Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Paul Bourget: Asszonyi szív MOBI e-könyv

Paul Bourget: Asszonyi szív MOBI e-könyv
540 Ft

TARTALOM

ELSŐ KÖTET
I. Egy kis baleset
II. Az ismeretlen
III. A másik
IV. Egy viveur érzelgései
V. Az első ballépés
VI. A lassú lejtő

MÁSODIK KÖTET
I. A mi a szerelemből maradt
II. Dualizmus
III. Casal féltékeny
IV. A párbaj előtt
V. Az útvesztő utolsó kanyarulata

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Mily kimondhatatlan borzadály lakozott benne még igen soká a reggel miatt, mikor kedvesével találkozni kiment a passyi kis lakásba, hol már oly régen volt. És hányszor képzelte vissza, a mint a ház elé érkezik, aztán belép a lakásba, melyet a gróf, akár csak huszonöt esztendős szerelmes lenne, virágokkal diszitett föl, - meg a többi. Pedig meglehetős közönséges dráma volt az, mely e rejtelmes falak között lejátszódott. Esténkint száz és száz hitvesi alcôveban ismétlődik, a hol a feleségek, kik szivükben titkos szerelmet rejtegetnek, kötelességből adják oda magukat a gyakran halálosan gyülölt férjnek. De az érdek, mely őket e megadásra viszi, legtöbbször oly erős, hogy elfojtja bennük ezt a gyülölséget, az utálatot, sőt még a szomoruságot is, mert arról van szó, hogy a férjjel el kell ismertetni egy törvénytelen gyermeket, végét kell vetni a féltékeny gyanunak, vagy egyszerüen ki kell fizettetni a divatárusnő borsos számláját. Törődnek is ők azzal, hogy személyüket olyan gyönyörüségeknek engedik át, melyekben ők nem vesznek részt. Kecsegteti őket a tiltott boldogság reménye, és feledteti velük ezt az érzéki robotot, mely undok, ha nem mámoritó. De az asszonyok között mégis vannak olyanok, a kik, bár házasságon kivül szeretnek, mégis hívek akartak maradni esküjükhöz, és nem engedtek e szerelemnek. Abban vagyon minden büszkeségük, hogy elrejtik szivüket még az előtt is, a ki megzavarta. És azután is csak hű feleségek maradnak, bár bennük a szenvedély rákfenéje, mely mind jobban berágódik belsejükbe. Ha a becsület és a szerelem e vértanui között találkoznak olyanok, a kik elolvassák e hosszú és kinos benső tragédia történetét, érteni fogják, hogy mily tömérdek bánat szakadhatott Juliettere e légyotton s e légyott után. Pedig ő kinálta elsőbben. És még sem tudta csalódásba ringatni azt, a kit boldoggá akart tenni, - ezen az áron! Mert a gróf, mikor elváltak, olyant mondott neki, a mi e gyötrődő asszonyi szivbe mint éles tőrpenge hatolt:
    - Nyugtasson meg, hogy maga miatt és nem miattam jött ide.
    - Magam miatt, ön miatt? szólt Juliette remegő mosolygással; hát meg tudom én különböztetni az ön boldogságát az enyémtől? Hova gondol?
    - Oly szomorun néz rám! Jól ismerem pillantását.
    - Mert beteg vagyok egy kicsit, mondá Tillièresné és fölvonta gyönge vállát; mozdulatában benne volt ama nagyon szenvedő teremtések bája, a kik már nem birnak többé küzdeni. - De semmiség az egész. Mikor látom viszont? Holnap? Eljön hozzám két órakor?
    - El, felelt Poyanne, kedveskedőn vonva őt magához; és önnek igaza van: én nyugtalan, hóbortos, bolond vagyok... Ha nem szeretne engem, vajjon itt lenne? Bocsásson meg...
    - Én bocsássak meg neki? töprenkedett Juliette egynéhány percz mulva a kocsiban, mely hazafelé vitte. Milyen gyöngéd szegény! Nem szabad többé kételkednie bennem; ezzel tartozom neki. Egész életem az övé. Lelkiismeretem előtt a felesége vagyok... Milyen nehéz eltitkolnom előtte a mit érzek!... Szeret engem... Mennyire szeret engem!... - Aztán önkéntelenül egy más kép felé fordult. Casal jutott eszébe: Ő is szeret engem, vagy azt hiszi, hogy szeret. Azt hiszi... Két hét mulva már elfeledte ezt az egynéhány kedves hetet. Folytatni fogja előbbi életét. És ha kiejtik előtte a nevemet, majd azt mondja magában: »Ej, tudom, a kis Tillièresné, a kinek udvarolni kezdtem... S aztán az anyja megakadályozta...« Vége, vége... Oda van szép álmom, hogy jótékony hatást tegyek rá, hogy kiragadjam a korhelységből, hogy megmentsem azt, a mi benne értékes, hogy visszatartsam a mélyebbrebukástól!... De legalább bebizonyitottam neki, hogy vannak becsületes asszonyok is, a kik nem engedik, hogy olyanokat mondjanak nekik, a miket nem volna szabad hallaniok. Velem szemben oly egyszerüen, oly szépen viselkedett!... Becsületes asszonyok? Istenem, ha tudná... - Érezte, hogy e gondolatra elpirul fátyla alatt a bérkocsi sarkában.
    Hazatérve is ilyféle frázisokat ismételgetett magában, de nem birta legyőzni azt a valóságos megszállást, mely arra kényszeritette, hogy minduntalan Casalra gondoljon, egy-egy pillanatig tartó, valóság erejű vizióban. Lelkünknek nem ugyanaz a része gondolkozik és érez; Juliette tehát hiába akarta magát meggyőzni, hogy szakitott a fiatalemberrel, hogy el kell felednie őt. Abban az órában, mikor tudta, hogy Raymond Gabriellehez fog menni, képzelete mindent eléje idézett... »Dél van. Most érkezik haza a boulognei erdőből és megtalálja Candalené levelét, ha ugyan nem kapta meg már reggel. Töri egy kicsit a fejét, hogy ugyan mit akar neki mondani Gabrielle. Talán azt hiszi, hogy a mult héten emlegetett kirándulásról van szó, barátja Herbert lord yachtján...« Mikor Tillièresné erre a dugába dőlt tervre gondolt, ábrándozásában megjelentek a zöld halmok, a kék viz, a tiszta ég és a lassú, édes csevegés órái ez egyenletes mozgás közepett, mikor a kis gőzös lefelé szalad a folyón.
    - Min töprenkedsz? kérdé anyja, mikor szemközt ült vele a reggelinél. Valami bánat ért?
    - Dehogy, kedves mamám, felelt Juliette összerázkódva, mintha az öreg asszony világos szeme olvasni tudna szive mélyéből. És hiába igyekezett mosolyogni, beszélgetni és kényeztetni anyját, az éleselméjü öreg csak rázta ősz fejét és némán nézte, mennyire elváltozott az ő kedves leányának arcza. Megkisebbedett, megfogyott. Mely titkolt baj bágyasztotta el az álmatlanságra valló pillákat és sápasztotta meg az arczot, melyen könyek nyoma látszott? Valami boldogtalan érzés lappang Julietteben? Mert a nemes, áhitatos Nançayné nem birta volna vétekkel vagy lelkimardosással gyanusitani gyermekét, mint a hogy nem birt volna megvigasztalódni akkor, ha megtudja az igazságot. Juliettenek fájt ez a föltétlen anyai bizalom még e perczben is, mikor annyi seb volt lelkén; szemrehányást tett magának érette és magányosság után vágyódott. Egyedül legalább átengedhette magát háborgó gondolatainak. Ezen a reggelen végtelen nagy megkönnyebbülés volt neki, hogy lemehetett kis szalonjába, hol az órára függesztvén szemét, belemélyedt a perczek és másodperczek amaz emésztő számitgatásába, melylyel a távolból odafűzzük magunkat szeretteink minden legcsekélyebb tettéhez, hogy ha már nem lehetünk velük, az ő életüket éljük és az ő érzéseiket érezzük.
    - Félkettőre jár... Most érkezett a Candale-palotába. Gabrielle fönt fogadja abban a szobában, mely neki annyi édes órát juttat eszébe. Ezek az órák sohasem térnek többé vissza... Gabrielle szólni kezd hozzá... Istenem, csak azt ne képzelje, hogy én félek magam beszélni vele... Nem. Azt fogja hinni, hogy ez egyszerüen az én nemtörődésem jele... De vajjon elhiszi-e?... Hallgatja Gabrielle beszédét. Ki tudja, hátha mindez csupa játék volt neki, és nem törődik azzal, a mit hall? De nem. Szeretett engem és csak tiszteletből nem vallotta meg... Mily gyöngédség lakozik e szivben, - amaz életmód mellett is!... Mi lesz most vele?... Óh ez borzasztó!...
    Aztán fölriadt az öntudatlan elmélkedésből, melyben egész valónk átköltözik egy másik emberbe és a mely ugy végződik mint egy beteges álom.
    - Egynegyed háromra, folytatta; vége. Bárcsak ne lett volna Gabriellenek több látogatója, hogy mindjárt hozzám jöhessen elmondani, hogy mi történt? De csöngetnek. Az ajtó nyilik... Ez csakis ő lehet...

    Tillièresné óvatosan meghagyta, hogy senkit se bocsássanak be hozzá, kivéve Candalenét. Szinte elájult hát meglepetésében, mikor az inas bevezette azt a valakit, a kinek csengetését ő a falakon át is meghallotta, a végső idegfeszültséggel járó éles érzékkel. Casal állt előtte. Juliette fölugrott, hogy Gabrielle elé siessen. A fiatal ember váratlan megjelenésétől annyira megilletődött, hogy le kellett ülnie. Térde rogyni kezdett. Bár régtől megszokta mindig uralkodni magán, és bár érdeke volt, hogy elrejtse zavarát, érezte, hogy elsápad, aztán elpirul és torkán akadt a szó. Megindulása közepett nagy gyönyörüség volt látnia, hogy Casal nem kevésbbé megindult, mint ő, mert merész lépése Raymondt is megfosztotta lélekjelenlététől. Mikor belépett a kis szalonba, nem volt sem az ő saját legendájabeli nőcsábitó, sem a férfi-romlottság mesterkedéseihez szokott viveur, sem a zajos és könnyü sikerektől elkényeztetett ficsur, hanem csak a szerelmes, kiben őszinte szenvedély lobog a maga rögtönösségével. Ha Juliette valaha azt hitte volna, hogy Casal komédiát játszik vele, e pillanatban meggyőződött volna tévedéséről. Az asszonyok ösztönből ismerik az igaz szerelem ama sajátságát, hogy fáj neki saját győzedelme, ha ez a győzedelem az áldozat szenvedésébe kerül. Mikor ez a minden szerelmi praktikában járatos párisi meglátta a fiatal özvegy megdöbbenését, mely oly alkalmas a vallomásra, nem lett büszke, szemében nem villant föl a kevélység fénye, hanem megzavarodott, mint egy fiatalember, a ki fél saját bátorságától - és a ki még a sikertelenségnél is jobban retteg attól, hogy nem tetszik vagy sebezni talál...
    - Bocsánat, asszonyom, mondá rövid hallgatás után, a mért bátorkodtam erőszakkal nyitni meg ajtaját, Candalené nevét használva föl... Tőle jövök, mert azonnal beszélni akartam önnel... De ha azt kivánná, hogy távozzam és ha e beszédet máskorra akarja halasztani, szivesen engedelmeskedem...
    Alázatos, szinte félénk hangon beszélt. Tillièresné végre összeszedte magát és rá birt nézni. Akár ez a nem szinlelt viselet hatotta meg szivét, akár nem akart olybá föltünni, mintha félne e beszélgetéstől; akár a jelenlét ama vonzalmának engedett, melyből a szerelmesek minden gyöngesége ered: elég az hozzá, nem ugy tett, mint a hogy tennie kellett volna, hogy logikusan megmaradjon eltökélt szándéka mellett. Egyszerűen azt kellett volna felelni: »Gabrielle megmondott önnek mindent, a mit én mondhatnék«, aztán oly módon kellett volna megrónia Casal látogatását, hogy lehetetlen legyen többé eljönnie. E helyett azonban Juliette ezzel a banális, de e pillanatban veszélyekkel terhes frázissal felelt:
    - Megvallom, uram, nem vártam önt azok után, a miket önnek Candalené mondott. De semmi okom sincs nem hallgatni meg önt, és nem felelni, ha, mint gondolom, épp arról a kissé kényes megbizásról van szó, a melyet én Gabriellere biztam...
    - Ugy van, asszonyom, szólt a fiatalember határozottabb hangon és leült. Kitalálta: arról van szó és elsőben is engedje meg, hogy ön előtt is elmondjam azt a választ, a melyet az imént a grófnénak adtam. Talán nem is kell emlitenem, hogy semmi ellentállástól nem tarthat részemről, mihelyt ön is kifejezi azt a kivánságot, melyet Candalené nekem hirül adott... Értem az aggodalmakat, a melyeknek ön engedelmeskedik és bármennyire is fájjanak nekem, helyeslem. Ismétlem, és szavamat adom önnek, hogy ez lesz utolsó látogatásom, ha akkor is megmarad ez elhatározása mellett, miután engem meghallgatott... Csak egy szemrehányással illethetném önt, ha nem én volnék a hibás, hogy miért nem tudtam magam jobban megértetni önnel a tiszteletet, a kultuszt, melylyel iránta viseltetem. Jobb szerettem volna, ha maga beszél velem és nem folyamodik egy harmadikhoz, még ha Candalené is az a harmadik. Nem lettem volna kénytelen elkövetni ezt az indiskrécziót az imént, mert megmondtam volna önnek azt, a mit már napok óta szeretnék megmondani.
    - Hát hibáztam, szólt Juliette mosolyogva. Már látta, mintha csak ajkára lettek volna irva a szavak, melyeket Casal mondani készül; előre beleborzongott egész valója, és végső erőfeszitéssel folytatni akarta a beszélgetést azon a félig könnyelmü, nagyvilági hangon, mely a nők legügyesebb védekezése. - Igen, hibáztam, de látja, beteg voltam és még most is az vagyok... Ez a társalgás kínos önnek, és - miért ne vallanám meg? - kínos nekem is. Vannak dolgok, a melyeket nehéz megmondani, főképp olyan embernek, a ki nem szolgált rájuk... De ön ismeri édes anyámat; bemutatták neki. Tudja, mennyire nem a mai világból való és sejtheti, mivé nőnek ő előtte a rosszakarat legcsekélyebb suttogásai is... Ön azt is megitélheti, hogy nem szabad ellene küzdenem... Ne lásson hát e dologban semmi személyes neheztelést, és fél év mulva, egy év mulva ismét fogadni fogom önt, mint most, igazi nagyrabecsüléssel és őszinte szimpátiával.
    - Mindez bevégzett dolog, felelt Raymond meghajtva fejét, és én belenyugszom... De elmondom azt is, a mit mondanom kell... Ön az imént, mikor velem beszélt, a hivatalos Casalhoz intézte szavait, ahhoz az urhoz, a kit most két hónapja mutattak be önnek, és a ki meglátogatja önt, mint a hogy eljár Candalenéhoz, Arcolenéhoz és még egy sereg úrhölgyhöz... Vajjon úgy beszélne akkor is, ha az, a kivel mint egyszerü ismerőssel bánik, azt mondaná: Mióta ismerem önt, asszonyom, életem egészen megváltozott. Nem volt czélja, most van. Én már azt hittem, hogy végem, szivem elfásult és nem bir többé mélyen érezni. Most azonban mélyen érezek. Már belenyugodtam abba, hogy meg fogok vénülni, mint annyi pajtásom, a klubban és a futtató gyöpön, minden egyéb érdek nélkül, mint hogy nap nap után pörögjön le, az ugynevezett gyönyörüségek közepett. Ma azt látom, hogy van egy érdekem, mely komolyabb, magasabb és szenvedélyesebb mindennél... Higyje meg, hetekig, hónapokig halogattam volna, hogy igy beszéljek önhöz, ha e válság révén nem fordulnak erre a dolgok. A között, a mi az este voltam, mikor Candalené asztalánál ön mellé ültem, és a mi ma vagyok: oly szerelem van, a minőt soha sem éreztem, soha sem képzeltem; szerelem, melyben több a tisztelet és a hű vonzalom, mint a szenvedély; és ezt azért mondtam meg önnek, hogy jogom legyen hozzátenni ezt is: ha fél év mulva megengedi, hogy visszatérjek, és ez elválás után is ugyanazzal a szerelemmel teli szivvel jövök, s azt kérem öntől, hogy fogadja el nevemet és legyen a feleségem, bizonyos-e, hogy nemmel fog nekem felelni?
    Mihelyt Raymond beszélni kezdett, Tillièresné előre várta, hogy ezt fogja tőle hallani: »Szeretem önt!«
    És elkészült arra, hogy e vallomást meglehetősen tréfásan fogja fogadni, s legfölebb megharagszik, ha Casal egy kicsit nagyon is elragadtatva találja magát kifejezni. Remélte, hogy uralkodni tud majd magán és lelkének küzdelmeit nem árulja el. Nem sejtette, hogy Casal szenvedélye ily kedves gyöngédséggel fog megszólalni, s főképp nem gondolt e házassági szándékra, mely annyira ellenkezett az ő egész karakterével és multjával. Ez az ajánlat, melyet e szavakkal ez ember tett, mindennél erősebb bizonyitéka volt az érzelemnek. Ha égő vallomást hall, melyből kiérzik az utána való vágyódás, bizonynyal van elég energiája, hogy tüstént tiltakozzék, s ezen a réven aztán megmeneküljön. Szemrehányások és magyarázatkövetelések ellen kezében volt a sima gunyolódás és előkelőségének fegyvere. Most azonban végtelen édesség lopózott beteg szivébe, egyre jobban, a mint ez az ember, a kit szeretett, beszédjéből oly gyöngédnek látszott, és egyre hasonlóbb lett ahhoz, a minőnek őt nem is merte volna kivánni.
    Juliette érezte, hogy akarata vétkes gyöngeségben olvad szét; de egyszerre villám gyorsaságával támadt föl előtte Poyanne, és a reggel emlékezete. - Még mindig az a ruha volt rajta, a melyet passyi látogatásakor viselt! - Mostani elérzékenyülésének és az imént volt légyottnak félelmes kettős érzésében látta, hogy elveszett, ha áthághatatlan gátat nem emel maga közt és amaz ember közt, a ki ennyire tud rá hatni. Miért nem kerekedett fölül most benne a teljes őszinteség? Miért nem vallotta meg Casalnak, hogy már nem szabad? Mennyi boldogtalanságtól kimélte volna meg magát és másokat!
    Az ilyen vallomásokat azonban, a melyek örökre tönkreteszik a legszerelmesebb ember reményét is, az asszonyok csak olyanok szemébe szokták mondani, a kikkel nem törődnek. Az olyanok előtt, a kiket csak el akarnak csüggeszteni, de a kinek szerelmét azután is megtartani ohajtják, minden áron elrejtik hibáikat. - És Juliette, bár egyebekben annyira különbözött a többi nőktől, ez esetben az általános törvénynek engedelmeskedett. - A nők ilyenkor roppantul értenek ahhoz, hogy regényes dolgokat találjanak ki, a melyek nemcsak védik őket, hanem egyszersmind föl is magasztalják. És Juliettenek volt annyi ereje, hogy ezt felelje:
    - Látja, hogy végig hallgattam önt, bár jogom és kötelességem lett volna már első szavainál félbeszakitani... Igen határozott feleletet adok önnek. Én megesküdtem egy ünnepi órában, hogy ha valaha özvegységre juttatna a balsors, nem fogok ujra férjhez menni soha... Ez esküt tettem és meg is tartom...
    Később bizonynyal sokszor bántotta a lelkiismeret e hazugságért, melybe okvetetlen férjének emlékét is bele kellett vonni; mert kinek és mikor tehetett volna ilyen esküt, ha nem Roger de Tillièresnek, az 1870-iki háboruba indultakor? Ily emléket ily beszélgetésbe keverni, ellenkezett az ő szokott gyöngédségével. De nem válogathatta meg az eszközöket; most az volt a fődolog, hogy Casal ne tudja meg Poyannenal való viszonyát. Ez volt a legborzasztóbb veszedelem az ő mostani helyzetében.
    Különben most nem is ért rá arra, hogy lelkifurdalást érezzen, mert mig beszélt, láthatta, hogyan változik el ez ember arcza, kinek minden reményét semmivé tette. Raymondban két hónap óta egyre jobban erősödött a bizonyosság, hogy Juliette szereti őt. Nem is sejtette, hogy minek ürügye a szakitás, melyet Candalené adott neki hirül, és Tillièresnének mindazt jóhiszemüleg mondta, a mit mondott. Juliette egész viseletében két dolgot látott; az egyik az volt, hogy a nő szenvedélyesen érdeklődik iránta, a másik az, hogy küzd ez érdeklődés ellen, mert Avançon már első találkozásuk után gyanut keltett benne, s ezt a gyanut azóta bizonyosan még növelték a rossz nyelvek. Nem hitte, hogy Tillièresné határozottan fog felelni kérdésére, de legalább egy oly mondást várt, mely rajongó érzelmeinek e válságában elviselhetővé tenné neki a távollétet és a számkivetést: »Jöjjön vissza fél év mulva s majd akkor beszélünk...« Már előre elképzelte, hogy ezt a fél évet ismét a tengeren fogja tölteni Herbert Bohunnal. Szentül bizott abban, hogy ugyanazzal a szerelemmel szivében, ugyanazokkal a szókkal ajkán tér vissza és hogy Juliette sem változik addig. Mint a nők nagy megvetői rendesen, mikor végre az asszonyi bűbáj rabjává lesznek, Casal is kivette Tillièresnét mind az alól, a mire addig tapasztalata tanitotta; és ösztönszerűen épp azt hitte benne, a mit a többiektől megtagadott. Igy egy pillanatig sem kétkedett a váratlan regényes és rejtelmes esküben, mely egyszerre halomra döntötte mindazt, a mit képzelme alkotott. Hogy kicsúfolta volna valamikor azt a pajtását, a ki igy habozás nélkül hiszen el ilyen együgyü kitalálásu történetet! De ezt a históriát hinni nem volt neki rendkivülibb dolog, mint maga a házasság ábrándja.
    Igazat mondott. Az a gondolat, hogy elvegye Tillièresnét, napról napra fejlődött benne. Abból a meggyőződésből keletkezett, hogy ez asszonynak nem volt, nem lesz és nem lehetett kedvese; és Raymond meg volt győződve arról is, hogy sohasem érezte és sohasem fogja érezni azt, a mit ez asszony közelében érezett. Bár érzelmei háborogtak, megmaradt benne az a tapintat, mely a férfinak tanácsolja, hogy meddig szabad mennie és mikor kell engednie. Okossága észrevette, hogy Tillièresné meg van döbbenve, döbbenete azonban csakhamar méltatlankodássá válnék, ha küzdeni próbálna ellene. Ha ellenben meghátrál, lehetővé teszi a tisztes visszavonulást; és ha az asszony bucsuzáskor el talál ejteni egy szót, tovább fűzheti a társalgást más téren. Becsületére válik Casalnak, hogy ez a számitgatás nem volt ilyen tiszta. Ő maga is sokkal nagyobb fölindulással küzdött, semhogy ilyen világosan tudjon gondolkodni. De a kalandokban jártas férfiak, a kik sokat elmélkedtek a szerelmen, olyanok mint a jól gyakorlott katonák, a kik az ellenséges tűz közepett is fegyelmezetten végeznek minden mozdulatot.
    - Ha igy van, asszonyom, mondá fölkelve, nem tehetek egyebet, mint hogy örökre elbucsuzzam öntől. Tudom, mi a tenni valóm...
    Juliette is fölkelt. Megkínzott idegei oly feszültek voltak, gondolatai annyira háborogtak, hogy a fiatalember e szavaiban sötét elhatározást sejtett és önkéntelenül fölkiáltott:
    - Mit? Ön nem fog távozni, mig meg nem fogadja...
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633988336
Webáruház készítés