Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Paul Bert: Afrikai utazások és vadász-kalandok_MOBI

Paul Bert: Afrikai utazások és vadász-kalandok_MOBI
390 Ft390

TARTALOM

Afrika állatvilága.
A gorilla.
A csimpánz.
Az elefánt.
A rinocerosz.
A víziló.
A zsiráf.
Az oroszlán.
A párduc.
A krokodilus.
A kígyók.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A csimpánz.

    A csimpánz jóval kisebb termetű és szelídebb természetű; könnyebben is szokik az emberhez.
    Déltájban, amikor a magaslatok közt egy fennsíkon haladtunk át, egy fiatal állat rikoltását hallottuk; mindenki megismerte, hogy az egy nsiégo-mbuvé. Igy nevezi a néger a csimpánzot. Abban a pillanatban minden gondom elmult, nem éreztem se hogy beteg, se hogy éhes vagyok.
    A bozóton át nesztelenül arra lopózkodtunk, ahonnan folyton hallottuk a kis majom kiáltását. Amint egy tisztáshoz értünk, láttuk, hogy valami fut a földön éppen felénk. Amikor közelebb jutott, láttuk, hogy egy nőstény nsiégo-mbuvé, amely négykézláb futva viszi a keblére csimpaszkodó kölykét; valami gyümölcsöt evett és félkezével fogta a kölykét.
    Kerlauen, aki a legjobb állásban volt, rálőtt és eltalálta. Rögtön elesett. A szegény kis kölyök elordította magát: hő! hő! hő! és a holttetembe kapaszkodva fejecskéjét ijedten anyja mellére hajtotta. Nagy örömmel futottunk oda megfogni.
    Nem is mondhatom, mennyire meglepett, amikor láttam, hogy a kis nsiégonak egészen fehér, sőt halovány az arca, olyan fehér, mint bármely európai gyermeké. Az anyja arca koromfekete volt. Egy negyedméternyi volt a kicsike. Az egyik emberem egy darab szövetet vetett a fejére és fogta, amíg kötélre nem kötöttük, mert már tudott járni.
    Mindjárt megparancsoltam, hogy visszamegyünk a tanyára; estére odaértünk. Az úton a kis nsiégo el volt különítve az anyja testétől; amikor megérkeztünk, melléje tettük: valóban megindító jelenet volt. Rákapaszkodott, de amint az arcát és mellét érintette, észrevette, hogy valami nagy változás történt. Néhány percig simogatta, mintha föl akarta volna éleszteni, azután látszott rajta, hogy már nem remél. Kis szemeiből látszott a szomorúság. Hosszú: »ooéé! ooéé!« nyögésbe tört ki, hogy mindenkinek megesett rajta a szíve. Egész kétségbeesettnek látszott, mintha igazán érezte volna, milyen elhagyatott. Mindenkit meghatott a fájdalma; kivált az asszonyok voltak megindulva. Már láttunk egyszer ilyen jelenetet, amikor a kis gorillát az anyja testén fogtuk meg. Nem bámulatos dolog-e, hogy a legkülönbözőbb lények fiatal korukban egyaránt szeretik azt a keblet, amely őket táplálta és hogy még a legvadabb teremtményekben is megfogamzik ilyen gyengéd érzelem?
    Nem győztem eléggé csodálni a kis teremtés arcának fehér színét. Nekem ez valami csodálatos, megfoghatatlan dolog volt. Sohase láttam még ily különös állatot.
    Míg én így néztem, két vadászom odajött velem ingerkedni.
    - Nézd csak, - azt mondták, - Szelli (így híttak ők mindig) a te barátodat! Mindig, mikor egy gorillát lövünk, azt mondod: Nézzétek a ti fekete barátotokat! Most mi mondjuk: Nézd a te fehér barátodat! - Kacagtak erre rettenetesen, úgy tetszett nekik a tréfa.
    - Látod! A haja síma, éppen mint a tied. Nézd csak a te erdei komád fehér arcát! Bizony jobban hasonlít ez hozzád, mint a gorilla mihozzánk!
    No volt erre megint kacagás.
    - A gorillának nincsen oly gyapjas haja, mint nekünk. De ennek a haja éppen olyan sima, mint a tied.
    - Igen ám, - feleltem - de ha megnő, olyan fekete lesz, mint ti vagytok. Igaz, hogy a haja olyan, mint az enyém, de nézzétek, az orra nem olyan-e, mint a tietek?
    Erre még nagyobb hahota keletkezett. Mert ha a néger nevet, akkor már mindegy neki, hogy kit nevet ki.
    Három nap mulva a kis állat már teljesen szelíd volt. Tomynak kereszteltem. A piskótát elvette a kezemből; megette a főtt rizst és a sült bánánt és megitta a kecsketejet. Két héttel később a nevelése már be volt fejezve; nem is kellett már őrizni. Összekóborolta az egész tanyát; amikor utóbb visszatértünk Obindsihez, maga is tudta, merre kell a faluba menni; úgy ismert minden kunyhót, mintha ott nőtt volna föl.
    Engem nagyon szeretett és mindenhová elkísért. Ha leültem, nem nyugodott, míg a térdemre nem kapaszkodott és fejecskéjét a mellemre nem hajtotta. Nagyon szerette, ha simogatták és kényeztették; nem bánta volna, ha órák hosszat vakarta volna az ember a fejét vagy a hátát.
    Baj volt, hogy nagyon is hamar meggyökerezett benne a tolvaj természet. Mihelyt valaki elment hazulról, kilopta és elvitte a bánánját és halát; kileste, hogy mikor őrizetlen a ház. Tetten kapni nehéz volt. Néhányszor megkorbácsoltam és bizonyosan fölfogta, hogy rosszat tesz, ha lop. De nem bírt a kísértésnek ellenállni.
    Kivált tőlem szeretett lopni. Hamar észrevette, hogy az én kunyhómban több a bánánszeder és egyéb gyümölcs, mint máshol; arra is rájött, hogy a lopásra legalkalmasabb idő, amikor reggel alszom. Ilyenkor egész csendesen, lábujjhegyen az ágyamig lopózkodott, megnézte jól, be van-e csukva a szemem és ha látta, hogy nem mozdulok, megnyugtatva fölegyenesedett és magával vitt néhány bánánt. Ha megmozdultam, olyan gyorsan eltünt, mint a villám; de rögtön megint bejött, újra szerencsét próbálni. Ha akkor nyitottam ki a szememet, amikor már lopni akart, rögtön becsületes képet vágott, hozzám jött és hízelkedett; de jól láttam, hogy minduntalan lopva a bánán felé néz.
    A kunyhómnak nem volt ajtaja, csak egy gyékény zárta el a bejárást. Annál mulatságosabb dolgot nem is lehet képzelni, mint amikor Tomy odajött és fölemelte a gyékény sarkát, hogy lássa, alszom-e már. Néha úgy tettem, mintha aludnám és mikor már kezében volt kívánsága tárgya, abban a pillanatban megmozdultam. Akkor minden kiesett a kezéből és nagy zavarodva menekült.
    Megfigyelte az ebéd idejét és azon iparkodott, hogy minél több helyen részt vehessen a lakomában; az én asztalomtól egy fél tucat helyre elment és mindenhol koldult valamit. Az én reggelimtől és ebédemtől sohasem maradt el, mert tapasztalásból tudta, hogy sehol se kap olyan jó ételt. A ház előtt födetlen helyen tálaltak nekem egy egyszerű asztalon, amely oly magas volt, hogy Tomy nem láthatta, mi van rajta ennivaló. Hát mit csinált? Mikor már az asztalnál ültem, fölmászott a kunyhó tetejét támogató oszlopok egyikére. Onnan szemlét tartott az asztalon, sorra nézte a tányérokat, és kiszemelte, amit legjobban szeretett! Akkor leszállt és mellém ült.
    Ha nem ügyeltem rá, elkezdett kiabálni: »hő! hő! hő!« Annál inkább kiabált, minél tovább várattam; míg végre, hogy békén hagyjon, adtam neki, amit akart. Persze nem tudhattam, melyik ételt választotta ki; egymásután megkínáltam mindenből, míg az igazit el nem találtam. Ha olyat adtam neki, amit nem akart, a földhöz vágta, türelmetlenül kiáltott és hevesen toppantott a lábával. Ezt annyiszor tette, ahányszor nem szolgáltam ízlése szerint. Szóval úgy viselte magát, mint egy elkényeztetett gyermek.
    Ha mindjárt azt adtam neki, amit akart, akkor kellemes doromboló hanggal mutatta háláját és kezecskéjével megrázta az enyémet. Igen szerette a húst és a főtt halat, szüntelenül a faluban összeszedett csontokat rágicsálta. A kávémból is mindig akart; mikor Makonday hozta a csészében, Tomy komolyan kérte a részét, és ha nem tettem bele cukrot, nem itta meg.
    Csináltattam neki egy kis vánkost ágynak; egészen boldoggá tettem. Mikor megszokta, nem akart tőle megválni; mindenhová magával vonszolta. Ha valaki tréfából elvette tőle, az egész tanya népe megtudta vonításából a szomorú eseményt. Néha minden emberemet szét kellett küldenem, hogy megkeressék ezt a kincsét és véget vessek a jajveszéklésnek. A vánkosán aludt mindig erősen összekuporodva. Csak akkor hagyta el, ha velem jött az erdőbe.
    Minél inkább hozzánk szokott, annál türelmetlenebb volt, ha vele ellenkeztek, és annál inkább kívánta a kényeztetést. Ha nem tettek kedve szerint, kiállhatatlanul ordítozni kezdett.
    Amikor a száraz évszak közeledett és hűvösebbre vált az idő, Tomy hálótárs után kezdett vágyódni, hogy ne fázzék. A négerek nem akarták az ágyukba venni, mert nagyon hasonlított hozzájuk; én sem akartam magamhoz ereszteni. Igy a szegény Tomy mindenkitől visszautasítva, nagyon boldogtalan volt. De csakhamar rájöttem, hogy megvárta, míg mindenki elaludt; akkor odalopózkodott valamelyik néger barátjához. Ott aludt mozdulatlanul hajnalig. Akkor elhordta az irháját, mielőtt észrevették.
    A lopáson kívül a civilizációnak egy másik bűnét is megtanulta: nagyon szerette az erős szeszes italokat. Ha egy néger pálmabort tett félre, Tomy mindig megtalálta. Különösen szerette a skót sört, amelyből volt néhány tele palackom. De kért még a pálinkából is. Egy palack pálinkával volt a legutolsó kalandja. Az egyik kofferomon felejtettem, amikor a kis huncut lopni jött és észrevette. A dugót nem tudta kihúzni, hát széttörte a palackot; darabokban volt, amire visszajöttem. Ez volt az utolsó palackom, pedig Afrikának ezen a vidékén az utasnak olyan szükséges a pálinka, mint a kinin. Az üvegtöredékek mellett ott feküdt a padlón Tomy gazda holtrészegen. Amint meglátott, tántorogva fölkelt és hozzám akart jönni, de lábai inogtak és néhányszor visszaesett. Szemei ragyogtak, kiterjesztett karjaival engem akart megfogni, de csak a levegőbe markolt, nyelve nehéz volt; valósággal olyan csúf és nevetséges volt, mint egy részeg ember; legalább annak a paródiája. Szigorúan megleckéztettem, amitől kissé józanabb lett; de a szeszes italoktól semmi módon sem lehetett a kedvét elvenni.
    Igen okos állat volt; azt hiszem, ha időm lett volna, még jó viselethez szoktathattam volna; csak lopási hajlama volt kétségbeejtő. Oly sokáig élt velünk és annyira megszokta a civilizált életet, hogy azt hittem, még élve vihetem Amerikába. Semmi sem tetszett neki úgy, mint ha a négerekkel együtt étkezhetett. Amikor körülülték az ebédjüket, ő is akkor vett a tálból, mikor azok. Minél inkább előrehaladt a száraz évszak, minél hűvösebbek lettek az esték, annál inkább szeretett ő is a legények közt a tűz mellett elnyújtózkodni. Tomy gazdának úgy tetszett ez az élvezet, mint egy embernek. Néha körültekintett a pajtásai közt, mintha azt akarta volna mondani: »Ne űzzetek el innen!« Fehér arca furcsa ellentétet képezett a négerekével. Igen okos volt az arckifejezése; de ha magára volt hagyva, bizonyos szomorúság lepte el az arcát. Többször próbáltam kikutatni e kis teremtés belsejét eltöltő érzelmeket, amelyek a bennszülötteknek éppen olyan érdekesek voltak, mint nekem; mert Tomynak éppen annyi becsülete volt az országban, mint nekem. Hej, szegény Tomy! Egy nap csak nem akart enni; nagyon bús volt; úgy kívánta a simogatást és az ölbevevést. Kerestem neki az erdőben mindenféle gyümölcsöt, de nem evett semmit. Másnap egész csendesen, halálküzdelem nélkül kiszenvedett. Szegény kicsike! E veszteség egészen megszomorított, mert láttam, hogyan nő mellettem e kis bajtárs. A négerek is nagyon sajnálták, pedig sok alkalmatlanságot okozott nekik. Öt hónapig volt velem.

     

    Az elefánt.

    Az afrikai elefánt a legnagyobb szárazföldi állat. Ázsiai rokonától igen domború homloka és igen nagy fülei különböztetik meg. Hajdan szelidítették is; a kartágóiak, az egyiptomiak, a rómaiak és a nubiaiak használták háboruikban. Most csak fölső álkapcsának két nagy fogáért, agyaráért vadásszák: ez az elefántcsont.
    Okos állat, félénk és általában ártatlan. Megtörtént már, hogy néhány száz elefánt megszaladt egy utazó láttára. De ha megtámadják, ha kölykét védi vagy csak rossz kedvében van, akkor borzasztó.
    Igen meghatók e hatalmas óriások vadászásának leírásai. Néha egész símán megy a dolog, az üldöztetés veszedelme nélkül. Itt egy délafrikai utazó leírása következik:
    Ugyanabban az irányban mentünk tovább, a kafferek helyeselték eljárásomat; mert ha rálőttem volna az elefántra és csak megsebeztem volna, szerintük mindnyájunkat kivétel nélkül megölhetett volna. Háromnegyed óra mulva Huahuaho a hátsó csapatból hozzánk jött, hogy mutat egy másik elefántot. Elhatároztam, hogy odamegyünk, Félóra mulva megtaláltuk az erdőben; óvatosan mentünk feléje, amíg húsz lépésre nem voltunk. Egy gömbölyű mimózafától nem láthattuk; még közelebb mentünk, úgy hogy csak a fa választott el tőle. Egy mozdulatából észrevettem, hogy el akar menni. Gyorsan hátranéztem és láttam, hogy minden legényem lövésre készen áll.
    Amint lassan ballagva előlépett, lövésem eldördült és utána a másik három. A meglőtt elefánt a szél ellen fordult, orrmányát kinyujtotta, csapkodott vele a levegőben és eltávozott ötven lépésnyire, mi pedig a szélmentén szaladtunk. Futás közben tizenöt lépésnyiről visszanéztem; a nyakrafőre menekvésben a sipkám egy mimózán akadt; jó, hogy nem a szakállam volt, ott hagytam volna bőröstől.
    Mikor már száz méternyire voltunk a lövés helyétől, újra töltöttünk. Lassabban végeztem, mint a kafferjeim, mert két puskát kellett töltenem. Kocsobana már kiabált, hogy jöjjek, az elefánt közel van, de nem mozdul. Siettem is, de mire odaértem, az elefánt már elment; egy óráig követtük a nyomát. Egy hatalmas nőstény volt kölykestől. Amint éppen türelmetlenkedni kezdtem, hogy oly messzire megyünk és azt hittem, hogy már nem találjuk meg, jött egy vaddisznó és mindjárt lelőttem, mert éhesek voltunk mindnyájan.
    Alighogy lőttem, hallották embereim az elefántot ordítani és eltávozni; rosszalták, amit tettem. Elismertem, hogy igazuk van; azt hittem, messze van az elefánt, pedig alig volt száz lépésnyire. Szétdaraboltam velük kis vadunkat; néhány darabját mindjárt megsütöttük és megettük.
    Ezalatt Kocsobana kiért a sűrü erdőből, amelyben mi voltunk. A dombról meglátta, hogy tőlünk egy mérföldnyire harminc-negyven elefántnak a széles háta mozgolódik.
    Éppen oda akartam indulni, hát megszólal az egyik kaffer legényem: »Látod, uram, mennyi elefánt van és nem engedted a puskánkat elhozni. - Igaz! De hát el voltam én erre készülve? Hiszen én is a tanyán hagytam nagy hatos puskámat. Sajnálom, de már nem tehetek róla. - Bizony, uram, kár, hogy csak innen nézhetem!«
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980767
Webáruház készítés