Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Polgár Ernő: Az istenek szigete_EPUB

Polgár Ernő: Az istenek szigete_EPUB
1 090 Ft1090

Polgár Ernő így mutatja be könyvét:
Az istenek szigete: Bali. Óceánoktól ölelt parányi Éden. Ahová visszatérek, a világot teremtő Isten színe elé. Az Alkotó, befejezvén művét a Csendes- és az Indiai-óceán között fekvő elíziumi mezőkön pihen az üdvözültek árnyai között, szerettei körében.
Mindig, amikor családi fényképeket nézegettem, melyek sárgák és élettelenek voltak, mint a földre hullott őszi levelek, a gyermekkor és a múlt szereplői oly távolinak látszottak a megállíthatatlan időben, mint a nyugvó nap a horizont mögött. Álarc takart el mindent: a szereplőket, a díszleteket, a jelmezeket, az emlékeket, önmagamat.
Csak a tudattalan őrizte titkaim, mint a hold a fényt, amikor a nap már pihenni tért a látóhatár peremén.
A poros kulisszák között, a múlt színpadán az alvilágból Thanatosz szállt mindig elő, fivérével Hüpnosszal: megtörte felmenőim lelkét, s ahogy az ógörögök vélték: teleitta magát vérükkel.
Thanatosz, Hüpnosz szeme láttára már ötéves koromban elhurcolta anyámat, a kitelepítések idején, a kényszerlakóhelyül kijelölt falucska templomából, de még nem tartotta magánál.
A megrázkódtatás után aztán egész életemben úton voltam, hogy Istent újból megtaláljam. Hiszen ő, amikor tehette, magához ölelt gyakran, s családom tagjait jóságának palástjával melengette.
De a XX. századi fényképek némák maradtak, hiába rendezgettem őket. A színfalak mögül nem léptek elő a szereplők, akiket a végzet, mint a meghaló és újjászülető hold mind utolért.
A gyermekkor fényes deszkáin álltam egyedül. Nem peregtek az események.
Az élők birodalmában, ami előttünk van: titokzatos, amit magunk mögött hagytunk: áthatolhatatlan esőerdő. S ha a gyermekkor tisztására mégis visszatalálunk, a múlt fénye járja át az erdőt, mely fákkal, virágokkal, tündérekkel, démonokkal, jóságos lényekkel és ragadozókkal teli. Folyók, vizek, égbe törő csúcsok és mély szakadékok között, mint itt, az istenek szigetén, ahol képzeletemben peregtek le napkeltétől napnyugtáig azok a jelenetek, melyeket ab initio naplómba írtam, és kötetbe zártam.
Végtelen bolyongás közepette a nagyvilágban.
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Kováts szorongást keltő, ködkürtre, basszus orgonasípokra emlékeztető hangokat hallucinált. Valahol távol börtönőrök vasajtókat csapkodtak. Lépéseik messziről hallatszottak. Három elítélt és egy civil ruhás férfi, Kováts álltak terpeszállásban a falnál egy cellában. Szemük be volt kötve, kezükre bilincs nehezedett. A börtönudvaron ávósok masíroztak, katonai vezényszavak hallatszottak. Néhány egyenruhás az akasztófát javítgatta, szögelték az állványzatot.
    Egy őrmester lépett be a cellába.
    - Na, tudóskáim, vége a magánynak! Kezeket a falhoz! - mondta, és motozni kezdte az elítélteket. - Annyi már itt a politikai, hogy lehetetlen őket külön tartani. Aztán csak fülelhetek, hogy mit fecserésznek, szervezkednek! - morgott magában, majd kiment. Kattant a zár, kívülről kulcsra zárta az ajtót.
    - Mekkora félreértés! Irgalmas isten! - szólalt meg Szentvári.
    - Tapogatóznak a semmiben! Kihez van szerencsém? - kérdezte Kováts.
    - Dr. Szentvári Emil.
    Kováts meglepődve Szentvári felé fordult.
    - Az akadémikus? - kérdezte.
    - Igen. S ön?
    - Dr. Kováts Béla.
    Szentvári a kezét nyújtotta, és úgy kérdezte.
    - Kováts?
    - A mérnök, professzor úr.
    - Édes fiam, ezek mind elvetemült fickók! Azt hiszik, valamennyien bűnözők vagyunk!... Ki vezette a kihallgatásod?
    - Főhadnagy.
    - Engem egy hadnagy gyötört.
    - Az enyém is az volt, de előléptették.
    - Hogy néz ki?
    - Nem intellektuális.
    - Dörzsölt?
    - Nem mondanám.
    - Finoman beszél?
    - Dehogy.
    - Fiatal?
    - Huszonhat, harminc. Miért?
    - Ugyanarról a személyről beszélünk, s ennek oka van.
    - Mi?
    - Ugyanazt akarják tőlünk!
    - A fizikai megsemmisítést?
    - Lehet. A cellámban egész nap ezen tépelődöm. Elhurcolnak sok embert, de hogy bennünket miért tartanak fogva: nem tudom. Félek, nagyon félek.
    - Amikor kínoztak - sóhajtott Kováts -, belépett valaki, jelentést kért, és csak azt ismételgette: ami csak belefér!
    - Péter Gábor volt! - felelte Szentvári. - Ez a szavajárása. A napokban éppen emlegettük.
    - Kivel tudsz te itt beszélgetni, Emil? - kérdezte meglepődve Kováts.
    - Hónapok óta összefolynak a napok. Csak fekszem, alszom, kimegyek. Te is kimehetsz. Tudod, nincsenek ajtók, falak, hogy jól szemmel tarthassanak minket. De az őrök sokszor kimenekülnek: fölkavarodik a gyomruk.
    - Mit tudtál meg?
    - Például azt, hogy akiről beszéltél: ő a rettegett Péter Gábor.
    - Mit akarhat tőlünk? Péter Gábor személyesen foglalkozik velünk.
    - Ez a gyanús nekem is. Mondtam is dr. Patachich Tihamér volt vezérkari tábornoknak. Vele is a reteráton beszélgettem.
    - Ismerem a munkáit.
    - Akkor ismerkedj meg velem is! - szólalt meg Patachich. Kezet fogtak. Patachich folytatta. - Minden nagyvállalattól elvisznek néhány embert, hogy megfélemlítsék a többit.
    - Ha kivonják a szakembereket a tudományos munkából, csak gyengül az ország szellemi kapacitása - jegyezte meg Kováts.
    - Halmányi akadémikusnak is ez a véleménye - mondta Szentvári.
    - Ő is itt van? - kérdezte Kováts.
    - Igen. Szervusz - fogott kezet Halmányi Kovátscsal. - Amikor Emillel találkoztam, úgy festhettem, mint most te. Még be sem rugdostak a cellámba: máris kéredzkedtem.
    - Sokan lehetünk itt! - mondta Szentvári.
    - Egyszer dr. Mustéth társaságát élveztem - jegyezte meg Patachich.
    - Mustéth? - csodálkozott Kováts.
    - A volt ipari miniszter. Mustéth dr. Almássy Kálmánról tudott.
    - Almássy, a gépész?
    - És akadémikus - szólt közbe Szentvári.
    - Hányan lehetünk? - kérdezte Kováts.
    - Sokan - felelte Patachich. - Készülnek valamire, amire még nem volt példa idehaza.
    - De mire?
    - Megtudjuk.
    - Mi folyik itt?
    - Nem tudom, fiam - sóhajtott Szentvári -, de érzem, valami olyan, amit még nagyon szégyellni fog ez az ország.
    - Téged mivel vádolnak? - kérdezte Kováts.
    - Amivel másokat is, hogy adatokat szolgáltattam ki.
    - Kinek?! Ki a fenének?!
    - Azt mondják, fiam, minden beruházásról tudtam, ami az országban folyt, és kifecsegtem a részleteket. Aki ezt teszi, bűnös adatszolgáltatást végez.
    - De hát bárki figyelemmel kísérheti az építkezéseket!
    - De ha beszél is róla: már adatokat szolgáltatott. Érted? - nevetett Patachich.
    - Borzalmas - válaszolta Kováts.
    - Ha nekik is ezt találod mondani: nem sok jóra számíthatsz - szólalt meg Halmányi.
    - Nincs bennük irgalom - tette hozzá Szentvári.
    - Negyvenöt éves vagyok, a legszebb éveimet elfecséreltem, a fasizmus sem volt kíméletes hozzám, a bányákban sem engem kényeztettek. Mi jöhet még ezután? Letartóztatásom előtt mint csatornatisztító, aki csúzlival lövöldöztem az erőszakoskodó patkányokra, még reménykedtem, hogy néhány évet emberként élhetek. Alighanem tévedtem. Hitlerék kiforgatták lényéből Nietzschét, Schopenhauert, most az ÁVH következik?
    Kintről vezényszavak, menetelés hangjai szűrődtek a cellába.
    - Pszt!... Valamit hallok!... Megint akasztanak - suttogta Halmányi.
    A börtönudvaron elítéltet kísértek az akasztófához. Semmi esetlegességet nem lehetett észrevenni, minden művelet begyakorlott volt. Az elítélt nyakára tették a kötelet.
    - Barátaim!... Barátaim!... Figyeljetek rám! Üzenem nektek... - kiáltotta utolsó erejével.
    - Te, rohadék! - nézett rá a hóhér, leköpte, és rezzenéstelen arccal fojtotta meg a kötéllel.
    A cellában még álltak a falnál Kovátsék.
    - Uramisten! Mi is sorra kerülünk?! - kérdezte rémülten Halmányi.
    - Nem vesződnének velünk, ha nekünk is a kötelet szánnák. Tőlünk akarnak valamit, és csak azután... - mondta Szentvári.
    - Mi lesz utána? - kérdezte Kováts.
    - Azt én sem tudom.
    - Megígérték nekem, ha jól viselkedem, írhatok és kaphatok levelet.
    - Naiv vagy. Igaz, ezt én is elhittem. De még egy sort se kaptam, fiam.
    - Totális diktatúra - sziszegte Kováts.
    - Rosszabb - vett mély lélegzetet Szentvári.
    Egy őrnagynő, a főhadnagy és az őrmester lépései visszhangzottak a folyosón. Az elítéltek mozdulatlanul álltak a falnál.
    - Jönnek! - suttogta Szentvári.
    - Ezt a napot is megértük! - mondta köszönés helyett a belépő főhadnagy. Az elítéltek felkapták a fejüket, a hang irányába fordultak.
    - Vissza! Kezeket a falhoz! - kiáltotta az őrmester.
    - Figyeljenek rám! - szólalt meg a főhadnagy, és iratokat vett elő. - Nem szeretnék mindent kétszer elmondani! Aki a nevét hallja, megfordul, kilép, leveszi a szeméről a kötést, és bemutatkozik az őrnagy elvtársnőnek. Foglalkozás, beosztás, tudományos fokozat, s végül hány évre ítélték, és miért. Meg vagyok értve?
    Senki nem válaszolt.
    - Helyes. Akkor lássunk hozzá!
    A főhadnagy keresgélni kezdett a papírok között.
    - Dr. Halmányi Egon! - kiáltotta. Halmányi végrehajtotta a parancsot, leemelte kezét a falról, megfordult, levette a kötést. Arcára rémület és félelem ült, amikor meglátta a főhadnagyot.
    - Vissza! - emelte fel a hangját. - Mondtam, hogy figyeljenek! Így a parasztasszonyok lépnek ki a templompadok közül, amikor áldozni indulnak. Ha én a nevet olvasom, maguk rávágják: jelen! Aztán leemelik a kezüket, vigyázzba vágják magukat, hátraarcot csinálnak, majd előrelépnek! Világos? Halmányi, értette?
    - Értettem.
    - Akkor csinálja még egyszer!
    - Igenis - felelte Halmányi elsápadva. A főhadnagy sétált a cellában, kinézett az ablakon.
    - Örülök, igazán örülök, hogy ilyen készségesek! - jegyezte meg a főhadnagy.
    Eközben a börtönudvaron folytatódtak a kivégzések.
    - Nem akarok meghalni! Segítség!... Segítsetek!... Ártatlan vagyok! Segítsetek! - kiabált egy halálraítélt fuldokolva. A főhadnagy szemrebbenés nélkül nézte a jelenetet. Megfordult, és elüvöltötte magát.
    - Halmányi Egon!
    - Jelen.
    - Lépjen ki!
    - Parancs! - engedelmeskedett Halmányi. - Okleveles építész, akadémikus, tanszékvezető egyetemi tanár, az oxfordi egyetem díszdoktora, tizenöt év adatszolgáltatásért, hazaárulásért.
    - Dr. Patachich Tihamér! - kiáltotta a főhadnagy.
    - Jelen! - válaszolta Patachich.
    - Lépjen ki!
    - Parancs! - lépett ki Patachich. - Okleveles építész, vezérkari tábornok, egyetemi doktor, tíz év adatszolgáltatásért, hazaárulásért.
    - Dr. Kováts Béla! Lépjen ki!
    Kováts nem mozdult. Csak az udvarról beszűrődő zajokat lehetett hallani.
    - Bajtársaim! A kisfiam még csak kétéves! Ha valaki élve kijut innen, nevelje fel a gyermekemet! Isten óvjon titeket! - kiáltotta a várakozó halálraítélt.
    - Lépjen ki! - mondta még egyszer a főhadnagy. Kováts levette a kötést, de nem szólalt meg.
    - Nos? - nézett rá türelmetlenül a főhadnagy. - El tudom mondani én is - folytatta. - Dr. Kováts Béla út-, vasútmérnök, vezérigazgató, nagytőkés, arisztokrata, osztályidegen, katonai tanácsadó, akadémiai doktor, adatszolgáltatásért, hazaárulásért: kötél általi halál.
    Kováts a főhadnagyra nézett.
    - Tudom, rágalmazok! - fejezte be a tiszt, és lapozott az iratai között.
    - Dr. Szentvári Emil! - kiáltotta.
    - Jelen!
    - Lépjen ki!
    - Parancs!
    Szentvári kilépett és halkan válaszolt.
    - Kultúrmérnök, akadémikus, címzetes egyetemi tanár, a Harvard és a Sorbonne díszdoktora, tizenöt év adatszolgáltatásért, hazaárulásért.
    - Ó, istenem! - sóhajtott Kováts.
    - Kováts, kuss! - üvöltötte a főhadnagy. - Akkor beszéljen, amikor kérdeztem! Értve vagyok? Nem úri kaszinó ez, ahová csak úgy betértek az urak! Szervusz, Emil bátyám! Hogy vagy, kérlek? Parancsolsz egy szivart?
    - Emil! Drága barátom! - mondta Patachich.
    - Pofa be, Patachich! Maga is csak akkor dumáljon, ha utasítom rá! Meg vagyok értve?
    - Nehezen, főhadnagy. Én utasítást általában adtam, és nem kaptam - felelte Patachich, társai elnevették magukat.
    - Elég! Befejezni! - kiabálta a főhadnagy, és járkálni kezdett a cellában.
    Önuralmát visszanyerve folytatta:
    - Együtt a csapat! Nagyszerű! Újra találkoztunk. Már azt hihették, hogy megszabadultak tőlem. Aki ezt gondolta, tévedett! Vegye le róluk a bilincseket! - utasította az őrmestert.
    - Parancs! - mondta az őrmester, és levette a bilincseket.
    - A feladat első részét megoldottuk. Most elmondom a további teendőket - folytatta a főhadnagy. - Tudóskáim! Figyeljenek rám! Maguk a mai naptól: hazaárulók, tehát elítéltek. Mérnöki Tervező Irodánk munkatársai.
    Az elítéltek döbbenten hallgatták.
    - Nem fejeztem be! Maguk a mai naptól kímélő börtönkörülmények között folytatják civil foglalkozásukat, kutató- és tervezőmunkájukat.
    - De hát hol? A tervezéshez hely kell, eszközök... - szólt közbe Patachich.
    - Lesz az is, nagyokos! Meglátja! - s a főhadnagy intett az őrmesternek, hogy menjen előre. Sötét folyosókon vezették az elítélteket. Fegyveres őrök nyitották, zárták a rácsos ajtókat. Beléptek egy vasajtón.
    - Ez lenne az! - mondta elégedetten a főhadnagy. A tágas cellában tervezőasztalok, székek, lámpák, íróeszközök, kartonlapok, papírok, világos ablakok fogadták Kovátsékat.
    - Erre gondolt, Patachich? - kérdezte tőle a főhadnagy.
    - Valami hasonlóra - csodálkozott a tábornok. A főhadnagy intett az őrmesternek, hogy húzza el a függönyt. A cella függönnyel leválasztott térfelén négy ágy, asztal és padok helyezkedtek el.
    - Itt lehet pihenni. Van még kérdés? - kérdezte a főhadnagy.
    - Mit értett kímélő börtönkörülményeken? - kérdezte Szentvári. Mire a többiek elnevették magukat.
    - Azt, többek között - jegyezte meg a főhadnagy -, hogy az ilyen heherészésért mostantól nem rúgom tökön magukat.
    - Komolyan gondoltam a kérdést, főhadnagy.
    - Helyesen tette, hogy komolyan gondolta, Szentvárikám, mert maga Kovátscsal közösen a mai naptól a kultúrmérnöki teendők szakértője. Halmányi az építészeté. Patachich a gépészet felelőse. Meg vagyok értve?... Meg vagyok értve?...
    - Várom a válaszát, főhadnagy! A kímélő börtönkörülményektől.
    - Az őrség nem zaklathatja magukat, nem ellenőrizheti a munkájukat, be sem léphetnek ide. Az őrmester is most van itt utoljára. Az őrség feladata csupán az, hogy maguk engedély nélkül innen ne távozzanak. Az őrség kint a folyosón teljesít szolgálatot. Nincs kötött munkaidő, maguknak a feladatokat kell elvégezni, s hogy azt mikor teszik: az magánügy. Határidőre kész legyen, az a lényeg! Aki akar, ebéd után le is fekhet. Ébresztő reggel hétkor, mosakodás itt a cellában, takarítás, utána reggeli. Megfogják a csajkájukat, kisétálnak a tálalóba, ott gróf Esterházy adagolja maguknak az ételt, amit ide visszahoznak, és itt fogyasztják el. A csajkákat és az evőeszközt el is mosogatják. Hetenként egyszer nagy fürdés a zuhanyozóban. Munkájukért fizetünk, keresetükből fedezzük ellátásukat. Alkalmanként premizálásra is sor kerülhet, és ezért a pénzért cigarettát rendelhetnek. Ami a fizikai igénybevételt illeti, az egyenlő a semmivel. Kizárólag kondicionáló jellegű séta és futás az udvaron. Akinek szökési ingere támad, most gyorsan nézzen ki az ablakon, s láthatja a három méteres falakat, az őrtornyokat, a géppuskákat. Nincs értelme a szökésnek.
    Patachich kinézett az ablakon és megjegyezte:
    - Ez igaz.
    - A legnagyobb beruházásainkat fogják tervezni! - tette még hozzá a főhadnagy, és kiment.
    - Kímélő börtönkörülmények! - mormolta magában Szentvári.
    Patachich leült az egyik ágyra és megjegyezte:
    - Kényelmesebb, mint a bányában a priccs!
    - Nem akarom! Nem! Nem! Elég volt! Elég! Hagyjanak békén! - fakadt ki Halmányi, az ablakhoz rohant és kinyitotta:
    - Engedjenek ki! Elmegyek innen! Engedjenek ki! - kiabálta felindultan.
    Ekkor lépett be a főhadnagy.
    - Szellőztetünk? - kérdezte, becsukta az ablakot, majd egy kulcsot vett elő.
    - Tudóskáim - mondta -, most pedig kinyitom a tálalót. Még nem is dolgoztak, de már enni kapnak. Reggeli, ebéd, vacsora előtt én nyitom mi a tálalót, és vasárnap a fürdőt. A budi és a könyvtár állandóan nyitva van. Oda bármikor mehetnek. Ez itt - mutatott egy ajtóra - az én szobám. Aki oda beteszi a lábát, azt elevenen megnyúzom!
    Kinyitotta a tálalót.
    - Fogják a csajkákat és sorakozó! Esterházy már várja magukat - tette még hozzá és kiment.
    - Ha megint lencsefőzelék lesz, kiborítom az udvarra! - mondta Patachich.
    - Te nem ebédelsz? - kérdezte Kováts Halmányitól.
    - Megyek - volt a kurta válasz. A tálalóban Esterházy szótlanul adagolta az ételt.
    - Ez pedig az, lencsefőzelék a javából, à la ÁVH - nevetett Szentvári.
    Majd leültek az asztalhoz, és ebédelni kezdtek.
    - Nem vagyok válogatós - mérgelődött Patachich -, de ez már undorító! Reggel rántott leves, délben lencsefőzelék, este hitlerszalonna. És azt akarják, hogy dolgozzunk!
    - Nem tudom, hogy képzelik! - mondta Szentvári.
    - Munkavezető voltam a bányában, ott legalább ehető koszton éltünk - tette hozzá Kováts.
    - Téged is elvittek? - csodálkozott Halmányi. - Azt hittem, ez az élmény csak nekünk adatott meg.
    - Egy évet húztam le.
    - Mégis úgy nézel ki, mint egy civil. Öltöny, zsebóra. Szivar nincs nálad véletlenül?
    - Van.
    És szivart vett elő.
    - Parancsoljatok!
    - A mindenit! - örvendezett Patachich.
    - Köszönöm! - hálálkodott Szentvári.
    - Gyújtsunk rá! - mondta Kováts, és tüzet adott.
    - Hol szerezted? - kérdezte Szentvári.
    - Amikor a bányából idehoztak, visszaadták a ruhámat, s képzeljétek, a zakómból nem tűnt el semmi!
    - Így már egész más! - eregette a füstöt Patachich. - Ebéd és egy szivar. Ha teát is ihatnék, munkáról is lehetne szó.
    - Kávé, barátaim - sóhajtott Szentvári -, kávé, gőzölgő fekete! Mit szólnátok hozzá?
    - Soha nem felejtem el azt a délutánt, amikor - nézett maga elé Halmányi, és mesélni kezdett - Oxfordban Sir Arthur Macmillan, a szanszkrit nyelvek professzorának könyvtárszobájában egy igazi teaceremóniát ültünk végig. Barokk könyvtárszoba volt régi és ritka könyvekkel. Macmillan, a felesége, néhány tudós és én ültük körül az asztalt. Halk zene szólt. A szobapincér belépett a könyvtárba, barokk ezüstkannában forró vizet hozott, s a teáskannába öntve leforrázta a teafüvet. Majd felkavarta, várt, s amikor a kinyílt tealevelek leülepedtek a kanna aljára, Wedgewood csészékbe töltötte az illatos Twinings Orange Pekoe-t. A professzor és a felesége tejet is kértek hozzá. A pincér apró teasüteményeket szolgált fel, meggyújtotta a gyertyákat, és távozott. A süteményből mindenki vett, a professzor vajat, dzsemet is kent rá, tejszínhabot, és majszolni kezdte. Közben kortyolt a teájából.
    - Élni tudni kell! - nevetett Kováts. - S nekünk az élethez most minden feltétel megadatott.
    Patachich, Kováts és Szentvári elnevették magukat.
    - Tudod, mi vagy te? - mordult Halmányi Kovátsra - Provokátor! Besúgó! Tégla! Beépítettek, hogy megfigyelj minket!
    - Ugyan, Egon! - csitította őt Patachich.
    - Nézd, Egon - reagált nyugodtan Kováts - lehet, évekig leszünk itt együtt, jobb, ha már most megbarátkozol a gondolattal, és elfelejted ezeket a rémképeket!
    Az őrnagy és a főhadnagy lépett be. A főhadnagy szakította félbe zaklatott lelkük háborgását.
    - Mit látok, uraim! Szivarra is telik?... - gúnyolódott a főhadnagy. - Az elvtársnő - mutatott az őrnagyra - irodánk mérnöke. Rendfokozata: őrnagy.
    Az elítéltek felálltak.
    - Maradjanak ülve! - mondta az őrnagy. - Itt mérnök vagyok és nem tiszt. Dr. Patachich Tihamér!
    - Parancsoljon!
    - Az első munkája - adott át Patachichnak egy dossziét.
    - Megtalálja a terepfelvételeket, térképeket és a szükséges dokumentációt. Készítse el a leírt gépgyár gépészeti tervét és műleírását! Vegye át, itt írja alá!
    Patachich aláírt.
    - Köszönöm - mondta udvariasan az őrnagy, és Szentvárihoz fordult. - Dr. Szentvári Emil! Dr. Kováts Bélával közösen kidolgozzák katonai repülőtereink teljes rekonstrukciós tervét.
    - Most már érted, miről van szó? - nézett Szentvári Kovátsra.
    - Én nem veszem át, nem írok alá semmit! - jelentette ki Kováts.
    - Dehogynem! - zárta le az ügyet a maga részéről az őrnagy, és Halmányihoz fordult. - Dr. Halmányi Egon! Építészfeladatot kap - adott át egy dossziét -, kórházat tervez a mellékelt tereptanulmányok alapján! Világos a feladat?
    - Nem egészen.
    - Mi a gondja? Avasson be!
    - A tervezőmunkához nemcsak asztal kell és rajzeszközök...
    - Hanem?
    - Szakkönyvek, konzultációs lehetőség szakértőkkel...
    - Ne sorolja, estig is itt állhatok! ... Tudományos szakkönyvtárat itt a cella mellett alakítottunk ki. Megtalálhatják a legfontosabb szakirodalmat. A kézikönyvtárban szótárak, segédkönyvek, a kézirattárban pedig ugyanaz a dokumentáció, amit kint használtak.
    - És ha külföldről kell valami?
    - Könyvtárközi kölcsönzéssel a világ bármelyik szakkönyvtárából beszerezzük a kért szakirodalmat, egy héten belül. Kéréseikkel Aczél Györgyhöz forduljanak, ő a könyvtár vezetője.
    - Aczél György - szólt közbe a főhadnagy - ugyanolyan mocskos hazaáruló, mint maguk, csak személyével sorainkat tisztítottuk meg.
    - Aczél - folytatta az őrnagy - fordít is. Ha külföldi szakirodalmat kérnek: lefordítja vagy lefordíttatja az irányítása alá tartozó fordítócsoporttal.
    - A könyvtárat - vette át a szót a főhadnagy - bármikor látogathatják. Szabad mozgást biztosítok a mai naptól.
    - Felvehetik a kapcsolatot - beszélt újra az őrnagy - a fordítókkal és intézetünk valamennyi munkatársával.
    - Szakmai továbbképzés? - kérdezte Patachich.
    - Figyeljék a szakirodalmat - felelte az őrnagy -, olvassák a folyóiratokat. Különben meg úgyis tudnak mindent, ezért vannak itt.
    - Találkoznunk kellene néha a megrendelővel is. Tereptanulmányokat kell végeznünk, s talán még külföldi szakértőkkel is konzultálnunk kell - érvelt Halmányi.
    - Én vagyok a megrendelő, velem gyakran fognak találkozni - volt az őrnagy válasza. - Munkájukat egyébként a kiadott feladatokhoz mellékelt tereprajzok alapján is elvégezhetik. Külföldiekkel történő konzultáció, ha nagyon indokolt: engedélyezhető.
    - Ilyen találkozóra - tette hozzá a főhadnagy - kizárólag az elhárítás parancsnokának jelenlétében kerülhet sor. Értve vagyok?... Örülök, igazán örülök. Szeretem, amikor megértenek... December van - váltott hangnemet -, ha nem tudnák. Lassan itt a karácsony. Készülhetnek rá. Ha rendesen dolgoznak, megengedem, hogy megünnepeljék.
    - Hogy képzelik kávé, tea, cigaretta nélkül a munkát? - kérdezte Kováts.
    - Hoztam maguknak mindent - válaszolta az őrnagy, s kinyitott egy csomagot. - Tessék. Ezt most ajándékba. Legközelebb már csak bér ellenében. Kezdjenek hozzá a munkához! Majd benézek. A viszontlátásra.
    S kiment. Kováts teát vett elő:
    - Ki kér teát? - kérdezte.
    Mindenki kért, Kováts feltette a vizet.
    - Nézzük meg addig a könyvtárat! - javasolta Patachich, s kimentek. Kováts forralta a vizet, rendet rakott.
    A könyvtárban Patachich, Szentvári és Halmányi ült. Könyveket lapozgattak. Rajtuk kívül más elítéltek is dolgoztak a könyvtárban, valaki a kézikönyvtárban keresgélt, mások folyóiratokat böngésztek, egy elítélt a mikrofilmleolvasónál dolgozott. Aczél György, a könyvtár vezetője egy dossziét tett Szentváriék asztalára.
    - A Pentagon-jelentés repülőtereink állapotáról, professzor úr.
    - Tegezzél nyugodtan - nyújtotta a kezét Aczélnak Szentvári. - Szervusz.
    - Szervusz - felelte Aczél. - Ha bármiben segíthetek nektek, csak szóljatok! - mondta még nagy tisztelettel az idős tudósnak.
    - Köszönöm - nézett rá Szentvári.
    Kováts a cellában éppen forró vizet öntött a teafűre, amikor belépett hozzá az őrnagy és a főhadnagy.
    - Kováts, miért hozták be? - kérdezte tőle az őrnagy.
    - Nem tudom - felelte.
    - Kellemetlen. Voltak barátai, akik szervezkedésben részt vettek?
    - Nem.
    - Szóval nem. Valamelyik pártnak tagja volt?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633648605
Webáruház készítés