Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Potori Gréta Vándornak született fantasy EPUB e-könyv

Potori Gréta Vándornak született fantasy EPUB e-könyv
1 490 Ft1490
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Daisy nem túl finoman lökte le Jason - t a fotelből, és mikor a földön voltak ott karmolta és rúgta, ahol érte. A fiú sem hagyta magát, és látszólag cseppet sem igyekeztek, hogy ne tegyenek kárt egymásban. Walter időközben odalépett mellém, és látva az ijedt arcomat gyorsan megnyugtatott.
    - Nyugalom, soha nem tennének kárt egymásban, nem is tudnak, mindennaposak köztük ezek a civódások.
    - Civódások? – kérdeztem méltatlankodva a megfogalmazás enyheségtől, miközben Daisy éppen nekiállt kitörni Jason karját. A fiú izmai megfeszültek, és láttam, rajta a visszafogott rőt… tényleg nem bántaná Daisy – t. Tényleg csak szórakozik.
    - A szokásoshoz képest Daisy visszafogottabb. Láthatóan igyekszik jó benyomást kelteni benned. – jegyezte meg. Továbbra is fél mosollyal nézte a verekedőket. Most Jason állt jobban, aki ezt ki is használta. Nagyot lökött a lányon, és ő odébb gurult. A fiú diadalittasan pattant föl, és ellenfele után vetődött, amikor Walter elé állt.
    - Most már elég lesz. – jelentette ki szigorúan.
    Daisy-hez siettem. Letérdeltem mellé.
    - Jól vagy? – kérdeztem aggódva.
    - Kutya bajom – mondta, és leporolta a nadrágját, miközben feltápászkodott. Fintorogva nézett Jasonra.
    - Eltépted a blúzom. – közölte durcásan. Valóban, Daisy blúza cafatokban lógott jobb válláról, bár alatta sebnek, vagy karmolásnak nyoma sem volt.
    - Ugyan, Daisy, nézd a karom. – mondta a fiú, és bizonyítékként tartotta föl erős karját. – megharaptál.
    - Nem volt más választásom, ki akartad tépni a hajamat. – közölte a lány. eddigre már a fognyomok el is tűntek Jason bőrén. Semmi nem utalt rá, hogy ott voltak. Jason morgott, majd ránk ügyet sem vetve kisétált a konyha felé. Daisy ránk villantott egy mosolyt, és követte a fiút, a húgával együtt.
    - Nem nézné ki belőlük az ember, hogy az egyikük tizenhat, a másikuk tizenhét éves. Ugye? – kérdezte Walter.
    - Hát nem igazán. – vallottam be.
    - Nézd el nekik, a vándorok harcosok, ők pedig nem sokára elérik azt a kort, hogy harcba szálljanak a démonok ellen. Addig úgy érzik magukat, mint a pórázra fogott harci kutyák, és sokkal ingerlékenyebbek. Egymáson vezetik le a feszültséget. hiába sugárzik róla más, Daisy nagyon erős, és komoly ellenfél. – mondta Walter.
    - De Jason jobb. – jegyeztem meg kelletlenül, nem esett jól elismerni.
    - Jason sokunknál sokkal jobb. – jegyezte meg a fiú.
    - Marcy - nál is? – kérdeztem kíváncsian.
    - Marcy első osztályú harcos, de Jason még őt is fölülmúlja. – mosolyodott el puhán Walter.
    - Marcy idősebb nálatok? – ámultam. Marcy tipikusan kortalan ember, azaz vándor volt. Olyan lány, akin nem látszik meg az idő, mert száz évesen is szépség ideál lesz. Hosszú vörös haj, és nagy zöld szemek, törékeny fehér bőr, enyhén szeplős arc, és gyönyörű alak.
    - Marcy már elmúlt tizennyolc. – nevetett Walter. Mintha olvasott volna gondolataimban. – Nem tűnik annyinak, mi? – kérdezte. – előttünk tizennyolc éves korunkban nyílik meg a világ. Akkor számítunk nagykorúnak, mert tizennyolctól huszonegy éves korunkig egy mester mellé szegődve műveljük ki a képességeinket, már akié olyan. Marcyé pedig nem.
    - Hát nem. – sóhajtottam, ezt sem esett jól elismerni.
    - Vacsoraaa! – kiáltott Joyce a konyhából.
    Meglepetésemre Daisy és Jason még csak meg sem próbálták elrejteni verekedésük nyomait, mikor kimentek, Joyce hangján pedig szemernyi düh sem hallatszott.
    A konyha jobb oldalt a negyedik ajtó volt, és nekem egyre inkább kezdett úgy tűnni, hogy az egész ház a vándoroké. A folyosón nem csak keresztek váltották egymást, hanem sok helyre fémet tettek, vagy ezüst küszöböt.
    Walter ismét, mintha olvasott volna a gondolataimban. –
    - A tündérek, és a vérfarkasok ellen vannak. – világosított fel - a menedékünket minden faj elől jogunkban áll védeni.
    - És a suttogók ellen mi jó? – kérdeztem, ahogy eszembe jutott Amy.
    - Ó, ellenük csak az elménk van, ahogy az álmodók ellen is. – mondta. - És ezért ellenük képzettnek kell lenni…
    Ekkor értünk oda ahhoz az ajtóhoz, amin nagyszerű illatok szűrődtek ki. A gyomrom egyszerre görcsbe rándult, ahogy eszembe jutott, mióta nem ettem. A konyha is nagyon barátságos szoba volt. Fehér, piros mintás csempével volt kirakva. És ugyanolyan meleg, otthonos sárga megvilágítása volt, mint a többi helységnek.
    - Van étkező is, természetesen, ha inkább oda akarnál menni. – jegyezte meg Walter, láthatóan aggódva, hogy nekem nem felel meg valami. –Mi mindig itt szoktunk enni.
    - Nem, nem, ez a hely…. tökéletes – sóhajtottam.
    Walter elmosolyodott. Látszólag megkönnyebbült, hogy tetszett nekem ez a szoba, és ez a szememben csak még vonzóbbá tette. Figyelmes volt.
    Joyce meleg szendvicseket készített gombakrémmel. A tetején arany barnára pirult a sajt, az illata finom volt, ráadásul eltekintve attól, hogy még az íze is pompásnak tűnt, meleg, és omlós volt. Megjegyeztem magamban, hogy ezt a finom vacsorát még meghálálom Joyce – nak.
    - Szóval – kérdeztem, miután lenyeltem az első szendvics utolsó darabját, és elvettem egy másikat a megrakott tálról – a vándorok meleg szendvicset esznek vacsorára? – az átélt dolgok után elég meglepőnek tűnt, hogy e téren ők is ugyan olyanok, mint a normális emberek. Ha egyáltalán vannak olyanok. Az ember ebben sosem lehet elég biztos.
    - Nem mindig… - kezdte Walter, azonban Jason közbeszólt.
    - Csak akkor, ha éppen kifogytunk az isteni mannából.
    Gracey kuncogva vadul bólogatott. Daisy elmosolyodott, és Walter a fejét fogta.
    - Mikor nőtök már föl? – érdeklődött.
    - Csak utánad. – adta meg az elsőbbséget Jas.
    Elmosolyodtam. Összeszokott társaságnak tűntek. Joyce volt az egyetlen, aki nem díjazta a viccet és anyaiasan fejbe vágta Jason - t egy fakanállal. A tűzhelyen már a másnapi ebéd fortyogott, újabb adag finom illattal töltve be a konyhát.
    - Joyce jobb szakács, mint harcos. – súgta Wal.
    - Méreteiből adódóan. – jegyezte meg Jason.
    - Jas, hagyd már abba. Nagyon be akarsz vágódni Hayde előtt? – kérdezte Gracey.
    - Gracelynn, azt hiszem itt az ideje, hogy elmenj lefeküdni. – szólt Jason.
    - Már tizenkét éves vagyok, akkor megyek aludni, amikor akarok. – jelentette ki Gracey. – mondd meg neki Wal!
    - Attól tartok, hogy most az egyszer igaza van. – csóválta a fejét Walter. – mindjárt tizenegy óra, elszállt az idő.
    - Gyere Gracey. – vezette ki a szobából Daisy a húgát.
    Mivel Joyce éppen a kamrában pakolászott, és így egy ideig magunkra maradtunk, csöndben ettünk.
    - Még nem mondtad el, hogy miért vagytok ilyen kevesen. – emlékeztettem Waltert, aki most gyorsan felelt, hogy megelőzze Jason - t, mert a fiú éppen nyitotta a száját, hogy egy újabb nem kívánatos megjegyzést szúrjon közbe.
    - A felnőttek, és az idősebbek tanácsülésre utaztak Wales- be. Csak a kiskorúakat hagyták hátra.
    - De azt mondtad, hogy Marcy– már elmúlt tizennyolc. - emlékeztettem Waltert – , és Joyce?
    - Joyce egy tanácsülésre sem megy el – felelt a fiú – Marcyt pedig azért hagyták hátra, hogy legyen ki vigyázzon ránk, és a menedékre.
    - Nem kell ránk vigyázni – sziszegte Jason
    - Hát persze, hogy nem. – bólintott Wal – és Marcy is ahelyett, hogy örülne, hogy ilyen jelentőségteljes feladatot kapott ilyen fiatal létére, inkább dühös, amiért nem mehetett el.
    - Rátok? –hüledeztem – de hát ti nem tehettek róla!
    - Ugyan, Marcy érzései senkit nem érdekelnek. – legyintett Jason. – minket is el kellett volna vigyenek. A mostani helyzetben igazán a segítségükre lehetnénk.
    Walter figyelmeztetően nézett Jason - ra, de elkésett.
    - Milyen helyzetben? – kérdeztem kíváncsian.
    A fiúk szerencséjére ekkor ért vissza Daisy, és elfoglalta a helyét Walter és köztem. Vidor arckifejezéssel harapott bele egy szendvicsbe, mielőtt beszélgetésbe elegyedett volna velem.
    - Joyce egyszerűen született tehetség. –áradozott – ha egy sütivel, vagy egy csirkecombbal ölni lehetne, biztosan ő volna a legjobb harcos.
    Készségesen bólogattam, de Daisy további fecsegését már nem hallottam, mert lekötötte a figyelmemet Walter és Jason halk, és indulatos szóváltása.
    - Ezt azonnal hagyd abba, Jason, értetted? – kérdezte Walter
    - Rendben – emelte fel megadóan a kezét Jason – De azt hittem, hogy jó szamaritánust játszunk, és mindent azonnal elmondunk.
    - De azért ráijeszteni nem kell. – mondta Walter dühösen.
    - Ó hagyd már…
    - Hayden? – szólt Daisy, és kizökkentett a hallgatózásból. Gyorsan rábólintott bár nem volt benne egészen biztos, hogy mire.
    - Tényleg hiszel a szuperszonikus repülő kecskékben? – kérdezte hüledezve a lelkesen lány.
    - Mi? Dehogy! –megesküdtem magamban, hogy soha többé nem felelek olyan kérdésre, amit nem hallottam.
    - Én hittem… bár akkor még csak hét éves voltam… És akkor jött az a fiú, kinevetett és bizonygatta, hogy nem léteznek - mondta. Csak most jöttem rá, hogy valószínűleg Jasonról beszél. Szemem sarkából a fiúkra sandítottam, de addigra már nem veszekedtek, hanem dobótőrökről tárgyaltak elmélyülten.
    Gyorsan visszafordultam a másik lányhoz, nehogy megismétlődjön az előző eset. Daisy igencsak beszédes lánynak tűnt, és úgy döntöttem, hogy tőle szerzem meg a szükséges információkat.
    - Daisy. – mondtam, és reméltem, hogy nem bántottam meg a lányt túlzottan azzal, hogy félbeszakítottam.
    - Igen? – kérdezte az, és nem sértődött meg amiért félbeszakították az új íjáról való áradozását.
    - Mi történt, amiért tanácsülést hívtak össze? – kérdeztem.
    - Hát… - hajolt közelebb Daisy – mondják, hogy valaki gyilkosságokat követ el. Az áldozatok legtöbbször nem emberek, de néha egy - egy ártatlan is közéjük kerül. Az illető a Pokol Hercegének mondja magát. – megvetően begyeztette le az ajkát.
    - A Pokol Hercege… - suttogtam, aztán hirtelen eszembe jutott minden – ezt a nevet hallottam ma a vonaton. Az a fiú, vagyis inkább az a kis démon mondta…
    - Kis démon? – kérdezte hitetlenkedve – találkoztál egy kis démonnal?
    - Nem találkoztam, találkoztunk. Amy is velem volt. Leszúrta a démont. – mondtam.
    - Aha. Szóval ezért volt rajtad az a seb. – amikor ezt mondta végighúzta a mutatóujját a nyakán. Amy… - a hangja lemondó volt. – annál a lánynál bunkóbbat még nem hordott hátán a föld.
    - Háát… - igyekeztem nem bántó lenni – tudod azért a fiúkiadása még rajta is túltesz. – Jason felé sandítottam.
    Daisy felnevetett. Olyan volt, mintha egy vödörnyi gyöngy gurulna szét a padlón. A szép lányoknak ezek szerint még a nevetése is szép.
    - Hát – mondta, mikor abba hagyta a nevetést – általában ilyen, de ha harcra kerül sor mindig megvédi azokat akik fontosak neki.
    - Nem arról volt szó, hogy nem harcolhattok? – lepődtem meg
    - Á, csak a hadjáratokban, ami néha elő is fordul. A mindennapi életben nagyon sokszor, úgymond naponta kerül sor démonokkal való összetűzésre. – elhúzta a száját.
    - És nem félsz?
    - Nem. Én erre születtem, ez a dolgom a világban. És ha meghalok, azon a helyen, ahol a vérem kicsordul fa fog nőni. És hozzájárul a föld életéhez. A testemet pedig elégetik, a hamvaimat szétszórják, és a levegőben, a földben, és a vízben élnek tovább. - Megborzongtam, hogy lehet ilyenre gondolni, hogy lehet tizenhat évesen a halált tervezgetni?
    - Ez a sorsunk. – válaszolta meg kimondatlan kérdésemet Daisy és egykedvűen vállat vont.
    Daisy kétség kívül ismerőseim legbeszédesebbike volt, és semmiről sem esett nehezére csacsogni. Időnként bólintottam egyet, vagy egy igent is beletűztem a mondandójába, de ritmusos beszédmódja altatódalként segítette egyre inkább leragadó szememet, és éreztem, hogy nemcsak hogy már nem tudok odafigyelni rá, de a szavai is összemosódnak és beleszövődnek az álomba, amelyet láttam. Nem akartam elterülni a széken, ott ahol voltam, és elaludni a szemük láttára. Az alvás egy kiszolgáltatott helyzet, hiszen az embernek folyhat közben a nyála, beszélhet álmában, horkolhat, csámcsoghat, vagy alhat nevetségesen. Szorult helyzetben voltam, és döntenem kellett. Az álom egyre hívogatóbb volt, békével, és nyugalommal kecsegtetett a hosszú és nehéz nap után. E kínos krízisből végül Walter mentett ki.
    - Daisy, Hayden mindjárt elalszik. – mondta – szerintem engedjük el lefeküdni.
    - Ó – mondta megilletődötten. Hallatszott, hogy zavarban van. – hát persze, menj csak, miért nem szóltál?
    - Semmi baj – mondtam, vagy inkább már csak nyöszörögtem, mert a következő másodpercben ásítottam.
    - Felkísérlek a szobádba. – mondta Daisy.
    Fáradtan tápászkodtam fel a székről, és igyekeztem arra összpontosítani, hogy ne essek el, amikor még egy az enyémnél is nyűgösebb hang szólalt meg az ajtóban:
    - Isy! Félek. – mondta Gracey, aki álmosan, szemét dörzsölgetve állt az ajtóban, kék- fehér csíkos pizsamában, és egy plüssmacival a kezében. Elég elveszettnek tűnt. Daisy kérdőn nézett ránk.
    - Menj csak. – mondtam, és úgy éreztem, legszívesebben én kísérném fel a kótyagos Grace –t. Alig négy évvel lehetett fiatalabb nálam, mégis anyai érzéseket keltett bennem. Fura. – egyedül is oda találok.
    - Azt kétlem. – mosolyodott el Walter barátságosan. – majd én oda vezetlek.
    - Na igen – mondta Jason – ahogy kinéz, szerintem a lépcsőfordulóban aludna el.
    Igyekeztem dühösen nézni rá, de már erre sem futotta, így hát beértem egy vállrándítással, és tűrtem, vagyis inkább repeső szívvel fogadtam, hogy Walter belém karol, és óvatos de határozott mozdulatokkal kiterel az ajtón.
    - Jó éjt! – kiáltott utánunk gonoszan Jason.
    Walter végigvezetett a folyosón, és mire a nappalihoz értünk, még éppen elcsíptem a lépcsőn felfelé haladó Daisy és Gracey látványát. Daisy lehajolt a húgához, kezét a vállán nyugtatta, és fojtott hangon arról faggatta, hogy mitől ijedt meg. Gracey válaszát már nem tudtam kivenni. Egyre laposabbakat pislogtam, ahogy Walter eltámogatott a lépcsőig. A lépcsőn pedig, el kellett ismernem, hogy Jason - nak igaza volt, vagyis nem teljesen. Azt hiszem, hogy már a legalsó lépcsőfokon el tudtam volna terülni, csak végre alhassak egy kicsit. Walter türelme azonban végtelennek bizonyult, és olyan gyakorlott mozdulatokkal terelt fölfelé a lépcsőn, és kapta el karomat, valahányszor el akartam esni, mintha gyakran kísérgetne félholt, vagy legalábbis részeg lányokat. Reméltem, hogy nem így van. Közben beszélt hozzám, halk, duruzsoló hangon, és most elkaptam egy mondatot.
    - Ez egyébkén majdnem minden este így megy. Gracelynn fél a sötétben, ami tekintve, hogy démonvadász lesz, és hogy már több démonnal is végzett elég furcsa. – mondta.
    - Nem az – keltem a védelmére – démonvadászat ide vagy oda, Gracey még csak egy kislány. Tizenkét éves koromban még én is féltem a sötétben.
    - Ez igaz. – mondta – végül is csak egy kislány.
    Bólintottam, majd botladozva indultam el a folyosón, ami elénk tárult. A lépcsőhöz át kellett vágni még két folyosón, és mire odáig elértünk én már jóformán nem is néztem fel, csak csukott szemmel, mint egy alvajáró hagytam, hogy Walter vezessen. Ezen a lépcsőn már még lassabban éretünk fel, mivel én jóformán vánszorogtam. Aztán újabb folyosókon keringtünk, majd egy újabb lépcsőn mentünk fel. Aztán még egyen, mígnem elértük a tetőtéri folyosót. Hallottam, hogy Walter arról beszél, hogy a tetőtériben találhatóak a hálószobák. A lábam időnként bele akadt a szőnyegbe a padlón, s valódi megváltás volt, hogy Walter kinyitja az egyik szoba ajtaját, és betessékelt rajta. Nagy nehezen rávettem magam, hogy kinyissam a szememet. Megérte. Walter abban a pillanatban kapcsolta fel a lámpát. A szoba gyönyörű volt, és éppen nekem való. Halvány, baba kékre festett falai, és fehér függönyei voltak. Körben bambusz színű bútorok, és még egy hintaszék is. Az ágy egy kényelmes, nem túl keskeny darab, az egyik sarokba tolva ált, halványkék, virágos ágyneművel megvetve. Egy picike íróasztal is volt a szobában, és egy ajtó, ami nyilván egy kicsi, de saját fürdőszobához vezethet. A falra volt néhány csodaszép tájkép akasztva, és az ágy fölött, a falon egy aprócska álomfogó lógott.
    - Ez működik? – kérdeztem, mire Walter vállat vont.
    - Álmodók készítik őket és adják mindenkinek. Általában hatásosak. – mondta.
    - Ez a szoba csodaszép – mondtam elbűvölten, mire ő csak mosolygott, és az ágyhoz támogatott. Az ablak előtt egy delfines szélcsengő volt.
    - Joyce fölhozta a csomagodat. Azt hiszem, kipakolt a szekrényedbe. – mondta.
    - Ez nagyon kedves volt tőle. – nyögtem erőtlenül.
    - Akkor én megyek is – mondta.
    - Köszönöm, hogy felkísértél – feleltem – azt hiszem, hogy nélküled tényleg a lépcsőfordulóban kötöttem volna ki.
    Még angyalibban mosolyodott el. – Itt van a szomszédban a szobám. Ha bármi baj van, csak szólj, és segítek. – mondta kedvesen.
    - Jó éjt! – kiáltottam utána. Kedves volt tőle, hogy felajánlotta a segítségét, de jelenleg elborzadtam, ha arra gondoltam, hogy esetleg felébresztem mély álmából.
    - Álmodj szépeket! – szólt hátra a fiú, és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
    Elgondolkodtam. legszívesebben azonnal aludtam volna, de elég mocskos voltam, és egy kicsit véres. Talán mégsem olyan elvetendő gondolat egy forró zuhany. Úgyhogy kivettem az egyik szekrényből egy gondosan kikészített törölközőt, és beléptem a kis fürdőszobába. Ugyanolyan árnyalatú volt a csempe, minta a festék a szobában. Levettem véres ujjatlanomat, és magamra engedtem a meleg vizet. Még százszor jobban esett, mint gondoltam. A meleg víz nemcsak a koszt mosta le rólam, hanem a nap fáradalmait, és félelmeit is. Úgy éreztem, megújulok. A kis tükör párás volt, amikor kiléptem a zuhany alól, ezért végig húztam rajta a tenyeremet. Amint láthatóvá vált az arcom megerősítést nyertem róla, hogy ez a nap nagyon megviselt. A szemeim alatt vastag lila karikák húzódtak, a szemem be volt dagadva a fáradtságtól, az arcom barázdás volt, a bőröm fakó, a szám színtelen. Egyszóval igencsak nyúzott volt a külsőm. Őszintén a belsőm is. Kislattyogtam a fogkefémért, majd visszatértem, és alaposan megdörzsöltem a fogaim. Ezután felvettem egy rövid ujjú pólót, és egy rövidnadrágot pizsama gyanánt. A hajamban végighúztam a fésűt, és csináltam egy laza „alvós” copfot. Ezután minden további nélkül holtfáradtan dőltem az ágyba. Olyan kényelmes volt. A takaró, és a párnák pihe puhák, de a matrac egy fokkal keményebb, ahogy szeretem. Fáradt voltam. Nagyon fáradt. Így jóformán még le sem csuktam a szemem, és máris álmodtam. Még gyorsan elmondtam egy esti imát, aztán becsuktam a szemem, és hagytam, hogy magába szívjon a csábító, fekete mélység.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988503
Webáruház készítés