Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Percival Wren: Spanyol vér_EPUB

Percival Wren: Spanyol vér_EPUB

Percival C. Wren Spanyol vér című regénye a bEau Geste trilógia folytatása, egyben a "Kék Csillag" című regény folytatása - bár önmagában is élvezetes, szórakoztató olvasmány.
A kék színű zafír titkát egyedül John Geste ismeri, aki a titkos barlangot megmutatja Otis és Consuela Vanbrught-nak. Senor Maien előkelő spanyol úrnak álcázza magát, ám igazából ő egy címeres gazember, kokaincsempész és szökött rab. És a gyémánt után ered, nem válogatva az eszközökben... Consuelát behálózza, ám Brandon Abbas barlangja egyelőre előtte is kitartóan őrzi titkát.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Otis Vanbrugh elővette cigarettatárcáját, kivett belőle egy cigarettát, rágyújtott és hosszú füstfelhőt eresztett ki az orrán.
    - Testvért mondtam, - egyezett bele engedékenyen, - de meg kell mondanom az igazat...
    - Ha... ha! - harsogta gúnyosan a spanyol.
    - ...hogy inkább féltestvért kellett volna mondanom, - folytatta nyugodtan Vanbrugh.
    - Igen. A tényeknek ez felel meg.
    - Lehet, - nevetett Maine újra gúnyosan, - de egy biztos, hogy ő a negyedik nő. Nem tudom, mit akar kiszedni önből, de azt tudom, hogy én mit akarok tőle. Ha testvére, akkor talán ön vállalja összes kötelezettségeit?
    - Átveszem összes kötelezettségeit. Eddig figyelmesen hallgattam az ön előadását, - folytatta Vanbrugh, - közbeszólás nélkül hallgattam és el is hiszem, hogy jó része igaz.
    A spanyol gúnyosan meghajolt.
    - Most azonban hallgasson meg ön is egy történetet. Tudom, hogy későre jár az idő, de ön állítólag úriember, tehát meg kell, hogy hallgasson. Az én történetem se lesz nagyon rövid.
    - Azt hiszem, már mindent elmondtunk egymásnak, - volt a hűvös válasz.
    - Ön már mindent elmesélt. Most én vagyok soron. Meg kell hallgatnia, amint én is türelmesen végigültem elbeszélését. Remélem, mi-re befejeztem, ön is megváltoztatja véleményét.
    - Eltüntetheti a leopárd pettyeit? - szólt mosolyogva Maine.
    - Erről még nem hallottam. De vannak fekete leopárdok is. Fölteszem, meg lehet mosni egy leopárdot. Különben le lehet lőni a leopárdot, gyakran csapdában is fogják.
    - Ezt az egyet nem tudja tőrbe csalni, - nevetett önhitten a spanyol.
    - Nem tudom. Még sohasem volt fekete leopárdokkal dolgom és sohase volt zsarolókkal sem dolgom, - vágta rá az amerikai, - de veszélyes dolog a zsarolás.
    - Éppen olyan veszélyes a kábítószer-csempészés meg a leánykereskedés is.
    - Valóban.
    - Azt gondolja talán, hogy aki kábítószer-csempészésre adta magát, annak már nem esik nehezére a zsarolás sem? - mondta a spanyol, összehúzott szemekkel figyelve Vanburghot. - De talán a zsarolás olyan közönséges bűn, hogy nem illik ahhoz a finom úriemberhez, akinek féltestvére vagy negyed-testvére az az előkelő születésű, kifogástalan előéletű hölgy - a bouzeni táncosnő? Igen lealázó. Képtelen volna rá?
    - Igen. Képtelen volna rá. Viszont egyszerűen jelenthetné a rendőrségen. Kellemetlen volna a megvádolt úrnak, ha a rendőrség gondosan átkutatná a csomagjait. Lehet, hogy sikertelen volna a rendőrség munkája, de a gyanú megmaradna.
    - Ez igaz, - engedett Maine. - De legalább olyan kellemetlen volna az előkelő gentleman-nek, ha a vádlott közölné a rendőrséggel, a sajtóval, a bírósággal, hogy a hamis váddal csak el akarták némítani. Elhallgattatni, mert csiklandós dolgokat mesélhetne a hölgyről. Föltárhatná származását és elmesélhetné, hogy közönséges tolvaj. Az ártatlanság mintaképe együtt élt valaha a kokain-csempésszel, majd később ki is rabolta. Ő, én nem hiszem, hogy a rendőrségtől nagyon kellene félnem.
    - Remélem, erre nem is kerül sor, - válaszolt az amerikai. - Mint említettem, most következik az én történetem. Ha ezt meghallgatta, talán nem lesz szükség zsarolásra, rendőrségre, bármilyen kellemetlenkedésre.
    - Parancsol valami innivalót? - szakította félbe Maine.
    - Köszönöm, nem kérek.
    - Megbocsát, ha egyedül iszom?
    - Hogyne.
    Kényelembe helyezkedve Otis Vanbrugh elkezdte történetét.

     

    V. fejezet

    Nagyon meglepné Önt, Senor Manuel Maine, ha megtudná, hogy én is megjártam az idegenlégiót és előttem sem ismeretlen Biribi?
    Amint látom eléggé meglepi.
    Bármilyen szelídnek, egyszerűnek és együgyűnek is tart engem, én is bűnöztem és szenvedtem az élet számkivetettjeivel.
    Ha nem is dicsekedhetem azzal, hogy megjártam a guyanai fegyenctelepet, bőséges bizonyítékot nyújthatok ara, hogy valóban átéltem a légió és büntetőtábor minden gyötrelmét.
    Talán azt hiszi, hogy hazugságon kaphat, ha azt mondom, hogy én is voltam Bouzenban. Ismertem Levasseur ezredest, akinek pénzével ön elmenekülhetett onnan. Beszéltem az öreg Yussuf ben Amir sejkkel és meglehetősen kellemetlen tárgyalásom volt a fiával, Selim ben Yussuffal is.
    Emlékszik a légióból Badineffre? Találkozott valaha Smolenskyvel, Riennel, Ramon Gonzalesszel, Jacopi Judescuval, akik megszöktek, mi-kor a beduinok megtámadták az útépítő-csoportot? Hallotta hírét Tou-Tou-Boil-the-Catnek, akit a rabok megöltek és elégettek, mert árulkodott az őrmesternél? Mit tud Dubitschról és Barreról, akik föl akarták gyújtani a barakkokat, hogy a zavarban elmenekülhessenek, de munkájukban megzavarták őket és elfogatásuk után az őrmester a többi rabnak adta át őket, akiket tűzhalálra szántak?
    Az első ezred hetedik századában szolgáltam, innen kerültem Biribibe, ahonnan a beduin támadás alkalmából sikerült megszöknöm.
    Láthatja, hogy társak voltunk a rossz sorsban.
    Valóban társak voltunk, de a bűnözésben már nem!
    Kérdezheti, hogyan kerültem a légióba.
    Azt akarom éppen elmondani.
    Nem hallgatom el azt se, hogyan bukkantam rá ismeretlen féltestvéremre, Consuela Vanbrughra. Mindent elmondok az igazságnak megfelelően - és végig kell hallgatnia.
    Apámmal kezdem, aki nélkül ön nem ülne kényelmes karosszékben, aki nélkül húgom nem volna ezen a hajón és az egész kellemet-len helyzet ki sem alakult volna.
    Apám igen jellegzetes ember volt, az a fajta, amilyen egyáltalán nem ismeretlen a lélekbúvárok előtt, akik mindig nagymértékben foglalkoztatták az emberi természet tanulmányozóit. Nagyon erős jellemű ember volt; szigorú, jó szervező, parancsoló természet; nagy tudású és ájtatos; mélyen vallásos, - igazi hívő. Szerinte a Biblia minden egyes szava nemcsak igaz, hanem az Úr maga szövegezte. Nemcsak, hogy hitte vallásának minden szavát, hanem tényként fogadott el mindent.
    Tudva azt, hogy amiben hisz, az igaz, fokozatosan és elkerülhetetlenül arra a meggyőződésre jutott, hogy mindent helyesen cselekszik.
    Később már odáig jutott, hogy minden cselekedete tökéletesnek látszott előtte, - csak azért, mert ő vitte végbe.
    Ilyen csodálatos ember kifelé ámulatot és megbecsülést kelthet, de otthonának életét végképp elkeserítheti.
    Nem tagadom, hogy mintapolgár volt, városunk dísze és példaképe, de nem megfelelő szülő. Felsőbbségének és vakhitének súlya alatt anyám összetört és korán meghalt. Bátyám elszökött hazulról és soha többé nem tért vissza. Húgom és én európai útra indultunk, mihelyt hozzájutottam egyik nagynéném örökségéhez.
    Tizenhét éves koromban jártam már Angliában, anyám szülőhelyén, Brandon Regisben. A szomszédságban állt az igen régi Brandon-kastély, Brandon Abbasban. Jó barátságba keveredtem a kastély lakóival. Elég népes család él itt: Lady Brandon, Claudia lánya, Isobel unokahúga és három Geste-testvér.
    Bármennyire fiatal voltam, nem került nagyfáradságomba, hogy beleszeressek Isobelbe.
    Közbevetőleg említem meg, hogy apám - bár gyakran járt Európában - soha nem kereste föl anyám szülőhelyét Brandon Regist. A szenteskedésnek ez a szobra soha nem mulasztott el egy alkalmat sem az európai átkelésre, ha üzletileg lehetséges volt, - birkabárónak és marhakirálynak csapott föl, de holmi kegyelet nem vitte Brandon Regisbe.
    Jó nevű lótenyésztő is volt. Egyik útja alkalmával elvetődött Algériába is, fölkereste Bouzenban a lovairól messze földön híres Yussufben Amir sejket is.
    Előzőleg Biskrában még nyugodtan végignézte a lóversenyeket, megvásárolta a legdrágább és legszebb lovakat - amit csak pénzért kapni lehet - kóborolt még egy kicsit Afrikában, de végül mégis csak kikötött Bouzenban.
    És Bouzenban kisiklott az addig nyílegyenes életpálya.
    Tökéletesen és végzetesen kiugrott sínjeiből a tisztességnek és becsületnek ez a példaképe, magával ragadva a bouzeni táncosnőt, Zaza Blanchefleurt.
    Azt hiszem, az ilyen jelenség egyáltalán nem ismeretlen az ideggyógyászok és lélekbúvárok előtt.
    Egy másodpercig sem hiszem, hogy apám álszent volt: nem, nem... Egyszerűen zsarnok volt és letört mindenkit, aki nem akarta magát alávetni az ő akaratának.
    Elhiszem, hogy ez volt az első botlása.
    Oly sokáig jámborkodott a nagyvilág előtt, hogy most bűnözhetett kissé a magánéletében. Az inga kilengése!
    Jókora kilengés volt.
    Jellemének megfelelően ezt is alaposan csinálta. Nagy karavánt szerelt föl és magával vitte Zaza Blanchfeurt egy elhagyott oázisba. Ott élték le kis idilljüket. El tudom képzelni, hogy amíg a varázslat tartott, tökéletesen boldog volt, megtalálta igazi énjét; szabadon bűnözött és élvezte a bűnt, visszatért a természethez.
    Nem ítélem el. Nem dicsérem és nem átkozom.
    A történteket - egyszerűen elmesélem.
    Elmesélem, hogy ez a közismerten, szinte hivatásosan szenteskedő, letette a fegyverzetét és föloldódott a bűnben.
    Az igazság fegyverzetét? Az önuralom fegyverzetét? Az önzés fegyverzetét? Nem tudom, de tény az, hogy tökéletesen kivetkőzött önmagából. Puha párnákon feküdt, csak feküdt és álmodozott - sátorban, fejét egy asszony ölébe hajtva, álmodozott és megpihent, mint más közönséges ember.
    Fölteszem, hogy ébredéséig életének legszebb idejét élte át. Valószínű, hogy az ébredés egybeesett a teljes kielégüléssel.
    Az idill véget ért és el kellett feledni.
    Elfeledni. Minél hamarabb, annál jobb.
    Emlékét félre kell tenni, tudomást sem szabad róla venni; a tudattalan világba kell lesüllyeszteni oly mélyen, hogy soha többé felszínre ne kerüljön.
    Nem tudom ugyan, de nem lennék meglepve, ha hallanám, hogy önkívületi állapotba jutott, átkozta az ördögöt, verte a mellét és javulást ígért Istennek.
    Könnyen lehet, hogy Zaza Blanchefleurt okolta mindenért. Egyszerűen faképnél hagyta.
    A szegény nő teljesen elhagyott volt, hiszen elvesztette egyetlen szerelmét. Az elsőt és utolsót!
    Azt kérdezheti, hogy más volt-e talán, mint közönséges lotyó.
    Igenis, egészen más volt, noha Homer A. Vanbrugh nem első vagy tizedik birtoklója volt, de első szerelme.
    Tökéletesen, végzetesen beleszeretett apámba.
    Érthető, hisz valami egészen újat látott benne. Északi, magas, kék szemű, szőke hajú - tökéletesen más, mint az arabok és latinok körülötte. Amerikai volt és ezért más bánásmódban részesült mellette, mint a tüzes déliek oldalán.
    Apám büszke lehetett rá, hogy ez a tapasztalt szerető éppen vele szemben vesztette el a fejét.
    A táncosnő is büszke lehetett, hogy viharos múltja ellenére még mindig tudott újra igazán hódítani.
    Apám szökése megtörte lelkét, derékba törte életét. Szíve gyászba borult, elméje elfordult a való világtól. Sírt, zokogott, ordított utána, de egyszer csak elfogytak a könnyei. Ez még szomorúbb volt. Melankolikus lett, szavát nem lehetett hallani néha napokig. Ha mégis beszélt, akkor borzadva hallották a régi ismerősök, hogy a régi Zaza Blanchefleur helyett milyenőrült beszél.
    Az őrült táncosnőnek lánya született.
    Az őrültség furcsa csodákat teremthet. Zaza Blanchefleur, amióta Homer A. Vanbrugh elhagyta, megváltoztatta régi életmódját. A gyermek keserülte meg legjobban ezt a változást.
    Apám megmentette lelkét és az egykori táncosnő gyermekének születése után úgy élt, mint egy apáca. Erényes lett, mint Szent Cecília, de lányából mégis táncosnőt nevelt.
    Nehéz ezt megérteni, ha nem tudnánk, hogy elvesztette a lelki egyensúlyát és ha nem ismernénk a Kelet szokásainak hatalmát: a gyermek mindig a szülő foglalkozását követi. Egy foglalkozás van csak a nők részére, a lány anyja nyomdokaiba lép.
    Ha Zaza Blanchefleur egészséges maradt volna, talán a lánynak is másként alakul az élete. Esetleg a Szent Szív-zárdában neveltette volna akis Zazát. Talán elküldte volna apjához.
    De a fekete szemű Ophélia őrült volt.
    Maga mellett tartotta a gyermeket, állandóan szerelemről, szeretőkről mesélt neki - és apjáról.
    A gyermek fölnőtt - mint anyja lánya és mint az Ezer Gyönyör Utcájának lánya, nemcsak elérte, hanem jóval fölülmúlta az anyja szépségét, természetes báját.
    Imádta anyját.
    Mire fölcseperedett, szelleme is erősen fejlődött. Rövidesen megértette anyja sorsát és anyja miatt meggyűlölte apját.
    Apján keresztül pedig az összes férfiakat.
    Számára a férfiak csak egyet jelentettek, szeretőt. A szeretők utálatosak, ezektől az utálatosaktól minden értéket meg kellett szereznie, hogy tönkremenjenek, mint az anyja.
    Szívesen táncolt férfiak előtt, hogy minél nagyobb tetszést arasson, és hogy elszedje utolsó garasukat is.
    Kevésbé szívesen dobta testét prédájául az erőszakos férfi vágyaknak, de a bosszú és a pénz kedvéért ettől sem riadt vissza.
    Imádta anyját és gyűlölte a férfiakat; nem csinált titkot heves vágyából, hogy bár egy torka lenne valamennyi férfinak és ő átvághatná azt. Nyíltan megmondta: - Gyűlöllek. Megvetlek. Kifárasztasz és én megteszek majd min-den tőlem telhetőt, hogy megbüntesselek ezért. Drágának nevezel, rendben van, drága is leszek számodra... Egy férfi elrabolta anyám szívét, lelkét és életét, kirabolta őt és tönkretette. Őmiatta foglak megrabolni téged és tönkreteszlek, ha módomban áll. Anyám kedvéért és a sajátomért, mert gyűlöllek mindnyájatokat.
    Anyja meghalt.
    Halála előtt rövid időre eszméletre tért, megértette, hogy mivé nevelte gyermekét. Majd újra megőrült. Elborult elmével halt meg.
    Lánya csaknem megtébolyodott a fájdalomtól és jobban gyűlölte a férfiakat, mint valaha.
    Ekkor váratlanul ő is szerelmes lett.
    Elmesélem hogyan, elég furcsa történet.
    Ön beszélt a Sors kezéről. Mi a véleménye erről?
    Miután apám visszatért szeretett családja körébe és újra a rémuralom ütött tanyát wyomingi birtokunkon, én elutaztam mihelyt csak lehetett, ezúttal Franciaországba. Az ottani amerikai nagykövet jóbarátunk volt, szegről-végre rokonunk is. Apám könnyűszerrel beleegyezett az utazásba, úgy gondolta, hogy semmi bántódásom nem eshet a gondos felügyelet alatt.
    Legalább is erről volt szó, amikor otthonról elindultam. Valójában elég hamar megváltoztattam eredeti terveimet és Cherburg helyett már Southamptonban partra szálltam. Innen London helyett egyenesen Brandon Regisbe utaztam. Természetesen hamar fölkerestem Brandon Abbast és mi sem volt egyszerűbb annál, hogy újra megszeressem Lady Brandon unokahúgát, Isobelt.
    Redintegratio amoris? (A szerelem újjászületése?) Szó sem volt erről, mert én egy pillanatra sem szűntem meg szeretni Isobelt. A különbség csak annyi volt, hogy most sokkal szebb, fejlettebb, ezerszerte bájosabb és okosabb volt. Mire felnőtt, minden jó tulajdonsága, minden kedvesség és báj szinte meghatványozódott benne.
    Kétségtelen volt az is, hogy Isobel kedvel engem. Amikor megpillantott, oly szívélyesen, kedvesen futott elém, tárta ki karját, nem kellett attól tartanom, hogy nem örül a látásomon.
    Elhatároztam, hogy legközelebb nem várok ily hosszú ideig, míg rászánom magam egy újabb európai utazásra.
    Hazautaztam, megvártam, míg Isobel elérte tizennyolcadik évét, s akkor harmadszor is útra keltem, hogy megkérjem a kezét gyámanyjától.
    Visszatérve Európába, gyönyörű lányt láttam viszont, csak egy hiba volt: ez a lány már mást szeretett. Nem is volt csoda, együtt élt a nagy család, három rokon fiú is volt köztük,egész érthető tehát, egyikük beleszeretett a ragyogó fiatal lányba. En csak azt csodáltam, hogy nem mind a hárman lettek szerelmesek.
    Nem tudom elmondani, mit éreztem, mikor a szomorú hírt megtudtam.
    Súlyosbította még a helyzetet, hogy Isobel szerencsétlen és boldogtalan volt, mert a három Geste-fiúnak valami családi viszály miatt el kellett hagynia Brandon Abbast. Erről még szólok.
    Nem tehettem mást, megígértem Isobelnek, hogy amíg időmből futja, ott maradok mellette, hogy fölvidítsam és elűzzem fájdalmát. Nehéz feladatot vállaltam magamra, szerelmes létemre nem volt egyszerű állandóan egy másférfit dicsérni.
    Végre ő is elhagyta Brandon Abbast, én pedig elutaztam Párizsba, felejteni. Belevetettem magam a szórakozásba, meg akartam gyógyulni. Sajnos, nem sok eredményt értem el, mert a legvidámabb párizsi lokál is siralomháznak tűnt előttem.
    Hazautaztam, Mary testvéremnél keresve vigaszt, aki mindig legmegértőbb volt gondjaim iránt.
    Apám borzasztóbb volt, mint valaha; erőszakos, zsarnok, sokkal ájtatoskodóbb, mint azelőtt, valósággal megszállott. Lelkiismeret-furdalásai ugyan nem voltak, mert ismét úgy gondolkozott, hogy minden helyes, amit ő tesz, mert ő teszi.
    Valósággal rögeszméje lett a bűn és ha bűnre gondolt, mindig testi eltévelyedést értett bűn alatt. Látogatókat nem engedett magához, ha azok nem voltak éppoly álszenteskedők, mint ő.
    Ebben az időtájban szöktem meg én Mary húgommal együtt. Most már tehettem, hiszen az örökség révén anyagilag független voltam.
    Nagy utazást tettünk Európában, bejártuk Londont, Párizst, Nápolyt, Rómát, Velencét, Athént és a tél közeledtével a hideg elől Algériába menekültünk. Algírban Marynek igen nagysikere volt, különösen a tisztek körében örvendett nagy népszerűségnek.
    Ezek közt Levasseur ezredes játszott vezető szerepet, akit már Párizsból ismertünk. Mint-hogy érdekelt bennünket az arab élet, elmentünk Bouzenba, ahol az ezredest igazi mivoltában ismertük meg, - mint Franciaország békés terjeszkedésének egyik buzgó előmunkását.
    Mivel Mary szeretett volna egy igazi arab várost látni, annak sajátos életét, meghívott bennünket Zaguigbe, ahol szintén katonai állomást létesítettek a franciák.
    Talán azzal a célzattal, hogy elnyerje bizalmamat és esetleg a segítségemet - mert rettentően vágyódott az után, hogy elvigyen bennünket az ő igazi terepére, ahol egyedül lehet Maryval, ahol megmutathatja, hogy mit végzett és mit kell tűrnie egy igazi férfinak. A derék ezredes rengeteget buzgólkodott körülöttem. Csaknem minden szabad idejét velem töltötte, már amennyire a bouzeni - egyáltalán nem könnyű - szolgálat megengedte. Gondoskodnia kellett elsősorban a zaguigi helyőrség megszervezéséről, ami tekintve a csapatok és fölszerelés nagy mennyiségét, valóságos expedíciónak látszott.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983195
Webáruház készítés