Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Petelei István: Az élet_MOBI

Petelei István: Az élet_MOBI
640 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Játék

    Derült júniusvégi délután, a mint kutyával, puskával ballagok fel a vízmosáson, egy kis parasztleány ér utól.
    Mezitlábos, nagyon felpakkolt utas volt; karján lógatva a csizmáját; átalvető a hátán; széles szalmakalap a keszkenője felett; csinos, kissé szeplősarczú; fényesszemű; elég erőstestű, de leányosan lágy, hajlékony, jóízű fehérnép. Gyorsan elcsapva mellettem, megállítottam:
    - Hova, leányom, ily sietve? Tán szolgálni indulsz?
    - Dehogy, - vetette oda - haza megyek.
    - Elfulsz, ha így sietsz a hegynek fel.
    - Hát aztán? (A vállát könnyen megrántotta.) Jó dolga van annak, a ki sétálhat.
    - De úgy futsz, mintha kergetnének.
    Mosolyogva az incselkedő hangra, meglassítja a lépését és félszemet vetve reám, így szól:
    - Szököm is.
    Szép búzavirág-szeme, ragyogó fogai, könnyen ringó, üde, tiszta fiatal teste szinte kihív arra, hogy folytassam a szót.
    - Szöksz? Haza?
    - Haza az édes apámhoz; - hazulról, az uramtól.
    - Mit tesz az? Otthagytad az uradat? Előle szöksz?
    Megállott s halkabban mondta:
    - Meg... vert.
    - Meg-e? Az hiba. Rászolgáltál tán?
    - Én?
    Megindult és könnyen legyintett.
    - Bolond, hogy kezét tette rám. Hát mivel szolgáltam volna rá?
    - Vagy tán megunt?
    Gyorsan visszafordult s hegyesen vetette oda:
    - Hogy engemet megunt volna? Hiszen csak a tavaszon hüteltünk meg. Tán megcsúfultam volna azóta? Nem. Tiszta bolond volt. Aztán most lássa ő.
    - Nézd csak. Haza mégysz. (Megállott.) Az apád odahaza a kapu előtt meglát s igy kiált reád: «Te, Kati»... Igy hívnak?
    - Nem... Jusztin a nevem.
    - Tehát: «Jusztin, mit tekeregsz itt? Hol az urad? Itt a helyed?» És ő keme is meg talál czibálni. Mit mondsz akkor az apádnak?
    Egy rigó fütyölt valahol a szeretőjének a cserefák közt, unszoló, csalogató hangon, mely élesen csengett a csendben. Jusztin messzire elnézett gondolkozva s így szólt:
    - Nincs időm az ácsorgásra. Én sietek, mert elsötétedem, ha nem igyekszem. Itt marad maga?
    Gyönyörű idő volt. A vízmosás bokrai megszínesedtek. A kövér sötétzöld lomb felett, az ágak hegyén, égő piros színben sütkéreztek a friss levelek. Vadrózsa elnyílt szirmai szállongtak le a finom gyepre. A borsvirág édes illata lengett a meleg szellőn s a lóhere meggyszín bojtja ittasan hajolt le a jószagú demukára. A harangvirágok bólintanak hosszasan, a mint a siető menyecske fersingje szelet ver rájuk. Utána kiáltok, hogy megállítsam:
    - Nem talált valami hamisságon az urad, Jusztin? Nem néztél-e félre? Az urad tán azért bántott...
    Megállott s csengve riad rám:
    - Miket beszél? Hogy mer affélét beszélni? Miféle hamisságon talált volna? Az nem igaz, tudja.
    Azalatt beérem csendesen az ösvényen.
    - Ne haragudj leányom... ok nélkül; ha tiszta a szived.
    - Az aztán tiszta, tudja... De a mennyi férfi, az mind lelketlen. Rosszat szeret mondani az árva fehérnépről. Igen, de magának már több esze lehetne, mert őszül a haja. Az én szivem tiszta... tudja... S ő ma reggel mégis azt mondja nekem: «A tegnap a tánczban ugyan megropogtatta a derekadat Sándor Pista; jól esett neked?...» «Jól esett» - azt mondom trucczból vissza, pedig nem is volt igaz. Arra kiment a házból és úgy becsapta az ajtót, hogy a gerendáról leesett a biblia. S látom, mint sétál a bolond az udvaron. Én se mentem ki... csak nem vagyok bolond.
    ...De aztán későn bejön, hogy ismét belém kössön... Reám se néz, de azt mondja: «Adtál-e vizet a tehénnek?» «Adjon - azt mondom - a kié.» Arra elém szökik. «Igy beszél velem itt valaki?» azt kiáltja. «Igy én, a ki így beszél velem.» «Úgy-e?» azt mondja és szidta a Krisztust ok nélkül, mert ő káplár volt, tudja... a 62-eseknél. De itt nincsenek sárzsik... tudja...
    A Jusztin ajaka ellágyult s a hangja rebegni kezdett. A kutyám leült a hangváltozásra, felnézett a menyecskére s megtaszította első lábával.
    - Menj el - kiáltott a kutyára Jusztin - most nincs kedvem... Arra nem szólt hozzám az uram délig, hanem dúl-ful, mint egy farkas. Akkor bejön, felkönyököl a terített asztalra s azt mondja: «Mikor dőlsz ismét a Sándor Pistára?» Én mit szóljak? hanem mérgesen elfordultam s felkelek az asztal mellől. Erre ő rácsap az asztalra s a nagy poharat el is törte, a mit az én édesanyám vett a vásárhelyi vásáron egy ezüst forintért. «Szégyelje magát» - mondom - s arra odaszökött hozzám és meg... megütött en... ge... met... Oh, milyen utálatos, milyen gyalázatos. Soha... soha, sohase szóljon hozzám. Aztán, most itt vagyok, lássa. Hát nem gyalázatos ő? - mondja? Sírt. Illett neki a sírás. A könnyet kitörülte az öklével. A melle úgy hullámzott, mint a tömött búzamező, ha a szél bolygatja.
    - Megvert... de soha én többet a lábamat a házába nem teszem. Nem. Még ha térden kérlelne is. Ugy utálom, tudja, mint a bűnt. Igy bánni egy szegény árva asszonynyal, hát van-e lelke az olyannak?
    - Hát árva vagy, Jusztin?
    - Én, - megállott s mindjárt kiragyogott a szeme, mosolygott és ártatlan kaczérkodással megtaszította a vállamat - én? nem vagyok én árva, de azt, tudja, úgy szokták mondani. Hanem maga, látom, nem tudja: mily gyalázatos dolgot tett az uram...
    És mintha restelkedett volna az elbúsúlásán, bizalmaskodva megfogta a puskaszíjamat és sürgetni kezdett:
    - Menjünk, menjünk... siessünk odább... Nem akarom, hogy utólérjen valaki az útban. A szégyen megölne, ha nem érnék előbb haza, mielőtt valaki... utolérhetne az útban...
    És a bennelakó logika szerint, ledobta a csizmáját, átalvetőjét, keszkenyőjét és leült hirtelen egy nagy vándorkőre a vízmosásban.
    - Nagyon elfáradtam - mondta magyarázólag... Estére úgy is haza érkezem. Maga csak idevaló valahonnan? úgy-e? aztán maga elmarad tőlem s én tovább megyek az utamon.
    Mintha e kegyes elbocsájtásban egy adag hamiskás meghívás volna.
    - Félj az alkonyattól, Jusztin.
    Mosolyogva nézett rám:
    - Tőlem nem fél senki sem, tudja...
    A hangyák lótottak-futottak a lábánál; a kutyám melléje telepedett.
    - Menjetek a dolgotokra, - mondta duzzogva, fölvetette a fejét és felugrott.
    - Mintha ismerős szekérzörgést hallanék, - csippent fel és kutatva nézett ki a bokrok közül, a völgyre ügyelve. A kacskaringós út alján csakugyan egy kis parasztszekér gurult felfelé.
    Elnyujtva, hosszasan felsóhajtott, felpirult egészen a homlokáig. Hirtelen megigazitotta a keszkenyőjét, föltette a tetejébe a kalapját, megsimította a haját, felkapta az átalvetőjét s felrántotta a csizmáját...
    - Az uram... - rebegte. - Ni... hogy űzi a lovakat. Nézze... Úgy-e, bolond?... Az uram szekere. Futhatsz, bolond... Én meghúzódom a tetőn a sűrűben... Aztán, ő hadd menjen tovább s fussa a bolondját...
    Reám nézett, mintha e perczben vett volna észre s így szólt:
    - Maga menjen el. Az uram bolond ember, még ki tudja, mit gondolna: ha meglátná magát...
    S míg ő előre sietett, a kezével visszaintett reám. A szekeret sebes iramban hozták a lovacskák felfelé és mire Jusztin az élén sötétlő cseréig felért, az alkalmatosság is a hegytetőn volt.
    Jusztin megvonult egy öreg cserfa dereka mellett és kikukucskált a fehér útra. A lovak zihálva állottak meg; a gyeplő a hátukon hevert.
    A nagy csendben - a levegő reszketett a nagy melegben - egy gyenge koppanás hallatszott. A szekéren ülő ifjú férfi fölemelte a fejét. Egy tavalyi makkszem pattant vissza a sáros kerékről. A férfi a sűrűség felé fordult. Egy makk ismét egyenesen az arczát érte.
    Mogorván mondta: «ki az?» de arra mindjárt elfordult és a könyökére támasztva a fejét, a tulsó oldalra facsarodott. Akkor egy egész marok makk csapódott a fejéhez. A kalapja meglebbent. A ficzkó meg se mozdult. A lovak megindultak magukra. A ficzkó hirtelen megkapta a gyeplőt: - «Ho, no, hova a farkasokba mentek?» - morgott a lovakra.
    Még a falevelek is mozdulatlanul ügyelni látszottak. Egy hang se volt.
    Nagykésőn egy mély szó hallatszott: «Van-e tán ott valaki?» Senki se mozdult.
    A ficzkó lustán lemászott a szekérről. A sűrűségtől elfordulva, a lovak mellé állott és simogatta megizzadt szőrüket.
    A csendben egyszer egy szalmakalap sirült át a levegőn, mint egy nagy madár. A Jusztin virágos kalapja volt. A férfi megfordult:
    - Te vagy ott, Jusztin - mondta komoran.
    Választ nem kapva, a ficzkó néhány lépéssel a sűrűség felé fordult.
    Messziről hallom a szót.
    - Miért jött ide?
    - Te vagy ott?
    - Nem én vagyok. Hívta ide valaki magát?
    Akkor a kutyám, az idegen szóra, ugatva iramodott meg a lábam mellől.
    - Csiba nye, - hallom, - hát nem is egyedül vagy ott, Jusztin? Vadász valaki reád? Ismét fogtál valakit magadnak?
    Éles szó cseng fel:
    - Ismét! - kiáltja Jusztin, - ismét?... Utánam jösz, bolond és már mocskolsz?
    A férfi erre áttört a bokrok sűrűjén és kutatva nézett körül. A kutyám morogva vonult a lábam mellé.
    - Valaki van veled... te, - kiáltja érdesen.
    - Oh te! mily utálatos ember vagy! mily szégyen nélkül való vagy!... Igy beszélsz te hozzám? - S a következő perczben - látom - a mint felemelkedik a cserefa dereka mellől a menyecske, nekiugrik az urának s csatt, csatt... pattog a tenyere az arczán...
    - Ismét? - lihegte - ...ismét... Hát így bántasz engemet? Nézd meg. Egy öreg vadász bácsi... a ki az útban talált reám, az kisér s te így beszélsz velem? Oh te buksi - buksi... Ezért kaptad a pofont.
    De ott a szemem előtt a férfi derékon kapja a feleségét; lefogja mind a két kezét s végigcsókolja kaczagva a kipirult arczot s magasra emelve a könnyű édes terhet, nagy lépéssel kiviszi az útra és mint egy pelyhet, feldobja az ülésbe.
    Aztán mindjárt utána szökött ő is, átszorítva tartja a menyecske derekát - bizonyosan azért, hogy el ne fusson - megfordítja a szekeret és rácsap a lovacskákra.
    Aztán rohant lefelé a szekér... Az aljban már szépen ültek egymás mellett.
    A vén vadász bácsi... Füttyentek kedvetlenül a kutyának s fáradtan ballagok visszafelé... Ah! mint eltelik az idő.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983942
Webáruház készítés