Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Nyírfalvi Károly: J.M.B._MOBI

Nyírfalvi Károly: J.M.B._MOBI
1 190 Ft1190

Tartalom

Hordalék
gyertyatartó
„Jegyzet”
[Lenyomat]
Rejtve
Széljegyzet
Lapszélre
Kihűl egy alkalomra?
részlet
rádusz]
Szavakat keresgél
Reggeli penzum
Puhán és keményen
Rondó
A határtalan város egyik járatán
Hirtelen
csigolyák
A harmincas régi vonalán
Emlék jelen időben
Ujjak, percek
Mintamondatok
Geszt
Széljegyzetek egy halálhoz
Résnyire zárt szem
Ami ébredéskor megmaradt
Magyarázat
Tanka
Az összetartozásról
Dilettanto
Keszthelyi jegyzetek
Kiáltvány
Mellékes
Sejtelmek
Selyempapír
Vörös-tó
Csak elképzelem
Székelyföldi jegyzetek
Utójegyzet

ÍGY, OLYKOR
IGY?
KÖNYÖRGÖM, NE FEJTSD MEG
[SÓ, HAJTÁS]
...ELINDUL, MEGÁLL...
[HÁRTYAVÉKONY]
[HÁROM RÉSZLET]
11 SOR EGY FÉNYKÉP HÁTULJÁN
[HALAKKAL TÁRSALOG]
[REZDÜL]
KINN A TEREPEN
[MATTRA SZÁRÍTVA, ELUTAZÁS ELŐTT]
MOZZANAT
[TÖREDÉK EGÉSZBEN]
ÍGY
KÁLNOKY ÁRNYÉKA
KÍNAI MONDÁSOK
ZÁRVATERMŐ
AGYAGTÁBLA
KOLONICS KÖVEI
KÉT ÉLES RÉSZLET
ÖRÖKSÉG, ELHALLÁS
MÁSKÉPP...
TÁJ MOZGÁSSAL

TÖMBÖK
Egyszerűen kioltja
Azúr
Párhuzam
Ingben, nadrágban
Alászáll
[Elfedi a szagot]
Káoszban a rendet
Szélkelep
Nyílt tér
Cukros víz
tisztázás (változat)
Bottal sétál
„Naplójegyzet”
Ázott kincsek
Valaki felettem...
Madzag
Lélegzet
Határeset, giccs
PISZKAFA
Kedvedet ne szegje
Lebegő számok
Mállékony
Helyette
Az éber alvó
Újkori kőnyomatos töredék
Holdtölte
Szúrófény
Csillámló porszemeken túl
hIBÁTLAN KEZDET
[Levélféle erezet az éveken]
Album
Arcomon legel
[Látszólag lustán]
[Amennyi egy kistányéron elfér,]
Rétegek lassú ütemben
Szobabelső
Az eset
Talán majd, máskor
Rezgő angyal

JÓL MEGFÉRNEK BENNEM
Vázlat lovakhoz
Kitépett szél
Párhuzamos világok
Messzire gurult
Csigyló
Hajnalban el…
[Tördelés]
[Részlet, folytatás]
Sírni filmeken
Sok embert láttam
Gyógyulj meg
Járkálok magamban
Most itt vagyok
Része valami többnek
Egy font len
Igen, önző vagyok…
Homályló üvegen át
[Ne küldj a létrára]
Folyó felett palló
Apa a lányához
Válasz
Idomok
Ugyanolyan más
Egy oktatóhoz
Teljes töredék
Vasárnap este
Szakaszok
Mozsár
Koan
Szakadt fiók
Napkelte előtt
X. levélke
Szavakból gyenge húr?
Houdini
Szégyenfolt
„A holdsütésben írnokok”
Útszéli jegyzetek
A figurák közt egy mozdulatlan szalmabáb
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    Arcomon legel

    Szarkák nyomát követem, szárnyuk alatt,
    csüdjük között rejtőznek kincseim.
    Bejárom a ligetet, míg fordul az
    óra kereke, szemem köré róják
    gyengéd karmukkal az idő néhány
    jelét, s mert eljár felettem, erő-
    szakot teszek a szavak kazalján,
    betűim felett macskák és madarak
    küzdenek, erős karmukkal szemem
    alá vágnak.
    Percekre elfelejtem,
    akin túl kellene lépni. Vagy szembe-
    nézni vele. Rosszul alszom. Anyámra
    gondolok, mezőre, rétre jártunk,
    szorongó kezébe virágot gyűjtött...
    hagyta volna ott, semhogy csokornyi
    szarkalábbal idézze az idő kínzó
    múlását.
    Mindenhol ott vannak: a
    kertben, a papíron, az arcomon,
    mikor éjjel ifjítanám. Kaján
    szálkákkal vihog, jelezvén: szép a
    virág a mezőn, az elrajzolt, oda-
    karmolt betűk a lapokon és az
    elfolyó, megélt idő parányi
    jelei a huncut tekintet körül.
    Nem lehet minden negatív a fehér
    fény, a fekete fal ellenére sem.


    [Látszólag lustán]

    Posta egyre ritkábban. Mással tömik
    tele a ládát, kinyitni nem lehet.
    Mikor az esőtől ronggyá fonnyadnak,
    foszlányokban jönnek a piaci
    hírek, csorognak közönyös ujjaim
    között. Olykor meg rábeszélnek erre
    vagy arra, félénken, de meghívnak,
    arra viszont nem kíváncsiak élek,
    halok, hazafelé ődöngve látom
    itt jártuk nyomát a többi portán is.
    A postást sem ismerem, azelőtt
    szinte családtag volt, most meg mások
    leveleit dobálja be hozzám.
    Bár jelzem: egyre ritkábban. Akár a
    hálózat. jól irtott erdő a tisztás
    peremén. Se levél, se utazás,
    hiszen az udvart is alig ismerem.
    Maradok hát. Lassanként mindent tudok
    minden egyes fűszálról, falevélről,
    virágsziromról, a gyíkok is meg-
    állnak a napfényben, szóljak hozzájuk.
    Posta egyre ritkábban. Ha meg néha
    levél érkezik, zaklatásnak vélem.
    [Látszólag lustán szemlélődöm kezemben
    egy szelíd bottal, rajzolgatok a porba
    és véletlenszerűen összeáll valami.]



    [Amennyi egy kistányéron elfér,]

    nekem épp elég, de
    ezek megfeledkeztek rólam, még
    a kisadagot sem kaptam meg.
    A kérdést elfelejtettem.
    Hogy elhangzott-e, arra
    sem emlékszem.
    Mint mennyezethez szorult léggömb, úgy
    lebeg a mondat tagadás, igenlés határán.
    Tán egymásra vártunk, hogy
    majd elülnek a viharnak mondott
    csüggesztő akaratok, minden
    a helyére kerül, intézkedni
    sem kell.
    Hallgatásunk többet ér majd
    a leggondosabb jelbeszédnél is, a
    beszéd csip-csup hatalmára nem
    is emlékezve.
    Hallgass végig.
    Azután hallgass el.
    Végleg.



    Rétegek lassú ütemben

    Egy próbafülke egész világokat nyel el(,)
    a füllesztő várakozásban(,) nem tudhatod,
    ki lép majd ki az ajtó mögül.
    Mindig a múlt. Az a fránya szerkentyű a
    fejemben mindig visszalapoz.
    És már emlékezni sincs kedvem,
    egy-két emlék hurcol, majd visszahoz.
    Ha előrenéznék, a buzgó pályatárs
    panaszba kezd: a párja sosem olvas
    tőle semmit, azt mondja épp elég, hogy
    mossa a zokniját, gatyáját, tűri
    a horkolását hajnaltájt, mikor épp
    legszebb álmai kezdődnek, mint apró
    töredezett tekercsek a vetítő
    magányában, hogy már ő is hadovál.
    A műélvezettől minden elveszi
    a kedvét, könnyű az olvasóknak,
    nekik már csak a szép lelke marad a
    finoman gyűrött lapokon cizellált
    szavak tanújaként.
    Elhagyott telkeken pimpolyog a
    hajnali fény, zacskó és csikk araszol
    a kopott tűzfalak között, újságba
    merülök, ne is lássam, távoli
    tájakra zsibbad a szemem, a képen
    egy nyomortelep kavargó, színes
    piaca.
    Estére várnak, de kedvem bezuhant
    két mondat, két használt zsebkendő, és
    két összeforrt arc emléke közé.
    Kit sértsek meg, hogy nem vagyok ott
    s ki veszi észre, hogy nem ott vagyok,
    lesz-e, ki elhűlt helyemre ül,
    vagy otthagyja hiányom emlékéül?
    Kit sértek meg, hogy nem vagyok ott,
    feltűnik bárkinek is, hogy máshol vagyok?
    Talán jobb, ha itthon maradok...
    Nézem a falat, a napot, sok apró csillagot.
    Mindig a múlt, fránya gépek, holnapok...



    Szobabelső

    Tengő napok hosszú sora után végre megérkezem. Bejárom a szobákat, a belső terek után kutakodom, az első pohár után már a félreeső zugot keresem, ahol majd kiderül, tévedés volt idejönni, hiszen a szavak még ugyanazok, de minden más, minden átalakult. Megváltozott. A magányosok zuga elrejtőzött, ott ücsörögnék én is, kezemben könyv és csészényi tea, ott fogadnám egy kétségbeesett minden gőgjével az elibém járulókat, kik majd jól félreértenek; mikor beáll a csend, szívem mélyén a tökéletes űr, a nyitott mennyezeten át lebegő fák rikoltoznak az ég alján, a vészt hozó felhők helyén. Csészényi fürdőtől elmúlnának lázálmaim, s ha békén hagynának végre az érdeklődök, kik nem értik mit keresek itt, ha csak magamnak vagyok... Ledobva díszeim egyszeri módon zavarom el, pedig magamat kéne inkább falakon túlra tennem, oly könnyedén, amilyen nehezen indultam el, de ha már ott vagyok, kikényszerítem a magam adagját, és halk mormolásba kezdek, akár a lebegve üvöltő fák a nap fura és emészthetetlen híreivel. Hol kezdődik, hol lehet befejezni? El sem indulni, meg sem érkezni, ha nem hívnának, nem mennék, s ha nem mennék, kiverne a víz, a sóvárgás híg kereke taszítana ajtóhoz, majd az utcára ki. Egyszerre nem lehet mindent és semmit akarni sem lehet. Zugomból lejőve bejárom a házat, benne magamat, testem szoba, testem ház, és elvegyülök a némán acsargók mulatozó csapatában egyetlen percre, a kabátomat már csöndben veszem le a ruhák hegyéről, és mintha itt sem lettem volna, távozom, nem értek semmit, de ezt legalább tudom... Nem ez az a pont, és másutt a zug, ahol fák lebegnek szabadon az ég alján. Egyedül kell lennem, nem hozzáadva és nem elvéve örömük kis csomóiból.


    Az eset

    „Falain graffitik néma dühe.”
    Filip Tamás

    Vágyaid fogja vagy.
    Lepke libben avar alól, akárha
    szárnya nőtt volna a halott levélnek.
    Az ablakhoz állsz, pontosan oda,
    az időpont is egyezik, de a nap
    már nem, más az időjárás, és te sem
    vagy ő, hogy is láthatnád, amit ő,
    hogy is vehetnéd észre azt, amiről
    csak annyit tudsz, ott volt, hisz nem tudod,
    mit keresel, tehát észrevenni sincs esély.
    Más a tekintet, más a látvány; a táj
    azt az arcát mutatja, mégsem az.
    Örülj a titoknak, eredj a rejtély
    nyomába, változz át a kedvessé,
    légy éned másik fele, s akkor
    megérted a tétova mozdulat
    kicsiny kis rugóit, a zuhanás
    okát. Mindent.
    Így indul. De mint öreganyónak
    rontott kötésén a szálat, fel kell
    fejtenem a titkot magamnak is.
    Kezemben könyv lassan hullik a földre
    telefoncsörgés kíséri az éppen induló szerelvény hangját.
    Beszél zuhanásról beszél eszméletvesztésről...
    Hogy csöppentem ide hogy elfehérült
    arccal mentők után szaladgálok be
    a házak közé az utcáról a mélybe?
    majd már a kórház csak elkenve a
    részletek imák a túlélésért
    egyetlen taxiért a kósza éjben
    mikor szinte rögzült az állapota
    és reménytelen többet megtudni
    és csak a kezek tördelése a
    részletek tisztázása marad hátra.
    Rontott sorok sorjáznak a papíron
    a gyógymód részeként.
    Egy rajzot keresett a lányoknak ott
    a lépcsők korlátolt tömör peremén
    az ereszkedő sötét meglopta
    bizonyosságát és megvolt a baj.
    Naponta útjára indítom a
    facsigát, míg pörög őrá gondolok,
    s a csiga egyre hosszabban pörög.
    Visszatérek még a mozzanatok
    rendszertelen sorára, hogy összeálljon,
    amit nincs miért megérteni, vissza
    már nem fordítható, halad előre,
    és talán megáll egy néma nesszel,
    mikor kinyitja a szemét, utolsó
    esélyt és a remény kis morzsáit
    nyújtva tétova tekintetével...



    Talán majd, máskor

    Tettes és áldozat, mint két lélek
    egy testben, visszajárunk arra a
    helyre, egyetlen árnyék vetül a falra, s
    már nem tudni, ki pusztít el kit újra
    meg újra, hogy ugyanaz-e még a hely,
    s a halántékhoz pisztolycső feszül, vagy
    a remény ujja; a végtelen párbeszédet
    pedig sokáig életben tartja a sunyi
    tapintat, telve pattanásig feszült
    várakozással, hogy egyikünk végre
    bevégezze, amit valójában el sem
    kezdett....
    Mintha párhuzamos világban
    élnénk, ahogy elhajolnak egymás elöl
    szavaink, mintha egy sor szelíd medúza
    lebegne a napon, mintha szívet és
    lelket öntenél a szellem végtelen
    csatornáiba egy meghatározott
    ponton, és mintha sosem érne véget a
    csorgás, akárha egy feneketlen kút
    kávájáról szemlélnéd a világot a
    körforgás csodáját kutatva, remélve,
    hogy megtalálod, amiről pontosan
    tudod, rég elveszett örökre...
    Hosszú alagútban bolyongunk, saját
    kihűlt nyomainkban botladozva, dacolva
    sötéttel, denevérek hangjával, s a
    remélt fény imbolygó pászmáival
    számolva ujjaink között a perceket.
    A hold követ minket, fehér kifli
    a puskaporkék égbolton.
    Temetők csendjében elnémulok,
    nyugalom csöndjében nem fecsegek.
    Senki nem hal meg igazán. A fűkben
    leszünk. A fákban.
    Az út jó, de még nincs vége.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963398104N
Webáruház készítés