Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Percival Wren: A kék csillag_MOBI

Percival Wren: A kék csillag_MOBI
1 090 Ft1090
  • Részlet az e-könyvből:

    Mikor elhagytam a sivár házat, úgy örültem, hogy a lábaim valósággal röpülve vittek a St. Dominique utcán. Táncolni, fütyülni és dalolni szerettem volna, mert bizonyosra vettem, hogy Michael és Digby legfeljebb egy-két nappal előzött meg a Kalandba futó romantikus úton, s én minden pillanatban utolérhetem őket. Talán még mindketten Franciaországban vannak - jelentkezett lelkemben a remény - sőt talán itt, Párizsban! Mihelyt találkozom velük, nem fogom ily halálosan árvának érezni magamat és lesz valakim, akivel beszélhetek Isabelről.
    Tudván, hogy holnap reggeltől Madame la République költségén fogok élni - bár úgy éreztem, hogy a nemes hölgy igen meg-gondolt a pénzügyek terén - nagy bátran megint taxiba ültem, s úgy mentem vissza az elegáns városnegyedbe. Elhatároztam, hogy utolsó szabad napomat úgy töltöm, mint a turisták, a szegényturisták, akiknek csak pár órájuk és néhány frankjuk van a világszépségeinek megtekintésére. Le akartam ülni a Tuilleries-ben, meg akartam nézni a Louvre-t, az üzleteket elképzeltem, milyen jó lesz kint vacsorázni a Bois-ban.
    Kidolgoztam a programomat elcsavarogtam az egész napot és csak éjszaka kerültem vissza az ágyamba. Oly fáradt voltam, hogy nem álmodtam semmit, hanem aludtam az egészséges fiatalság édes, zavartalan álmát
    Reggel kiegyenlítettem a számlámat és elhagytam a Normandie-szállót Alapjában véve nem találtam nehéznek, hogy ezentúl mindenféle kétes eredetű emberrel éljek együtt és öt fillérért szolgáljam Franciaországot; azt azonban nagyon kellemetlennek éreztem, hogy elsőrangú szállodában lakjam, de estére tudjak ruhát váltani, ahogy azt a társaságbeli illendőség megkövetelné.
    Megint elhajtattam a Rue St. Dominique-be ós a Bureau de Recrutement-ben az őrmester bevezetett a várószobába; mikor meglátott csodálkozott egy kissé és újból megjelent az ajkán a tegnapi kaján mosoly.
    Velem együtt még néhány ember várakozott a doktor előszobájában, akiket már tegnap láttam. Kettő közülük németnek látszott. Bizonyosra vettem, hogy ha elkiáltom magamat: „Pincér!” vagy „Garzon!” - azonnal elém ugranak. Igen gyámoltalannak, jelentéktelennek, érdektelennek és rettenetesen szegénynek láttam őket. A többiek mindenféle román eredet voltak, egyetlen közösségük a gyilkos szegénység. Egyáltalán nem látszottak betörőfajzatnak vagy másféle gazfickóknak; inkább közönséges munkások, kétségbeejtően koldus, házatlan, örökké éhező fickók - állapítottam meg magamban felőlük.
    Ezek között az emberek között, mint egy egészen más társadalmi osztály jól öltözött és jól táplált tagja, csaknem ugyanoly kényelmetlenül éreztem magamat, mint a hotelban, ahol hiányos volt a garderobe-om.
    Jól szabott és csaknem új ruhám is szinte gúnyt űzött ezekkel a nyomorúságosán öltözött alakokból, jövendő bajtársaimból, akik valószínűen használhatóbb katonák lesznek, mint én.
    Az őrmester csakhamar visszatért és felszólított, hogy menjek be vele az őrnagy elé.
    - Ah, mon enfant - szólt az öreg katona, amikor beléptem és meghajoltam -, hát mégsem gondolta meg magát? Rendben van, ahogy tetszik.
    - Szeretném felvétetni magamat, őrnagy úr - válaszoltam.
    - Olvassa el és írja alá ezt a nyilatkozatot - mondta, és hallottam, hogy csöndesen fölsóhajt - Mihelyt ezt a nyilatkozatot aláírta, önből francia katona lesz és minden tekintetben a katonai törvények alatt áll, amelyeknek föltétlenül alá kell vetnie magát. Míg az öt év le nem telik, barátai semmiképpen ki nem válthatják, és a konzulja sem segíthet önnek semmiben. Az idegenlégióból csak a halál szabadíthatja ki.
    Futólag átolvastam a szürke nyomtatványt, amelynek aláírója szerződésszerűen kötelezi magát, hogy öt évig szolgálja a Francia Köztársaságot a Légion Étrangére-ben.
    Öt év nagy idő, de Isabel még akkor is csak huszonhárom lesz, és amit Michael és Digby megtettek, azt én is megtehetem. Mily nagyszerű volna, ha huszonöt éves koromban, mint őrnagy, visszatérnék Angliába, hogy Isabelt magammal vigyem az ezredemhez... Aláírtam a papírt.
    - Egy kis tévedés, gyermekem - mosolygott az őrnagy, amikor az aláírásomat elolvasta. - Vagy talán ezentúl ezt az álnevet akarja használni?
    A szerződést így írtam alá: J. Geste!
    Elpirultam, dadogni kezdtem. Aztán mentegetőzve engedélyt kértem rá, hogy az igazi nevemet használhassam, amit az öregúr minden további nélkül megengedett. Az első kötelezvényt összetépte s adott egy másikat, amelyet mint John Smith írtam alá.
    - Most hallgasson rám, fiam - mondta az őrnagy. - Ön most törvény és jog szerint francia katona és azonnal bevonul az ezredéhez. Ha nem teszi meg, szökevénynek tekintik. Ma este 9 óra 15 perckor a Gare de Lyon-on fel kell ülnie a marseille-i vonatra és ott az állomáson jelentkeznie kell a szolgálattevő altisztnél. Ha nem találná meg, kérdezze meg az első rendőrtől, hogy merre van a St. Jean erőd és jelentkezzék ott. El ne felejtse! Fort St. Jean a káder , ott van a gyülekezés. - Fölállt és kezet nyújtott - Sok szerencsét és gyors előléptetést kívánok - mondta, és hozzátette rászolgálhatok esetleg még valami fölvilágosítással?
    - Őrnagy úr mindig tanácsolja az újoncoknak, hogy fontolják meg jól a jelentkezésüket? - kérdeztem.
    Jóakaratú szigorral nézett rám:
    - Nem azért vagyok itt, hogy a jelentkezőket visszatartsam az idegenlégiótól... - mondta. - De egyik-másik újoncot alkalmasabbnak látom az ottani életre, mint a többit - folytatta és jóságosan megszorította a kezemet - Isten önnel, sok szerencsét!
    Köszöntem és távoztam.
    - Jöjjön - szólt az őrmester, mikor bezárult mögöttünk az ajtó-, és mozogjon gyorsabban!
    Az irodájában kiállított számomra egy Marseille-be szóló menetlevelet és egy igazolványt, amely arról szólt, hogy fölmutatója, John Smith, a francia idegenlégió katonája, Algírba utazik, az ezredéhez. Aztán kihúzott egy fiókot, elővett egy kis vaskazettát és három frankot számolt elém az asztalra.
    - Élelmezési járulék az útra - mondta magyarázatul. - így prédáljuk a közvagyont. Három sou elég volna!
    A három frank mellé letettem még kettőt.
    - Váljunk el barátságosan, őrmester - válaszoltam -, mert nem szeretem, ha ok nélkül haragszanak rám, különösen a hátam mögött.
    - Maga - felelt az őrmester, és zsebre vágta a pénzt - még boldogulhat is... ha így tiszteli és így becsüli minden őrmesterét. Isten vele!
    Megint végigmentem a Rue St. Dominique-on, már nem voltam a magam ura. Saját kezemmel raktam lábamra az elszakíthatatlan láncot, amelynek másik vége valahol a Szaharában volt
    Nem vártam estig, hanem a legközelebbi vonattal indultam Marseille-be. Ha sejtettem volna, hogy ez az út tizennyolc óráig tart, kemény fapadokon, bizonyos, hogy nem siettem volna ennyire. Azt hiszem, ez a vonat Franciaország minden városában és minden falujában megállt és kényelmetlen, régi és piszkos vagonomban Franciaország egész lakossága köröttem zsivajgott egész éjszaka... Végre mégis csak elértem Marseille-t...
    A kalauz, aki menetlevelemből látta, hogy az idegenlégióba kell bevonulnom, úgy bánt velem, mint egy ravasz börtönőr. Azt hitte, folyton szemmel kell tartania, és ez egyáltalán nem tette kellemessé az utazást
    A kellemetlen francia típusához tartozott ez a kalauz (és kellemetlen francia nemcsak egyféle van), s noha nyílt fenyegetésektől és szidalmaktól tartózkodott, állandóan éreztette velem, hogy nem ugorhatok meg előle. Még az útitársaimat is figyelmessé tette rám. Nem vagyok éppen börtöntöltelék és amennyire ő tudja, nem is voltam, de mindenesetre olyasvalaki vagyok, aki az idegenlégióba megy!
    Amikor megérkeztünk, ez a nemes lélek fölmentett az alól a teher alól, hogy megkeressem az altisztet, akinél jelentkeznem kellett. Ő maga szaladt a szolgálattevő őrmesterhez és átadott neki, s közben úgy viselkedett, mint aki meg van győződve róla, hogy nagy szolgálatot tesz hazájának és az emberiségnek.
    - Itt van! - mondta az őrmesternek. - Itt van, ez az! Megint egy jómadár a maga kalitkájába.
    Az éhségtől, álmatlanságtól és fáradságtól olyan ideges voltam, hogy nem tudtam türtőztetni magamat
    - Az Isten szerelméért, ne legyen már ilyen hülye! - s amit angolul tettem hozzá, azt jobb, ha szeretetetteljes búcsúszavaknak gondolta.
    Az őrmester tetszett nekem. Élénk, mozgékony férfi volt; vihar-edzett, acélkemény arcában semmi brutális, semmi gonosz kifejezés. Egész egyszerűen: ember volt. A francia gyalogság rendes egyenruháját hordta, de a derekán széles, kék szalagot viselt, vállain a piros helyett zöld épaulettet, és a nadrágja zuáv-nadrág volt.
    Hidegen mérlegelő, hivatalos pillantást vetett rám, megkérdezte, beszélek-e franciául, mi a nevem, milyen nemzetiségű vagyok és kérte az irataimat.
    - Megint egy angol! - mondta kimondhatatlan nagy örömömre.
    - Egymaga jött? - kérdezte aztán, és fölszólított, hogy kövessem.
    Biztosan itt van Michael és Digby is - gondoltam -, pár perc múlva viszontlátom őket Szívem hangosan dobogott az örömtől.
    A pályaudvarról Marseille forgalmas utcáira bukkantunk ki, amelyekre forrón tűzött a déli nap. Mentem a szófukar őrmester oldalán és szerettem volna a „többi” angol újonc után érdeklődni, akiknek, mint vezetőm szavaiból kivehettem, már meg kellett érkezniök. De ennek az embernek az egész modora nem bátorított fel arra, hogy az igazságot megvalljam, soron kívül e pillanatban legnagyobb vágyam az volt, hogy egyek valamit.
    Diplomatikusan láttam hozzá a munkához.
    - Mit gondol, Monsieur, megosztana az őrmester alkalomadtán egy üveg bort az újonccal? - kérdeztem, amint egy kávéház teraszának márványasztalai és kényelmes nádszékei előtt elhaladtunk.
    - Azt nem tenné meg, bleu - felelte az őrmester. - Nemcsak azért, mert az őrmesternek természetes érzéke van a szubordináció iránt, hanem azért sem, mert az ilyesmi az előírásokba ütköznék. Azonkívül az őrmesternek nem „Monsieur" megszólítás jár. Az őrmesternek katonai rangja van, és aki megszólítja, annak előbb tisztelegnie kell... Lehetnek őrmesterek, akiknek semmi kifogásuk sincs az ellen, hogy valami frissítőt vegyenek magukhoz, mialatt a bleu is iszik valamit, de csak akkor, ha illő formában kérik meg őket erre a szívességre...
    Megálltam és tisztelegtem, mintha a kísérőm tiszt lett volna.
    - Monsieur le Sergeant megtisztel azzal, hogy iszik ebben a vendéglőben egy pohár bort, míg én valami ennivalót szerzek magamnak? Nagyon éhes vagyok - mondtam és előhúztam a zsebemből egy ötfrankost.
    - Töltsön itt egy negyedórát, bleu - hangzott a válasz, és az őrmester, a pénzt zsebre vágva, átment az utcán, egy szemközti korcsmába. Én a kávéházba siettem, ahol farkasétvággyal elköltöttem utolsó civil ebédemet.
    Aztán az őrmesterem után néztem, de minthogy még nem jelentkezett, megint visszaültem a helyemre, megtömtem a pipámat, rágyújtottam és. néztem a járókelőket Ismét frissnek, erősnek éreztem magamat, és egyáltalán nem voltam boldogtalan. Nemsokára jött az őrmester, az utcán át Fölálltam, feszesen tisztelegtem és mentem vele.
    Az őrmester a ruhámat vizsgálta.
    - Van még pénze, bleu? - kérdezte.
    - Van, Sergant - válaszoltam némi csalódással.
    - Mert ha nincs, három frankot visszaadok magának, bleu.
    Már jó ideje szerettem volna tudni, miért szólít az őrmester állandóan bleu-nek - ami franciául „kék”-et jelent. Nem éreztem magamat különösebben kéknek és arról is meg voltam győződve, hogy részegnek sem látszom, tehát semmiképpen sem tudtam megmagyarázni ezt a címet. (Később megtudtam, hogy a bleu a francia katonai zsargonban az újoncok neve és jelentése nagyjában megfelel annak, amit minálunk, angoloknál, rookie-nak neveznek. Minthogy azonban tanácsosabb volt lehetőleg keveset beszélnem, nem mertem kérdezősködni, hanem biztosítottam az őrmestert, hogy egyáltalában nincs szükségem három frankra, s titokban még szégyelltem is magamat, hogy egy pillanatra feltételeztem róla a zsaroló szándékot.
    - Hát akkor adok helyette egy jó tanácsot - mondta jószívűen és kedélyesen a kísérőm.
    Előre megköszöntem.
    - Óvakodjék az algíri boroktól - kezdte. - A bor a katonák áldása és átka Afrikában. Épp most ittam két üveggel. Kitűnő!...Óvakodjék a nőktől. A nő a férfi áldása és átka az egész világon. Én háromszor nősültem. Rettenetes!...
    Ünnepélyesen megígértem, hogy óvakodni fogok és nem leszek kicsapongó sem a borivásban, sem a nősülésben.
    - Másodszor, bleu - folytatta -, ha bajba kerül, ne csináljon magának ok nélkül még nagyobb bajt, mert a baj egymagában is elég nagy baj.
    Ezt a tanácsot is kitűnőnek találtam és megígértem, hogy megfogadom.
    - És harmadszor: lázadjon fel az ég ellen, ha akar, de föl ne lázadjon soha a káplárja parancsai ellen. Magától értetődik, senkinek még álmában se jutna eszébe, hogy egy őrmester akaratával szálljon szembe...
    Biztosítottam róla, hogy nézetem szerint épeszű ember ilyesmire még csak gondolni se bír.
    - Természetes, hogy nem bír!... Csakhogy épp azért kell vigyáznia, mert hátha nem épeszű, bleu! - intett a mentorom.
    - ... épeszű? - kérdeztem.
    - Persze, bleu - hangzott a válasz. - Időnként a legderekabb légionáriusok is elvesztik az eszüket. És ilyen állapotban képesek elkövetni valamelyiket a három legrettenetesebb bűn közül: megölik magukat, vagy valamelyik bajtársukat, vagy ellentmondanak az őrmesternek!
    - Miért veszítenék el az eszüket? - kérdeztem kissé nyugtalanul.
    - Nem volna szabad, de megteszik - mondta az őrmester. - Rájuk jön a bolondja. Amit ügy hívunk, hogy le cafard. Trópusi őrültség. Olyan az, mintha valami féreg keringene az ember fejében, körbe-körbe, szüntelenül. És minél nagyobb a forróság, a magány, a kimerültség, minél többet menetel és iszik az ember, a féreg annál gyorsabban forog a fejében, s annál jobban kínozza a szerencsétlent. Akit ez a láz elfogott, fölordít, J’ai le cafard! - és ámokfutó lesz, megöli magát, dezertál, vagy ellentmond az őrmesternek... Rettenetes... És tudja, bleu, mi ennek a legfőbb oka? Nem tudja? Hát megmondom. Az abszint! A cafard nagyapjának meg nagyanyjának az abszint a dajkája. A legrettenetesebb méreg. Óvakodjék tőle. Én tudom, mit beszélek. Engem abszinton neveltek föl... Rettenetes… A bor után most ittam egy kis abszintot. Óvakodjék az abszinttól.
    Megígértem, sohasem nézek rá az abszintra, akár zöld, akár más a színe.
    - Akkor sohase fog teljesen elmenni az esze - oktatott tovább az őrmester -, és sohase fogja megölni a bajtársát, sohase fog ellentmondani az őrmesternek, hanem csak öngyilkos lesz vagy megszökik és a sivatagban pusztul el.
    - Elkövette valaha valamelyiket ezek közül a szörnyűségek közül, Monsieur le Sergeant? - kérdeztem.
    - Nem, bleu. Még csak öngyilkos se lettem - volt a válasz. - Csak éppen leborotváltam a fejemet, aztán pirosra, fehérre meg kékre festettem és ezért jó hazafinak nyilvánítottak.
    Azt kezdtem hinni, hogy a két üveg bor meg az abszint szárnyat adott az őrmester fantáziájának, később azonban megtudtam, hogy minden szava igaz volt. (Egyszer, midőn a barakktábor valamelyik őrházát, amelyben éppen ő tanyázott, át kellett mázolnia, az jutott eszébe, hogy leborotvált fejének az egyik felét pirosra, a másik felét kékre festi és a kettő közé húz egy széles fehér csíkot. E miatt figyelmesek lettek rá, s ő ezt a figyelmet rengeteg csatában tanúsított rettenthetetlen bátorságával, és leleményességével még jobban kiérdemelte.)
    - És mit lehet tenni, hogy az ember ne kapja meg a cafard-t? - kérdeztem.
    - Semmit - hangzott a megszeppentő válasz. - Másra gondolni: jó; előlépni: még jobb. De míg az arab a sivatagban két dolgot talál, addig az európai hármat. Ez a három megvan, hát megvan és megmarad...
    Kérdően néztem rá.
    - Az arab csak napot és homokot talál, mind a kettőből túl sokat. Az európai- napot is talál, homokot is, meg őrültséget is, mind a háromból túl sokat - tájékoztatott jóakaratúan. - Az őrültség magvai valószínűleg a levegőben vannak, vagy a nap sugaraiban. Ezt én se tudom bizonyosan, még én sem, pedig én elég sokat tudok. De most már hallgasson, eleget beszélt többet mint illik. Csönd, bleu...
    Hallgattam és nyelvem helyett a szememet használtam, élvezvén a tengerparti Marseille csodás panorámáját, amelyben fantasztikusan keverednek össze a legkülönfélébb formájú hajók, és amelyben a négerek és kínaiak csaknem annyian vannak, mint a franciák.
    Mikor zsúfolt üzletek, és raktárak, és hadonászó meg kiabáló matrózok bábeli zűrzavarán át célunkhoz értünk - középkori erődhöz, mely a tengerparton állt - a fejem fájt és zúgott az utcák zsivajától meg a forróságtól, s a két szemem úgy égett, mint a tüzes vas.
    - Itt vagyunk - szólt az őrmester. - Éljen boldogul, bleu, teljék az ördögnek még sok öröme magában!
    - Köszönöm, Sergeant, és viszont kívánom - válaszoltam.
    Az őrség vezetőjének csak annyit mondott:
    - Újonc a légióba. Szegény kölyök!
    Megfordult és elment. Sohase láttam többé.
    - Utánam! - fordult hozzám az új őrmester, és üres folyosókon át vezetett, amelyek nedvesek, sötétek, és penészesek voltak. Min-den lépésünk szomorú visszhangot vert föl bennük. Az volt az érzésem, hogy börtönbe visznek.
    Az őrmester megállt egy ajtó előtt, kinyitotta, intett, hogy lépjek be, aztán becsapta mögöttem az ajtót
    Életemben először voltam francia kaszárnyaszobában.
    A falak mentén vaságyak állottak, a terem egyéb berendezése néhány pad, egy nagy asztal, és egy kályha volt, amely körül egészsereg jól-rosszul öltözött civil ruhás ember ácsorgott.
    Michael és Digby nem volt köztünk, ami keserű csalódást keltett bennem.
    Az újoncok mind rám meredtek. A szoba levegője förtelmes volt, alig lehetett kibírni.
    Az ablakokat zárva tartották, és akik a szobában tartózkodtak, valamennyien erősen dohányoztak. A kályha is füstölt.
    Lehetséges, hogy ezek az emberek dohányt szívtak, én semmi esetre sem ismertem azt a dohányfajtát. Mint égő falevélnek, olyan volt a szaga.
    Öntudatlanul a legközelebbi ablakhoz indultam és nagy nehezen kinyitottam. Nem akarom azt mondani, hogy a St. Jean erődben soha nem nyitottak ki még ablakot, azonban abból a csodálkozásból - majdnem azt mondhatnám: megütközésből - következtetve, amit egyszerű cselekedetem keltett, ilyen eset nem fordult elő túlságosan gyakran. Mi történik, ha káplár vagy egy vén katona lett volna jelen, nem tudom...
    Az asztalnál három-négy ember ült egy csoportban, és szemmel láthatóan megütközött vakmerőségemen. Fölkiáltásaik meglepetést és felháborodást árultak el. Egyikük fölkelt és hozzám jött.
    - Magának, úgy látszik, nem kellemes a levegő nálunk, mi? - szólt kihívó hangon, hogy rám ijesszen.
    - Nem - válaszoltam, és tetőtől talpig végigmértem. - És maga sem. Mit szól hozzá?
    Elismerem, hogy viselkedésem nem volt kifogástalan. Lealacsonyítottam magamat ehhez a kellemetlen külsejű fickóhoz, de úgy láttam, ez lesz a leghatásosabb. Csak ne becsüljék túl leendőbajtársaim a keresztényi türelemnek bennem lévő készletét! Én voltam az utolsó, ki meg akart bántani valakit, de azt sem tűrhettem, hogy igaztalanság éljen.
    Eszem ágában sem volt azzal kezdeni katonai életemet, hogy ellenséget, és ellenségeket szerezzek magamnak; viszont azt sem hagyhattam, hogy valaki szemtelenkedjék velem, és mint újoncot, lapulásra kényszerítsen.
    - Óhó! Szóval engem sem talál kellemesnek?
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980569
Webáruház készítés