Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Rákócza Richárd: Castro személyesen_EPUB

Rákócza Richárd: Castro személyesen_EPUB
1 390 Ft1390

Ebben a könyvben arra tettünk kísérletet, hogy megértsük a roppant ellentmondásos, nagytermészetű Castrót, és ez nem bizonyult könnyű feladatnak. Információk pedig bőséggel állnak rendelkezésre úgy Kubáról, mint annak vezetőjéről, aki született összeesküvőként, szónokként és politikusként életpályája elején levonta az életben maradáshoz szükséges két legfontosabb következtetést. Ezek: soha ne becsülj alá senkit, és soha ne bízz meg senkiben.
Castro személyes varázsa révén nagy neveket mondhatott barátjának a világ minden sarkából. Az Egyesült Államokból is. A mai rajongók legismertebbje a Comandante rendezője, Oliver Stone, de a diktátor részint barátai, részint a munkásságát elismerők, méltatók közt tudhatta a Száz év magány Nobel-díjas szerzőjét, a kolumbiai Gabriel García Márquezt, az ugyancsak világirodalmi pátriárkának számító Ernest Hemingwayt, Errol Flynnt, Steven Spielberget, Robert Merle-t, Jean-Paul Sartre-ot, Mario Vargas Llosát, José Saramagót, Jack Nicholsont, Naomi Campbellt, Noam Chomskyt, Robert Redfordot, Gérard Dépardieu-t, Jorge Semprunt, Octavio Pazt és (természetesen) Susan Sontagot - hogy csak néhány nevet ragadjunk ki találomra, a teljesség igénye nélkül. Igaz, a fentiek közt akadtak, akik később szembefordultak Castróval, ám így is szinte megválaszolhatatlan a zavarba ejtő kérdés: ugyan mit láttak, mit láthattak már kezdettől fogva ezek az emberek akár Castróban, akár a kubai forradalomban?
Utóbbiban mindenképp ott rejlett - ha nem is túlságosan hosszú ideig - egy szebb, egy fényesebb, egy emberibb, egy igazságosabb jövő ígérete. A kiábrándulás azonban, amelynek legkésőbb úgy 1962 körül, a jegyrendszer bevezetésével be kellett volna következnie, a legtöbb Castro-rajongónál halála napjáig váratott magára - és ez nem magyarázható mással, mint a Kuba sorsát meghatározó ember személyes varázsával, amely megkophatott ugyan, de el sohasem múlt. Ugyanaz következett be nála, mint bármilyen sztárnál: rajongói eltekintettek hibái fölött, míg tehették, egy részük pedig az után is eltekintett, amikor ez józan ésszel már lehetetlen volt. (Rákócza Richárd)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Castro, aki addig vagy simára borotvált arccal, vagy gigerli módon ceruzavékonyra nyírott bajusszal jelent meg, az őserdőben elhagyja a borotválkozást, ettől kezdve kizárólag a később védjegyévé vált szakállal mutatkozik. Ám a Sierra Maestra legendás időszakának nem ez a legfontosabb hozománya. Egyre szaporodtak a fegyveres akciók, s mind vészesebben ingott Batista alatt a trón.
    A lázadók nem várt és rendkívül hasznos segítséget kaptak a velük szimpatizáló amerikai sajtótól. 1957. február 17-én meglátogatja őket Herbert Matthews, s ennek eredményeként a New York Times címlapján találják magukat: a lap háromrészes sorozatot közöl róluk. Matthews antikommunistának állítja be Castrót, ami így, ebben a formában nem volt igaz - hiszen Raúl személyében legalább egy cégéres kommunista volt a csapatban -, s olyan embert lát benne, aki győzelme esetén majd helyreállítja a kubai alkotmányosságot.
    Az interjú elképesztő helyzetbe hozta a kubai juntát, amely tudathasadásos állapotba került. Egyfelől kőkeményen le kellett csapnia a militáns ellenzékre, másfelől folyamatosan demonstrálnia kellett, hogy nem is annyira diktatúra, az alkotmányosságnak inkább őre, mint felszámolója. Többek közt ez az oka, hogy Batista nem meri felszámolni a bírói függetlenséget; a bírók közt pedig jó néhányan torkig vannak már vele és a rendszerével is. Így történhet meg, hogy amikor elfogják Castro harcostársát, Frank Paíst, Manuel Urrutía bíró azzal az indoklással menti fel, hogy alkotmány nélküli helyzetben mindenkinek joga van ahhoz, hogy fegyveresen álljon ellent a juntának. Ennyit a Batista-diktatúra keménységéről. Urrutía a győztes forradalom után Kuba első elnöke lesz, rövid idő alatt azonban, mint a későbbiekben látni fogjuk, összerúgja a port Castróval és lemond.
    Még a Matthews-cikksorozatnál is nagyobb segítséget jelent, hogy rövidesen a CBS egy forgatócsoportja is megjelenik a gerillák táborában, s az amerikai tévéállomás rövidesen levetíti a The Rebels of the Sierra Maestra. The Story of the Jungle Fighters (A Sierra Maestra lázadói. A dzsungelharcosok története) című dokumentumfilmet. A nézők egy hihetetlenül magabiztos Castrót láthatnak, aki - minden angolságát összeszedve - többek közt a következőket nyilatkozza:
    „Megmondom én maguknak, mi történt. Batista úgy döntött, nem ismeri be, hogy képtelen legyőzni minket. Reméli, hogy amit erővel nem érhet el, azt elérheti a hazugságok erejével. Néha azt mondja, halott vagyok. Máskor azt, hogy senki nincs a Sierra Maestrában. De senkit nem enged idejönni a Sierra Maestrába. És ha katonák vesztik életüket a harcban, azt állítja, balesetben haltak meg. Hát jócskán kijutott a balesetekből itt a Sierra Maestrában a múlt hónapban.”
    Castro kitűnően szerepel. Jól mutat a képernyőn, igazi tévésztár. Határozottsága, önbizalma, humora teljes mértékben mellé állítja a tévénézőket, híre pedig megállíthatatlanul terjed. S noha az Egyesült Államok ebben az időben még kétkulacsos játékot játszik - a Pentagon inkább Batista rendszerét is támogatja, míg a State Department és a CIA az M-26-7-et -, egyre többen érzik úgy, hogy ez a bátor fiatalember az ő emberük. Castróék komolyabb fegyverszállítmányt kaptak a venezuelai kormánytól is: innen datálódik Havanna és Caracas jó kapcsolata, amely máig tart, dacára annak, hogy időközben hatalmasat változott úgy Castro, mint a venezuelai vezetés.
    1957 márciusában radikális diákok tesznek kísérletet a havannai elnöki palota elfoglalására. Esélyük körülbelül annyi, mint Castrónak volt a Moncadában. A hadsereg visszaveri a támadást, José Antonio Echeverria diákvezér holtan marad a küzdőtéren. Santiagóban állandósul az M-26-7 jelenléte, utcai harcok folynak. A városokban folyamatosak a tüntetések. Lassan, de biztosan eluralkodik az anarchia. Júliusban egy rajtaütés következtében Frank País életét veszíti.
    1958 késő tavaszán Batista úgy dönt, egyszer s mindenkorra leszámol a lázadókkal. Május 24-én a Függetlenségi Háború óta a legnagyobb volumenű hadművelet zajlik a szigetországban: az Operación Verano keretében tizenhét zászlóalj indul meg a dzsungelharcosok ellen. Ám a tévé képernyőjén kétségtelenül igen látványos felvonulás, a teherautók és dzsipek, az állig felfegyverzett katonák s az őket kísérő repülőgépek a gyakorlatban nem sok eredményt mutathatnak fel (annak ellenére, hogy a napalm legelső használatára nem a hatvanas évek Vietnamjában, hanem Kubában, 1958 forró és véres nyarán kerül sor). A teherautók, dzsipek gyakorta tengelyig merülnek a sárba az úttalan utakon, úgy kell őket kirángatni. Noha harminc nap alatt sikerül bekeríteni a lázadók főhadiszállását, a mélyen az őserdőbe nyomuló katonák a lázadó orvlövészek szabad prédái. Castro maga később pingpongozásnak nevezte az utána küldött katonák irtását, s kijelentette: csak arra kellett ügyelni, hogy mindig ott és akkor csapjanak le, amikor és ahol az ellenfél nem várja. Ennek következtében a Verano-művelet szétesett, Batista kénytelen volt elrendelni a visszavonulást. Az Egyesült Államok ebből azt a következtetést vonta le, hogy erre a lapra már végképp nem érdemes tenni. Washington megvonta a katonai segélyeket az egyre népszerűtlenebb juntától. Ezzel gyakorlatilag halálra is ítélte azt.
    Castro odafönn, a hegyekben tudomást szerzett ugyan erről a gesztusról, de egyáltalán nem értékelte. Norberto Fuentes kubai író könyvében feldolgozta azon 1989-es eseményeket, amelyek Castro több két főtisztje, köztük a legendás Arnaldo Ochoa tábornok kivégeztetéséhez vezettek. A műben megemlíti Castro nagy álmát: ő szeretett volna lenni az első, aki csapást mér a „jenkik” földjére. Ez a vágy állítólag a Sierra Maestrában csírázott ki benne, ahol is az ellene támadó Batista-csapatok amerikai fegyverzettel érkeztek, s amerikaiak voltak a gépek is, amelyek a lázadók hadállásait próbálták bombázni a dzsungelben. Fidel hat hónappal a győzelem előtt levelet küldött Celia Sáncheznek, azt követően, hogy Batista gépei lebombázták az M-26-7-tel kollaboráló helyi lakos, Mario Sariol házát. Úgy tűnik, Castro személyesen látta ezt a légitámadást, mert 1958. június 5-ei levele így szól: „Celia: miután láttam a rakétákat, amelyek becsapódtak Mario házába, megesküdtem, hogy az amerikaiak drágán meg fognak fizetni azért, amit művelnek. Ha ennek a háborúnak vége, számomra az eddiginél sokkal szélesebb és nagyobb háború következik, amit ellenük viselek majd. Rájöttem, ez lesz az én igazi végzetem.”
    Hiba volna azonban azt hinni, hogy kizárólag Mario Sariol házának elpusztítása váltotta ki az eszelős Amerika-ellenességet Fidelből, akit önmagán kívül már akkor sem érdekelt senki, legkevésbé egy szegény, ismeretlen paraszt halála a Sierra Maestrában - egy olyan paraszté, akihez hasonlókat nemsokára ő maga gyilkoltat halomra. Más, mélyebben - a kubai történelemben is - gyökeredző okai voltak annak a kimeríthetetlen gyűlöletnek, amelyet Kuba későbbi emblematikus alakja az Egyesült Államok és - félreértés ne legyen - az amerikaiak ellen érzett. Nem véletlen, hogy jóval később atommérnöknek taníttatta Moszkvában elsőszülöttjét, Fidelitót, akiről azt remélte, egy napon a kubai atomprogram atyjává válik. Miután a fia - holott 1982-ben azt találta nyilatkozni, már közel járnak az atombomba előállításához - képtelennek bizonyult arra, hogy a feladatot végrehajtsa (főleg mert eszközei szűkösek voltak), Castro egyszerűen kirúgta.
    1958 őszén a junta az utolsókat rúgta. Egymás után adták meg magukat a laktanyák, a városok érett gyümölcsökként hullottak a lázadók kezébe. Az amerikai apanázs híján a kubai hadsereg teljesen tehetetlennek bizonyult. Fidel Castro már novemberben a közeli győzelemről beszélt, december 27-ei, Guevarának küldött táviratában már el is könyvelte azt. Az ezt követő egy hét számtalan film témája lett: a luxushotelekben, kaszinókban óévet búcsúztató dúsgazdagok felkapják a fejüket az utcai puskaropogásra, odabenn folyik a pezsgő, pörögnek a rulettkerekek, odakünn folyik a vér, katonai gépjárművek rohannak, teljes a káosz, drámai jelenetek érik egymást, menekülés, halál, győzelem és eufória.

    *

    Felmerül a kérdés: ha Cienfuegos és Che Guevara egységei január harmadikán, délután érkeztek meg Havannába, akkor kivel lövöldöztek egymásra szilveszter éjszakáján Batista egységeinek végsőkig kitartó, utolsó emberei?
    A történet később nem sűrűn emlegetett mellékszálai közé tartozik, hogy Castro kiemelt figyelmet fordított arra, nehogy más ellenálló szervezet kaparintsa meg előlük Havannát. A fővárost mindenáron az M-26-7-nek kellett felszabadítania. Havannában természetesen évek óta aktívak voltak más mozgalmak is, mindenekelőtt a diákfelkelők, akik hatalmukban tartották az egyetemi campust és az elnöki palotát. A megszállók azonban nem hatódtak meg sikereiken, a diákokat rövid úton kiseperték pozícióikból, és magukat kiáltották ki kizárólagos győztesnek. A nép Cienfuegost ünnepelte; a már akkor is riasztó hírnevű Ernesto Guevara bölcsen meghúzódott a háttérben - pontosabban az általa elfoglalt kikötői erődben, a La Cabanában, melyet annyi könny és vér szennyez majd az elkövetkező időszakban.
    Az Egyesült Államok most nem habozott hetekig: 1959. január 7-én elismerte az új kormányt, melynek élén az Amerika-barát José Miro Cardona állt - kerek egy hónapig, mikor is Castro átvette ezt a hivatalt. A politikai pártok betiltása után az új hatalomnak gondja volt arra, hogy csapást mérjen a szerencsejátékra és a prostitúcióra, vagyis arra a két intézményre, amely az idegenforgalmi vonzerő gerincét alkotta, és rendkívül komoly pénzt hozott az államkasszának. Utóbbi pedig nagyon rászorult volna a feltöltésre, mivel Batista és környezete szinte teljesen kiürítette azt.
    Fulgencio Batistának a meneküléssel leáldozott. Kuba első embere 1959. január elsején épp csak koccinthatott rokonaival-barátaival, aztán szedelőzködnie kellett. Gépe hajnali három órakor szállt fel a Camp Colombiától, és a dominikai Ciudad Trujillo felé vette az irányt. A tömeg diadalittas mámorban ünnepelte a Havannába bevonuló katonákat, élükön Camilo Cienfuegosszal, aki a következő szilvesztert már nem éri meg: ő lesz a Castro-rendszer első halálos áldozata.
    Batista gépén kívül még jó néhány különjárat indult azon a hajnalon a kubai repülőterekről Miamiba, New Yorkba, New Orleansbe és Jacksonville-be. Batista fivére, Panchín, Havanna kományzója néhány órával később menekült. Távoztak a gengszterek is, élükön a halálosan beteg Meyer Lanskyval. Batista a Dominikai Köztársaságból Portugáliába távozott. Az Egyesült Államok sohasem engedte be a területére. 1964-ben röppentek fel olyan hírek, hogy esetleg vízumot kap; a State Department szükségét érezte, hogy azonnal cáfolja a pletykákat. Amerikának nagyon nem hiányzott azokban az években, hogy a gengszterismeretségeiről elhíresült egykori szövetségesnek menedéket nyújtson. Batista erre nem is nagyon szorult rá. Negyvenmillió dollárral távozott a hatalomból, s hol a korábban Horthynak is otthont adó Estorilban, hol Madeirán nyaralgatott. Többször igyekezett magára felhívni a figyelmet - még 1959 márciusában telerikoltozta a világot, hogy Castro már a Sierra Maestrában szovjet zsoldban volt, majd azt állította a Miami Herald tudósítójának, hogy a havannai rendszer meg akarja őt gyilkoltatni -, ez azonban már nem sikerült. Batista neve a dél-amerikai katonai rémuralom szinonimájává vált, s noha a kép árnyaltabb ennél, kétségtelen, hogy az egykori gyorsíró őrmester többszörösen megbukott a történelem nagy vizsgáin. A halál 1973. augusztus 6-án érte a spanyolországi Guadalminában.
    Kuba szovjetizálása jóval keményebb diónak bizonyult, mint bármely más országé, és hosszabb ideig is tartott. Míg a kelet-európai megszállt országokban legkésőbb 1948-1949-re, tehát három-négy éven belül befejezett tény volt a sztálinista rémuralom csúcsra járatása, Kubáról csak a hatvanas évek végén lehetett elmondani, hogy betagozódott a szocialista világrendszerbe - és még akkor sem teljesen.
    Az eredeti kubai kommunista párt 1925. augusztus 16-án, még Castro születése előtt jött létre Havannában, saját szempontjából egyáltalán nem a legkedvezőbb időszakban. Ekkor ugyanis Machado uralkodott, aki vaskézzel fojtotta el a neki nem tetsző szervezkedéseket, másrészt az akkor felfelé ívelő gazdaság sem kedvezett a szélsőbaloldaliság eszméjének. A párt létszáma még a száz főt sem érte el, ráadásul a jelentéktelen csoportosulás frakciókra szakadt: voltak köztük martísták, radikális értelmiségiek, szakszervezeti vezetők, valamint sztálinisták, akik java része a kelet-európai emigráció soraiból került ki. Machado a vezetőség több tagját emigrációba kényszerítette, ám nem érte be ennyivel: Juan Antonio Mellát Mexikóban kubai halálosztagok gyilkolták meg 1929-ben a nyílt utcán, másokat pedig kivittek a nyílt tengerre, és ott cápák elé vetették őket. Rendőrterror és bebörtönzés lett az osztályrészük az első Batista-féle uralom kezdetén is. A párt 1935-ben lemondott a szovjethatalom megteremtéséről, s a kubai politikai-gazdasági légkör konszolidálódásával párhuzamosan demokratikus álorcát öltött. Az 1939-es választásokon Kommunista Forradalmi Unió néven hat mandátumhoz jutottak. Később választási megfontolásokból felvette a Szocialista Néppárt nevet, mert vezetői belátták: Kubában a kommunista jelző annyira rosszul cseng, hogy ilyen névvel az életben nem lesz keresnivalójuk. Batista két vezetőjüket emelte be a kormányba, igaz, csak tárca nélküli miniszteri rangban - ennél magasabbra 1959-ig nem voltak képesek jutni. A Szocialista Néppárt politikai pályafutása kezdetétől kritizálta Castrót, annak dacára, hogy kommunisták és kommunista szimpatizánsok - bár meghatározó szerephez Raúl kivételével semmiképp nem jutottak - voltak az M-26-7-ben is. Megnyilvánulásaikat érthető módon korlátozta Castro: egy kommunista társaság aligha remélhette volna, hogy a CIA pénzén megdönti Batistát, nem beszélve arról, hogy a kommunisták balszárnya folyamatos merényleteket, terrorcselekményeket követett el Batista uralma idején, rettegésben tartva az embereket, akik gyűlölték őket.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633984468
Webáruház készítés