Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Percival Wren A fekete szirén EPUB e-könyv

Percival Wren A fekete szirén EPUB e-könyv
990 Ft990

Ebben a végig fordulatos, sodró lendületű kalandregényben három kontinensen át zajlanak a kalandok a Brit Birodalom tisztjeivel. Ám mindegyik kaland mögött felbukkan egy titokzatos asszony, az ellenállhatatlan szépségű, dús fekete hajkoronájú, szikrázó fogú és férfiakat lábukról leverő mosolyú fekete szirén. De ki ez titokzatos nő, aki minden férfi szívét és életét teszi tönkre? Az izgalmas regényben Indiában, a tengeren, Afrikában, sőt, még Európában is felbukkan a rejtélyes fekete szirén. Mindenhol, ahol a Brit Birodalomnak gazdasági-politikai érdekeltségei vannak...

  • Részlet az e-könyvből:

     

    - Mondd, Barty, milyen ember ez a Harrington-Spens ezredes? - kérdezte Mary Hazelrigg a fivérétől, Bartholomew Hazelrigg őrnagytól, amint a dartmoori kis villában együtt ültek a reggeliző asztalnál.
    - Oh, igen derék ember! - hangzott a felelet a lepedőújság mögül.
    - Természetesen, kétségkívül, magától értetődik... Ça va sans dire... kedves Bartym... De mégis, milyen ember?
    - Mondtam már... Igen rokonszenves, derék ember!
    - Nagyszerűen lefestetted, mondhatom... Most már kétségtelen, világos fogalmakat alkothattam róla. Úgy érzem, ismerem tetőtől talpig, kívül-belül...
    Ganesh Hazelrigg leeresztette az újságját, s nővérére tekintett, aki mindjárt azután odaköltözött hozzá a háztartását vezetni, amint Miss Julia házát elhagyta.
    - Hát mit akarsz még róla tudni?... Holnap megláthatod személyesen...
    - Jó, jó! De talán néhány lényegtelen részlet mégis kimaradt a válaszodból, Barty!... Öreg, fiatal, kövér, sovány, csinos, csúf, házas vagy agglegény?... Olyan fecsegő természetű, mint te, aki három szót sem szólsz naphosszat, vagy lehet vele olykor beszélgetni is?... Az isten szerelmére, tedd már le azt az újságot, hiszen kihűl a kávéd... a sonka meg megfagy előtted!
    - Hát mire vagy még kíváncsi? Megmondtam már, hogy a legderekabb bajtársak egyike. Régi jó barátom!
    - Mondd, Barty, ő is olyan nőgyűlölő, mint te?
    - Ej... hát azt hiszem, a nőkkel szemben is éppoly kedves lehet, mint velünk férfiakkal...
    - Szóval nem fogja zavarni, hogy nőt is talál a házadban?
    - Nem hinném.
    - Nos, ez fölötte kedves lesz tőle.
    Csönd.
    - Izé... Barty! Mondd, milyen ember ez a Harrington-Spens? Gyalogos, lovas, tüzér? Az indiai hadsereg törzskarához tartozik? Vagy a titkosszolgálat tisztje?
    Hazelrigg őrnagy megint leeresztette az újságját, és csodálkozva tekintett a nővérére.
    - Egyike a legderekabb tiszteknek... - felelte. - Rendkívül derék fickó!
    Mary Hazelrigg sóhajtott, s felállt az asztaltól, hogy kimenjen a konyhába szót érteni a szakácsnővel, aki éppen reggeli bevásárlásából érkezett haza. Az ajtóban azonban megállt pillanatra, megint visszafordult unalmas, szófukar, érthetetlen és mégis annyira szeretett fivére felé, és így szólt:
    - Igazán örülök, hogy vendégünket ilyen alaposan megismerhettem még az érkezése előtt... Azt hiszem, kedves ember lehet... Csak azt szeretném, hogy...
    - Mi az? Mit szeretnél? - eszmélt föl az újságból Hazelrigg őrnagy.
    - Ha nem lenne olyan süketnéma, mint te, Barty! S hogy nem is hasonlít rád egyáltalában.
    - Oh, nyugodt lehetsz! Egyáltalán nem hasonlítunk egymásra... Magasabb, mint én. Sovány, magas fiú...
    Másnap reggel Mary Hazelrigg megelégedetten mosolyogva sétált fel és alá a kis vasútállomás kavicsos peronján, várva a vonatot, amely a fivére vendégét fogja hozni.
    Mosolygott, mert boldog volt.
    Milyen szép is az élet!
    Az életvidám, kedves Devon - a szép, de rideg és unalmas Bayswater után...
    Friss levegő, friss élet, öröm és szórakozás - az unalom, egyhangúság és szomorúság ködös napjai után!...
    Az ő kedves bátyja, az ő drága Bartyja - a szegény, bogaras Miss Julia után...
    Milyen derék, és mégis milyen szerény ember!... S micsoda hallatlan bátorság lakozhatik benne!... Arról a Gilgit-ügyről napokon keresztül hasábokat írtak az újságok. Az egyik nagy londoni lap vezércikket írt a „világ legbátrabb emberéről”!... S Ganesh csak pirult és dörmögött és bosszankodott, amikor a cikket elolvasta... Azt mondta, hogy az újságok szeretnek mindent felfújni...
    S hirtelen szinte elömlő, túláradó szeretettel gondolt arra a nagydarab emberre, akiben az ő vére folyik, s aki olyan derék, olyan becsületes, olyan okos, s akinél jobb és kedvesebb férfi nem is lehet ezen a világon...
    A kis helyi vonat nagy pöfögéssel, zakatolva, szuszogva „robogott” be az állomásra.
    - Harrington-Spens ezredes?...
    - MisS Hazelrigg?...
    Szögletes vállú, barnára sült arcú, derék, magas férfiú állt előtte, a halántékán már kissé szürkült a haja, s amint a leány felé mosolygott, erős, szabályos fogsora kivillant ajkai közül, s a mosolya őszinte és kedves volt, a kézfogása barátságos, határozott és erős.
    S milyen kellemes a hangja! Csengő, férfias, és mégis behízelgően lágy! De hiszen ez csak természetes, milyen más lehetne a Barty legjobb barátja, mint minden tekintetben kedves, aranyos és rokonszenves!
    Igazi férfi, igazi gentleman!...
    - Fivérem nagyon sajnálja, hogy nem jöhetett ki az állomásra, Harrington-Spens ezredes!... És szíves elnézését kéri...
    Az ezredes megint elmosolyodott. Oh, milyen kedvesen!... Egyenesen az emberre mosolyog, s nem azon, amit az emberről gondol, ahogy az Minna Minelli szokása volt. Mosolyában nincs semmi lenéző, felsőbbséges, semmi gúny, úgy, amint azt Minna Minellitől megszokta. Barátságos, nyájas és őszinte!...
    - Azt hiszem, nincs szükség semmi elnézésre, Miss Hazelrigg - mondotta, s mosolygó szemeit a leányra vetette.
    ... S a szemeiben sincs meg az a szúró, bántó sugár, amit olyan gyakran észrevett Minna tekintetében, vagy egyes kellemetlen embereknél a londoni omnibuszokon, a földalattin vagy az utcán... Az ő tekintete egyenes és nyílt és megnyugtató...
    Úgy érzi, máris tetszik neki ez az ember, akivel sokat, nagyon sokat fog még beszélgetni. Azazhogy rábírja majd, hogy ő beszéljen neki sokat... sok mindenféléről! Hiszen abban, hogy beszédre bírjon valakit, máris kitűnő gyakorlata van... másként Barty három szót se szólna hozzá egy hét alatt, sem az a kedves Moresby Wallingford őrnagy, aki a szabadságából mindig náluk tölt egy-két hetet, de talán még a fiatal Aubrey Easterwood sem, aki szintén gyakran megfordul náluk.
    Igen, igen... az a fontos, hogy az ezredes beszéljen, ő majd hallgatja. Milyen csodálatos dolgokat tudhat mesélni Indiáról, Afganisztánról, Perzsiáról, meg a többi napkeleti és egzotikus országról és népről - amiket ő sohasem fog meglátni! Biztosan volt Bokharában, Khivában, Lhassában és Szamarkandban is... A szamarkandi aranyúton!...
    Igen, az ezredes majd beszél, ő meg ott hallgatja őket kényelmes karosszékben a sarokban, s nem engedi, hogy vacsora után az ágyba küldjék...
    S a melegszívű, hevülékeny lelkű, bolondos fiatal leány már akkor tisztában volt vele, hogy Harrington-Spens ezredest nagyon meg fogja szeretni, amikor erős, barna kezeibe vette az ő kesztyűs, keskeny kis kezét...
    Mary Hazelrigg így számította...
    Amikor az ezredes kiszállott a kétségbeejtő lassúsággal cammogó helyi vonatból, minden bosszúsága és rossz hangulata tovaröppent, amint a kesztyűs kis kezével integető és eléje siető leányt megpillantotta. Mint a nyári köd, mikor a kelő nap sugarai végigcsókolják.
    Az ezredes naptól cserzett arca számtalan helyen megrepedni látszott, mielőtt az a mosoly jelent volna meg az arcán, amit Mary Hazelrigg olyan elragadónak talált.
    ...Határozottan csinos leány!... Sőt elragadóan szép!... Kifogástalan termet, kéz és láb!... ízlésesen öltözködik!... Kedélyes és vidám!... Ganesh egy szót sem beszélt róla soha!... Micsoda bájos jelenség!...
    Így ábrándozott Harrington-Spens ezredes...
    Mary Hazelrigg egy héten át hallgatag gyönyörűséggel figyelte bátyja és vendége beszélgetését, s estéről estére következetesen nem vette észre fivére nyílt célzásait arra vonatkozóan, hogy ideje volna már visszavonulnia.
    Amikor a két férfi elindult olykor naphosszat tartó sétájára, igyekezett elnyomni lelkében a vágyat, hogy ő is elkísérje őket. Nem szeretett volna a terhűkre lenni. De mikor hazajöttek, s különösen este, mindig velük volt.
    Egyszer azonban, amikor bátyja kénytelen volt Tavistockba utazni, ő maga ment el sétálni Harrington-Spens ezredessel, s erre a sétára mindvégig gyönyörűséggel emlékezett vissza.
    A vendégeskedés utolsó estéjén Harrington-Spens ezredes és Hazelrigg őrnagy sokáig, nagyon sokáig beszélgettek.
    Éjfélt ütött már, amikor Hazelrigg karosszékéből fölkelt.
    - Jó éjt, édesem! - szólt Maryhez. - Aludjál jól!
    - Már feküdjünk? - kérdezte a leány elszomorodva. - Azt hittem... ma éjszaka... utoljára... még tovább is beszélgettek!...
    - Mi még csakugyan fenn maradunk egy keveset - felelte Hazelrigg. - Még van egy-két fontos megbeszélnivalónk. Jó éjt, kicsikém!
    S a testvéri udvariasság határozott túlzásával kinyitotta az ajtót.
    - Oh, Barty... én komolyan azt hittem, hogy...
    - Szóra sem érdemes, fiacskám... Eredj csak aludni! Kár lenne, ha ezért te is itt virrasztanál velünk!
    Nem volt mit tennie, távoznia kellett. Abban reménykedett, hogy az ő arca is éppen olyan hideg és közönyös, mint Harrington-Spens ezredesé, amikor elköszönt.
    - Jó éjt! - mondotta röviden.
    - Hm... Jó éjt, Miss Hazelrigg! Remélem, találkozunk még a reggelinél? - szólt az ezredes.
    - Kétségkívül - felelte Mary szárazán, s betette az ajtót.
    Két óra is elmúlt már, amikor Hazelrigg őrnagy egy hosszabb társalgási szünet után hangosan ásított.
    - Hm... - szólt a vendégéhez. - Mit szólnál még egy utolsó pohárhoz, Marcus?... Aztán eltesszük magunkat holnapra.
    - Igazad van, bajtárs... Itt az ideje! - helyeselte Harrington-Spens szintén ásítva. - Azonban... eszembe jutott valami!... Mondd, nem gondoltál te még soha arra, hogy megnősülj, Ganesh?
    - Teringette! Eddig még sohasem jutott az eszembe! Megházasodni?... Ugyan miért? Mi hasznom lenne belőle?
    - Hát hiszen... úgy szokták! - felelte mosolyogva az ezredes.
    - Igaz, de én mindig csodálkoztam rajta, ha valaki megházasodott.
    - Mindazáltal olykor vannak enyhítő körülmények is - jegyezte meg az ezredes elgondolkozva. - Például a nagy vagyonú főurak, hitbizomány-tulajdonosok, akik nem akarják, hogy a vagyonuk idegen kézre kerüljön... vagy akik az ősi családnév fennmaradását kívánják.
    - Igen, vannak ilyenek - bólintott Ganesh Hazelrigg. - Ide lehet számítani az alkirályokat és gyarmati kormányzókat, nagyköveteket, akiknek hivatalból szükségük van „háziasszonyra” is... Ezeket tulajdonképpen belehajszolják a házasságba.
    - Igaz.
    - Aztán a két kezük munkájából élők... a nép. Ezeknek egyenesen szükségük van valakire, hogy főzzön nekik, mosson rájuk... De egyébként a magunkfajta embereknek nem tudok találni semmi csábítót a házasságban. Gondolj csak azokra a szerencsétlen fiatal tisztekre, akik a házasság igájával indulnak neki „karriert” csinálni! S különben is, ha vannak is olyan emberek, akiknek életszükséglet a házas állapot, kétségkívül igen sokan vannak olyanok, akiknek sohasem volna szabad megnősülniük. Ezek között elsősorban a tengerészeknek és katonáknak...
    Harrington ezredes behunyt szemmel dőlt hátra a karosszékében.
    - Azt hiszem, teljesen igazad van - jegyezte meg némi szünet után. - Az ember sokkal gondtalanabbul mehet a harctérre vagy szállhat tengerre, ha nincs felesége és nincsenek gyermekei. S különösen aggályos a dolog a titkosszolgálat emberei szempontjából. Akiknek élete állandóan halálos veszedelemben forog. Hogyan vállaljon az ilyen ember egy-egy veszélyes megbízatást, ha olyan feleséget kell otthagynia, akit... imád?
    Ganesh Hazelrigg megint ásított, fölállt, és kiitta a whiskyjét.
    - Ez az, amit én is mondok. De hát mit törődünk mi ezekkel a dolgokkal? - tette hozzá mosolyogva.
    - Csak azért említettem, mert én szeretném nőül venni a nővéredet, Ganesh!
    Hazelrigg őrnagy visszarogyott székébe a meglepetéstől.
    - Mit mondasz? - kérdezte hitetlenül.
    - Azt, hogy szeretném feleségül venni Maryt, ha nem lenne ellene kifogása.
    - Mit?... Teringette!... De hát minek?
    - Azért, mert szerelmes vagyok bele.
    - Mi vagy te?... Szerelmes?
    - Igen. Szerelmes vagyok Mary húgodba.
    - Úristen!... De hát hogyan?...
    - Megszerettem, mert... ő a legbájosabb, legdrágább, legédesebb és szeretetre legméltóbb leány a világon ...
    - Kicsoda?... Mary?
    - Az... Vagy azt hiszed talán, túl öreg vagyok már hozzá? Kinevetne, ha megkérném a kezét?
    - Dehogy nevetne!... Teremtőm! Édes jó Marcusom!... Ki gondolta volna?... De vajon szóltál már neki is?
    - Még nem.
    - Hm... a te helyedben nem is szólnék neki egy szót sem, öregem. Hát szükséged van neked arra, hogy igát végy a nyakadba, a te korodban?
    - Igen, igen, ez aggaszt engem is - felelte Harrington-Spens őszülő halántékát simogatva. - Az én koromban... Legalább húsz esztendővel öregebb vagyok, mint Mary.
    - Eh, az a legkevesebb! Húsz évvel okosabb vagy nála, húsz évvel tapasztaltabb, húsz évvel... Vagy talán jobb lenne, ha valami tapasztalatlan tacskóhoz menne nőül?
    - Nem lenne jobb... - felelte az ezredes elmélázva. - S neked nincs kifogásod a dolog ellen, Ganesh?
    Hazelrigg mindkét kezét odanyújtotta.
    - Marcus - szólt boldogan. - Ha már csakugyan el akarod követni ezt a rettentő bolondságot, hidd el nekem, hogy nincs a földön még egy ember, akihez olyan szívesen feleségül adnám Maryt, mint éppen te- hozzád. Teremtőm!... Drága öreg bajtársam...
    - De vajon ő is így gondolkodik-e? - jegyezte meg csöndesen, kissé elszomorodva Harrington-Spens ezredes. - Jól jár a falióra?
    - És hogyan fogunk hozzá Indiában a háztartáshoz, édesem? - kérdezte Mary Hazelrigg három hónappal később, amint a kerti pádon olyan szorosan ült le jegyese mellé, amennyire csak lehetett. - Képzeljük el, hogy most kiszállunk a hajóból Bombayben... - a hüvelykujját a térdére nyomta.
    - Bombayben vasútra szállunk, ugye? - s hüvelykjét a mutatóujjával cserélte föl a térdén.
    - A vonatról kiszállunk... Hogy-is-hívjákon?... - a mutatóujj helyébe hirtelen a nagyujj került.
    - Innen pedig kocsival folytatjuk tovább utunkat a helyőrségig, igaz? - mire a gyűrűsujj került sorra. - Istenem, de édes kis gyűrű! - tette hozzá elragadtatva.
    - Tetszik?...
    - Imádom! - sóhajtott Mary Hazelrigg, és hirtelen megcsókolta a jegygyűrűjét. - Nos? - folytatta. - Mi lesz aztán?
    - Mindenekelőtt - szólt mosolyogva Harrington- Spens - elmegyünk az egyik barátom bungalójába, és nála szállunk meg... Burlestone-nál... Stacey Burlestone kapitánynál. Ott is maradunk nála mindaddig, amíg saját lakásunkba nem költözhetünk. Burlestone derék fickó. Bizonyosan meg fogja szeretni. Agglegény, de nagyszerűen ért a bungalók kényelmes berendezéséhez.
    - Milyen az az indiai bungaló?
    - Oh, egészen helyes, lapos házak. Csak földszintesek. Agyagból meg téglából építik, s fehérre van meszelve. A teteje szalma. Minden oldalán van tágas verandája, léckerítéssel körülvéve. A szobák tágasak és levegősek... rettentő vastag falak!
    - A szobák tapétázva vannak?
    - Dehogy. Fehérre meszelik... S ha az ember szépen megkéri a hindu vagy farszi háztulajdonost, kevés kéket is kevertet a mészbe, hogy szebb legyen...
    - És a padló?
    - Agyag. Vert föld.
    - Szent isten!
    - Oh, ez a legkevésbé se aggassza! Betakarhatjuk mindenütt szőnyegekkel.
    - Milyen szőnyegekkel?
    - Hát egyszerű gyékényszőnyegekkel, amit ott készítenek Indiában.
    - No és a bútor? Milyen bútorokat lehet ott beszerezni és hol?
    - A bútor semmi esetre sem fog nagy gondot okozni, drágám... Egyszerűen elmegyünk valamelyik Ibrahim vagy Ali dúsan fölszerelt raktárába a bazárban, ahol a korai Viktória-stílustól a legmodernebb irányig mindenféle bútort megtalál az ember. Ezek közül aztán ön, egyetlenem, kiválaszthatja, ami kell.
    - De ezek... egyszer már használt bútorok?
    - Nem egyszer, szívem, hanem már százegyszer! Kicsit kopottak már, össze is vannak karcolva meg ütőd- ve, de kézimunkával meg más ilyen holmival letakargatjuk őket. Amikor aztán már mindent kiválasztottunk, Mr. Ibharim úgy tesz, mintha bonyolult számításokat végezne, s végül kijelenti, hogy az egész százötven rúpia lesz havonként... amire én nagyot nevetek, és fölajánlom neki a kért összeg negyedrészét. Lassan-lassan ő is lejjebb száll, én is ráadok még valamit, s ezzel a bútor ügye el van intézve.
    - Bútorválasztás előtt, természetesen, meg fogom nézni a házat - jegyezte meg Mary.
    - Hm... Az ön helyében, drágám, ezt inkább nem tenném meg.
    - Miért?
    - Nagy patkányok, apró moszkitók, óriási pókok, vaskos pókhálók... Halott vagy még haldokló svábbogarak minden falszekrényben, minden sarokban... Hatalmas szöglyukak a falakban, szakadt és lecsüngő mennyezetvásznak s fél hüvelyk vastagon por és por mindenütt. Olykor egy-egy tarantella vagy két ügyes skorpió... Arról nem kezeskedem, hogy kígyót is találunk, arról azonban igen, hogy az ablakokon nem fog keresztüllátni... Mondja, drágám, nem lenne célszerűbb abbahagyni ezt az egész házassági tervet?
    - Nem, Marcus. Hiszen már majdnem férj és feleség vagyunk. De mi az a mennyezetvászon?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789634740209
Webáruház készítés