Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Oscar Wilde: De Profundis_MOBI

Oscar Wilde: De Profundis_MOBI
390 Ft

„Nem védelmezem viselkedésemet. Megvilágítom. Van írásomnak néhány olyan részlete, amely szellememnek a fogságban bekövetkezett fejlődésével és jellememnek, valamint az élet iránt való értelmi fogékonyságomnak ott új erőre kapott kibontakozásával foglalkozik; és szeretném, ha te meg a többiek, akik hozzám állhatatosak maradtatok és részvétet éreztek irántam, teljesen megértenétek, mily lelkiállapotban és mily viselkedéssel állok reményem szerint a világ szeme elé. Természetesen, bizonyos szemszögből tekintve, jól tudom, hogy szabadulásom napján az egyik börtönből csak a másikba fogok jutni s vannak pillanatok, amikor úgy rémlik nekem, hogy az egész világ sem tágasabb a börtönfülkémnél s számomra rémségekkel épp oly teljes, akárcsak ez. De mégis azt hittem, hogy Isten már kezdetben minden egyes ember számára külön-külön világot teremtett s kellene, hogy ebben a világban, amely bennünk van, igyekezzék élni mindegyikünk. Szinte bizonyos, hogy írásom eme részeit kisebb fájdalommal fogod olvasni, mint a többit. Természetesen szükségtelen, hogy emlékeztesselek, mennyire suhanó valami a gondolat bennem - mindannyiunkban - s mennyire illanó valójúak felbuzdulásaink. Mégis látok bizonyosfajta lehetséges célt, amely felé, a művészet segítségével, előre juthatok.” - írja Oscar Wilde abban a levélben, amit a De Profundis kéziratához mellékelt, és Robert Ross-nak címzett. Talán leghíresebb röpirata ez Wilde-nak, melynek ott a helye minden e-könyv olvasó virtuális polcán.
A kötetet Telekes Béla klasszikus fordításában tesszük közzé. (a Kiadó)

e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A bűnösnek, természetesen, meg kell bánnia bűnét. De miért? Egyszerűen azért, mert máskülönben megérteni sem bírná azt, amit elkövetett. A bűnbánat pillanata: valami kezdődés pillanata. Több annál: egyetlen módja ez annak, hogy az ember a multját megváltoztathassa. A görögök ezt lehetetlennek gondolták. Gyakran említették bölcs mondásaikban: „Még az istenek sem bírják megváltoztatni a multat.” Krisztus megmutatta, hogy még a legközönségesebb bűnös is megteheti ezt, hogy ez az egyetlen, amit megtehet. Krisztus, ha megkérdezik, azt mondta volna - és ezt teljesen bizonyosnak érzem -, hogy a tékozló fiú abban a pillanatban, amikor térdre roskadt és sírt, a maga tönkrezüllését céda nők társaságában, a maga disznópásztorságát s hogy ráéhezett a moslékra, amelyet a disznók ettek, életének csupa szépséges és szentséges mozzanatává avatta. A legtöbb embernek bajos ezt a gondolatot megértenie. Merem azt mondani, előbb börtönbe kell jutni az embernek, hogy ezt megérthesse. És ha ez így van, érdemes is lehet börtönbe jutni ezért.
    Mennyire páratlan is a Krisztus esete. Természetesen, ahogy álhajnalodás előzi meg a hajnalhasadást magát, s vannak téli nappalok, amelyeket úgy elönt a hirtelen napfény, hogy rácsábítják a bölcs sáfrányt aranyának elpazarlására, mielőtt még itt az ideje s elbolondítanak egynémely balga madarat, hogy társát fészekrakásra hivogassa tar ágakon, épp úgy voltak keresztények már Krisztus előtt is. Legyünk hálásak ezért. A szerencsétlenség az, hogy azóta egy sem volt. Egyetlen kivételt teszek: assisi Szent Ferenccel. Ámde Isten őneki költői lelket adott születési ajándékul; ő maga pedig egészen ifjan misztikus nászban a szegénységet fűzte magához menyasszonyául s költőlélekkel s koldus testtel a tökéletesre törő utat nem érezte nehéznek. Megértette Krisztust s azért lett hozzá hasonlatos. Szükségtelen elővennünk a Liber Conformitatum-ot s abból tanulnunk meg, hogy Szent Ferenc élete volt az igazi Imitatio Christi, költemény, amelyhez képest az ugyanily című könyv puszta próza csupán.
    Valóban, Krisztus azzal hat oly varázsosan, ha már mindent elmondtunk, hogy ő épp olyan, akárcsak a művészet valami alkotása. Voltaképen nem tanít ő senkit semmire sem, de az ember, mihelyt együtt van vele, már lesz is általa valamivé. És mindenkinek előre elrendelt sorsa, hogy együtt legyen valamikor vele. Legalább is egyszer mindenki elvándorol az élete során Krisztussal Emmaus-ba.
    Ami a másik tárgyat illeti, a művészi életet a maga kapcsolatainak vonatkozásában, kétségtelenül különösnek fogjátok találni, hogy ezt választom. Az emberek rámutatnak majd a readingi fegyházra és így szólnak: „Íme, ez az, amire a művészi élet vezet”. Nos, vezethetne még rosszabb helyekre is. Az inkább csak gépies emberek, akiknek számára az élet agyafúrt spekuláció, amely az utak és módok gondos kiszámításán alapul, mindig tudják, hová lesz jó menniök és odamennek. Az ilyen ember elindul, például azzal az eszményi vággyal, hogy egyházfi lesz belőle és ha a világ bármely táján helyeződik is el, életének fő sikerét azzal fogja elérni, hogy egyházfi lesz belőle és nem több valami. Az az ember, akinek vágya oly foglalkozásúvá lenni, ami tőle magától elkülönített valami, aki például a képviselőház tagja akar lenni, vagy szerencsés szatócs, vagy hírneves ügyvéd, vagy bíró, vagy más efféle unalmas valami, változatlan rendszerű sikerrel szokott azzá lenni, ami lenni akar. Ez éppen a büntetése. Aki álarcot kívánt föltenni, annak azt viselnie is kell.
    Ámde az élet feszítő hatalmú erőivel és azokkal, akikben ezek a feszítő hatalmú erők megtestesülnek, máskép áll a dolog. Azok az emberek, akiknek vágya egyedül az, hogy önmagukat valósítsák meg, sohasem tudják, útjuk hova vezet. Nem tudhatják. A szó bizonyos értelmében, természetesen, szükséges, hogy mint a görög orákulum mondotta, az ember ismerje meg önmagát: ez minden tudás első, legcsekélyebb diadala. De ráeszmélni, hogy az ember lelke megismerhetetlen, ez utolsó legfőbb diadala a bölcseségnek. A végső titokzatosság az ember saját valója. Ha az ember mérlegre vetette már a napot és megmérte a hold pályáját és térképbe másolta mind a hét mennyég valamennyi csillagát, akkor még mindig ismeretlen valamije marad ő maga. Kicsoda számíthatja ki a saját lelke terét? Mikor a fiú elment, hogy megkeresse apja szamarait, nem tudta, hogy Isten embere várja őt a királlyákenés szent olajával és hogy a saját lelke máris királyi lélek volt.
    Remélem, élek még eléggé soká és alkothatok még olyan jelentőségű művet, hogy méltán mondhassam el napjaim sorának végén; „Igenis! Ez az, íme, amire a művészi élet embert vezetni tud!” A legtökéletesebb életek közül az a kettő, amelyen saját tapasztalatom révén volt alkalmam keresztül látni, Verlaine élete és Kropotkin hercegé volt: mindkettő olyan két férfié, akik esztendőket töltöttek börtönben; az első az egyetlen kereszténylelkű költő Dante óta; a másik olyan férfi, akinek lelke azé a szépséges fehér Krisztusé, aki, úgy látszik, Oroszországból jön felénk. S az utolsó hét vagy nyolc hónap alatt, gyötrelmében azoknak a seregesen rámszakadt nagy csapásoknak, amelyek engem a külső világból értek csaknem szakadatlanul, közvetlen érintkezésbe jutottam valami új szellemmel, amely megmunkál itt ebben a börtönben mindenkit és mindent s amely annyira megsegített, hogy szóval ki sem bírom fejezni; annyira, hogy én, aki fogságom első esztendejében egyebet sem tettem, nagyon is emlékszem, hogy nem tettem egyebet, csak tördeltem tehetetlen kétségbeesésben a kezemet s egyre csak ezt mondtam: „Micsoda vég, micsoda rettenetes vég!” - most azt próbálom mondogatni magamnak és néha, amikor nem kínzom magamat, igaz lélekkel és őszintén mondom is: „Micsoda kezdet, micsoda csodálatos kezdet!” Lehet, hogy csakugyan az. Bár az lenne! Ha az lesz, akkor ezt igen nagy mértékben annak az új személyiségnek köszönhetem, aki megváltoztatta minden ember életét ezen a helyen. Minden dolog önmagában csekély jelentőségű - hálásak lehetünk a filozófiának legalább egyszer olyasvalamiért, amire ő tanított bennünket -, nem is az utasításokra gondolok, mert hiszen ezek vas szabályok alapján készülnek, hanem a szellemre, mely keresztüljárja őket.
    Elképzelhetitek, hogy amikor csak annyit mondok, ha tavaly májusban kerülök szabadlábra, ahogyan törekedtem is erre, undorodva hagytam volna el ezt a helyet és ennek a helynek minden hivatalviselőjét a gyűlölet akkora keserűségével, hogy ez megmérgezte volna az életemet. Még egy évet töltöttem aztán így bebörtönözötten, ámde akkor már emberiesség élt a börtönben, az törődött lépten-nyomon valamennyiünkkel, most pedig, ha majd elmegyek innen, mindig azokra a nagy kedvességekre fogok visszaemlékezni, amelyekben itt csaknem mindenki részesített s szabadulásom napján sok-nagy köszönetet fogok mondani sok-sok embernek s arra fogom kérni őket, hogy viszont ők is tartsanak meg emlékezetükben.
    A börtönök módszere a leghatározottabban és teljesen rossz. Sokat adnék érte, ha megmásíthatnám, ha majd kiszabadultam. Igyekszem is majd megkísérelni. De nincs a világon oly rossz, amit az emberiesség szelleme, amely a szeretetnek szelleme, annak a Krisztusnak a szelleme, aki nincsen templomokban, meg nem bírna változtatni, ha nem is jóvá éppen, de szívünknek legalább túlságos keserűsége nélkül elviselhetővé.
    Ugyanúgy tudom azt is, hogy sokminden vár énrám odakünn, ami igazán csupa gyönyörűség, kezdve azon, amit assisi Szent Ferenc így nevez: „bátyám a szél és húgom az eső” - kedves jelenség mind a kettő -, le egészen a nagyvárosokbeli kirakatokig és alkonyatokig. Ha jegyzékbe foglalnám mindazt, amim még megmaradt, nem tudom, hol fejezném be, mert hiszen Isten a világot valóban épp úgy teremtette az én számomra, mint akárki más számára. És lehet, olyasvalamivel megyek majd el innen, amim nem volt ezelőtt. Szükségtelen megmondanom nektek, hogy az én gondolkodásom számára az erkölcsi kérdésekben való reformok épp oly közönséges jelentéktelenségek, akárcsak a teológiai kérdésekben való reformok. De míg az a szándék, hogy jobb emberré leszünk, tudatlan álszenteskedés jele, egészen más dolog az embernek mélyebben magába szállnia, mert azoknak az előjoga ez, akik szenvedtek. És én ily módon szálltam magamba, azt hiszem.
    Ha kiszabadulásom után valamelyik barátom ünnepi lakomát rendezne és megtenné, hogy engem arra nem hív meg, legkevésbé sem bánnám. Teljesen boldog tudok én lenni magamban is. Szabadság birtokában, virágok, könyvek és a hold társaságában ugyan ki nem lehetne teljesen boldog? Aztán meg ünnepi lakomák nem is valók már nekem soha többé. Rendeztem én magam már sokkal többet, semhogy okom lehetne törődni még velük. Ez a része az életnek nincs többé az én számomra, még pedig, bátran mondhatom, ezer szerencsém, hogy így vagyok vele. De ha kiszabadulásom után valamelyik barátom szomorúságban élne s nem engedné meg, hogy fölkeressem őt és osztozzam vele bánatában, ezt bizony nagyon keserves sorsnak érezném. Ha bezárná előttem a gyászos hajléka ajtóit, újra meg újra visszatérnék hozzá és kérném, bocsásson be, hadd osztozhassam vele abban, amiben jogom van osztozni. Ha méltatlannak vélne, alkalmatlannak arra, hogy együtt sírjak vele, a legnyomasztóbb lealacsonyításnak érezném ezt, legrettenetesebb módjául annak, ahogy gyalázat érhetne engem. De hát ilyesmi lehetetlen. Jogom van osztozni a szomorúságban és aki nézni tudja a világ szépségét és osztozni tud a világ szomorúságában és föl bír fogni valamit mind a kettőnek csodálatosságából, az közvetlenül érintkezik így isteni dolgokkal és Istennek titkához oly közel jutott, amily közel csak juthat ahhoz valaki.
    Talán belejuthat ilymódon a művészetembe is, nem csupán az életembe, valami még mélyebb zengésű hang, olyan, amely a szenvedés nagyobb egységéből és az ösztönösség közvetlenségéből ered. Nem a kifelé ható, hanem a bensőségessé mélyülő erő a célja a modern művészetnek. Manapság a művészetben már nem a típust becsüljük. A kivételes az, amivel foglalkozni óhajtunk. Szenvedéseimet nem fejezhetem ki olyasmi formában, amilyenben jelentkeztek, ezt szükségtelen is tán mondanom. A művészet csakis ott kezdődik, ahol az utánzás véget ér, de bele kell jutnia művembe valaminek, a szavak teltebben zengő emlékének talán, valami dúsabb dallamosságnak, a hatások valami fokozott különösségének, valami egyszerűbb szerkezeti rendnek, bizonyos esztétikai különbvalóságnak, mindenesetre.
    Mikor Marsyast „kirántották tagjai hüvelyéből”, - della vagina delle membre sue, - hogy Dante egyik legrettenetesebb tacitusi mondását idézzem, több dala nem volt, mondták a görögök. Apolló volt a győztes. A líra legyőzte a sípot. De a görögök tévedtek talán. Én a modern művészet sok jelenségéből hallom Marsyas kiáltását. Ez kesereg Baudelaireben, ez sír oly édesen Lamartineben, ez hat oly misztikusan Verlaineben. Ez van benne Chopin zenéjének hosszan elnyúló feloldásaiban. Ez van benne abban az elégedetlenségben, amely Burne-Jones asszonyait kísértgeti. De még Matthew Arnoldban is, akinek Callikleszről szóló éneke a lírai báj oly tiszta hangján beszél „az édesen rábeszélő líra diadaláról” és a „híres, végső győzelemről,” nem éppen kis mértékűen van meg; a kétségnek és gyötrődésnek attól a bánatos mélységű hangjától, amellyel versei zengnek, sem Goethe sem Wordsworth nem bírták megszabadítani, bár ő ennek is, annak is követője olykor s amikor Thyrsist akarja gyászolni, vagy a Cigánydiák-ról akar énekelni, a síphoz kénytelen nyúlni, hogy a kellő hangot zendíthesse meg. De akár elhallgatott a phrygiai faun, akár nem, én nem tudok elhallgatni. A kifejeződés rám nézve épp oly szükséges valami, akárcsak a rügybontás és a virágfakadás itt ezeknek a fáknak, amelyek fekete ágaikat kinyújtják a börtön falai fölé és a szélben oly nyugtalanul remegtetik. Művészetem és a világ között széles szakadék tátong most, de művészetem között és magam között nincs szakadék. Legalább remélem, hogy nincs.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633649671
Webáruház készítés