Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Pap Károly: Azarel_MOBI

Pap Károly: Azarel_MOBI
990 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ámde az erők, amelyek ezeket a kibéküléseket létrehozták: szívszorongásai rendszerint megbosszulták magukat: utána anyámat fejfájások gyötörték. Apánk parancsára ilyenkor az egész délutánt csendben kellett töltenünk leckéink mellett. Már maga a tudat, hogy nem mozdulhattam, s nem kiálthattam, megunttá tették a leckét, a játékot, s elviselhetetlenné a szobában való tartózkodást. Elég volt, ha az ajtót kinyitottam: anyám máris felriadt könnyű és szorongó álmából, s apám mindjárt szigorú tekintettel állt meg szobánk ajtajában. Ezek a csöndes s ugyancsak fenyegető délutánok hetenként egyre gyakrabban ismétlődtek, s ilyenkor még inkább fogolynak éreztem magam. A délután másik fele, amikor szüleim már felkeltek, s anyám elfeledte vagy megmagyarázta magának a maga módján főfájását és szívdobogását: rendszerint könnyebben telt el. Míg anyám a vacsorával bajlódott, atyánkkal a templomban voltunk.
    Utána a vacsora csöndesebben folyt le, mint az ebéd. Atyám kevesebbet kérdezősködött az árak felől, mert az ételek ilyenkor sokkal olcsóbbak voltak, s így az evésnél nem kellett annyira szégyellnem magam, mint az ebédnél szoktam. A vacsora nem volt olyan bőséges, önző figyelmemet sohase kerülte el, ha szüleim mást vagy éppen hústettek, amikor mi csak tejben darát vagy rizst kaptunk. Ilyenkor gyakran hallottam apámtól, hogy a gyermekeknek könnyű eledel való, s hogy alvás előtt ostobaság sokat enni. Falánk és magányos szívem előtt mindez csak üres kifogásnak tűnt fel, amellyel apám, úgy gondoltam, fukarságát takargatja. Ilyenformán minden egyes étkezés, még inkább, mint a nap többi része, állandóan figyelmeztetett kicsiny és függő állapotomra, s mindegyik után újra vágyakoztam már nagyobb lenni, hogy minél hamarabb megszabadulhassak a gyötrelmes és szégyenteljes állapottól.
    Az egyetlen mód, hogy szabad és felnőtt lehessek, apám szerint az volt, ha minél tisztességesebben elvégzem iskoláimat. Úgy gondoltam tehát, hogy minden egyes osztály elvégzése közelebb hoz a szabad állapothoz, s éppen ezért ugyancsak vágyakoztam arra, hogy minél hamarébb léphessek át a következőbe. Mikor ez végre bekövetkezett, s én a másodikból a harmadikba jutottam, igyekeztem még büszkébb lenni, mint az elmúlt évben. Hogyisne! Hiszen most már megint nagyobb lettem, felnőttebb, s közelebb jutottam ahhoz az időhöz, amikor majd végre azt tehetek, amit akarok.
    Csak amikor hazatértem az iskolából, tűnt ki, hogy ez az egész dolog, hogy nagyobb vagyok, s hogy majd még nagyobb leszek, s végül szabad: hiábavalóság, vagyis nem igaz. Ugyanis apámhoz és testvéreimhez képest továbbra is ugyanolyan kicsiny voltam, mint eddig, s önzésem képzelettől hajszolt falánksága s érzékenységem sebei nem változtak. Hiába haladtam egyre feljebb a tanulásban, szégyenkezéseim csak megmaradtak, megint csak úgy éreztem, hogy nincs semmi segítség, hiába az újabb osztály és újabb tantárgyak, voltaképpen nem tudok nőni, nem növök és nem is fogok sohasem: semmi sem változik.
    Valahányszor tehát sérelmeimre és önmagamra gondoltam, az idő állni látszott egyszer s mindenkorra, s csak másnap reggel, ahogy beléptem az osztályba, s a tantárgyakra gondoltam, a hempergésekre, s a mesékre, s az étkezésekre, amelyek előttem álltak: kezdett megint rohanni! S egész észrevétlenül rohant a következő sérelemig. Akkor megint megállt, s úgy látszott, egy örökkévalóságra. E kétféle idő, a túlságosan szilárd belső, s a rohanó külső idő közt hányódtam tehetetlenül.

    A biblia volt az új tantárgy, ami a harmadik osztályban elsősorban nagyobbá és büszkébbé tett. Míg jobb tenyerünkkel eltakarva a magyar szöveget, fordítgattuk Mózes héber könyvét magyarra, Würz tanító úr ott állt a hátunk mögött, s vigyázott, nehogy ujjaink közt átkukkantva, megcsaljuk a héber tudományt. Akinek azonban fürgeujjai voltak, és a szíve nem remegett úgy, mint az enyém, az könnyen ki tudta játszani, mert Würz úr szemei már jócskán megromlottak. A fásult, szeplős arcú, szögletes fejű ember, nehéz lúdtalpaival, vontatottan mozgott padjaink közt, mintha síneken járt volna: a tanrend sínjein, a lecke tájai közt. Fás, szeplős, merev arcát alig lehetett rajtakapni valamiféle kifejezésen. Mintha nehéz pudva ülte volna meg belül, sem a tanításhoz, sem a fegyelmezéshez nem volt különösebb kedve. Ám azért mégis tanított, mint egy gép, amelyet valamikor elindítottak, s most már tehetetlenségétől mozog tovább, s gyatrán fűtve attól a kevés fizetéstől, ami kijárt egy magafajta szegény tanítónak, aki öt gyermeket nemzett.
    Újra hallom szinte, amint magasra emeli a könyvet, akár az első órán:
    - Ez a könyv a mi szent könyvünk. Ezt meg kell tanulnunk, úgy ahogy van. Most le fogjuk fordítani. Figyeljetek, és nem kell sokat kérdezni.
    Ezt oly hangon mondta, mintha ezt gondolta volna: ez a szürke fizetés, ez a mi nyomorult kis fizetésünk, ebből kell megélni öt gyerekkel, s tanítani ennyi gyereket. S még meddig fogunk ily kevésből élni, ha csak nem tudunk kijárni egy kisfizetés javítást a gyülekezet elöljáróságánál.
    Ilyenkor gyakran lenézett hatalmas lúdtalpaira, amelyekkel majd el kell végeznie ezt a keservesés kényes feladatot.
    Ilyen lelkiállapotban kezdte velünk fordítani a világ teremtését.
    „Kezdetben teremtő Isten az eget és a földet.”
    S ha valaki kinézett közülünk az ablakon át az égre, Würz tanító úr mindjárt így szólt:
    - Nono, nem az égre kell nézni, hanem a könyvbe!
    Az egész világteremtés alatt csak ebbe a könyvbe nézhettünk s Würz tanító úrra. Nem csoda, ha ez a világteremtés éppoly szeplős, pudvás és vontatott volt, mint Würz, s ebből az egész mózesileg teremtett világból nem maradt meg bennem semmi sem, csak az izgalom, amint a héber szavaknak magyarra fordításával küzködtem, s a vágy, hogy bár ujjaim átlátszóak volnának s szívem bátrabb…
    A világteremtés után következő Édenkert-legenda felébresztette bennem Jeremia nagyatyám emlékét. Megint láttam őt, messzi és homályosan a b ... i sírkövek közt, de nem akartam, s nem is tudtam alaposabban visszaemlékezni reá, örültem, hogy végre nincs többé, s az az idő elmúlt... A feledés azonban nem sokáig tartott, mert a tűz, amelyen Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot, újra fellobbantotta előttem Jeremia nagy atyám tüzét, amely elnyelte hajdan első játékaimat.
    De hol volt akkor ez az Isten, hogy játékaim helyett, mint Ábrahámnak, egy kost küldött volna nagyatyám lobogó tüzének? Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem a tanító urat erről a múltamból visszajáró nagy hiányosságról.
    Vakmerő és esztelen kérdezősködésemet általános derű fogadta. Würz tanító úr fásultam nézett reám, s szólt:
    - Majd ha olyan jók lesznek az emberek, mint Ábrahám volt, akkor talán újra tesz csodát az Isten.
    Hangok hallatszottak mindenhonnét.
    - Én jó vagyok!
    - Én is!
    Würz azonban csak legyintett fásultan:
    - Ez kevés - mondta -, ez mind kevés. Már csak azért is, mert aki jó, az nem kiabál.
    Gondoltam: ezt csak azért mondod, mert a tanító úrnak ezt kell mondani. Ez az Isten s ez az Ábrahám, gondoltam, csak olyan mese, mint az Üveghegy, s a Babszem Jankó, csak éppen hébernyelven van, mint az imakönyv, és le kell fordítani.
    De azért nem szóltam. Gondoltam: hátha megharagszik.
    Csak a következő bibliaórán kíséreltem meg. S szóltam:
    - Ugye, ezt csak azért mondja a tanító úr, mert muszáj. És ez is csak olyan mese, mint az Üveghegy.
    Nem haragudott meg, csak fásultan mosolygott reám:
    - Azarel - mondta -, ne okoskodj!
    Éreztem hangján, hogy szíve gyengédebb lehet, mint a két osztályban a kisasszonyé volt, s ezért felbátorodtam; s szóltam:
    - Tanító úr azt mondja, hogy olyan jók legyünk, mint Ábrahám volt? Pedig itt az áll, hogy ő a fiát tűzbe akarta dobni. Akkor ő sem volt jó!
    Előbb megint csak azt felelte: - Azarel, ne okoskodj! - Aztán felemelte Mózes könyvét, s felolvasta: „Fájt szíve egyetlen gyermekéért, akit mindennél jobban szeretett, de látva, hogy Isten úgy kívánja, ment és felnyergelte szamarát... Isten pedig, aki csak látni akarta, vajon szereti-e őt úgy, mint fiát, Izsákot, egy kost küldött...”
    - Tehát - szólt Würz tanító úr - Ábrahám nagyon is jó ember volt. Nagyon szerette a fiát, de az Istent még jobban. Éppen ezért az Isten vissza is adta neki Izsákot. Az Istent - mondotta - mindennél jobban kell szeretni, mert ő teremtett mindent, és kiszabadította őseinket a rabságból, Egyiptomból, ahogy ezt nemsokára majd tanulni fogjuk.
    Újra fel kellett tartani az ujjamat. S kérdeztem:
    - De hát hol van ő, az Isten?
    - Azt mi nem tudhatjuk. Az Isten láthatatlan.
    - De hát akkor, ha nem tudjuk, hol van és milyen, és ha nem jelenik meg nekünk, akkor hogyan lehet őt szeretni?
    - Erre nézve - felelte Würz tanító úr - min-den meg van írva ebben a könyvben úgy, ahogy majd tanulni fogjuk: a tízparancsolatban.
    Homályosan emlékeztem, mintha már hallottam volna efféle szavakat, hogy ö, vagyis az Isten, már mindent megmondott.
    Würz tanító úr fellapozta a tízparancsolatot, és felolvasta: - Aki mindezt megteszi - mondta - úgy, ahogy itt áll, az szereti az Istent, és azt az Isten is szeretni fogja.
    Most megint feltartottam az ujjamat:
    - És akkor ... az Isten ... mit ad nekem?
    - Nono - felelte -, így igen könnyű volna a dolog. Önzetlenül kell őt szeretni, vagyis nem azért, hogy valamit kapjunk tőle.
    - Jó - mondtam -, de legalább ha megjelenne egyszer!
    - Azarel - mondta -, ne okoskodj többet. Ülj le.
    Mosolyogtam s leültem. Ez sem igaz, gondoltam, csak azért mondja, mert ő a tanító. S kicsoda szeret „önzetlenül”? Atyám azért szeret, mert parancsolhat nekem, de ha nem engedelmeskednék, hanem akarnék iskolába járni, talán még enni sem adna. Pedig ő a pap, aki mindig arról az Istenről beszél a prédikációiban. S anyám meg testvéreim? Nincs senki sem, aki úgy adna, hogy ne kívánjon érte semmit sem! Persze, hogy nincs. Mikor mindenki tudja, mint ahogy én is tudom, hogy ez az Isten nem létezik, nem igaz, csak a könyvben van, arra való, hogy mi, kicsinyek, tanuljuk, azonban mindenki tudja, hogy nincs, és sose fog megjelenni! Mese, mint az Üveghegy. De az Üveghegyről szüleim megmondták, hogy nincs, erről az Istenről azonban, ha én mondanám, hogy nincs, biztosan csak kikapnék érte...
    A csábításnak azonban nem sokáig tudtam ellenállni. S szóvá tettem atyám előtt azt az Istent.
    - Azonban csak óvatosan, úgy hogy: Würz tanítóúr ezt meg ezt mondta. Bizony - szólt anyám -, aki jó gyerek, az megtartja a tízparancsolatot. A fontos - tette hozzá - az, hogy szeresd apádat és anyádat.
    Persze, gondoltam, hogy nektek ez a fontos, ő azonban utána tette: - No és a testvéreidet is!
    - Majd újabb idő múlva: - Ha aztán a többit is szereted, csak annál jobb! - Majd felnevetett: - Na, de te különben sem úgy nézel ki!
    Atyám szelíd hangulatban volt. ízlett neki az étel, s csak így szólt:
    - Teljesen elég, ha rendesen viselkedsz, tisztességesen tanulsz, s templomba jársz. Ennél többet sosem kívántunk tőled.
    Anyám félig nevetve hajolt apám felé:
    - A végén még megtér! A Würz! - nevetett - megtéríti! Jó gyermek lesz!
    - No - mondta apám -, csak rajta.
    Láttam, hogy anyám csak kineveti az egészet.
    Az Istent és a bibliát éppúgy, mint a meséket és engem. Apám pedig, úgy, ahogy gondoltam, csak azt kívánja, hogy neki engedelmeskedjek. De arról, hogy ők sohasem szerették az Istent, vagy hogy sohasem szerettek „önzetlenül”, s hogy ez az Isten egyáltalán nincsen is, egy szóval sem akarnak beszélni.
    Gondoltam: ezt mégiscsak meg kellene mondani! De nem mertem egyenesen, csak úgy szóltam ravaszul:
    - Én mindent szívesen megtennék, az egész tízparancsolatot, ha tudnám, hogy igazán van!
    Most már ugyancsak vártam, hogy atyám nyilatkozzék, mit hisz: van-e vagy nincs. Ő azonban hallgatott. Anyám felelt, éppoly kinevetősen, mint az elébb:
    - Mindjárt az Isten kell neked? Alább nem is adod? Amit mi mondunk neked, az nem is elég?
    Apámtól félve, kitértem a kérdés elől, s így szóltam:
    - Az más - szóltam -, azért én mégis szeretném tudni, hogy van-e Isten.
    Atyám, úgy látszik, észrevette, hogy őt akarom megkísérteni, mert szigorúan felelt:
    - Elég volt ebből az üres fecsegésből! Egyél, és szót se többet!
    Elhallgattam, s gondoltam: ő a pap, s így beszél, ha az Istent kérdezik tőle!
    Féltem, s mégsem akartam elhallgatni. Szelíd leszek, gondoltam, s kérni fogom őket, úgy fogok továbbkérdezősködni. Lágyan és kérlelően kezdtem:
    - De, édesapám, kérem... ne tessék rám haragudni azért, mert kérdezek valamit...
    Ingerülten nézett rám:
    - Ha tisztességesen kérdezel, nem haragszom. De te szemtelen vagy, érted?
    Anyám védeni próbált:
    - Most az egyszer - mondotta, s hízelgően mosolygott apámra - nem is volt olyan nagyon szemtelen.
    - Csak hagyd! - felelte apám - ő nem úgy kíváncsi az Istenre, mint más tisztességtudó gyerek, akinek az ember szépen megmagyarázza, és akkor rendben van. Meghallgatja és megérti. De ez a kölyök pimasz, mintha engem akarna kikérdezni!
    Anyám újabb mosolygással igyekezett csillapítani.
    Én szégyenkezve s félve sütöttem le a szememet. Gondoltam: ah, hogy kitalál ez mindent!
    - Én nem akarom édesapámat kikérdezni - mondtam -, ne tessék haragudni, én csak azt szerettem volna tudni, hogy mit mond: van-e Isten vagy nincs? Mégpedig azért szerettem volna tudni, mert most tanuljuk az iskolában, az egészkönyv erről szól, és aztán mindig templomba megyünk, és imádkozunk róla. És édesapa a pap. Hát kitől kérdezzem?
    Édesanyám szólt:
    - Jó, jó, de ha édesapádnak nem tetszik, akkor szépen hallgatnod kell.
    Most apám kezdte, s anyámhoz fordult:
    - Te még el is hiszed neki, amit mond? Hogy ő tudni akar valamit? Tisztára hazugság! Ha azt mondom neki: van Isten, akkor azt kívánná, hogy most mindjárt mutassam meg neki, még a falatot se nyeljem le! Ha meg azt mondanám neki, hogy várj, még nem értesz ehhez, akkor azt felelné: Úgy, akkor mért járjak templomba? Mért tanuljam a bibliát?
    Anyám csak ingatta a fejét; apám még egy ingerült pillantást vetett reám, s szólt:
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985199
Webáruház készítés