Új jelszó kérése
Termék részletek


Rejtő Jenő: A pokol zsoldosai_EPUB

Rejtő Jenő: A pokol zsoldosai_EPUB
440 Ft

Rejtő Jenő a legjobb regényei színvonalát hozza ebben a kevéssé ismert kalandtörténetében. Itt felvonul minden, amiben Rejtő maradandót alkotott: sivatagi légiós történet, félvilági figurák, szerelem, humor, lebilincselő történetvezetés, és az egészet keretbe foglaló kémtörténet. Akár egy mini Monte Cristo gróf: pörgős, letehetetlen, benne igazság harca a rosszal, fordulatosan, rejtőien és péhowardosan. Szeretni fogják, meglátják! (a Kiadó)
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Lakatlan vidéken jártak. Elhagyták a Ziz folyót is, megint egyre kopárabb, egyre halálosabb tájakon vonszolták magukat tovább. A hőség újra elviselhetetlen volt, és az árnyéktalan sziklás vidék csak fokozta a nap erejét. Ez már a sivatag birodalma volt, bár az út a Tadla-vidék dombjai között kanyargott. De a dombok szikes földjéből nem volt kipárolgás, tehát eső itt már nem esett soha. A forró, kemény talaj csak a hőt sugározta vissza, mint egy roppant gyűjtőlencse. Ezen a terepen érvényes volt a légió jelszava: “Marche ou crèv.” Menjél vagy megdöglesz! És ez talán az egyetlen katonai jelmondat, amely nem fellengzős, nincsen benne semmi túlzás; egyszerűen a reális következményekre való figyelmeztetés. A szekerekre nem vehetnek fel több embert, mert pontosan annyira van megterhelve, amennyit az öszvérek húzni tudnak. Aki eldől, nem tud továbbmenni, az meghal. Itt a saját terhét is nehezen viszi mindenki, szó sem lehet arról, hogy valakit még csak támogassanak is. A hőguta, a szomjan halás, a sakálok órák alatt elintézik a lemaradót. Ez a helyzet. Menni vagy meghalni. A légionista a világ legrosszabbul fizetett katonája: Feladatai béke idején súlyosabbak, mint más hadseregé háborúban. Menetteljesítményei meghaladják az elképzelhetőt. És mégis, minden gyakorlat, minden tréning kevés. Eleinte délelőttől délutánig a legnagyobb napsütésben gyakorlatozik és végzi éhgyomorral az úgynevezett légiós reggelit: csukló- és térdgyakorlatot, körbefutást, amíg úgy érzi, hogy megpattan valami a tüdejében. Ez az érzés sok esetben nem csal, és a barmok fiának valamelyik fia elterül egy vérömlésben. De a legtöbbje, miután túlesett ezen, már keresztülvágja magát a napi harminc-negyven kilométeres menetelési gyakorlatokon teljes felszereléssel, árnyéktalan terepen. Azután megszokja azt, hogy éjjel egykor riadót fújnak, és futólépésben vagy erőltetett menetelésben szaladgáljon másnap estig. Saját jól felfogott érdekében kegyetlen eszközökkel szoktatják a meneteléshez. Nem ritka eszköz a rúgás. Vagy a “csiszolás”. Talpra állítva hozzákötik a kidőlt légionistát a szekér farához úgy, hogy a lába a földet éri, és két karja, mintha keresztre feszítették volna, szélesre tárva oda van erősítve a kocsihoz. Ezek után vagy megy, vagy a kocsi “csiszolja”, illetve vonszolja álló helyzetben.
    Több hónapos gyakorlása után a fentieknek még mindig három-négy légionistát kíván áldozatul minden menetelés. A légionista nem hagyja ott elhullott bajtársát. Magával vinni nem tudja. Hogy mit csinál mégis? Nagyon egyszerű.
    A szolgálati szabályzat szerint elhullott menetelőt magára hagyni a sivatagban nem szabad. Ebből a rendelkezésből is látszik, hogy a szolgálati szabályzat szerkesztői milyen nyájas öregurak lehettek: Csak éppen elfelejtették a szabályzathoz hozzáfűzni azt is, hogy a fáradt légionistát ez a zord hadsereg palankinon vagy riksán vigye-e tovább? Ugyanazzal a fáradtsággal ezt is melléje írhatták volna. A szolgálati szabályzatot természetesen mindenki betartja. Midőn a légionista hirtelen kizuhan a sorból, és úgy marad, elhangzik a hosszú fütty. Fixe! A káplár odamegy, elveszi az ájult puskáját, töltényeit és egyéb felszerelését ami igazán humánus eljárás, mert minek még ezzel is terhelni az ájult embert. Hát nem? Ezután kijelöl két katonát, akik hátramaradnak az ájulttal, és azt a parancsot kapják, hogy részesítsék gondos ápolásban, és ha magához tér, hozzák vissza a csapattesthez. Mire a legények azt felelik: “Oui, mon chef!” Újabb fütty, a század továbbmegy. A két légionista egy óra múlva beéri a századot, és alázatosan jelenti, hogy hátrahagyott bajtársuk hőgutában kimúlt, és eltemették. Azt már igazán nem írja elő a szolgálati szabályzat, hogy halott légionistákat őrizni kell a sivatagban. Az őrmester, a káplár, a hadnagy és az egész század tisztában van azzal, hogy a hátrahagyott légionistát egy golyóval megszabadították a szenvedéseitől. De mit lehet tenni? A légionista nem üldögélhet órákig a sivatagban, mert egy kis szél elfedi a nyomokat, és a végtelen homokpadok között nem találja meg a csapatát, hanem ott pusztul nyomorultan. Mit lehet tenni? A sivatag törvényei a gyakorlatban sokkal erősebbek, mint a szolgálati szabályzat. Ezt jól tudja az a légionista is, aki alatt meginog a föld, elborulnak a sárga fénykévék, és odabukik a forró porba. Jól hallja, hogy kijelölnek két embert, mozdulni nem tud, de érzi, hogy lecsatolják a felszerelését, hallja a füttyöt és a távolodó bakancsok ütemes poroszkálását. Azután nagy-nagy csend lesz, valahonnan iszonyú dörrenés hallatszik, megreccsen a feje... Minden elmúlt.
    David Moschkowitz órák óta érezte, hogy egy lépést sem tud továbbmenni. Tirone kiköpte a bagót. A szája olyan száraz belül, mint egy darab fa. A bagó csak karcolta. A vízadagja már fogytán volt, és az utolsó kortyokkal takarékoskodott. És ilyen gyaloglás után az éhség is elviselhetetlen. A fiatal La Motte, illetve Berg még vonszolja magát valahogyan, miután az óriás Ahmed, aki vigyorogva sétál, átveszi egy frankért, néha tíz percre, a fegyverét. Ahmed korzózik. Nem is ember. Ha sziklából lenne, már kifáradt volna. Kaucsukból van. A kapitány, aki lovon megy, jóval fáradtabb, mint Ahmed. Hufeisen, a herkules vérbe borult szemmel, nyitott szájjal liheg, hol a puskája csúszik hátra, hol a sapkája ferdül el, vagy a bardája siklik le a válláról. A két Burger fivér vállal egymásnak dőlve megy, a kisebbik néhány lépésig megemeli a nagyobbik bardáját, amitől az megkönnyebbül. Már napok óta szó nélkül mennek. Mintha némák lennének valamennyien. Az őrmester megjárná, ha éneklést vezényelne.
    A fehér, kopár lejtők között zörögve, csikorgó szekerekkel, a menetelés egyhangú zajával vonszolja magát a század. Minden órában öt perc pihenő. Persze állva. Aki leül, az nem tudja folytatni az utat. Görcsöt kap minden tagjában, ha újra fel akar emelkedni öt perc múlva. A szekérfékek csikorognak. Lejtőn haladnak, derékig szürke porfelhőben. Néhánynak a szeme már gyulladt és dagadt. Az egyik öszvér elesik, maga után rántva egypár méterre a szekeret csúszik le. Eltöri a lábát, keservesen ordít és rángatózik. Hoznak egy tartalék állatot. Eddig a szekér mögé volt kötve. Ezt a portól belepett, elcsigázott dögöt pihent állatnak nevezik ki. Az őrmester a porban fekvő öszvér füléhez nyomja a pisztolyát és elsüti. Néhány légionista ijedten hátranéz. Az öszvér még kettőt rúg, azután már csak a patái rezegnek. Porlepte, riadt, markáns arcok néznek össze. Őrájuk sem vár jobb sors, ha kidőlnek. A kocsis visszafelé darálja a féket, a szekér nyikorogva megindul újra. Az öszvér hulláját belepi a por. A lejtő kanyarulatában eltűnik a hosszú sor. Homokdombok következnek. David két öklét a mellére szorítja, néha üt egyet a szívére, és csukott szemmel mormog. A halotti imáját mondja. De még menetel.
    Menni vagy meghalni!
    Hosszú fütty!
    A század megáll.
    David Moschkowitz kilép a sorból, még kettőt üt a mellére, még kétszer bólogat mormolva, azután szép csendesen leül, és oldozza a kamásniját. Tirone fel akarja rángatni. Vöröses szakálla között átszellemült mosollyal oldalt dől és elfekszik. Jott is segít felrángatni. Jön az őrmester. Szitkozódik. David lehunyt szemmel, ájultan fekszik a szája habzik és mosolyog. Jön a káplár. Elveszik a felszerelését. A kulacsát meghagyják, és soron kívül egynapi vízadagot kap. Az őrmester Hufeisenre és Laverborgra mutat. A két katona kilép a sorból. A számvevő altiszt az ő számukra is kiutal két vízadagot és egy doboz konzervet. A szolgálati szabályzat szerint Moschkowitz David közlegénnyel maradnak, hogy megvárják, amíg magához tér, és visszatérjenek vele a csapathoz. Az őrmester úgy mondja ezt, mint aki saját maga is elhiszi. Néhányan különös búcsúpillantást vetnek a földre hullott Davidra, aki valószínűleg mindent jól hall, csak mozdulni képtelen. Hosszú fütty. A kerekek felnyikordulnak. A bakancsok megzörrennek. Mennek...
    David hallja a füle alatt remegni a földet, ahogy megy a század. Még az öszvérek apró patacsattanásait is meg tudja különböztetni a többi lármától. Azután egyszer csak már nem hall semmit, a beleibe mintha éles kés szúródna, és a szíve vadul rángatózik. De az agya csodálatosan tiszta. Tudja, hogy a sivatagban van, arcra borulva, és tíz körme sas módjára váj bele a porba, ahogy széttárt karokkal fekszik mint aki megölelte a földet. Még azt is tudja, hogy Laverborg és Hufeisen állnak mellette, őket rendelte ki az őrmester. Már türelmetlen. Várja a koponyájára szoruló kis nyílást, amely megnyitja számára a szenvedésekből kivezető utat. Közben visszaemlékezik, hogy tavaly a gtadlai nagy marsnál ő és Marburg maradtak vissza Gottóval, az ájult olasszal, és sorsot húztak... Marburg lőtte le szegény fiút... Mi van? Még mindig várnak. Pedig már messze lehetnek a többiek. Most Hufeisen hangját hallotta: - Sorsot húzunk. Amelyikünk veszít, az végez vele. Szegény. Szívósabbnak hittem. Fej vagy írás... - Most hallotta, hogy egy pénzdarab esik le. De Laverborg nem szól. Mit késlekednek ezek? A tüdejében valami rángatózott, és görcs szorította a mellkasát. Tüdővérzése lesz. Már várta a langyos buggyanást... Hufeisent hallotta: - Miért nem szól?! Az végezzen vele, akire a sors mutat. Újra dobom, de ne álljon itt, mint egy sóbálvány. - Várjon - hallotta most a bárót. - Várhatunk még. Talán magához tér.
    Laverborg tanácstalanul állt. Nézte a mozdulatlanul heverő Davidot. Ő maga is tudta hogy ez a kegyelemdöfés elkerülhetetlen. Csak annyi lehet a különbség, hogy egy halott helyet három marad itt a porban. És mégis...
    - Megbolondult?! - kiáltotta Hufeisen. - Ha egy órán belül nem érjük el a többieket, akkor itt rothadunk el, ebben a pokolban. Nézd, az ég alja milyen barna. Sirokkó támad, és akkor már kereshetjük a nyomát a csapatnak.
    - Én nem tudom megtenni - hallotta David a báró hangját.
    - Eh! Hát engedjen! Maga vénasszony! - Hufeisen levette a puskáját. A pállott hőségben egy závárzat csattanása hallatszott.
    - Megállj! - kiáltotta Laverborg, és kirántotta a puskát Hufeisen kezéből -, nem fogjuk agyonlőni!
    - Hát mit csinálunk?
    - Leverjük a bardát. Katonához méltóan fogunk viselkedni. Érti?! Lehet, hogy ez a gyilkosság elfogadott dolog, lehet, hogy tradíció, lehet, hogy ostobaság mást tenni, de az én jelenlétemben ezt nem lehet.
    - Semmi közöm ahhoz, ha maga meg akar dögölni, de én nem fogok megdögölni. Legfeljebb magával is végzek. Két ember is kaphat hőgutát. - Azután szelídebben folytatta. - Ne bolondozzon. Azt hiszi, van olyan légionista, akit nem kísért álmában egy-egy bajtársa, egy-egy agyonlőtt barát? Mi nem tehetünk róla. Itt a sivatag diktál! Na, adja ide azt a puskát.
    - Sátrat fogunk verni, és megpróbáljuk magához téríteni ezt az embert. Ha nem sikerül, akkor lelőheti.
    - Egy perc időnk sincs! Elég volt az ostobáskodásból. Adja ide azt a puskát, mert megjárja - Azután csend lett. És néhány másodperc múlva még élesebben: - Hallja, vigyázzon magára! Még úgyis van számolnivalónk.
    - Figyelmeztetem, hogy a puska az én kezemben van. Maradjon nyugton Hufeisen. A kötelességemet teljesítem, mikor nem hagyom agyonlőni ezt az embert, és a kötelességem fogom teljesíteni ha maga rám támad, és keresztüllövöm...
    Nem fejezhette be, Hufeisen elrántotta a puskát, ő maga nem tudta megfogni, de a rántástól kirepült a báró kezéből.
    Hufeisen eléje lépett.
    - Most legalább magával is leszámolok.
    ...És megkezdődött a sivatag mindennapi drámáinak egyike.
    Hufeisen hatalmas jobbjával megragadta Laverborg nyakát. Baljával a derekát fogta át. Azután megpróbálta a kezében lévő nyakat hátrafelé tolni miközben a karja, mint a forgás tengelye, ellenkező irányba húzta a derekat. A báró ökle fölfelé irányult, és a szorító kar között odavágódott a bajor álla alá. Összekoccanó és széttörő fogak reccsenése hallatszott. Egymást átkarolva gurultak a földön, Hufeisen maradt felül, a báró nyaka még mindig a kezében volt. Néhány másodperc, és az ellenfél, aki alatta vonaglott megfullad. A küzdelem néma volt. A forróságban, amely szinte szétfeszítette a levegőt, csak lihegés hallatszott.
    És egyszerre puskadörrenés!
    Hufeisen egy lökést érzett a vállán, riadtan megfordult. David ott feküdt ájultan az eldobott puska mellett, ujjai görcsösen a závárzatra fonódtak, és ösvény látszott a porban, ahogy nagy kínnal a puskáig csúszott. Valami meleg ömlött el Hufeisen lapockáján. Gyorsan megfordult. A báró felkelt, egyik kezében a rohamkés másikban az ásó. A bajor fogdarabokat és vért köpött a szájából. Erezte, hogy az állsebe könnyű.
    - Utoljára figyelmeztetem, Hufeisen - kiáltott a báró -, hogy maradjon veszteg.
    A bajor egy lépésnyire állt tőle. Azután ügyes brigantitempóval teljes erőből belerúgott a báró jobb csuklójába. Sikerült. A rohamkés messze elrepült, és a bajor ugrott. De Laverborg híres balkezes vívó volt a katonaiskolában. Az ásó egy szekond paráddal belecsapott Hufeisen arcába és a báró már oldalt ugrott. Mikor utánavetette magát, keresztbe kettőt kapott az ásó élével. Jobb szemétől, az orrtövén keresztül, a bal szája széléig egyetlen roncsolt seb volt az arca. Ezek már nem is tudták, miért verekszenek. Ez a küzdelem ősi volt. Távol mindentől, ami a társadalmat jelenti, a győzelemért, a halálig...
    Laverborg jobbra-balra ugrált és már a negyedik csapással sújtott le Hufeisenre. A bajor megállt. Hátralépett. Megrázta a fejét, és a homlokából a szemébe folyó vért ledörzsölte. Úgy álltak egymással szemben karommá görbült kezekkel, széttépett, rongyokban lógó ruhában, vérbe borultan mind a ketten, két tagja a nagy hordának, a forró pusztaságban.
    Hufeisen egy tigrisugrással dobta magát ellenfelére, aki kisiklott ugyan előle, de a nyaka ott maradt a hatalmas kézben. Ha még egyszer megszorítja, az a vég. Laverborg összeszorított foggal, csukott szemmel, egész testsúlyával és hosszú lendülettel belevágott az ásó élével... Vér fröcskölt, és meleg agyvelőrészecskék repültek az arcába. Egy darabka ott rezgett az aranygombon, és lehullott a porba.
    Hufeisen álláig széthasított koponyával zuhant le. A szikkadt por mohón itta be a vért.

    II.
    Hat óra után trópusi gyorsasággal zuhant le az este. A bardákból Laverborg jókora sátrat vert. Alighogy lehűlt a levegő, David mozogni kezdett. Ez a vékony, sovány, roggyant vállú ember vasból volt. Igaz, hogy négyéves szolgálat törte hozzá a pokol minden melegéhez, kínjához és legalább tizenötször volt olyan állapotban, hogy sajnálattal rúgtak bele mozdulatlanul fekvő, nyomorult testébe: “fini”. Azután leszállt az este, lehűlt a levegő, valaki még egyszer felemelte a fejét, széterőszakolta a fogait, és a vékony kis ember megint megmozdult. Később egyszer csak ott ment valahol a sorban...
    Most feltápászkodott a tenyerére, bágyadtan körülnézett, és azt sóhajtotta kimerülten: - Mein Gott... Micsoda strapa.
    Azután elájult.
    Laverborg lemosta az arcát és megitatta. Azután erőszakkal ülő helyzetbe hozta. Tíz perc múlva újra szétnyílt kissé a lengyel fehér szeme, kezét tétován a zubbonya zsebébe tette, és azt mondta:
    - Adjon egy cigarettát...
    Elszívta, azután felállt, leverte magáról a port, felvette az ásót, és kifelé lépve a sátorból, így szólt:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649046
Webáruház készítés