Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Rákosi Viktor: A bujtogatók_EPUB

Rákosi Viktor: A bujtogatók_EPUB
340 Ft340

TARTALOM
ELSŐ FEJEZET.
Hasonlit a képviselőkhöz, akik keveset mondanak, de sokat igérnek.
MÁSODIK FEJEZET.
A „Vörös-tenger” vendégei.
HARMADIK FEJEZET.
Csertán Kata gyanuja.
NEGYEDIK FEJEZET.
Falstaff & Co. a Borju-téren.
ÖTÖDIK FEJEZET.
Az éjféli vendég.
HATODIK FEJEZET.
Proticsán ur.
HETEDIK FEJEZET.
A „Vörös lobogó”.
NYOLCADIK FEJEZET.
Mely kompromittál egy közmondást, mert Proticsán
másnak vermet ás és nem maga esik bele.
KILENCEDIK FEJEZET.
Idill.
TIZEDIK FEJEZET.
Tátrai Kárpát és Kara Musztafa.
TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Sár és harmat.
TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Sár és sár.
TIZENHARMADIK FEJEZET.
Csobot további sorsáról értesit.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
Inkább tizenharmadik lehetne,
mert szerencsétlenségbe visz egy ártatlan ifjut.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
A kihallgatás.
TIZENHATODIK FEJEZET.
Tátrai Kárpát nemezise.
TIZENHETEDIK FEJEZET.
A vak és világtalan.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
Proticsán futása.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
Rövid de velős.

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Lihegve jelent meg ujra Proticsán az ismert borju-téri ház előtt. Arca piros, félig nyitott szájából szaggatottan tör elő a fölzaklatott tüdőből kergetett levegő, melle rohamosan ki-kidomborul, meg belapul. Lábán sár, kezében virág; rózsából és kaméliából összefüzött csokor, melynek finom levelei elárulják, hogy az őket tartó kéz remeg.
    Egy mozdulatot tesz, mintha gyöngesége árulóit a földhöz akarná vágni, de aztán megáll s morogja:
    - Eh, Proticsán! Ne légy gyerek! Sohasem állt még neked ellent senki. Aztán ezzel a virággal csak egyengeted az utat az ő szivéhez.
    Befordult a házba s gyorsan áthaladt az udvaron. Az albérlők szobájának ablaka nyitva volt. Veronka nyilván takaritott ott, s amint Proticsán odanézett, éppen gondolkodólag állt az ablaknál. Fölemelte szemeit, de amint látta, hogy nem Gábor közelit, közömbösen siklott el tekintete Proticsán fölött s egy kis ákác száraz ágain akadt meg, hol két veréb ugrált vidám csicsergéssel.
    - Korty a Makkhetesben van, a rendes veteránkvaterkán, Kortyné varr, Veronka egyedül van a szobánkban, - gondolá át gyorsan Proticsán s benyitott a szobába, ahol Veronka volt.
    A lányt, aki az ajtónyilásra megfordult s ártatlan, tiszta, nyilt tekintetével majdnem a szivébe nézett a belépőnek, régen szerette Proticsán. Szerette, mint ahogy a Vezuv lávája szereti azt a vidéket, melyet koronkint meg szokott látogatni. Forró ez a szeretet, de pusztitó. Tünemény volt rá nézve, aminőt még nem látott; mintha az országuti kőtörő egy darab gyémántot lát fölvillanni értéktelen kavicsai közt. Sarkában volt, kileste lakását, megtudta viszonyait s Proticsán, aki egyformán hőse volt a városligeti pepitanadrágos és vörösnyakkendős vasárnap-délutánoknak az alantasabb fajtáju munkáskocsmáknak, aki hőse volt a zengerájoknak s a legszebb tolvajvállalatoknak, ez a sokoldalu ember szomjazni kezdett egy szintelen idillre.
    El volt határozva mindenre, csak szerelme eljusson céljához. Lassan közeledhetett csak a leányhoz; kerülő uton vette be magát a házhoz (itt is kezére dolgozott a véletlen és Gábor ismeretsége); hideg arccal, közömbös szavakkal kellett a leány előtt megjelennie. Ez a szokatlan ut fokozta szenvedélyét s valóságos dühvel szivében leste a percek mulását és tervei érését. Aztán a többszörös félelem, mely koronkint végig nyilalt rajta: a feketeszemü Csertán Kata, aki zaklatta őt gyakori nyomtalan eltünéseért; utálta ez a leányt, kinek féltékenységétől, boszujától, egy szóval szerelmétől remegett.
    Elfelejtette becses szolgálatait, melyek Proticsán zsebeinek váltak hasznára, el hüségét, ragaszkodását, mellyel iránta viseltetett; az ő szemeiben Kata egy olyan leány volt, aki igényt tart az ő szerelmére, melyet pedig ő teljesen és osztatlanul Veronkának szánt. Aztán a félelem, hogy őt e becsületes emberek közt leálcázás éri s visszarugják a posványba, melynek most kikapaszkodott a szélére, a tiszta, sugaras levegőben ingó fehér liliom felé. Aztán a zsibbasztó megdöbbenés, mikor fölfedezte, hogy ez a fehér liliom már Badár Gábor felé hajlik, aki ki is nyujtotta kezét, hogy leszakitsa azt. Következett a lázas és titkos munka, mind e tervek meghiusitására, ezért tünt el Peti a kétezer forinttal, ezért szenved Csobot, ezért kellett elhurcoltatnia Gábornak.
    S most, ennyi akadály leküzdése után, itt áll, szemtől szembe néz a lánnyal s végre valahára szólhat neki.
    De mit?
    Veronka visszafordult s berakta az ablakot.
    - Veronka, virágot hoztam magának, - kezdé Proticsán.
    - Inkább Gábort hozta volna meg. Hol marad ő?
    Proticsán összehuzta a szemeit, mintha nem akarta volna, hogy beléjök tekintsenek.
    - Hát nem is fogadja el virágaimat?
    - El én. Sajnálom őket magánál hagyni.
    - Csak azért?
    - Meg mert jobb helyen lesznek a mamánál.
    - Hát maga nem tartja meg?
    - Mit csináljak vele? Még ha tehenet tartanánk, nem mondom.
    Proticsán felütötte a fejét s szemei olyant villantak, hogy Veronka ijedten kettőt lépett az ajtó felé. Proticsán husos ajkai kidudorodtak, melle emelkedett; fogta a virágot, két kézmozdulattal összetépte s a földhöz vágta.
    - A kisasszony csak tréfál velem. Azt a kisasszony nagyon rosszul teszi. Nincs kedvem tréfálni; éppen most nagyon komoly vagyok, - ezzel Proticsán az ajtó elé állt s tiltólag fölemelte kezét.
    - Én ki akarok menni, - szólt Veronka halkan. Arca sápadt volt. Meg volt ijedve. Sohse látta ilyennek Proticsánt, akitől ő mindig félt.
    - Kimehet rögtön; de meg kell hallgatnia, Veronka: szivesen lennék pokolbéli elkárhozott, ha maga szitaná ott a tüzet; minden kínt örömmel tudnék elfogadni a maga kezeiből. Szeretem!
    - Nekem mer ilyent mondani, aki Badár Gábor gyürüjét ujjamon viselem s magunk közt már hüséget is fogadtam neki?
    - Bolondja vagyok, mióta megláttam s az leszek, ameddig csak látok. Könyörüljön meg rajtam, - s Proticsán összekulcsolta a kezeit, - gazdag vagyok, van pénzem, amennyi csak kell, ha akarja, megveszem ezt a kétemeletes házat, ahol most udvart söpörni küldhetik. Megveszek mindent, amit csak kiván, selyembe járatom, legyen a feleségem.
    Lépésről lépésre közeledett a lányhoz, már érte a forró lehelete s Proticsán tekintete szinte leigázva tartotta őt. Veronka minden tagjában remegett. Azt hitte, hogy álmodik; futni akart, de lábai legyökereztek, kiáltani akart és torka összeszorult; megrázta a fejét s még sem ébredt föl; az álom réme folytatá:
    - Te lány, tudod-e hogy én sohasem szerettem még senkit kivüled. Egy sötét világban csatangoltam, hol kéretlen hozták elém a szerelmet, még a kisujjamat sem kellett gyönyöreiért kinyujtanom. Mikor te megjelentél előttem, egyszerre kiderült ez a sötét világ, minden szépségével egyetemben.
    S a szenvedélyes szavak ugy égetik a lány becsületes lelkét, mintha minden szó egy hozzá repülő tüzes fáklya volna; szemeit mereven szegezi Proticsánra; de nem őt látja, hanem Gábort, az ő egyszerü szerelmével, ki nem cifrázott vallomásaival, mély tüzü szemeivel, melyeknek fényénél, melegénél oly édes a sütkérezés.
    - Hát semmi szava sincs vallomásomra? - s Proticsán megragadja Veronka kezét. Ez visszalöki. - Van aranyom, van gyémántom. Ur vagyok, urnőmmé teszlek. Kell gyürü? Tizet füzök minden ujjadra. Kell arany? Beboritlak, megaranyozlak vele.
    - Honnan vette? - szólt majdnem önkénytelenül a reszkető leány.
    - Honnan? Kaptam az apámtól, aki éhen halt! Ástam a földből, éjjel a keresztuton, hol föllobbant a láng. Mit kérded? De van. Nem elég ez? Hát arra születtél te, hogy nyomoruságban fakuljanak el ragyogó bájaid? Hát arra való a drága gyöngy, hogy rejtve maradjon tenger iszapjában? Gyere, fölviszlek a napra, hol te is tündökölni fogsz.
    - Gábor, Gábor! - kiáltott a lány elhaló hangon; Proticsán forró lehelete, mely már egészen közelről érte, pirt kergetett arcára s elkábitotta, mint a holt tenger gőze a fölötte elrepülő madarat.
    A Gábor névre Proticsán szava, menése egyszerre megakadt, mint az orgyilkos tőre, mikor puha szövet alatt páncélinget talál. De csakhamar összeszedte magát s folytatá:
    - Kiabálhatsz Gáborod után, sem ég, sem föld nem fog többé kiáltásodra felelni, - s ördögi nevetésre torzultak husos ajkai. S ez a nevetés jobban illett oda, mint a szerelem kéjes reszketése, a szenvedély előtörő szavai, melyek ugy tódultak elő, mint egy állott mocsár bugyborékai.
    - Gábor, hol van Gábor?
    - Meghalt!
    - Hazudsz, alávaló kisértő.
    - Igaz, hazudok; de jobb volna neki, ha igazat mondanék, mert hazugságommal azt nyeri, hogy a halálnál is rosszabb állapotban van.
    - Mi történt vele? - a lány nyárfalevélként remegett, arca ólomszinü lett, szemei körül kékes karikák kezdtek mutatkozni. A szerelem volt neki minden ereje s most ez az erő elhagyni készült őt. Érezte, hogy Gábort valami bajnak kellett érnie, másképp ez a rettegett ember nem merte volna elhagyni zugát s egyszerre rávetni magát. Elhagyatottnak érezte magát. Déli nap verőfényéből egyszerre sötétségbe, hidegbe, magányba esett.
    - Ne kérdezd, hogy mi történt vele. Őt elveszitetted, mert ha él is, csak azért él, hogy minden nap készüljön a legrettenetesebb halálra. Ne törődjél vele, itt vagyok én, ifjan, szerelmesen, aki mindent megadok, amit ő igért s azonkivül még száz annyival megtetézem.
    - Soha! - a szegény leány kétségbeesett erőfeszitést tett, - inkább pusztuljak el nyomorultan, semhogy egyetlen csókja érintse szájamat. Még a sirgödör férgei is undorodva fordulnának el tőlem tisztább holttest felé, ha magával ölelkezném. Utállak, megvetlek, - tört ki a leány, - azt sugja valami itt a szivemben, hogy gazember vagy, aki minden bajunkat, boldogtalanságunkat okoztad s te vagy az, akinek fejére száll mindezekért az átok.
    - Mikor fejemre zuditod az átkot, ne feledd, hogy szivemben kinyilt a szerelem s ez a szerelem az oka mindennek. Jól van! Gazember vagyok s bevallom, hogy én loptam el Badár Petit, én tettem el láb alól Csobotot, én löktem a halálos veszedelembe Badár Gábort, mindezt csak azért, hogy elvehesselek, hogy el ne vehessenek. Most már nem kérek, most már fenyegetőzöm. Látod, hogy titkos hatalom van a kezeim közt; vigyázz! mert ha szép szóval nem, annak segitségével keritelek a kezem közé. De akkor jaj neked és jaj mindazoknak, akik hozzád tartoznak.
    Vas marokkal fogta a leány karját, miközben rekedt hangon fülébe hörögte fenyegetéseit.
    - Visszajövök még a feleletért; vigyázz, senkinek se szólj vallomásaimról; de reszkess hatalmamtól, ha elutasitasz. Gondold meg a dolgot.
    Vera bicsakló térdekkel az ajtóig jutott.
    E pillanatban valaki kopogtatott az ajtón. Vera kinyitotta s félig kilépett rajta.
    - Kérem, itt lakik Éjszaki Tihamér szinész ur? - kérdé egy női hang.
    E hang hallatára Proticsán elsápadt s térdei remegni kezdtek.
    - Mit tud Éjszaki Tihamérról? Az ég szerelmére, feleljen!
    - A szinháznál azt mondták, hogy egy veszett kutya megharapta. De én nem hittem s azért ide jöttem, a lakására.
    Proticsán gyorsan ágyához sietett s végig vetette magát rajta. Az idegen nő fölfogta a megtört Verát, ki az ajtónak esett, a léptek neszére fölemelte a fejét s szóla:
    - Talán ottbent van? Nem beszélhetnék vele? Nagyon sürgős és fontos beszélnivalóm van vele. Kisasszony, térjen magához.
    - Mit akar vele? Én a menyasszonya vagyok.
    - Én Csertán Kata vagyok. Éjszaki ur nem várta tegnap az öccsét?
    - Igen.
    - És nem érkezett meg?
    - Nem.
    - Ellopták. De nem tudom, miért.
    - Én sem tudtom.
    - Nem Éjszaki ur van odabent?
    - Nem.
    - Hát ki?
    - Proticsán Gergely.
    Proticsán talpra ugrott az ágyról. Kata egy ugrással a szobában termett, aztán visszafordulva, villámló szemekkel mérte végig Verát.
    - Aztán mit keresett a kisasszony ebben a szobában? - kérdé.
    - Kérem, az a mi szobánk, talán csak szabad oda belépnem?
    - Nem szabad, ha ez az ember benne van. Mert ő Proticsán, én pedig Csertán Kata vagyok. Ha ő test, én vagyok a lelke, ha ő lélek, csak az én testemben lakozhatik. Szeretője, mindene vagyok: aki más közelit hozzája, jaj annak. Ugy-e Gergely?
    Proticsán nem felelt. Betette az ajtót s Katával maradt. Vera pedig édesanyjához sietett, aki a kis hálószoba kanapéján szunditott.
    - Mama, mama! Siessünk Gáborért, Gáborhoz - ezzel rázta föl édesanyját.
    Kortynénak kellemes álmai lehettek, mert arca mosolygott. Bizonyosan azt álmodta, hogy szakácsné főzi konyhájában az ebédet s ő egész zavartalanul átadhatja magát az unalmas délelőtt élvezetének, mely, ugy látszik, nála az alvásból szokott állani.
    Vera rémült arca egyszerre kiüzte szemeiből a könnyü álmot.
    - Hát mi baja van Gábornak? - kérdé leányát.
    - Nagy bajban van. Hozzá kell mennünk. Látnom kell őt, beszélnem kell vele. Talán még meg lehet menteni.
    - De ki főz, ha mind a ketten elmegyünk? - kérdé Kortyné, akit jobban bántott az, hogy elaludta a levesföltevés idejét, mint Gábor minden homályosan és szaggatottan körvonalazott baja.
    - Óh anyám! - kiáltott Vera, - ne tépelődjünk sokat, hanem fussunk.
    - Hát fuss apádhoz a Makkhetesbe s vele igazitsd a dolgot. Pont tizenkét órakor itthon legyetek, mert tálalok. Nem szeretem, ha várakozni kell az ebéddel.
    Kortyné gondolatai határozottan az ebéd s nem Gábor körül forogtak. Vera sebtiben felöltözött s elsietett hazulról.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364821R
Webáruház készítés