Nyírfalvi Károly: Laza naplók_MOBI

Részlet az e-Könyvből:

a felfeslő hajnalban belép

Valaki komor ajtókat nyitogat
a lompos éjszakában, aludni nem
tud, fogát csikorgatja, kihajtja
álmából szunnyadó angyalát,

elindítja úttalan útján,
szótlanul hívja a múzsákat,
szédülten közelednek, másvalaki
nyitott ablakot zörget a felfeslő

hajnalban, belép a szövegbe,
tudja nem valaki, csak a testet
öltött valami mászkál a házban…
Nyugtatja az alvók családját.

X. 3.


surranva bútorok között

Mindig rejtőzködni kell? Ha nincsenek
a kamerák, itt vannak a kíváncsi
tekintetek. Hajnalban kelek. Fázom.
Gyorsan öltözöm. Zuhanyozom.

Beszappanozom ingem, nadrágom.
Belül még tiszta vagyok. A korai
ébredés után. Lassú kortyokban
kávét iszom. Láthatják, hogy

csendben surranva bútorok között
felkutatom az ágyam, és elalszom
újra, takaró fejemre húzva, ne
lássák ott azok a szemem és álmaim…

X. 6.


ahogy a kezét tördeli

Nincs közös emlékezet, ahogyan
tapasztalat sem, amit együtt élünk
át, arra is másképp gondolunk vissza.
Vissza se gondolunk, felidézzük

csupán, felötlik, eszünkbe jut egy szag
illat, íz kapcsán… Egyszerű ez, ahogy
a kezét tördeli, csuklanak egymásba a
szavak s velük a hangtalan emlékek.

Gazolom az időt, mint a túl-
burjánzott kertet régen holt anyám s ha
feltámasztanám, Istenünk sem volna
közös, egyikünk sem hitt benne, de

valamiben mégis, és csak szállt a
pernye, fel az égig, hogy majd vissza-
hullva jelet adjon, mosolyogjon a
múltra csendben szétterülve, elnyúlva.

X. 8.

a tárgyak mint holtak

Emberi időben – nincs másmilyen – érek
haza. A tárgyak, mint holtak hevernek
szanaszét, csak lelküket emeli a
lassú lég, fúj át rajtuk a messzeség.

Itt hagyták őket, vagy itt akartak
maradni – nem tudom. Csendben, fel ne
ébredjenek, kicipelem mind,
konok ég tárul udvarom fölé.

Esőben fürdeni jó, bokor tövében
használt babakocsi, ki csempészte
ide, ázni, hagyni pusztulni, avagy

játék ez az idetévedt angyalarcú
gyermeknek az ősz rozsdás levelei
között egy elveszett, meglelt percben.

X. 10.


akkortól hallgatok majd…

Valami feszítő érzés a fogban
elhordja legszebb szavaim, a rend-
teremtő erő helyére tesz mindent
a fejemben, akkortól hallgatok majd,

nem kell körmölnöm semmit, langyos, könnyű
teát kortyolok, vaskos könyveket
lapozok, hizlalom fagyos figyelmem
könnyszegény udvarát…

X. 15.


mint akit löknek…

Úgy mozdulni rá, ahogyan ő tenné
ha élne, vacakol agyamban a mód
nem jut el kezemig, ő élne, én
félek, úgy visz el innen a busz, mint

akit löknek elfogadva a leg-
utolsó esőcseppet, mielőtt még
tovagördül vele a tömeg, sosem
feded fel rosszban a jót… (?)

X. 17.


megáll és leszállít…

Füstszagú köd üli a hajnalt, nem
hazugság, másképp emlékezem, a
sofőr megáll és leszállít néhány
zavargó egyedet. Nem alszom, csak

pihennék keveset, végigélve
újra kegyes tódításaim, a
tények úgysem izgatnak fel senkit.
Nyugalmat költeni szeretnék, míg

varjak menekülnek a város felett
megülnek a külszéli parkokban
olyan ez a nap, mint a többi, ócska
érméim az élükön állnak.

X. 19.


estére sötétbe fordul

Álló nap képeket nézel, a látvány
bevarrja szájad, estére sötétbe
fordul szélesre tárt tekinteted
kénköves álmaid életre kelnek.

Ahol majd meghúzod magad: rettentő
nagy ház, falai most rogynak össze
a romok még lehetnek otthonod
kijelölt, önkényes határai…

X. 22.


elnézem rozsdás levelük

Kesztyűben dolgozom, levelenként az
apró kertet és kupaconként a
kutyaszart, majd egyszerre is, marokra
fogva, míg fordul a gyomor a teljes

ürességig. A hétvégi munka
enyhén megizzaszt, körmöm egyre nő
egyre keményebb, lehetek durva és
ebéd közben férfiasan hallgatag.

Ablakot tárok a kertre, beszívom
a haldokló virágok illatát, elnézem
rozsdás levelük, romló gyomrom
semmi nem feledteti és a

tényt csak szükségből túrom a kertet,
magam köré bokrot, gyepet és néhány
követ képzelve rendmániám örök
jeleként nappal éjszaka mindig…

X. 27.