Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Rejtő Jenő: El a pokolból!_EPUB

Rejtő Jenő: El a pokolból!_EPUB
340 Ft340

Nem szokványos Rejtő-kisregényről van szó. Már az egyes szám első személyben írt történet szokatlan Rejtőtől, de aztán a történet maga is. Bár a nyelvi humor jelen van, a történet mégis keserű: menekülés Afrikából, a légióból, s talán mindattól, amit Rejtő a légiós regényekben addig megfogalmazott. Érdekes színfolt az életműben.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A legnagyobb veszély, ami Afrika belsejében a légionistát, vagy más idegent fenyegeti, egy hosszú lappangás után elemi erővel kitörő érzés: az Afrika-iszony. Ügyesen, türelemmel, alkalmak felhasználásával, nem is túlkomplikált bizonyos idő multán kikerülni Mélyafrikából és azután már egyáltalán nem nehéz valamelyik kikötővárosból, vagy az egyenlítőnél följebb, ahol honfitársak, karitatív intézmények találhatók, sokféle modern közlekedési eszköz van: csatlakozást találni az európai kontinens felé. De aki rohan, aki már egy pillanatig sem bírja, akit megőrjít a tudat, hogy még gyorsvonattal is reménytelen távolságokon át visz az út, az az ember elveszett. Ilyenkor a kereskedő otthagyja az üzletét és nekivág mocsaraknak, ilyenkor a soffőr, ha elérte Északafrikát, nem indul többé visszafelé az autókárral, ilyenkor a légionista befogja a fülét, ha takarodót fujnak és nekirohan a sivatagnak. Ez a betegség alkonytájt szokott kitörni, mikor legkevésbé látszik értelmesnek itt az élet, gőzszerű fülledtség feszíti a levegőt és az ember lihegve kiadja magának a jelszót: „el Afrikából!” És ha nem is vág rögtön neki az útnak, már minden ház, minden szó, minden felkelő nap külön dührohamokat idéz elő. Ez egy zokogó epileptikus undor, egy kirobbanó téboly, valami eszeveszett gyülölet az egyhangú forróság, a homok és a vontatott afrikai élet melódiátlan verklije ellen.
    Délelőtt még nem volt semmi bajom, csak bágyadt voltam és nagyon izzadtam. Délután már tudtam, hogy meg fogok szökni. Ahhoz, hogy az ember innen hazafelé szökjön, feltétlenül szükséges, hogy a józan ész utolsó szikrája is kihunyjon az Afrika-iszony deliriumában. Az út a legelső városig, ahonnan észak felé lehet jutni, ahol valami nyoma van már a mai kornak, autóval, kitűnő felszereléssel, jó testi kondícióban, veszélyes, fárasztó, súlyos megpróbáltatásokat jelentő utazás. Ezzel szemben legfeljebb két-három napi élelemmel, sorvadásnak indult szervezettel, gyalog indulhattam csak el. Kilátás, remény, nincs egy százaléknyi sem a valóságos szabaduláshoz. Ez csak nekifutás a kibírhatatlanból. Ez nem szökés, ez olyan rángásféle, mint mikor az akasztott ember kapálódzik a halál ellen. Az ember elindul, hogy még valami iniciativát ragadjon meg az életben, hogy ne haljon meg tétlenül. Még jó, ha éhenhal, még jó, ha a nap végez vele, vagy a vadállatok és nem kerül kósza arab lázadók kezébe, akik igen megfontolt emberek atekintetben, ha egy légionista megöléséről van szó és nagyon körültekintő viták alapján döntik el, hogy életlen karddal fűrészeljék-e le a fejét, vagy hosszabb ideig hempergessék ide-oda egy halom parázson. A sivatagban nemcsak a vad arabok ölik meg a légionistát. A sivatagban minden arab vad. Amelyik a városban zsákot foltoz, vagy üstöt kalapál, ha átmegy egy másik helységbe és útközben elalélt gyarmati katonát lát a homokban, körülnéz és gyorsan megöli a zsebkésével. Esetleg cvikker van az orrán, plomba van a zápfogában és néhány óra előtt talán a kávéházban ült, feketét ivott és békés vigyorral beszélgetett az európai villanyszerelővel. Azt hiszem, ez nemcsak az elnyomott bosszúja, hanem a feléledő atavizmus is, vagy a kettő keveréke, amivel a sivatagi por hatalmába keríti egész könnyen a civilizációval frissen mázolt arabot. Az ő szemükben a civilizáció amúgy sem jelent mást, mint kötelező himlőoltást, adófizetést, érthetetlen törvényeket, amelyek csak arra jók, hogy az arab lépten-nyomon beléjük botoljon és így bőséges anyagot nyujtson a büntetőcsoportok számára, amelyek utakat építenek. Ó, az afrikai utak! Erről külön kellene egy egész nagy regényt írni. Ezekről a remek, széles, nagy utakról, amelyeket renitens arabok, szökevény légionisták építenek ötven-hatvan fokos melegekben, mocsarakban és pusztaságokban, ezek szép csontvázfehér utak... Itéletnapján biztos jajgatni fognak...


    *

    ...Ha behunyom a szememet, hanyattdőlve ágyamon, a levegőtlen, tikkasztó délelőttökön, mikor a nap sárga izzása átver a zárt szemhéjjakon is, Párizst látom a lapos, roppant Concorde forgatagával felvonulni emlékeimből, balra a Rivoli, végig, ahogy a Szajnát szegélyezi, világtörténelmi épületeivel és jobbra a Champs-Elysée kiemelkedve az Etoile fölé sima aszfalt lejtőjével, pazar hotelsorával...
    Hogy lettem kóborgó bohémból gyári napszámos? Ezt könnyen megértik, akik már éltek Párizsban és tudják, milyen egyszerű az átalakulás a Rotonde-kávéház tespedésétől a Biancourt-i Renoult gyárig... Egy évig csavarogtam így gyárakban, menhelyeken, hidak alatt, csavargók között és szántóföldeken, szomorúan, kókkadt életemmel, lírámmal és gondolataimmal, rongyosan, tehetetlenül, míg egy hajnalban magam mögött hagytam Avignont, ezt a valószínűtlen várost, mesébe illő ódon gótikájával, megszentelt multjával és nekivágtam Marseillesnek!...
    Mikor elém tárult a kikötő hatalmas panorámája, már elszorult a szívem, óceánjárók és daruk végtelen sora felett egy magaslaton, már elborult előérzettel nyomasztónak sejtettem a jövőt.
    Csípős koratavasz volt... A nyilt öblön keresztül szabadon hömpölyögtek be a városba az óceán ködei. Köhögtem és szédültem, tereken üldögéltem és mint édes otthonba tértem nyugovóra este, a kikötő valamelyik elhagyott vagónjába, ahol mégis melegebb volt... Látom magam előtt, ahogy ott álltam a Fort-Saint Jean-erőd kapuja előtt. Ez a modern citadella, ahová Európa minden tájáról a jelentkező légionistákat gyüjtik össze, már régen vonzott.
    ...Tudtam, hogy csak be kell lépnem a poszt mellett és már meleg ételt kapok és már lefekhetek valahol langyos helyiségben és már nem léphetek vissza soha többé civilben... Aprószemű eső szitált és valahol a Régi Kikötő medencéjében siralmasan fel-felüvöltött egy hajótülök... Szél fujt keresztül nedves ruháimon, kezeim fején a bőr vörösen feszült... hát mi lehet rosszabb ennél az ázott sivár jelennél, ahogy itt állok, egyedül egész Európában?... Szemben velem az őr mereven, közömbösen bámulta ezt a számára bizonyára megszokott, nyomorúságos vergődést...
    Talán ha van egy cigarettám, nem megyek akkor be.
    ...Kaptam egy tál rizst és lenyírták a hajamat. Csupa hozzám hasonló, ijedt butasággal összebámuló ember volt együtt. Alig beszéltünk és csak néztünk ki a kis ablakon az elázott városra, ahová nem léphettünk ki többé.
    És egy napon, éppen alkonyodott, fegyvertelenül, oldalunkon kenyérzsákkal, levezényelték kis csoportunkat a kikötőbe, egy hajóhoz.., Megyünk némán és ijedten, alázatos, elcsigázott emberek, félreszabott mundérjainkban. Meg kell várni szépen libasorban, amíg beszállnak az utasok, csak azután kerül arra a sor, hogy mi is elhelyezkedjünk a fedélközben... Két matróz felhúzza mögöttünk a guruló hidat.
    ...A fenékben helyeznek el mindnyájunkat éjszakára. Egy imbolygó rácsos lámpa homályos fényénél fekszünk hanyatt kis batyukon, sóhajtva, némelyik hányni kezd... Árnyékaink hosszura nyulnak és torzan dőlnek végig a csikorgó, elhajló bordázaton...
    ...Felnyitom a szememet. Az ablakon nagy, tág kévékben áll be a nap és a nehezen felszívott levegőt egy-egy hirtelen fujtatással ejti vissza a tüdőm, hogy kínos, lassú emelkedéssel újra belélegezze. Mellettem egy breton parasztfiú alszik és vékony hab-foszlányok táncolnak a száján... Valaki pokrócot próbál teríteni az ablakra... A szemközti meszelt fehér falon egy polc vonul végig, rajta sapkák, felfüggesztett mozdulatlan bajonettok és középen egy sárga kürt... Senki sem beszél, senki sem mozdul... a hőség mint egy sárgásan oszló, sejtelmes szörny ül a kaszárnyán... Mi lesz velünk?...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983331
Webáruház készítés