Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Polgár Ernő: A kultúrák eredete és ősképei_MOBI

Polgár Ernő: A kultúrák eredete és ősképei_MOBI
1 190 Ft1190

Elöljáróban
A civilizációk eredete nem más, mint a törzsfejlődést ismétlő egyedfejlődéssel születő ember tudatának ébredése. S mivel a mítoszok (hagyományok) és archetípusok (ősképek) az emberi tudat első teremtményei: a civilizációk eredete tehát nem más, mint az álmokban feléledő ősképek s azok borzongató világa.
Polgár Ernő
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    HAL
    Számos kultúrában előfordul a hal szimbolikája. Sok esetben a holtak birodalmának megtestesítője. A bibliai Jónás egy cethal gyomrában élte át a halál és feltámadás élményét. Az ókori egyiptomi sírokban is láthatunk halábrázolásokat. Kínában és Indiában a hal az újjászületést jelképezi.
    A kora keresztény hagyomány Krisztust néha halnak tartja. Fennmaradt ilyen ábrázolása a katakombák művészetében. A görög ikhtész, hal szót rövidítésnek fogták fel, amelynek jelentése Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó.

    HALÁL
    A legősibb kultúrájú népeknél is előfordul a halál és az időszakosan meghaló és újjászülető hold analógiája. A fejlődésnek viszonylag alacsonyabb fokán álló népek mitológiai képzetei a halált általában nem személyesítik meg, a fejlettebb mitológiákban viszont a halál szelleme vagy istene gyakran megszemélyesített lény. A görögöknél Thanatosz, aki fivérével Hüpnosszal ("álom") tartózkodik az alvilágban, onnan azonban fel-feljön, hogy megtörje áldozatának lelkét, s jól teleigya magát a vérével.

    HALHATATLANSÁG
    Éosz, a Hajnal istennője halhatatlanságot kért férje, Tithónosz számára Zeusztól, aki teljesítette kérését. Örök ifjúságot azonban elfelejtett hozzá kérni, így azután Tithónosz éppúgy megöregedett, mint a többi ember, és roskatag, összeaszott, nyomorult aggastyánként tengette halhatatlan életét mindaddig, míg az istenek könyörületből tücsökké nem változtatták.
    A vénségnél tehát a halál is jobb.

    HANGYÁK
    Nagyon gyakori a hangyák mitológiai megjelenítése. Kínában az igazságosságot, egyenességet jelképezik, a buddhizmusban a fehér hangya a jámborság, önmegtartóztatás jelképe. A júdeai monda szerint a hangyák Salamon királyt bölcsességre és belenyugvásra tanítják, a muzulmán hagyományban a tíz égi állat közé tartoznak. Indiában a fekete hangyákat szentnek tartják. Az aztékok szerint fekete és vörös hangyák mutatták meg Kecalkoatlnak, hol terem a kukorica.

    HATTYÚ
    Számos változatban fordul elő a hattyú alakjának megjelenése a hagyományokban. A Léda szépségétől elbűvölt Zeusz hattyúvá változott. Gyakori a hattyú átváltozása leánnyá és a leányé hattyúvá. Aiszkhülosz és Cicero is formába öntötte az antik legendát a haldokló hattyúról, amely halála pillanatában szárnyra kel az ég, a nap felé, s dalban adja ki a lelkét. A hattyú alakja a költőnek, dalnoknak, a költészet magasztosságának is jelképe.

    HEGY
    A hegy mitológiai funkciói változatosak. Gyakori motívum, hogy a hegy az istenek tartózkodási helye: Olümposz a görög, a Csomolungma az északi buddhista hagyományban. Fontos események kapcsolódnak egyik-másik hegyhez: a vízözön az Araráthoz az Ószövetségben; a görög mitológiában az Olümposz és a Parnasszosz mellett, amely Apollón és a múzsák lakhelye. A hegy lábánál állt Apollón és Dionüszosz szentélye.
    A hegyet gyakran a világ megtestesítőjének, a világegyetem modelljének tekintik. A világhegy hármas tagozódású: a tetején lakoznak az istenek, alsó részén a rossz szellemek, amelyek a halál birodalmába tartoznak, a középső szinten, a földön pedig az emberi nem. Az elképzelés legklasszikusabb típusa az indiai mitológiában szereplő óriási hegy, a Meru. A föld közepén található, a Sarkcsillag alatt, világóceán veszi körül, három csúcsán Brahma, Visnu és Siva lakik.

    HÍD
    Rendszerint valamilyen ismeretlen, csöppet sem garantált sikerű út jelképe a híd, amelyet díszítőmotívumokkal, oszloppal, szimbolikus jelekkel, őrző oroszlánokkal, griffekkel jelölnek meg. Összekötheti a földet az éggel. A szivárvány az égi híd egyik megtestesülése.

    HINDU ŐSKÉPEK
    Valamennyi hindu istennek megvan a feladata, a világ tevékenységének kiszabott körén uralkodtak, s a Nagy Törvény fenntartásán őrködtek. Déváknak - Fényeseknek - nevezték őket, mert létük ragyogó volt, fényeskedő. A legfinomabb rezgésű anyagból felépült alkatukat kívánság szerint változtathatták, s egy időre bármely formát magukra ölthettek: emberek, sőt állatok képében is megjelenhettek.
    Képzeljük el bevonulásukat!
    A bevonuló istenek nagy nemzetségének élén Indra áll, az istenek királya. Indrának Szvarga, a mennyei hon a birodalma, onnan érkezett, a magasztos égi körből, ahol a többi isten is lakozott. A legfőbb istenek harminchárman vannak, de valamennyi Ragyogó számát talán maguk sem ismerik, mert a tevékenység útján magasra fejlődött lények, például a tisztultság tökéletes fokára jutott emberek mint istenek születhettek újra.
    A legfőbb istenek mennyei párja, felesége vagy feleségei: Indra istenkirályé Szacsi istennő. Brahmá párja, Szaraszvati, a bölcsesség és a lét rejtelmeit szóba foglaló költészet istennője; Visnué Sri Laksmi, a tökéletes Szépség és a Jószerencse istennője; Siváé pedig a Hegy, az egekbe nyúló Himaván leánya, Párvatí. Szúrja, a Nap; Csandra, a Hold; Varuna, a Vizek istene; Váju, a Szélisten. Káma, a Szerelem istene, Jama, a Halál Ura; a két Asvin, a Hajnal lovas hírnökei, az Ikrek csillagzatának uralkodói; Brihaszpati, az istenek házipapja (a Jupiter bolygó ura); Mátali, Indra kocsihajtója és udvarnagya; Visvakarman, a mennyi művész és építőmester és még sok más istenség, mint Ganga istennő, Hanumán, az isteni majom, kinek ereje dombokat és hegyeket tudott a földből kiszakítani. Az istenek közül kiemelkedett, és szinte Indrával egyenrangú volt Agni, a ragyogó tekintetű Tűzisten. Ő fogadta és emésztette föl mind az isteneknek szánt áldozatokat, amelyeket a hívő emberek az oltár lángjában felajánlottak. A mennyei körben helyet foglaló bolygók istenei vagy istennői is, közöttük Privithi, a Föld úrnője. Siva és felesége - a Világanya - két fia: Ganésa, az Akadályok Elhárítója, a mennyei hadak elefántfejű vezére, és Szkanda, a harc istene. A hét legelső ősbölcs, akik ama csillagzat uralkodójává emelkedtek, amelyet a "Hét Risi"-nek, "Nagymedvének" vagy "Göncöl szekerének" neveztek.
    Az Aszurák - az ellenlábas istenek - s a tőlük származott démonnemzetségek, a maguk körében éltek, s világuk olyan volt, mint a mennyei kör homályos tükörképe, amelyben minden az ellentétes oldalra fordult. Féltékeny irigységgel figyelték az isteneket, s ahol csak tehették, akadályokat görgettek a Nagy Törvény útjába, melyen az istenek tiszte volt őrködni.
    Indiában Visnu, Brahmá és Siva mellett a hindi istenhármas, a trimurti főalakját látjuk, ahogyan középkori rajzok ábrázolták: álomba merül és a világóceánon úszó Sesa hétfejű sárkányon fekszik. Mikor felébred, új teremtésre készül, köldökéből lótusz nő ki, amelyből Brahmá lép elő, s ő az, aki végrehajtja a világ teremtésének aktusát.
    Visnu a világ létmódja. A Mahábhárata vízözönmítosza szerint minden juga - világciklus - végén magába szívja a világmindenséget. A négy juga közül az elsőben általános egyenlőség uralkodott, a másodikban az igazságosság fokozatosan hanyatlott, a harmadikban túlsúlyba jutott a vétek és a gonosz, végül a negyedikben kiteljesedett a gonoszság és a bűn. A Védákat elhanyagolták. A buddhizmus és a dzsainizmus - Mahávira alapította vallás - reformmozgalmai az ősi védikus brahmanizmust kiszorították uralkodó helyzetéből, s az a hinduizmus alakjában új életre kelt. Kialakulása a Mahábharáta és a Rámájana című eposzokban tükröződik. A legelterjedtebb változatukban a világ kozmikus tojásból való keletkezésének a Védákra visszamenő verziója maradt fenn: az ősvizekből származó tojásban született meg Brahmá, aki a tojás anyagából megteremtette a világmindenséget. Brahmá a világ teremtőjeként szemben állt az azt fenntartó Visnuval, illetve elpusztító Sivával.
    Brahmá mind a mennyekben, mind a földön királynak állította Indrát, a mennydörgés és villámlás istenét, a Védák legnépszerűbb alakját. Visnut pedig istennek.
    A Mahábhárata számtalan nevét és halandó lényben való testet öltését sorolja fel. Az avatára - alászállás - során Visnu lejön a földre a törvény és az erények - dharma - visszaállítása, híveinek oltalmazása érdekében. Alászállásai során hal alakjában mentette meg az özönvíztől az összes növényi magot, teknősbékaként az elpusztult kincseket, vadkanként ezer évig tartó párbaj során végzett a démonnal, aki az óceánba süllyesztette a világot, félig ember, félig oroszlán alakot öltve mentette meg a földet a démon zsarnokságától, de alászállt törpeként, fehér lóként, illetve ő ölt testet Buddha, Krisna és Ráma alakjában is. Rámaként feleségül vette Szítát, akit Rávana elragadt tőle. Ráma majom- és medvesereg élén győzte le a ráksaszáknak nevezett szörnyeket, az emberek démonikus ellenfeleit, s végzett tízfejű királyukkal, Rávanával is.
    Krisnában testet öltve Visnu megölte a gonosz királyt, Kanszát. A hagyomány szerint a föld az istenektől kért segítséget Kansza ellen, s Krisna, tehát maga Visnu helyreállította az igazságos hatalmat. Pásztorból harcossá és államférfivá lett: megóvta az embereket a bosszúállásra készülő démonoktól. Ennek érdekében előbb nyolc asszonyt vett feleségül - az első Rukmini volt, Laksmí egyik megtestesülése, Káma anyja -, majd még 16 100-at. Olyan csodálatos képességgel bírt, hogy mindük mellett egyszerre tudott lenni, s népes utódsereget nemzett.
    Főistenük Siva is, akinek teremtő vonásai alapvető jelképében, a lingamban öltenek alakot. A női nemi szervet jelképező jónin álló kőoszlopként ábrázolt lingamok egész Indiában elterjedtek, és Siva kultuszának legfontosabb tárgyai. Teremtő isten volta mellett Siva egyszersmind pusztító isten is, aki táncával tízezreket tud leigázni. A világ és az istenek elpusztítójának szerepe az övé minden kalpa végén. A kalpa, a hindu időszámítás, szerint egy Brahmá-nap és -éj, vagyis huszonnégyezer isteni év. S a földi élet ezer esztendeje teszi ki az istenek egy napját. Brahmá száz "saját" évet él, aztán következik be a nagy megsemmisülés, de a káosz fokozatosan elmúlik, új Brahmá születik, és új kalpaciklus kezdődik.
    Úgy tartják, hogy Brahmá életének 51. esztendejében jár.
    Siva felesége Párvatí. Hitük szerint Siva első felesége röviddel azután, hogy a szent tűzön elégette magát, Párvatí alakjában született újra. Tűzistenük pedig - már az ősi Rig-védákban is - Agni, aki az emberek és az istenek között közvetít. Az áldozati tűz lángnyelvei pedig az égbe viszik az áldozatot.

    HOLDMÍTOSZOK
    Elterjedtek a holdmítoszok, amelyekben a hold valamilyen kapcsolatban, viszonyban van a nappal. Az egyiptomi mitológiában Tefnut holdistennő és fivére, Su, a nap úgy is összetartoznak, mint a bal és a jobb szem. A nap és hold házassága számos elképzelésben öltött testet. De a hold és nap ellentéte is gyakorta megfigyelhető. A kínai hagyományban a holdat és a napot egymással ellentétes erőkkel hozták összefüggésbe: a napot a világos, meleg jang erővel, a férfiúi, pozitív és aktív princípiummal, a holdat pedig a női, passzív, sötét, hideg jin erővel.

    HOLLÓ
    Számos kultúrában feljegyezték azt a hiedelmet, hogy a holló bajt hoz. De említés történik a bölcsességéről is. Ovidius szerint Apollón a hollótól tudja meg, hogy kedvenc nimfája megcsalta, és fájdalmában változtatja feketévé. A hagyomány szerint holló jövendölte meg Cicero és mások halálát. A babiloni Gilgames-eposz özönvíz leírásában a holló nem röpül vissza Utnapistim bárkájába, mert szárazföldre lelt. A bibliai Noé a vissza nem térő holló után kiereszti a galambot is, s a hír hozója olajfalevéllel a csőrében tér vissza.
    Más mítoszokban a holló a pokolbéli erők megszemélyesítője lett.

    HÓNAP
    Egyes hagyományokban valamennyi hónap meghatározott mitológiai tartalommal bír. Széleskörűen elterjedt felfogás szerint a hónapok számát, egymásutánját, a közöttük és a bennük lévő határokat a Hold határozza meg. A rómaiak és a görögök éppen a holdhónapot tették meg időszámításuk alapjául. Egy-egy hónap kezdetét annak a napnak az estéje jelentette, amikor felkelt az újhold. Ezt a napot az attikai kalendáriumban Apollónak szentelték, de magával a hónappal is összekapcsolódtak szertartások és vallási ünnepek.
    Még szorosabb szálak fűzik a mitológiához a római kalendárium hónapjait, amelyek az istenekről kapták nevüket, és az ő sajátos jellemvonásaik hordozói. Romolusról úgy tudják, hogy tíz hónapra osztotta fel az évet: március (Mars), április (Aphrodité), május (Maia, Mercurius anyja), június (Iuno); a továbbiak sorszámuk szerint kapták nevüket: quintilis (ötödik hónap, később Julius Caesar után júliusnak nevezték), sextilis (hatodik hónap, amelyet később Octavianus Augustus császár tiszteletére augusztusnak neveztek el), september (hetedik), october (nyolcadik), november (kilencedik), december (tizedik). A hagyomány szerint Numa Pompilius további két hónapot vezetett be: a januárt (Janus) és a februárt (februalia: nagy engesztelő áldozat az év végén). Az év kezdetének meghatározása egy pap feladata volt, aki a capitoliumi dombon álló kultikus épületből figyelte az újholdat, s beköszöntét ünnepélyesen jelentette be a népnek. A calare (kikiált) szóból eredeztethető a calendae és a kalendárium.

    HŐS
    A görög mitológiában egy istenség és egy halandó ember fia vagy leszármazottja a hős. A hérosz rendszerint óriási erővel és emberfeletti képességekkel rendelkezik, de halandó, mert a halhatatlanság az istenek privilégiuma. Ebből fakad az ellentét a halandó lény korlátozott lehetőségei és a hős ama törekvése között, hogy megszerezze magának a halhatatlanságot. Dionüszoszt, a szőlőtermesztés, bor, mámor és termékenység istenét az istenek közötti hősként képzelték el. Athénban ünnepi összejöveteleket tartottak Dionüszosz tiszteletére, akinek kísérői kecskepatás szatírok voltak. A tragodia - szó szerint kecskeének - szertartásaiból fejlődött ki az ógörög tragédia.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633648919
Webáruház készítés