Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Pap Károly: Azarel_EPUB

Pap Károly: Azarel_EPUB
990 Ft990

Pap Károly legkristályosabb regénye az Azarel. A kíméletlen látásmód, az önéletrajzi élmények és a mondanivalók megalkuvásnélküli igazságkeresése irodalmunk egyik legkülönösebb remekévé teszik. Az Azarel sajátos környezetben egy gyerek szeretetigényének, a felnőttek ellen való fordulásának, komisz, dacos és szenvedő megpróbáltatásainak, majd végül beletörődésének a regénye. Főhőse, Azarel Gyurka először ortodox nagyapjához kerül, ahol a bibliai szigorúság rémiszti el kis gyereklelkét; majd otthon, apja modernebb és felvilágosultabb életmódjában kitör belőle a felnőttek megalkuvása, hazugsága elleni lázadás és a tapintatlan, követelőző szeretet-igény. Végül szakít a szülői házzal, de lázadása bukásra van ítélve: magányos lázadó, aki semmilyen közösségbe nem tartozik, s akinek nem lehet más a sorsa, mint a vereség a felnőttek világával szemben. Érzéseinek igazságát igazságtalanná teszi az önzés. Pap Károly regényében éppen a szélsőséges szenvedély és különös, feszült helyzet adja meg a mondanivaló általános érvényét.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Ó, ha a vér szavát hallva, meg is értettem volna, mit követel tőlem, és mit kell követelnem anyámtól, s hozzá rohanva, odakiálthattam volna neki: ilyennek kell lenned! Erre vágyom tőled, ezt kívánom! Csak akkor leszel igazán az anyám! De csak a hangot hallottam, a vér hangját, s szavát nem értettem, csak vágyakoztam, de nem tudtam, mi az a vágy, amely szívem alvilágában gomolygott alaktalanul, s én bandukolva szobáról szobára, hiába lestem le szívem feneketlen sötétségébe, nem hal-látszott fel onnét semmi, csak az ismeretlen vágynyöszörgése; szorongató, sóvár, egyhangú nyögés.
    Borzalmas, fájdalmas vágy, amely nem tud feljönni a szív legmélyéről, az értelem és akarat világosságába, hogy azzá váljék ott, amivé lennie kell és lenni tud, hanem csak kínoz, csak nyomaszt a mélyből; sivár fájdalmadhoz mérten mily semmiségek a teljesületlen, vagy akár az elfojtott vágykínjai! Te vagy az ördög, az igazi pokol, aki érthetetlen nyögéseddel tüzeled alantról a világot, de nemcsak tűz vagy és pokol, pusztító ördög, hanem te szítod az emlékek tüzét is, amelyeknél a sötétképű Hefaisztosz kovácsolja műveit…
    A te füzednél látom én is azt a gyermeket, aki barangol szobáról szobára és az érthetetlen vágytól szorongatva, így mormog anyja után: - már megint becsapott a nyomorult mészáros... fejéhez kell vágni a sok csontot... - közben szavam egyre keserűbbé válik és szilajabbá, s a szalon zugában már dühösen kiáltok: - bezzeg a pénzt mindegyik elveszi!
    Talán vártam, hogy e kiáltásra majd anyám bejön, s kitalálja azt, amit magam sem tudok: megfejti, megoldja az alaktalan árnyakat, mik szívem mélyén nyöszörögnek?
    S hogy ez nem történt, sírni kezdtem, magam se tudva miért, s így bolyongtam tovább szobáról szobára, könnyekkel faggatva szívem érthetetlenül nyögő mélyét…
    S miután kisírtam magamat, eszeveszett féktelenséggel kiáltoztam tovább: bezzeg a keserves pénzt!
    Anyám ijedten rohant be. Akkor féktelenül ránevettem.
    - Ah - mondta -, ijesztgeted anyádat és nevetsz? Milyen rossz gyerek vagy!
    Konokul alattomos mosollyal néztem rá, anélkül hogy tudtam volna, ott lebegett arcomon a kérdés: milyen rossz vagyok? Találd ki! Mért vagyok rossz?
    De anyám nem találta ki. Csak sóhajtott, én pedig bolyongtam tovább a lakásban. Fél és félt - gondoltam. - Ő az anyám…

    Aztán testvéreimet vártam.
    Mikor az udvar felől, ahol a gyermekiskola volt, felhallatszott a zsivaj, már mohón leselkedtem az előszobában, s ahogy meghallottam a lépcső felől Oluska táskájának a zörgését, kinyitottam az ajtót. Vártam, hogy majd felkiált, és kedveskedve a nyakamba borul, s elmondja, hogy mennyire hiányoztam neki az iskolában, s mily nagyon örül, hogy végre láthat!
    De nem gondoltam s nem éreztem, hogy ő meg éppenséggel tőlem várja ugyanezt! Ilyenformán csak az ajtót nyitottam ki, s szóltam: Oluska! - Míg ő csak ennyit mondott: - Itt vagyok.
    Aztán kutatva néztük egymást, s ugyanaz volt a szemünkben: add te előbb a szívedet, aztán majd én is az enyémet! Egyikünk sem mozdult, hogy közeledtünk volna egymás felé, közben azonban Oluska már levetette a táskát, s indult be a konyhába anyánkhoz.
    Mohón és csillogó szemmel mentem utána. S minthogy nem találtam meg benne azt a nővéri szívet, akit vártam tőle: legalább zörgő táskájában szerettem volna keresgélni, s mindjárt ez után kaptam, amint levetette, ö azonban féltékenyen elkapta előlem: nem kérted a szívemet, a táskát sem kapod! Előbb csak a rendes helyére akarta tenni, be a mosdó alá, azonban látta, hogy lesek rá orvul, mire egy jobb helyet keresett, átment a második, a harmadik, a negyedik szobába, hurcolta a táskát, én mindenütt utána. Sehol sem talált olyan biztos, elzárható helyet, ahol előbb-utóbb el ne érhettem volna a táskát. Egyre pirosabb lett a haragtól, én pedig nevettem.
    Szegény táska, amelynek most már egymástól kölcsönösen megtagadott testvéri szívünket kellett helyettesíteni: így vándorolt Oluska kezei közt végig a lakásban, s végül anyánkhoz jutott, ő tette fel a magos szekrényre intelmek közt, amelyek épp oly messziről szóltak s anyátlanok voltak számomra, mint ő maga. Hogy is fogadtam volna szót, mikor egy nővért akartam, ha nem egy szerető nővért, akkor legalább egy nővért, akivel civódhatok!? S ő nem ugyanezt akarta, mikor elrántotta előlem a széket, amelyen el akartam érni a táskáját? S már dulakodtunk, csillogó fekete nagy szeme villogott, piciny orra egész begörbült a méregtől, vaskos copfocskái repdestek, és végükről, mint egy-egy pillangó, repült el a piros szalagcsokor. Hopp! utánakaptam, s futottam vele, amerre tudtam. Oluska ellenkező irányba szaladt, a lakás másik végiben papírkatonáimat vette el zálogba. Aztán fenyegetőzve álltunk, szorongatva zsákmányunkat, s haragtól remegve cseréltük ki zálogainkat.
    Észre sem vettük, már megjött Ernuskó a maga táskájával.
    Nem állt egyikünk pártjára sem. Anyánkhoz ment egyenesen, s én mindjárt mohón utána és lestem őket: anyánk ahogy meglátta, becézve felnevetett. Éreztem, hogy egy-két csókkal mindig többet ad neki, mint nekem; több semmi, semmi, csak ez az egy vagy két csók és az a nevetés, mert tánca, zenéje, meséje az ő számára sem volt anyánknak, de ez az egy-két csók mily sok volt nekem! Fullánkját egész a szívem mélyéig eresztette, de fájdalmamról nem akartam tudni. Leküldöttem őt mindjárt oda, ahol a többi alaktalan és értelmetlen gyermeki vágy gomolyodott.
    - Ő jó gyermek - mondta anyám, amint engem meglátott -, nem ijesztgeti az anyját.
    Hallgattam mogorván.
    Hátam mögött Oluska állt. Ö is észrevette azt az egy-két csókot és a nevetést? Szeme irigyen csillogott.
    - És én? És én? - kiáltotta odasimulva anyámhoz - én nem vagyok jó?
    Anyám nevetett:
    - Nem mindig, de sokszor. - Majd látva az arcomra boruló sötétséget, szólt:
    - És te nem jössz hozzám? Te nem vagy jó gyermekem?
    Megálltam tétován. Nem tudja, hogy mit tesz? - gondoltam. Nem tudja, hogy én láttam azt az egy-két csókot és azt a nevetést? Nem tudná? Vagy csak tetteti magát? Mit mondhatnék neki?
    Odaléptem hozzá, s gondoltam: nos, csókolj meg, ha akarsz.
    Ö megcsókolt.
    - Hiszen te sem vagy rossz, csak túlságosan csintalan.
    Gondoltam: csak ne mentegess engem. Inkább valld be, hogy jobb szereted Ernuskót. Ha meg nem vallód be, maradj úgy, ahogy vagy. És ne kérj tőlem csókot többé. Mindenki maradjon úgy, ahogy van.
    Elhúzódom anyámtól. S úgy látom, mintha Ernuskó arcáról ez sugározna: nekem kijár a több csók, mert én idősebb vagyok és jó tanuló.
    Nos, gondolom, én elhiszem, hogy elég jó vagy és okos, szüleimnek és talán Oluskának meg a tanítóknak, de nekem nem vagy sem elég jó, sem elég okos, mert különben hozzám jönnél, s így szólnál: anyám engem jobban megcsókolt, mint téged, de téged ne bántson az. Nesze, visszaadom neked őket, amennyivel többet kaptam! - Aztán meg ezt mondaná: idősebb vagyok és jó tanuló, gyere szépen, megtanítlak téged is írni és olvasni.
    Ő azonban semmi ilyet nem mond, és nem is mondott sohasem.
    Nincs hát nekem semmim az ő jó magaviseletéből és jó tanulásából, s nem tudom, hogy lesz-e valaha.
    Legutoljára apánk érkezik haza. Látom, anyánk arca megint felragyog, még jobban, mint mikor Ernuskót meglátta. Igen, gondolom, őket kettejüket szereti csak igazán! De apámat még Ernuskónál is jobban.
    Atyánk nem ölel meg még annyira sem, mint anyánk. Csak arcunkat veregeti, de úgy hogy azaz érzésem, mintha azt gondolná: én nagy vagyok, ti pedig kicsinyek. Nem mondja: édes gyermekeim, mily régen láttalak titeket, csak így szól: - no, gyerekek, mi újság?
    Előbb Ernuskó mondja el, mi történt az iskolában, megint csendesen sugárzik az arcáról: jól feleltem, mert én okos és jó fiú vagyok, s mindig az leszek, ez bizonyos. Mire úgy látom, mintha apánk arca ezt mondaná neki: igen, az vagy, én is az voltam. S úgy van rendjén, hogy te is az légy.
    Lesem őket, gyanakodva. Még nem tudom biztosan, de azért úgy érzem, apám is jobb szereti Ernuskót, mint engem vagy Oluskát. S ezt a fájdalmat megint leküldöm szívem mélyére, s ott fogva tartom.
    Ernuskó után Oluska hadarja el a magáét, irigyen, lángolva és hevesen, nehogy hátrább maradjon, mint Ernuskó. Azonban abból, hogy apám hallgatja és nézi őt, úgy vélem, hogy nem lehet olyan fontos neki az, ami Oluskával történt az iskolában, mint ami Ernuskóval, mégpedig azért, mert Oluska csupán csak lányka. Ezen felül mint-ha ez volna az arcán: ha lányka vagy is, azért tőled is elvárom, hogy jó tanuló légy, mert én is az voltam és Ernuskó is az. Neked sem szabad másnak lenni.
    Majd rám néz:
    - No és te?
    Anyám felnevet:
    - Ő még csak rosszalkodik.
    Úgy érzem, talán nem is akar bántani ezzel a nevetéssel, nem tudja, mit tesz, de nekem mégis fáj. S hogy ami velem volt délelőtt, az neki csak rosszalkodás?
    - No - mondja apám -, majd meglátjuk jövőre, ha tanulni kell!
    Nem szól többet hozzám.
    Az ebédhez ülünk. Hallgatok, s ezt gondolom: tehetek én arról, hogy még nem járok iskolába? Mért szeret engem ezért kevésbé, s mért törődik ezért velem kevesebbet, mint Ernuskóval, de még annál is kevesebbet, mint Oluskával? Mért nem kérdezett tőlem semmit, csak azt kell kikérdezni, aki tanul, s aki még nem tanul, nem éppen olyan, mint a többi? Azt hiszi, velem nem történt semmi sem? Ha jól megcsókolna s kérdezné: tudnék én is beszélni arról, ami velem volt egész délelőtt! Hiszen mennyi minden volt! Beszélnék neki a bútorokról, hogy milyen mozdulatlanok, hogy nincs bennük se játék, se tánc, se hang, s hogy mennyire nem törődnek velem, s nem lehet velük semmit sem csinálni. Megkérdeném tőle, mért van, hogy anyám se csókolni, se zenélni, se mesélni nem tud, és nem is akar, pedig ez is nagyon bánt engem! … Mért van az, hogy csak arról beszél, ami „olyan keserves sok pénzbe” került? Megkérdeném, valóban olyan keservesen keresi azt a pénzt, megkérdeném, mondja el: hogyan keresi? Megkérdeném, mért oly irigy Oluska, s mért oly büszke Ernuskó arra, hogy ő jó tanuló? S végül megkérdeném, mért kedvelik jobban Ernuskót nálamnál, s mért szeretik anyámmal egymást jobban, mint engem?
    Mindezt megkérdeném, ő megmondaná, s ha nem is beszélne sokat, nekem az is elég volna talán, ha ennyit mondana: a szülők azokat a gyerekeket szeretik, akik nagyobbak és már tanulnak. Ez mindig így volt s lesz. Vagy: ezt nem tudom neked megmondani, kicsikém, hogy miért van így, de így van, ne fájjon neked, és bocsáss meg érte.
    De nem, ő nem kérdezett semmit sem tőlem, nem törődik azzal, ami velem van.
    Nem akarom, hogy fájjon, ezt a fájdalmat is le-zárom szívem mélyére, és gondolom: én sem törődöm azzal, ami veled van!
    Hanem azért mégiscsak figyelem, amit mond. Folyvást anyánkkal beszél az ebéd folyamán, s nagy keserűséggel hallom, hogy ő is mindig csupán arról beszél, ami pénzbe kerül vagy pénzbe fog kerülni. Úgy látom, azonkívül, hogy jól tanuljunk,ez az egyedüli, amivel apánk törődik, s gyűlölettel,egyben félelemmel gondolok arra a pénzre, amiből úgy látszik, mindig kevés van szüleimnek, pedig minden, ami van, pénzbe került: az is, amit itt az asztalnál most megeszünk. Egyszer arra gondolok, hogy mily jó volna, ha nem kellene enni, hanem volnék olyan éhes, mint amilyen mindig vagyok. Majd arra, hogy vajon, ha sokkal több pénzük volna, többet törődnének-e velem, jobban csókolnának-e, s kérdeznék-e tőlem is, mi történt velem. Nem tudom, csak egyre nagyobb szégyennel eszem, amit elém adnak. S habár éhes vagyok és nagyon szeretek enni, nem kérek még egyszer. S ha anyám kínál, csak szabódva fogadom el. Inkább kenyeret eszem, s azt hiszem, Ernuskó és Oluska ugyanúgy gondolkodnak. Atyánk, ezt észreveszem, ritkábban kínál. A kenyér, mondja, az is étel. Hányszor volt úgy kiskoromban, hogy abból sem volt elég! … Emiatt aztán még jobban szégyellem magam, kínosan homályosan emlékszem vissza Jeremia apóra, amint ráncos öreg kezével kenyeret gyúrt a Sátorban, és etetett.

    Ebéd után szüleim lepihennek, a belső szobában.
    Nem tudom, miért kell nekik ez az alvás. Én csöppet sem vagyok fáradt. Testvéreim ülnek a kispadban, és feladatukat írják. Én meg, minthogy nem mehetek ki a szobából, míg szüleim alusznak, a hangokat hallgatom. Felülről hegedű szól, ott nagy diákok muzsikálnak. Néha találkozom velük a lépcsőn, mikor elküld anyám valahová a közeli boltba, vagy mikor kicsit lemehetek az udvarra, ilyenkor nagy fekete tokban viszik a hegedűjüket, de egyik sem szól hozzám, úgy ahogy szeretném: látom rajtuk, azt hiszik, mert kicsiny vagyok, és nem vagyok még jó tanuló, nem kell velem igazán törődni. Csak rám szólnak: no, mit csinálsz, kicsike? De egyiküknek sem jut eszébe sohasem, hogy beszélne velem egészen igazán, pedig szívesen beszélgetnék velük. Szeretném megkérdeni őket szüléikről, hogy úgy volt-e náluk is, mint nálunk van? s megkérném őket, hegedüljenek ne-kém egy kicsit. De nemcsak velük vagyok így, mindazok, akik a házban laknak, a tanítók, kántorok és más szomszédok, legfeljebb megcsípik az arcomat, megsimogatják a hajamat, de semmi igazi beszélgetésre nem kerül sor, és nem kérhetem őket, ennél büszkébb vagyok, inkább csak menjenek, én sem akarok törődni velük!
    S mégis mennyire fáj! Ah, az egész ház véges-végig, valamennyi lakója, felnőttek, apák, anyák,diákok, szolgálók vagy akik csak úgy jönnek s mennek, valamennyiüknek csak ez van az arcán:egy ilyen kicsivel nem kell törődni! Egy ilyen kicsivel nem kell igazán beszélni!
    Sehol sem nyílik ki egy ajtó, sehol egy ablak, ahonnét valaki kikiáltana, s szólna: akármilyen kicsi vagy, gyere, igazán akarok veled beszélni!
    Ámde mért lennének különbek, mint azok, akik a szüleim és testvéreim? Az utcán keressek valakit, akivel igazán beszélhetnék? Egy hozzám hasonló kicsit? Hiszen még mindig alig-alig merek kimenni. És anyám nagyon megtiltotta. S hogy mért? Mert sosem tudhatod, kicsoda az! Lehet, hogy megver, megdob, leköp. Valóban így volna? Miért? Anyám azt mondja, az emberek inkább rosszak, mint jók, és a gyermekek még inkább. Igaz volna? Neki tudnia kellene, mert ő már nagy. Higgyek neki? De hiszen ő sem igazán anyám. Nemigen hiszek neki, de azért mégis félek, hátha úgy van, ahogy mondja, s ezt nem tudnám elviselni. Inkább senkit sem szólítok meg odalent sohasem. És milyen rossz ez! Hogy fáj! Menjek oda, és keserűségemben zavarjam testvéreimet a feladatukban? Szüléimét álmukban? végül apám csak megszidna. Milyen egyedül vagyok!... S mily régóta már! Nem is emlékszem, milyen régóta! Csak úgy érzem, mintha mindig, mindig így lett volna! S mikor lesz ez másképp? Úgy érzem, soha-sem! Úgy érzem, igen-igen soká nem leszek még nagyobb, talán sohasem, s ha mégis, úgy érzem, akkor sem lesz másképp... Nem lesz itt soha semmi sem másképp, sohasem lesznek igazán szüleim, igazán testvéreim, s az ismerős szomszédok közül senki sem fog hozzám igazán beszélni! És sohasem merek kimenni megszólítani az embereket! Milyen borzasztó!
    Búskomoran nézek körül a szobánkban. Mit is csináljak, mit is csináljak magammal? Nincs már semmihez sem kedvem.
    Ami játékom van, a papírkatonákat rég elnyűttem és meguntam. Újat nem vesz apám. Ki nem mehetek, amíg szüleim alusznak.
    Az ablakra téved a tekintetem.
    Egyszer, kétszer, háromszor.
    Valahányszor oda fel akarok mászni, anyám mindig azt mondja:
    - Vigyázz! Ha kiesel, véged van.
    - Mi az - kérdezem -, hogy véged van?
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633985182
Webáruház készítés