Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


P. Nagy Laura: Az erdő könyvtára_MOBI

P. Nagy Laura: Az erdő könyvtára_MOBI
1 090 Ft1090
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Délután barátságnapot játszottak

    Délután barátságnapot játszottak, ami arról szólt, hogy az állatkert lakói nem bántják és nem eszik meg egymást. Így aztán együtt játszhatott a nyúl a farkassal, az őzgida az oroszlánnal és így tovább. Pali bácsi néha benézett hozzájuk, de aztán hagyta, hogy az unokája hadd játsszon kedvére két új barátjával.
    Visszavonult a szobájába, előkereste a barkácskészletét, és valamit farigcsálni kezdett. Huncut fény csillogott az öreg erdész szemében, amíg munkálkodott, és egészen olyan érzése volt, mintha ő is megint gyerek volna. Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt készített utoljára ilyen kis ketrecet. Amikor még neki is élt a nagyapja, és amikor azt tervezték, hogy elmennek manót fogni az erdőbe.
    Most, hogy a saját szemével látta Málnát és Buborékot, visszatértek a régi idők, és ő megint hinni kezdett a mesékben. Talán a nagyapja mégsem volt olyan bolond, ahogyan tartották róla. Talán tényleg megtalálja azt az öreg teknőst a folyónál, talán még beszélni is tud majd vele, és talán… talán valóban létezik az erdő könyvtára.

    A két barát estére teljesen kimerült. Amikor Pisti feltette nekik a kérdést, hogy hol szeretnének aludni, Buborék azonnal a kályha előtti puha szőnyegen termett, és kényelmesen végignyújtózott rajta. Maci pedig a köve mellé telepedett, de előtte megkérte Pistit, hogy a műanyag tehenet vigye el onnan, mert nem tud úgy aludni, ha valaki nézi.
    Pisti arrébb tette a tehenet, és mire visszafordult, hogy jó éjszakát kívánjon, Málna már - egyik mancsát a Macikőre téve - boldogan szundikált.
    Hamarosan csend lett a gyerekszobában. A házban is lassan mindenki nyugovóra tért. Csak egyvalakinek nem jött álom a szemére. Egy piros kabátos, zöld sipkás manócskának, akinek bizony nagyon elgémberedett keze-lába, mert egész álló nap ott gubbasztott abban a nedves fatörzsben. Ezenfelül pedig egy csomó új dolog foglalkoztatta. Elhatározta például, hogy szerez egy tükröt, azután pedig megkeresi a családját. Amióta megtudta, hogy régen a manók együtt éltek, elhatározta, hogy megpróbálja összegyűjteni őket. Ha a többi manó is úgy fél az emberektől meg a villámlástól, mint ő, egészen biztos kapva kapnak majd az alkalmon, hogy összeköltözzenek valahol. És akkor soha többé nem fogják kitenni a manógyerekeket az éjszakába.
    Zsebgonosz kidugta fejét a fatörzsből. Semmi sem moccant. Bátorságot vett magán, és kimászott. Megdörzsölte a kezeit, aztán a lábait, végül úgy döntött, körüljárja a házat.
    - Az emberek nem látnak a sötétben - bátorította saját magát.
    Elindult, és hamarosan ott állt a szőnyegen felejtett süteményestál mellett. Úgy döntött, meghívja magát vacsorára. Leült a tál mellé, és falni kezdett. Közben folyamatosan járt a szeme, és fülelt, hogy a legkisebb gyanús neszre is eliszkolhasson. Miután evett, elhatározta, hogy felderíti a lehetséges búvóhelyeket a szobában. Körbeszaglászott Pisti ágya alatt, aztán bement az állatkertbe. Megállt az alvó Málna mellett, és akaratlanul is egy gonosz vigyor jelent meg a képén.
    „Mi lenne, ha ellopnám és eldugnám a masniját? Lenne ám haddelhadd! - gondolta. - Vagy talán ráköthetném a macska farkára, mintha ő vitte volna el! Vagy talán… összeköthetném vele a macska farkát és a szőnyegrojtokat!”
    Egyik kreatív bosszantás a másik után ötlött az eszébe, miközben vigyorogva nézte az alvó macit. Egyszer csak egy sosem hallott vékony hangocska szólalt meg a fejében.
    „Nem szégyelled magad? Ők segítettek rajtad! Te meg azon töröd a fejedet, hogyan babrálhatnál ki velük?”
    Manó először nagyon megijedt. El akart szaladni, aztán rájött, hogy a hang csak a fejében szól.
    „Biztos ez is valami varázslat, amit még nem ismerek. Akárcsak a tükörírás” - gondolta. Ahogy megnyugodott, rögtön vitázni kezdett a hangocskával.
    „Nem töröm gonoszságokon a fejemet! De mit csináljak, ha mindig eszembe jut valami csínytevés?!”
    „Hagyd figyelmen kívül, és legfőképpen ne örülj neki!”
    „Majd pont rád fogok hallgatni! - vágott vissza Zsebgonosz. - Különben is! Ki a manó vagy te?”
    „A lelkiismereted” - mondta a hangocska.
    „Nekem nincs lelkiismeretem” - tiltakozott a manó.
    „De bizony hogy van!” - mondta a hangocska.
    „Pontosan úgy beszélsz, mint maci! - méltatlankodott Zsebgonosz. - Találnom kell egy tükröt, és nem tudok koncentrálni, ha folyton fecsegsz.”
    „Csak örülök, hogy végre felébredtem, és hogy végre hallasz engem!”
    „Hagyjál már! - toporzékolt óvatosan manó, és a fülére szorította a kezét.
    A hangocska - egy időre - elhallgatott. Zsebgonosz hátat fordított macinak, és a vigyor úgy letűnt a képéről, mintha ott se lett volna. Sokkal komolyabb gondolatok foglalkoztatták. Nevezetesen az, hogy vajon hol tartják az emberek a tükröt, és a tükör egyáltalán hogy néz ki? Gondterhelten indult el az ajtó felé.
    „Biztos jól elmegyek mellette, mert nem ismerem fel” - ez járt a fejében. Aztán rögtön egy másik aggasztó gondolat:
    „Be kell mennem ahhoz a vénemberhez. Ha valakinek, akkor neki biztosan van egy tükre. És biztosan jól el is dugta, hogy ne találjam meg!”
    Így hát Zsebgonosz első dolga az volt, hogy keresett magának valamit, ami nem tűnik fel a szoba padlóján, és ami elég nagy ahhoz, hogy ő aláférjen. Meglátta az utolsó gyógyszeres dobozt, amit Pisti még nem ragasztott oda a többihez. Odaszaladt, felkapta, és mivel a doboz egyik része még ki is volt vágva, egyszerűen alábújt. Így indult el az ajtó felé. Az egész manóból csak két csíkos zokni és két hegyes orrú cipő látszott. Mivel nem látott ki rendesen, unos-untalan nekiütötte a doboz oldalát valaminek. Szerencsére senki nem ébredt fel, pedig manó szapulta az ajtót, a szőnyeget és mindent, ami az útjába került. A küszöbbel igazán meggyűlt a baja.
    - Áh! - mordult rá a küszöbre. - Téged meg ki tett ide, hogy akadályozd a haladást, mi? Utálom az ilyen falécizéket, mint amilyen te vagy! - mondta, azzal akkorát rúgott a küszöbbe, hogy megfájdult a nagyujja.
    A folyosóra érve megállt, hogy alaposabban körülnézzen. Az erdész szobájának ajtaja résnyire nyitva volt. Ha ügyesen manőverezik a dobozzal, talán sikerül átférni rajta. Odasettenkedett és megpróbált bejutni, de félúton elakadt. Már éppen azon volt, hogy jól megmondja a magáét a gyógyszeres doboznak és az ajtónak, de akkor forgolódás neszei hallatszottak az erdész ágya felől. Manó egy pillanatra megdermedt. Mikor újra csend lett, összeszedte minden erejét, és egy hatalmas lökéssel betaszította a gyógyszeres dobozt az ajtón. Kicsit várt, hallgatózott, aztán elindult, és… egyenesen nekiment Pali bácsi hátizsákjának. Óvatosan kidugta a fejét, és amikor meglátta, elégedetten elvigyorodott. Manó ugyanis meg volt győződve róla, hogy az öreg ebben a táskában tartja az összes varázseszközét, többek között tehát a tükröt is. Előmerészkedett a doboz alól, és szeme sarkából Pali bácsit figyelve, sorra átkutatta a táska zsebeit. Mindenféle dolgok kerültek elő, amiknek manó igen nagy hasznát tudta volna venni a csínytevésben. Hirtelen azon kapta magát, hogy mindennél jobban szeretne egy hátizsákot, sok zsebbel, amibe rengeteg dolog belefér. Persze csak azután, hogy megtalálta a tükröt, megkapta macitól a könyvet és összetoborozta a szétszéledt manónépet. A gondolat úgy megtetszett neki, hogy örömében ugrott egy hatalmasat, és halkan még fel is kiáltott:
    - Juhúúú! - és a levegőben összecsapta két hegyes orrú cipőjét.
    Az öreg újra mocorogni kezdett, és már az arcát is feléje fordította. Manó azonnal abbahagyta a tombolást, és szép csendesen újra hozzálátott a kotorászáshoz.
    Az erdész kinyitotta a szemét. Amikor a hátizsákja körül meglátta sürgölődni az aprócska alakot, még a száját is eltátotta a csodálkozástól. Moccanni sem mert, nehogy a kis lény megijedjen, és eltűnjön. Eközben Zsebgonosz megtalálta Pali bácsi bicskáját.
    „Ez biztosan nem lehet a tükör. Alig van rajta hely. Hová írjak akkor?” - gondolta.
    Valami nagyobb, lapos dolgot keresett, és hamarosan talált is. A valami egy láncon volt, és a lánc kilógott az egyik zseb száján. Megragadta a lánc végét, és kihúzta… az erdész zsebóráját. Azt az órát, amit Pali bácsi a tizennyolcadik születésnapjára kapott a nagyapjától. Mivel fényes, lapos fedele volt, manó érdeklődve forgatta, nézegette, aztán óvatosan felnyitotta. Az óra olyan hangosan ketyegett, hogy azonnal visszacsapta a fedelét.
    „Azért csak kipróbálom!” - gondolta, és ráfújt a mutatóujjára, aztán a nyelvét kidugva a nagy koncentrálástól az óra tetejére írta a következő mondatot.
    „Zsebgonosz vagyok, a manó. Ha valaki olvassa ezt, válaszoljon!”
    Mikor végzett az írással, elégedetten karba fonta a kezét. Olyan szemeket meresztett az óra fedelére, mint aki azt várja, hogy mindjárt megjelenik ott valami. Persze, semmi sem történt. Pár perc után csalódottan tolta odébb a cipője orrával a szerkezetet. Nem mert belerúgni, mert attól félt, hogy az erdész felébred a csörömpölésre. Egy idő óta amúgy is az volt az érzése, hogy valami nincs rendjén. Hogy valami gyanús dolog történik körülötte, vagy vele, aminek nem kéne megtörténnie.
    „Te vagy a leggyanúsabb az egész házban! - szólalt meg az ismerős hang a fejében. - Ennek rossz vége lesz meglásd! Én a helyedben most azonnal elhagynám ezt a szobát!”
    „Vészmadár. Mindenki alszik” - torkolta le gondolatban a manó.
    „Én szóltam” - mondta a hangocska, azzal elhallgatott.
    De az a furcsa érzés, hogy valami nincs rendben, ott maradt manó gyomrában. Persze, azért ő csak felkutatta a táska belsejét is. Belemászott úgy, hogy még a sipkája bojtja is eltűnt Pali bácsi árgus szemei elől. Jó fél óra múlva, amikor előkerült, csalódott kifejezés ült az arcán.
    Hol keresse most már azt a tükröt? Mindent végigpróbált, amire csak írni lehetett, de nem járt sikerrel. Ha legalább azt tudná, hogy a tükör hogy néz ki! Lehuppant a hátizsák mellé, és próbált visszaemlékezni. Nagyon sokáig üldögélt így, aztán egy halvány emlék mégiscsak beugrott neki.
    Ez is éppen azon a szörnyű napon történt, amikor kizavarták az éjszakába. Mert előtte még… közvetlenül indulás előtt, elvették a kedvenc játékait. És az egyik, egy lapos, csillogó valami volt, amire gyakran rajzolgatott magányos óráiban. Csakis az lehetett a tükör! Nem akart a fájó emlékre gondolni. Inkább gyorsan körülnézett a szobában, és úgy döntött, felmászik az asztalra. Visszabújt hát a gyógyszeres doboz alá, és araszolni kezdett előre. Pali bácsi csak az utolsó pillanatban vette észre a bajt. A félig kész manócsapdát az asztal lábához támasztotta, és az ajtaját, ami még nem volt teljesen odarögzítve, csak feltolta a tetejére. Zsebgonosz pedig mind közelebb ért hozzá. Mikor a gyógyszeres doboz hirtelen megállt, Zsebgonosz megemelte, és nekitaszította a rácsnak. A ketrec odaeszkábált ajtaja lecsapódott, és manó már bent is volt a csapdában.
    Pali bácsi halkan füttyentett, aztán a tenyerét dörzsölgetve odasomfordált a ketrechez. Még mindig nem volt biztos benne, hogy az egész nem csak egy álom.
    Zsebgonosz leemelte magáról a dobozt, hogy jól leszidja a soron következő útakadályt. Még a lábát is felemelte, hogy egy hatalmasat rúgjon az előtte álló valamibe. Ám ahogy felnézett, meglátta a rácsot, és a rácson túl a kíváncsi öregembert. A mozdulat félbemaradt, aztán a következő pillanatban magára rántotta a gyógyszeres dobozt, és olyan kicsire húzta össze magát az alján, amennyire csak lehetett. Közben lelki szemei előtt lepergett az egész élete. Amitől mindig is retteget, az most valósággá vált! Elkapták.
    A rács túloldalán Pali bácsi érdeklődve várta a dobozból felcsapó füstoszlopot. Meg volt győződve róla, hogy a manó el fog tűnni, és a nagyapja szerint ez mindig füsttel jár. Mindeközben Zsebgonosz összekuporodva reszketett a doboz alján. A szobában pedig csend volt. Mélységes, néma, várakozással teli csend. Végül az erdész elunta a várakozást, és felkattintotta a kislámpát, majd fogta a ketrecet, és óvatosan feltette az asztalra. Újabb percek teltek el. Az öreg megkocogtatta a rácsot.
    - Hé, kisfickó! Odabent vagy? - érdeklődött halkan.
    Miután semmi választ nem kapott, felvette, és forgatni kezdte a ketrecet. Manó gyomra liftezni kezdett.
    - Azonnal tegyél le! - kiabálta kétségbeesetten.
    Az öreg letette.
    - Jó, de akkor bújj elő!
    - Még mit nem! - pánikolt Zsebgonosz. - Tegyél le!
    - Már letettelek - mondta az erdész.
    Zsebgonosz meglepetten vette tudomásul, hogy az öreg engedelmeskedett neki. Aztán eszébe jutott, hogy milyen kedvesen bánt macival és még azzal a tudálékos macskával is. Talán őt sem fogja bántani. Egy kicsit alábbhagyott a rettegése, de azért még nem bújt ki. Az apja szerint a kívánságtejesítésbe nem lehet belehalni, csak a barátkozásba. Hát elhatározta, ha az öreg rá is kényszeríti valamivel a kívánságteljesítésre, akkor is igyekszik majd nagyon barátságtalanul viselkedni vele.
    - Nem fogom teljesíteni a kívánságodat! - szólt ki bátortalanul, és gondolatban még hozzátette: „Különben is, a kívánság csak akkor ér, ha megfogsz a kezeddel, és nem akkor, ha csapdába esek!”
    - Hohó, kisbarátom! Hiszen már teljesítetted is! - mondta Pali bácsi vidáman. - Te vagy a legügyesebb manó, akit csak ismerek!
    Zsebgonosz nem értette, Pali bácsi pedig nem árulta el neki, hogy egész álló nap azt kívánta, bárcsak lenne itt egy manó! De a dicséret olyan volt, mint amikor maci odacsempészett neki egy halom mézes sütit, vagy mint a gondolat, hogy összeszedheti a népét: nagyon jólesett.
    - Azonnal ígérd meg, hogy nem próbálsz kipiszkálni innen! - szólt ki végül.
    - Megígérem - mondta az öreg.
    - Úgy görbülj meg, mint a jancsiszög?
    Manó persze nem tudta, mi az a jancsiszög, de az apja szerint, ha az emberek kimondják ezt a varázsigét, akkor amit ígérnek, azt meg is tartják, nehogy tényleg meggörbüljenek.
    - Jól van, úgy görbüljek meg, mint a jancsiszög - mondta az erdész.
    Manó erre óvatosan kidugta az orrát, és farkasszemet nézett Pali bácsival.
    - Kérdeznék tőled valamit - mondta az öreg elég barátságosan.
    - Mit? - kérdezett vissza gyorsan manó, és remélte, hogy ennyivel meg is ússza a dolgot.
    - Azt, hogy tudod-e esetleg, hová tűnhetett az erdő könyvtára?
    - Nem én voltam - vágta rá manó azonnal, és összehúzta a szemöldökét.
    - Pedig tudhatnál róla, hiszen manó vagy, és a te népedet bízták meg az őrzésével. Ha te nem tudod, akkor senki sem tudja - ingatta a fejét az erdész.
    - Mondom, hogy nem én voltam - morogta Zsebgonosz.
    - Biztos, hogy semmit sem tudsz róla? - kérdezte az öreg, mert tudta, hogy a manók szeretnek füllenteni. Még akkor is, ha bajban vannak.
    - Biztos - jelentette ki határozottan Zsebgonosz.
    - Na és írni tudsz?
    Manó üzletet szimatolt. Hiszen maci is épp erre próbálta rávenni, és ígért neki egy könyvet.
    - Ha tudok - mondta óvatosan -, akkor nekem adod a tükrödet?
    De az erdész, aki sok évet megélt már, ravaszabb volt mint a manó, így hát ezt felelte:
    - Ha el tudod vinni, bizony neked adom!
    És arra gondolt, hogy a lánya tükrét ez a manócska meg sem tudja majd mozdítani.
    „Hurrá!” - dörzsölte gondolatban tenyerét elégedetten Zsebgonosz.
    Még sosem volt ilyen gazdag! Egy könyv, egy tükör és egy hátizsák! Persze, ez utóbbit még valahogy meg kell szerezni, és le kell kicsinyíteni az ő méretére, de azért ez már valami! Hanem most… hogyan tovább?
    Manó azt gondolta, hogy az erdész hoz majd egy tükröt, amire neki rá kell írnia valamit. Egy kicsit ellenkezett magában, hogy olyasmit fog csinálni, amit valaki más akar, de hát ő is jól jár - emlékeztette magát újra meg újra.
    Pali bácsi - manó várakozásának megfelelően - az ölébe vette a hátizsákját.
    „Na, most megtudom, hol rejtegette a tükröt!” - gondolta Zsebgonosz, és kigúvadt szemekkel leste, hogy az erdész melyik zsebbe nyúl.
    A középsőbe nyúlt, és kiemelt egy nagy, fekete valamit. A szeméhez tartotta, és a következő pillanatban hatalmas villanás töltötte be a szobát. A fotó elkészült, így aztán, ha a kis fickó reggelre el is tűnne, Pistinek el kell majd hinnie, hogy valójában itt járt a szobában egy igazán igazi manó.
    - Ááá!!! - ordította Zsebgonosz, és egy ugrással a gyógyszeres dobozban termett.
    - Ne haragudj - mondta azután Pali bácsi. - Teljesen kiment a fejemből, hogy még biztosan nem láttál fényképezőgépet - szabadkozott. - Szólhattam volna. De nem kell félni tőle. Csak villan, de nem bánt.
    - Soha többé nem jövök elő - mondta reszketve Zsebgonosz, és így is gondolta.
    - Jól van, mára elég is lesz ennyi - mondta az öreg. - Nyugodtan maradj ott reggelig. Senki sem fog bántani. Én is visszafekszem.
    Azzal eltette a fényképezőt, és visszacsoszogott az ágyába.
    - Na de… - morgott értetlenkedve manó - mi lesz a tükrömmel?! És különben is, én félek a villámlástól! Engem olyankor nem lehet egyedül hagyni! Azonnal engedj ki innen! Nem, inkább mégse! Nem jövök elő soha többé!
    És csak mondta, mondta félhangosan a magáét, mit sem törődve azzal, hogy még mindig a ketrecben van, ahonnan akár ki is jöhetett volna, ha észreveszi, hogy a ketrec ajtaja nincs rendesen odarögzítve. Az öreg erdész pedig bevackolódott a dunyhájába, onnan hallgatta a manó méltatlankodását, amíg el nem aludt.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633980989
Webáruház készítés