Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Oscar Wilde: De Profundis_EPUB

Oscar Wilde: De Profundis_EPUB
340 Ft

Merem remélni, hogy a De Profundis, amely annyira elevenen és oly gyötrelemmel teljesen mutatja meg, mikép hat a társadalmi elbukottság és a bebörtönzöttség egy fölöttébb magas értelmiségű és művészlelkű emberre, igen sok olvasónak fogja e szellemes és gyönyörködtető íróról való véleményét újjá másítani. - írja Robert Ross a mű előszavában. A De Profundis Oscar Wilde egyik leghíresebb prózai műve, irodalmi pamflet, művészi kiáltvány. Ott a helye valamennyi e-book olvasón.
A kötetet Telekes Béla klasszikus fordításában adjuk közre. (a Kiadó)

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Sok ember, amikor kiszabadul, börtönét magával viszi ki a szabad levegőbe és mint valami titkos gyalázatot rejtegeti szívében, végül pedig szegény, megmérgezett pára módjára félrehúzódik valami odúba s úgy hal meg ott. Gyalázatosság, hogy ezeknek az embereknek így kell cselekedniök s gonosz, rettentően gonosz hitványsága a társadalomnak, hogy valósággal rákényszeríti őket így cselekedniök. A társadalom jogot formál arra, hogy elrettentő büntetéssel sujtsa az egyént; de ily módon elköveti a legfőbb vétket, a felületességét, mert nem tud mélyére látni annak, amit ilyképen cselekszik. Mikor az ember büntetése letelt, a társadalom őt magára hagyja; azaz úgy kell mondanom, épp akkor hagyja cserben, amikor vele szemközt legfőbb kötelessége kezdődik. A társadalom valósággal szégyenli a maga cselekedeteit és kerüli azokat, akiket megbüntetett, ahogy az emberek kerülni szokták a hitelezőt, akinek nem tudják megfizetni tartozásukat, vagy ahogy olyasvalakit kerülnek, akinek jóvá nem tehető, pótolhatatlan kárt okoztak. Én a magam részéről megkövetelhetem, hogy amikor én tisztában vagyok azzal, amit elszenvedtem, legyen tisztában a társadalom is azzal, amivel sujtott; és hogy így keserűség vagy gyűlölet ne maradjon egyik részen se.
    Természetesen, tudom, hogy egy tekintetben máskép vonatkoznak a dolgok rám, mint a többiekre; kell, hogy máskép vonatkozzanak már az eset természeténél fogva. Azok a szegény tolvajok és csavargók, akiket ide börtönöztek be énvelem együvé, sok tekintetben szerencsésebbek nálam. Az a kis útjuk ott a szürke városban, vagy a zöld mezőn, amely látta bűnüket, igen csekély; hogy eljussanak olyanok közé, akik semmit sem tudnak arról, hogy ők mit követtek el, nem kell messzebbre menniök, mint amennyire valami madár el tud repülni pitymallattól kivirradtig; az én számomra azonban tenyérnyivé zsugorodott a világ és akármerre fordulok, ott a nevem ólombetűkkel a sziklára írottan. Mert úgy jöttem én, nem az ismeretlenségből a bűn hirtelen hirhedtségébe, hanem a nagyrabecsültség bizonyosfajta örökkévalóságából a megbecstelenültség bizonyosfajta örökkévalóságába és néha, úgy rémlik nekem, mintha magamon bizonyítottam volna be, ha ugyan bizonyításra szorul, hogy a hírességet a hirhedtségtől csak egy lépés választja el, vagy tán még ennyi sem.
    Mégis éppen abban a tényben, hogy az emberek mindenütt rám ismernek majd, akárhová megyek és tudni fognak mindent élelemről, persze csak ami eszelősséget követtem el benne, úgy veszem észre, van számomra valamelyes jó is. Rá fog kényszeríteni ez a tény arra, hogy újra művésznek bizonyuljak, még pedig oly hamarosan, ahogy csak lehetséges. Ha csak egyetlen igaz szépségű művet alkothatok is, lesz alkalmam a rosszindulatot megfosztani mérgétől, a gyávaságot a maga sunyi gúnyjától és kitépni a gyalázkodás nyelvét gyökerestűl.
    És ha az élet rám nézve probléma, aminthogy valóban az, én nem kevésbé vagyok probléma az élet számára. Az embereknek valamelyes álláspontra kell helyezkedniük velem szemközt s így mindkét félről, magukról is, rólam is ítélkezniök. Szükségtelen mondanom, hogy nem beszélek személyük szerint megkülönböztetett egyénekről. Most csak olyan embereket szeretnék magam körül látni, akik művészek és csak olyan embereket, akik szenvedtek: azokat óhajtanám, akik tudják, mi a szépség és azokat, akik tudják, mi a szomorúság: semmiféle másfajta ember nem érdekel. Nem is kívánok az élettől egyebet. Mindabban, amit mondtam, egyszerűen a magam lelki állásfoglalását gondoltam el, az élettel, mint egésszel szemközt; és érzem, elérnem azt, hogy ne szégyenkezzem büntetésem miatt, egyik legelső feladatom, a saját tökéletesedésem érdekében és azért, mert oly tökéletlen vagyok.
    Azután meg kell tanulnom, mikép lehetek boldog. Valamikor tudtam volt ezt, vagy legalább gondoltam, hogy tudom, ösztönösen. Mindig tavasz volt valamikor szívemben. Természetem örömre hajló volt. Életemet csordultig töltöttem élvezettel, ahogy serleget tölthet csordultig az ember borral. Most úgy közeledem az élethez teljesen új elvű érdeklődéssel és a boldogságot még csak elképzelnem is gyakran rendkívül nehéz. Emlékszem, oxfordi első félévem idején Pater „Renaissance”-ában - abban a könyvben, amelynek oly különös hatása volt életemre - olvastam, mint helyezi Dante a pokol mélységébe azokat, akik szándékosan élnek szomorkodásban; s elmentem az egyetem könyvtárába és fellapoztam a Divina Commediá-ban azt a szakaszt, amely leírja, mint fetrengnek a pokol rémes posványában azok, akik „búsongók voltak az édes levegőn” s mindörökre hangzón mint mondják sóhajtozva -
    „Tristi fummo
    Nell aer dolce che dal sol s’allegra.”
    Tudtam, hogy az egyház kárhoztatással sújtotta az accidiát; de az egész gondolat fölöttébb fantasztikusnak rémlett nekem, valóban olyanfajta bűn ez, vélekedtem, amilyet csak pap gondolhat el, aki a való életet sehogysem ismeri. Azt sem bírtam megérteni, hogy Dante, akinek mondása szerint „a szomorúság újra egyesít bennünket Istennel,” hogyan lehetett ennyire irgalmatlan azok iránt, akik szerelmesek voltak a bánatba, ha ugyan valóban éltek ilyenek. Nem gondoltam, hogy egykor majd éppen ez lesz életem egyik legnagyobb megpróbáltatása.
    Amíg a wordsworthi börtönben voltam, csak meghalni kívánkoztam. Ez volt egyetlen vágyam. Mikor aztán kéthónapi kórház után átszállítottak ide s észrevettem, hogy testi állapotom fokozatosan egyre jobbá épül, csupa düh töltött el. Elhatároztam, hogy öngyilkosságot követek el, mindjárt aznap, amelyen börtönömet elhagyom. Bizonyos idő multán ez a gonosz hangulatom tovatűnt s nekiserkentettem lelkemet, hogy élni fogok, de úgy burkolódzom komorságba, ahogy bíborba király: sohasem mosolygok többé; akármily házba lépek majd, gyásznak házává fogom azt avatni; rászoktatom barátaimat, hogy lassan lépkedve, gyászos-búsan járjanak velem; megtanítom őket arra, hogy a bánatosság az élet titkának igazi valója; idegen szomorúsággal roskasztom meg őket; megkínzom lelküket saját fájdalmammal. Most egészen máskép érzek. Látom, hogy hálátlanság is, bántó dolog is lenne efféle hosszúra nyúlt ábrázattal járnom, hiszen barátaimnak, ha meglátogatnának, még hosszabbra nyúlt ábrázattal kellene részvétük bizonyságául környékezniök engem; vagy ha megvendégelni kívánnám őket, arra kellene kérnem szegényeket, üljenek le némán holmi keserű füvekhez, halotti torhoz. Meg kell tanulnom, hogyan lehetek jókedvű és boldog.
    A legutóbbi két alkalommal, amikor engedelmet kaptam rá, hogy barátaimat itt magamnál láthassam, igyekeztem oly jókedvű lenni, amilyen csak lehettem s kitenni magamért jókedvemmel, hogy kárpótoljam őket valamennyire fáradásukért, a nagy útért, amelyet megtettek ide a városból, hogy láthassanak engem. Csekély kárpótlás ez, tudom, de az egyetlen olyan, érzem bizonyosan, amely leginkább kedves nekik. Együtt töltöttem Robbie-vel egy órát a mult héten, szombaton és igyekeztem a lehető legteljesebb módon kifejezni, mily igazán, mily nagyon örülök, hogy találkozhattunk. És hogy nézetemmel és gondolataimmal, amelyek itt alakulnak bennem, teljesen helyes útra jutottam, megmutatja nekem az a valóság, hogy bebörtönöztetésem óta most először vágyódom igazán az élet után.
    Annyi minden van előttem, amit meg kell tennem, hogy bizony borzalmas tragédiának érezném, ha meghalnék, mielőtt teendőimnek legalább valamelyes kis részét elintézhetném. Új fejlődés útjait látom mind a művészetben, mind az életben; valamennyi egy-egy friss módja a tökéletesedésnek. Élni kívánok, úgy, hogy kifürkészhessem, ami, úgyszólván, új világ számomra. Akarjátok-e tudni, mi ez az új világ? Azt hiszem, kitalálhatjátok, micsoda. Az a világ az, amelyben most kezdtem élni. A szomorúság, bizony és mindaz, amire a szomorúság tanítja az embert, ez íme az én új világom.
    Megszoktam volt, hogy teljesen a gyönyörök élvezésének éljek. Irtóztam a szenvedéstől meg a szomorúságtól, akármi fajta volt. Gyűlöltem mind a kettőt. Eltökéltem, hogy amennyire csak lehetséges, észre sem veszem őket: hogy úgy mondjam, a tökéletlenség bizonyos módját fogom látni bennök. Nem illettek bele az én életfelfogásomba. Nem volt helyük az én filozófiámban. Édesanyám, aki ismerte az életet a maga teljességében, idézni szokta volt, gyakran mondta el nekem Goethe néhány sorát, - Carlyle írta ezeket egy könyvbe, amelyet sok-sok évvel ezelőtt adott anyámnak s azt hiszem, e sorokat ő maga fordította is következőképen:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649664
Webáruház készítés