általános jó napot” kíván. Semmi rendkívüli. Itt álldogál néhány izgatott szerző, ott néhány lármázó, röhögcsélő görl, és két munkás egy háttérfalat hoz. Látszólag éppolyan nap volt ez is, mint a többi.
    Lehetséges, hogy valami baljós, hangulatnyi előjel ott lebegett mindannyiuk fölött, csak éppen nem vették észre. Talán Bárány, ez a primadonnaságig elkényeztetett konferanszcsillag, a szokottnál hangosabban méltatlankodott, amiért egy koszos tréfát annyit próbálnak, mintha a Dóm téri ünnepi játékokra készülnének vele, és nincs kizárva, hogy a büfésnő ma elszántabban követelte Forró művész úrtól a virslik árát, mert ellenesetben levonatja az a kontóból - mondom, talán egy tónusszerű különbség jelezte a nagy eseményt, mint ahogy néhány rezdülő falevél olykor a pusztító ciklon előhírnöke lehet, azonban árnyalatnyi megnyilvánulások itt senkinek sem tűntek fel.
    Állítólag a büfésnő azt mondta a görlöltöztető Zsófi néninek, aki neki jó barátnője, hogy a kritikus időben véletlenül éppen az órára nézett, és fél tizenkettő múlt öt perccel.
    Ellenőrizhetetlen állítás: Rézovics, a ruhatárbérlő azt mondja, hogy sokkal előbb történt, ő emlékszik, mert akkor küldte a portást fröccsért, és Forró is hozatott.
    Mások úgy mesélik, hogy később lehetett, éspedig az idő tájt, amikor Szilágyi, a főkomikus és Ruszkainé, a komika befejezték szokásos, rövid, de heves szóváltásukat, és egy újabb életre beszüntették a köszönőviszonyt ebben a szezonban is.
    A görlök Tulai ügyelő hívására egymás sarkán tolongva a színpadra siettek, és Málnási kiszólt az irodából, hogy Lantos Emília telefonált: nem jön próbálni, vegyék előbb a parasztdarabot. A többiek zsongtak, ácsorogtak, magyaráztak, vitatkoztak, és füst is terjengett bőven valamennyiük felett.
    Ekkor kinyílt a művészbejáró ajtaja, és belépett az előcsarnokba Birsics Ferenc banktisztviselő.
    Hirtelen csend lett, és mindenki feléje fordult.

    2.
    Különös, nem?
    Már többen is benyitottak az utcáról a délelőtt folyamán, anélkül, hogy bárki feltekintett volna beszélgetés közben. De most, hogy ez a Birsics úr megállt a küszöbön, két másodpercig valamennyien odanéztek.
    Furcsa. Senki sem tudhatta előre, hogy Birsics jön. És tegyük fel, hogy értesültek erről. Ki tudta itt, hogy kicsoda Birsics? A név után inkább gyümölcsnek vélik, mint embernek. Valaki esetleg azt mondja, hogy adjanak neki egy negyed kilót.
    Sokáig így sem tartott az általános felfigyelés, mert mire Birsics úr megköszörülte a torkát, és azt mondta, hogy “jó napot”, addigra már mindenki elfordult, tovább beszélgetett, és összevissza egyetlen jelenlevő bólintott feléje jóindulatú mosollyal: a büfésnő Csicserinek becézett tízéves kisfia. A pillanatnyi csend azonban mégis jelezte a művészek finomabb ösztönét, mellyel nagyjában megérezték, hogy valami csodálatosan távoli, ide nem tartozó ember érkezett.
    Vagy talán azt érezte mindenki, hogy ez az ember először életében lépi át délelőtt egy színház küszöbét?
    Az illető, Birsics Ferenc, a Pestvidéki Le- és Felszámítoló Bank tisztviselője volt. E konzervatív szellemű pénzintézet alkalmazottai, a személyzeti igazgató szerint, még az esti órákban is helyesebben teszik, ha tekintélyükhöz méltóbb szórakozást keresnek, mint amilyen a Fővárosi Kabaré előadása. De ha a személyzeti igazgató arról értesülne, hogy valamelyik hivatalnok e délelőtti, intim órában látogat oda, amikor az amúgy is pongyola műfaj még e lenge ruhadarabját is nélkülözi, úgy a méltatlan alkalmazottnak befellegzett nála. A személyzeti igazgató szemében Birsics úr jelenléte e bohém környezetben éppolyan fantasztikus jelenség, mint ha, teszem azt a legforgalmasabb déli órában váratlanul megjelenne a bank márványboltozatos csarnokában Gál úr vörös palástjában, és elénekelné a főpénztárosnak a feldúlt kínai uralkodó adópolitikájáról a “Sybill levelé”-t.
    Vagy fordítva:
    Ha Birsics Ferenc királyi koronával, palásttal és három-négy darab címeres pajzzsal lép be a kabaré művészbejáróján, bizonyára feléje sem néznek. Esetleg Tulai ráordít, mert tízre várta a kellékeket, és azt üzeni Dutzler úrnak, hogy ezentúl nem teheti be ide a lábát!
    Ahol a komédiából és komédiának élnek, ott minden jelenséget megcsodálnak, ami nem különös, legalábbis egy kissé.
    Csak fokozta volna a rövid meglepetést, ha a kabaré tagjai azt is tudják véletlenül, hogy Birsics Ferenc a Nemzeti Bank helyett jött a Fővárosi Kabaréba!
    Soha ilyen tévedést!
    Valaki a Nemzeti Bank helyett a Fővárosi Kabarét keresi fel! Ez legalább olyan fantasztikus, mint Verne Gyulának az “Utazás a Holdba” című regénye.
    Hála Istennek, Birsics Ferenc nem optikai csalódásból és nem is szórakozottsága miatt kereste fel a Nemzeti Bank helyett Málnás úr színházát.
    Ez egyértelmű volna valami ámokfutásszerű tébollyal.
    A fiatalember előre megfontolt szándékkal jött ide a Nemzeti Bank helyett. És az említett ámokfutásszerű állapot százszor inkább számíthatott volna dr. Pártos Manó úr emberi megértésére; mint ama való tény, mely e megtévelyedett hivatalnok tette mögött lappangott.
    Amit Birsics tisztviselő (a Magyar Le- és Felszámítoló Bank könyvelőségéről) tett, arra nincs mentség.
    Darabot írt.
    Kabarétréfát!
    Tessék?... Igen! Így történt. És ha dr. Pártos Manó úr erről értesül, úgy, miután visszanyerte eszméletét, esetleg azonnali nyugdíjazását kéri.

    3.
    Minden ember legalább egyszer vagy kétszer életében úgy érzi, hogy ha nem nélkülözné a megfelelő komolytalanságot ilyesmihez, jó író lehetne. Ennek az a magyarázata, hogy mindenkinek volt vagy van (vagy lesz) egy témája.
    Itt a baj! A téma ficánkol benne. A témát alkalmilag elmondja egy író barátjának - mindenkinek van vagy volt (vagy lesz) egy író barátja. Ennek úgy félvállról megemlíti az ügyet, kissé mosolyog is önmagán, hogy megelőzze a szerkesztő urat, ha az esetleg komikusnak vélné írói ambícióit. Így közli könnyedén, bár dadogva, hogy témája van. Esetleg maga is megírná (mondja), ha nem töltené ki okos és reális foglalkozása minden idejét, mert textilben manipulál. Ez komoly dolog, nincs idő gyerekségekre. De megcsinálhatnák az egészet mutyiban. Az írónak kevés dolga lenne, mindössze meg kell írni a témát, és kész. Egy lányról és a vőlegényéről van szó, akik közé befészkelődik egy szemtelen kis nő, de végül minden tisztázódna. Ez tetszik ma a közönségnek. Egypár jó marhaság kell csak hozzá, amin röhögnek, és szerinte ehhez ért az író...
    Külön specialitása az irodalomnak. Az amatőröket parlagi törekvés jellemzi. Silány professzionizmusról álmodoznak. A zenében és a piktúrában opuszokat, szimfóniákat vagy körképeket és Cézanne stílusában elképzelt vásznakat terveznek. Az amatőr írók nagyszerű operett-témát eszkábálnak magukban, amivel sok pénzt lehet keresni. Jó egyfelvonásost képzelegnek az utcán arról, hogy Tüdő úr otthon felejtette a cilinderét, és ez válóperré fajul. A legritkább esetben inspirálja őket a “Faust” vagy a “Divina Commedia”. A Hacsek és Sajó buzdítására ragadnának tollat.(Ha az írást komoly emberhez méltónak találnák.)
    Birsics urat is az amatőrizmus e lappangó kórjának váratlan és heveny fellépése döntötte romlásba.

    4.
    Az olvasó elnézését kérem, hogy folytonos visszapillantással azonmód félbehagytam a cselekményt, ahogy Birsics Ferenc érdekfeszítő megjelenésének pillanatában a színház valamennyi művésze, műszaki és kisegítő személyzete és last but not least maga az olvasó is meglepődött egy másodpercre. Az események e fenti pillanattól olyan tornádószerű, vad galoppban iramodnak neki, hogy nem marad lélegzetvételnyi idő bizonyos elengedhetetlen előzmények megvilágítására.
    Tulajdonképpen ez a regény műfajára nézve villámtréfa. Esetleg villámtragédia. A tréfát a tragédiától amúgy is csak az a hajszálnál is semmibb valami választja el, amire mondhatjuk, hogy felfogás dolga. Én ezt a tragédiát tréfának fogom fel, mert írom. Birsics úr esetleg tragédiának látja, mert átélte.
    Nagyjában ezzel meg is van a tragédia és a tréfa közötti különbség. Aki látja, annál felfogás dolga, aki éli, annál szenvedés vagy öröm dolga.
    A villám szó azonban kötelez.
    Gyorsaságra és viharra. És hogy lesújtson valakire ez az elektromos istenítélet.
    Továbbá, hogy egy tized másodpercre felvillanjon valakinek ez a csodálatos, múló tünemény. És az ember még föl se ocsúdott ámulatából, amikor már nyakon önti záporozó hideg vizével a mennybolt.
    A zápornak egy vízcseppje, egy villanásnyi tréfa, alig több, mint huszonnégy óra, súlypontját illetően mindössze egyetlen éjszaka, és benne születésétől elmúlásáig, az ember lekicsinyített, pontos mása, reménnyel, szenvedéssel, örömmel, kiábrándulással, bánattal, csodával, megsemmisüléssel és feltámadással is, hogy létünk metafizikai háttere se hiányozzék a komplett vízcseppből.
    A regény vonatkozása az “Ezeregyéjszaka” mesevilágával címében és a fejezetek címeiben nem üres szójáték. Végeredményben Birsics Ferenc, mint a bagdadi tolvaj, egy bűnös tettének jutalmaképpen (elég furcsa erkölcsi felfogás nyilvánul meg olykor a gyerekmesékben) eljut a legtávolabbi csodák és mesék birodalmába, mindössze annyi a különbség közte és a valóságos mese költött alakja között, hogy nem egy szál szőnyegen teszi meg e roppant utat, városok, országok és nehézkedési törvények felett könnyedén átlebegve, hanem egy szál, közönséges, minden bűv nélküli papír röpíti ungon-berken, árkon-bokron és hivatali mulasztásokon keresztül egy kicsiny, de megdöbbentően valószínűtlen birodalomba.
    Tehát gyertek velem, gyerekek, Jancsi, Pista, Gyurka, illetve fáradjanak velem az igen tisztelt felnőttek, János, István és György urak ama bagdadi palotába, ahol ez a Birsics tolvaj azt mondta: “Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok.”
    Nem is tudta, hol akar lenni.
    És ott lett. (Hipp-hopp.)
    Ez a palota a közgazdasági Csipkerózsika, a Halott Arany kamatlábon forgó kastélya volt. Ide jártak hivatali órák idején a törpék napkeletről, napnyugatról, sőt Celldömölkről és Hódmezővásárhelyről is, hogy elhozzák szerény vagy szerénytelen kincseiket. A törpék (de óriások is igen sokszor) azért hozták ide kincseiket, mivel tudták, hogy a palota mélyén betonkoporsójában pihen a Halott Arany, megközelíthetetlen acélkapuk mögött, amelyek csak a “majoritás” varázsigétől nyíltak meg, különleges alkalmakkor, és ezért itt kincseik kitűnő helyen lesznek.
    A kamatlábon forgó kastély emeleti helyiségeiben raboskodtak a bűvészinasok. Mert a kastély urai a majoritás nevű bűvszó birtokában szinte láthatatlanokká váltak, csak mintegy árnyszerűen látszottak átsuhanni távoli folyosók márványoszlopai és lépcsői felé, alantas, de még mindig elég magas rangú varázslóik bűvös aktatáskáikkal követték őket nesztelen, úri léptekkel, illemtudóan és ájtatosan konciliáns arckifejezéssel.
    Néha a főmágus, Berényi Ulrich őméltósága, személyesen és mégis mintegy személytelenül, ahogy szimbólummá hatalmasodott pozíciójában, feltűnt és átsuhant csak úgy futólag, jelenésszerűen, amíg a tündérpalota fellegvárába vonult, amelyet elnöki dolgozótanácskozó néven ismertek e palotában, de legtöbben csak hallomásból, mert közönséges, földi halandók, amilyen a bagdadi Birsics tolvaj is volt, sohasem jutottak el ennek ajtajáig. De még ama legfelsőbb emeletig sem. Csak ha távoztak az épületből, akkor vettek tudomást Őberényiulrichsága sejtelemszerű személyéről, ki ott trónol a legfelsőbb régiókban, amennyiben a kapuja előtt várakozó hatalmas, fekete Maybach-autó eszükbe juttatta e nagyszerű és félelmetes elnököt.
    A kisebb és nagyobb varázslók között a sok bűvészinas reggeltől estig virrasztott a Halott Arany felett. És különös ábrákkal jelezték különböző könyvekben a Halott Arany lelkének kísérteties útját a város gazdasági életén keresztül. Ezeket a különös, szám nevű ábrákat egy mérsékelten bölcs arab fedezte fel nagyon hajdan, midőn egymagában ült a sivatag kellős közepén, és unatkozott. Unalmában találta fel a szám nevű ábrákat.
    És bár ne tette volna.
    Meghaladja e regény (és a világ valamennyi regényének) keretét, hogy megkíséreljük leírni, milyen lenne ma földünkön az élet, ha eme eszeveszett arab nem unatkozott volna, vagy ha már unatkozott, miért nem jött arra egy csinos, ifjú zarándoknő, hogy mással szórakoztassa. Beláthatatlan, hogy ez esetben milyen kellemes volna ma az élet e világon.
    Azonban az arab megtette velünk e csúfságot, tehát kár tovább meditálni felette.
    A bűvészinasok nap mint nap megjelentek a mesebeli palotában, és aláírtak a portásnál egy könyvet, hogy lesújthasson a megtorló igazságszolgáltatás, amennyiben e könyv tanúsága szerint valamelyik tovább merészelt aludni kiszabott idejénél. A bűvészinasoknak ugyanis csak korlátozott mértékben engedtetett meg az alvás. Álmodozás még álmukban sem juthatott az eszükbe, ha tisztában voltak kötelességükkel.
    Az iroda nevű börtönhelyiségekben töltötték le napi gályarabságukat, egy gonosz manó felügyelete alatt. Dr. Pártos Manó, a gonosz volt osztályfőnökük, aki korbácsként suhogtatta felettük a fegyelmi és az előmenetel elnevezésű fegyvereit.
    Azért illik a bűvészinasokra a gályarab kifejezés, mivel előmenetelük egy helyben történt. Az íróasztal nevű koloncoknál, odaláncoltan a megélhetés mázsás acélkarikáival, folytatták előmenetelüket, évi négymilliméteres átlagsebességgel céljaik és vágyaik felé.
    Élt e szomorú palotában egy jóságos, áhított, kedves, icipici tündér. Ez a tündér olyan icipici volt, hogy még a bűvészinasok is éppen csak hogy tudtak róla, de mégis akkora volt, hogy dr. Pártos is észrevehette.
    A tündér neve Amerikázás volt. Ha valamelyik bűvészinas elvégezte ábráit a Halott Arany napi útjáról, úgy az azsúr néven előnyösen ismert, végtelen kellemes lelkiállapotában megérezte asztalán az amerikázás tündérének mesés illatát. És elkezdett tevékenykedni, holott alapjában véve nem dolgozott semmit, és ilyen módon flörtölt a jótékony tündérrel.
    Dr. Pártos azonban 400 és néhány évvel Kolumbus útja után nem tartotta feleslegesnek, hogy mindig újra meg újra felfedezze az amerikázást. És e szenzációs felfedezést ilyenkor lesújtóan száraz modorban közölte az illetővel, ki éppen a jótékony tündér varázsának réveteg állapotában tartózkodott íróasztalánál.
    Ó, jaj! Szörnyű állapot!
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649084
Webáruház készítés