Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra_EPUB

Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra_EPUB
1 290 Ft1290

Kiadónk immár második fordításban adja közre Nietzsche alapművét. Wildner Ödön fordításáról 1908-ban ekként nyilatkozott a kritika:

A Nietzsche-probléma még mindig aktuális, sőt hazájában, Németországban e pillanatban aktuálisabb, mint hosszú idő óta volt. Minálunk meg épen most, legújabban kezd érzeni hatása a geniális nyugtalanságú házeli filozófusnak, a ki talán a legnagyobb követ dobta be korunk szellemi életének kútjába. Mindenképen megvan tehát a belső aktualitása Wildner Ödön vállalkozásának, a ki Nietzsche legnagyobb és legfontosabb művét, a Zarathustrát lefordította magyarra.
Az irodalmi fordítás mindenkor nagyon hálátlan dolog, de Nietzschét fordítani valóságos önfeláldozás számba megy, különösen olyan irónak, a ki mint Wildner Ödön, már eddig is megmutatta s ezután bizonyára még inkább meg fogja mutatni, hogy jelentékeny önálló alkotásra is képes.
Az eredeti a maga minden szabályon keresztülnyargaló, példátlanul egyéni nyelvével, sajátságos tónusával, a melyben minden egy-két hanggal magasabbra van hangolva, hosszú gondolatsorokat egyetlen formulába foglaló erejével, misztikus szinezetével a maga teljes valóságában visszaadhatatlan bármely más nyelven s ezeket a nehézségeket még fokozza a régieskedő bibliai stilus, a mely a fordítótól külön tanulmányt tételez fel.
Nem csoda, hogy az a kisérlet, melyet egy-két év előtt egy másik iró tett (itt a kritika Fényes Samu első magyar Zarathustra-fordítására utal - a Kiadó megj.) a Zarathustra fordításával, csaknem teljes sikertelenséggel járt. Wildner fordítása azonban a lehetőség határán belül adja Nietzschéből azt, a mi egyáltalán fordításban adható. Ha csak egy pár lapot olvasunk is belőle, mindjárt meglátszik az a mély penetráczió, melylyel a fordító az eredetibe beledolgozta magát, a mi elvégre nem is csoda, hiszen a fordítás munkáját olyan beható tanulmány előzte meg, melynek eredménye egy eddig ugyan töredékben maradt, de ebben a formájában is nagyon becses Nietzsche-monographia lett.
Nagy erénye a fordításnak az önmérséklet is, a melylyel a fordító tartózkodott még az árnyától is annak, hogy az eredeti és a fordított szöveg közé odaállítsa önmagát; ha már nem adhatja az egész Nietzschét, legalább egészen Nietzschét akar adni. A bibliai hangot nem mindig találja el tökéletesen, de ha le kell mondania arról, hogy pontosan visszaadja Nietzsche formáit, legalább a Nietzsche gondolatát adja vissza pontosan.
Manapság mind többen vannak intelligens közönségünkben, a kiknek a német eredeti olvasása nehézségeket okoz, ezek, de általában mindazok, a kik érdeklődnek Nietzsche iránt, igen nagy hasznát vehetik Wildner Ödön mindenképen szinvonalon álló fordításának.

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A tükröt hordó gyermek

    Ezek után Zarathustra visszatért a hegybe és barlangja magánosságába és félrevonult az emberektől: várakozva, valamiképpen a szántóvető, aki a magot elvetette vala. Lelke pedig megtelt türelmetlenséggel és vágyakozással azok után, akiket szeretett: mivelhogy még sok adnivalója vala számunkra. Mert ez a legnehezebb: szeretetből marokra szorítani a kezet és ajándékozás közben megőrizni a szemérmet.
    Im-ígyen telének a magános hónapjai és évei; bölcsessége pedig öregbedék és fájdalmat okoza néki bőségével.
    Egy reggel azonban már hajnal hasadta előtt fölébredt, soká gondolkozók heverő helyen és végezetre szóla szívéhez:
    „Mi az, hogy úgy fölijedék álmomból? Nem lépett-e elém tükröt tartógyermek?
    „Óh Zarathustra” - mondá nékem a gyermek - „nézd meg magad a tükörben!”
    Midőn pedig a tükörbe tekinték, elkiáltám magam és szívem megrázkódék: mivelhogy nem magamat látám benne, hanem sátán torzképét és gúnyos hahotáját.
    Valóban, nagyon is jól értem az álom jelét és intelmét: tanításom forog veszedelemben; konkoly szeretné, ha tiszta búzának hívatnék!
    Ellenségeim elhatalmasodának és eltorzíták tanításom képét olyannyira,hogy szeretteimnek szégyellniük kell az én ajándékaimat.
    Elveszítém barátaimat; ütött az órája, hogy elveszetteimet keressem!”
    így szólván felugrók Zarathustra, de nem mint a szorongó, aki levegő után kapkod, hanem inkább jós és dalnok módjára, kit megszállott az ihlet. Sasa és kígyója csodálkozva pillantának reá: mert ábrázatán - hajnalhasadásához hasonlatosan - jövendő boldogság tükröződék.
    Mi esék meg velem, óh állataim? - mondá Zarathustra. - Nem változám-e szívemben! Nem lepett-e meg az üdvösség, valamiképpen a viharszele?
    Bolondos az én boldogságom és bolondokat fog beszélni: még túlságosan fiatal - legyetek hát türelmesek iránta!
    Sebet kapott a boldogságom: minden szenvedő legyen orvosom!
    Leszállhatok újra barátaimhoz és ellenségeimhez is! Zarathustra újrabeszélhet és ajándékozhat és kedveseinek megteheti a legkedvesebbet!
    Türelmetlen szeretetem özönben árad túl, a mélységbe, napkelettől napnyugatig. Hallgatag hegységből és a fájdalom viharaiból zúg le lelkem a völgyekbe.
    Nagyon is sokáig vágyakozám és nézék a távolba. Nagyon is soká valék a magánosságé: így elfelejtém a hallgatást.
    Száj lettem egészen és magas szikláról eső patak zuhogása: szavamat le akarom zúdítani a völgyekbe.
    S hadd zúduljon szeretetem árja úttalan utakra! Hogyne találná meg az ár végezetre a tengerhez vezető utat?
    Igaz, tó van bennem, magános, magával beérő; ámde szeretetem árjamagával sodorja le - a tengerbe!
    Új utakat járok, új igém támad; meguntam, mint minden teremtő, a régi nyelveket. Elmém nem akar már elnyűtt talpon járni.
    Túlontúl lassan fut nekem minden szó: kocsidba ugróm, vihar! És még téged is nógatni foglak gonoszságom ostorával!
    Kiáltás, ujjongás módjára akarok messze tengereken átszállani, vala míg megtalálom a boldogságos szigeteket, hol barátim időznek.
    És ellenségeim ő közöttük! íme, hogy szeretek mindenkit, valakihez csak szólnom szabad! Ellenségeim is hozzátartoznak a boldogságomhoz.
    És ha legvadabb paripámra akarok felszállni, mindig legjobban segít dárdám: ez lábomnak mindenkor készséges szolgája: -
    A dárda, mit ellenségeimre hajítok! Mily nagy a hálám ellenségeim iránt, hogy, íme, szabad dárdám hajítanom!
    Túlságosan erős volt a felhőm feszültsége: a villámok kacaja között jeges záport zúdít a mélységekbe.
    Hatalmasan emelkedik akkor mellem, hatalmasan fújja majd viharát a hegyeken által: ekképp könnyebbül meg.
    Valóban, viharhoz hasonlatosan jő a boldogságom és szabadságom! De ellenségeim hadd véljék; a Gonosz őrjöng fejük fölött.
    Igen, barátim, még ti is megijedtek majd vad bölcsességemtől; és talán megfutamodtok ellenségeimmel együtt.
    Óh, vajha tudnálak pásztorsíppal visszacsalni! Óh, vajha bölcsesség-oroszlánom megtanulna gyöngéden ordítani! Pedig már sokat megtanulánk együtt!
    Vad bölcsességem megtermékenyült a magános helyeken; érdes sziklákon szülé kölykét, a legfiatalabbat.
    Íme pedig veszettül fut a kemény sivatagon át és keresve keresi a puhapázsitot az én vén vad bölcsességem!
    Barátim, a ti szívetek puha pázsitjára -, a ti szeretetetekre szeretné ágyazni legkedvesebb kincsét!
    Im-ígyen szóla Zarathustra.

     

    A boldogságos szigeteken

    Fügék hullnak a fáról, jók és édesek; s miközben hullanak, megreped vörös bőrük. Északi szél vagyok én érett fügéknek.
    Miképpen a fügék, azonképpen hullanak öletekbe ezek az igék, barátim: igyátok hát levőket és egyétek édes húsukat! Ősz van köröskörül, tiszta égés délután.
    Íme, mily gazdagság van körülöttünk! És ebből a fölöslegből mi szép kitekinteni távoli tengerekre!
    Egykoron istent mondának, ha távoli tengerekre tekintének; én azonban megtanítalak, hogy ezt mondjátok: „emberfölötti ember”.
    Isten: csak sejtelem; én pedig azt akarom, hogy sejtéstek csak addig ér-jen, valameddig teremtő akaratotok.
    Tudnátok istent teremteni? Hallgassatok hát minden istenről! De teremteni tudjátok az emberfölötti embert. Talán nem ti magatok, én véreim! Ámde az emberfölötti ember apáivá és eleivé teremthetnétek át magatokat: és ez legyen java-teremtéstek! -
    Isten: csak sejtelem; én azonban akarom, hogy sejtéstek az elgondolhatóság határába essék.
    Tudnátok istent elgondolni? - Ámde azt jelentse az igazság-akarástok, hogy minden átváltoztassák embernek elgondolhatóvá, embernek láthatóvá, embernek érezhetővé! Tulajdon érzékeiteket gondoljátok véges-végig!
    És amit világnak neveztetek, azt teremtsétek meg előbb magatok: légyen abból a ti értelmetek, a ti képetek, a ti akaratotok, a ti szeretetetek! És valóban a ti üdvötökre, megismerők!
    És miképpen viselhetnétek el az életet reménység nélkül, ti megismerők? Sem a megfoghatatlanba nem szabad gyökereznetek, sem az értelmetlenbe.
    Hogy pedig szívem mélyét kitárjam néktek, barátim: ha volnának istenek, miképpen viselném el, hogy én ne legyek isten! Tehát nincsenek istenek.
    Igaz, én vontam ezt a következtetést, de most ő vonsz engem.
    Isten csak sejtelem: ám ki inná ennek a sejtelemnek minden gyötrelmeit a nélkül, hogy meghalna? Avagy elvétessék-e a teremtőtől az ő hite és a sastól az ő lebegése sas-messzeségekben?
    Isten csak eszme; minden egyenest görbévé tészen és minden állót forgóvá. Hogyan? Az idő elmúlt volna és minden múlandó csak hazugság?
    Ezt gondolni kergülés és szédület emberi váznak és még a gyomornak is fölfordulás; valóban, kerge betegségnek hívom én az ilyen sejtelmet.
    Gonosznak hívom én és ember-ellenesnek: mindezt a tant az Egyről, Teljesről, Mozdulatlanról, Jóllakottról és Soha el nem múlóról!
    Minden el nem múló - csak hasonlat! És a költők szerfölött sokat hazudnak.
    Ámde időről és létesülésről szóljanak a legjobb hasonlatok: magasztaljanak és igazoljanak minden múlandóságot!
    Teremteni - ez a szenvedéstől való nagy megváltás és az élettől való megkönnyebbülés! De hogy a teremtő legyen, ehhez szenvedés kell és sok átváltozás.
    Igen, kell, hogy sok keserű meghalás légyen éltetekben, óh teremtők! Legyetek hát szószólói és igazolói minden múlandóságnak.
    Hogy a teremtő maga légyen a gyermek, amely újjá szülessék, e végre kell, hogy ő akarjon a szülő is lenni és a szülő fájdalma.
    Valóban, száz lelken át ment az utam és száz bölcsőn és vajúdáson. Nemegyszer vettem már búcsút, ösmérem a szívszakasztó végső órákat.
    Ámde úgy akarja ezt teremtő akaratom, a végzetem. Vagy, hogy igazabban mondjam meg néktek: épp ezt a végzetet akarja az én akaratom.
    Minden érző szenved bennem és börtönben tengődik: ám akaratom mindig szabaddá tészen és örömöt okoz nékem.
    Az akarat fölszabadít: ez az akarat és szabadság igazi tanítása - így tanítja néktek Zarathustra.
    Többé nem akarni, többé nem értékelni, többé nem teremteni! - óh, vajha örökkön távol maradna tőlem ez a nagy kimerülés!
    A megismerésben is csak akaratom nemző- és létesülő-kedvét érezem és ha van ártatlanság megismerésemben, onnan van, hogy nemző akarat vagyon benne.
    Istentől és istenektől el-messze csábított engem ez az akarat; ugyan mi volna teremteni való, ha istenek - volnának!
    Ámde újra meg újra az emberhez hajt engem az én forró teremtő-akaratom; így hajtja az a pörölyt a kőhöz.
    Óh, emberek, a kőben szunnyad képem, képeim képe! Óh, miért hogy a legkeményebb, legrútabb kőben kell szunnyadnia!
    íme pörölyöm kegyetlenül dühöng börtöne ellen. A kőről szilánkok röpülnek szerte-szét: mit törődöm véle?
    Be akarom fejezni: mert árnyék jőve hozzám - a legcsendesebb és legkönnyebb dolog jött egykoron hozzám!
    Az emberfölötti ember szépsége jött hozzám árnyékképpen. Óh, én véreim! Mit bánom én már - az isteneket!
    Im-ígyen szóla Zarathustra.

     

    A szánakozókról

    Barátim! Gúnyos beszéd éré barátotok fülét: „Nézzétek csak Zarathustrát! Nemdenem úgy jár-kél-e közöttünk, mikéntha állatok volnánk?”
    De jobb így mondani: „A megismerő úgy jár-kél az, emberek között, mint állatok között.”
    És az ember maga a megismerőnek állat, akinek pirospozsgás orcája vagyon.
    Miért? Nemdenem azért, mivelhogy számtalanszor kellett pirulnia?
    Óh, barátom! Így szól a megismerő: szégyen, szégyen, szégyen - ez az ember története!
    És ezért parancsol magára a nemes, hogy ne szégyenítsen meg mást: szemérmet parancsol magára minden szenvedővel szemben.
    Bizony, bizony, nem szívlelem őket, az irgalmas szívűeket, akik boldogok, szánakozván: túlságosan kevés bennük a szemérem. Ha kell is, hogy szánakozó legyek, legalább ne legyen az a nevem; és ha szánakozom is, akkor mentői távolabbról.
    Szeretem orcámat is eltakarni és megfutamodom, mielőtt fölismertek: és mondom néktek, im-ígyen cselekedjetek ti is, barátim!
    Vajha sorsom mindenha olyanokat vezérelne utamra, akik - mint ti - nem szenvednek és olyanokat, kikkel szabad megosztanom reményem, la-komám, mézem!
    Valóban, tettem egyet mást jót a szenvedőkért: ámde mindig úgy láttam, jobbat teszek magammal, ha megtanulok jobban örülni. Mióta csak emberek vannak, az ember túlságosan keveset örült: csupán ez, barátim, a mi eredendő bűnünk!
    És ha megtanulunk jobban örvendeni, úgy legjobban elfelejtjük, hogy másoknak fájdalmat okozzunk és fájdalmat eszeljünk ki.
    Ennek okáért lemosom kezemet, amely a szenvedőn segített, s ennek okáért letörlöm még lelkemet is.
    Mert, hogy a szenvedőt szenvedni látám, ezt szégyellém az ő szégyene miatt; és mikoron segíték rajta, súlyosan megbántám büszkeségét.
    Nagy lekötelezés nem hálássá, hanem bosszúállóvá tészen; és ha az apró jótéteményt nem felejtik el, még őrlő szú válik belőle.
    Legyetek tartózkodók az elfogadásban! Legyen tőletek kitüntetés, ha elfogadtok! - ezt tanácsolom azoknak, akiknek nincs mit elajándékozniok.
    Én azonban ajándékozó vagyok: szívesen ajándékozok mint barát a barátnak. De idegenek és szegények hadd szakasszák maguk fám gyümölcsét: ez kevésbé szégyeníti meg őket. A koldus fajtáját azonban teljesen meg kellene szüntetni! Valóban, az ember bosszankodik, ha ád nékik és bosszankodik, ha nem ád nékik.
    Éppígy a bűnösöket és a rossz lelkiismeretűeket is! Higgyétek meg, barátaim: a lelkiismeret mardosásai marásra nevelnek.
    A legrosszabb azonban a kicsinyes gondolat. Valóban jobb rosszat tenni, mint kicsinyesen gondolkodni!
    Bár ti ezt mondjátok: „apró gonoszkodásokon való örömünk visszatart egy némely nagy gonosztettől.” Ámde itt nem kellene takarékosságra törekednetek.
    Tályog a gonosz tett: viszket, kapar, kitör -, becsületes a szava.
    Ám gombához hasonlatos a kicsiny gondolat: csúszik-mászik, meglapul és szeretne sehol sem lenni valamíg az egész test elkorhad, elfonnyad az apró gombáktól.
    Annak pedig, kit ördög szállott meg, ezt súgom fülébe:
    „Még jobb, ha nagyra növeled ördögödet! Még számodra is nyitva áll a nagyság útja!”
    Óh, én véreim! Mindenkiről kelleténél valamivel többet tudunk! És sok ember átlátszóvá válik szemünknek, de azért még éppenséggel sem tudunk rajta átmenni.
    Nehéz az emberekkel élni, mivelhogy olyan nehéz hallgatni.
    És nem azzal szemben vagyunk a legméltánytalanabbak, aki ellenünkre van, hanem az iránt, akihez semmi közünk.
    Ha pedig van szenvedő barátod, ne légy szenvedésének nyugovó-nyoszolya, de kemény, tábori ágy: így szolgálod leginkább a javát.
    És ha barátod megbánt, mondd: „Megbocsátom néked, amit ellenem tettél; de hogy magad ellen tetted - miként bocsáthatnám meg néked!”
    Im-ígyen szól minden nagy szeretet: az legyőzi még a megbocsátást és részvétet is.
    Féken kell tartanod szívedet; mert ha megereszted gyeplőjét, mi hamar elragad a fejed!
    Óh, vajon széles e világon, hol történnek nagyobb balgaságok, mint a szánakozók között? És széles e világon mi okozott több bajt, mint a szánakozók balgaságai?
    Jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, amely részvéte fölött vagyon!
    Im-ígyen szóla hozzám a sátán egykoron: „Istennek is megvagyon a maga pokla; ez: az emberszere te te.”
    És a minap ezt a szót hallám tőle: „Isten meghalt; az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az istent.”
    Óvakodjatok hát a részvéttől: onnan még nehéz felhő borul az emberek-re! Valóban, én tudok az idők jeléhez!
    S ezt a szót is jegyezzétek meg: minden nagy szeretet felette áll min-den részvétnek: mert szeretete tárgyát még csak ezentúl akarja - megteremteni!
    „Magamat áldozom szeretetemnek és felebarátomat miként enmagamat ez a szava minden teremtőnek.
    S minden teremtő kemény!
    Im-ígyen szóla Zarathustra.

     

    A papokról

    Egykoron pedig Zarathustra jelt adott tanítványainak és ily szókat intézett hozzájuk:
    „Imhol, papok! És bárha ellenségeim: csöndesen menjetek el mellettök és szunnyadó szablyával! Közöttük is vannak hősök; sokan közülök túlontúl szenvedtek -: ezért akarnak másokat is szenvedtetni.
    Gonosz ellenség ők: nincs bosszúvágyóbb valami, mint alázatosságuk. És könnyen beszennyezi magát, aki nekik támad.
    Vérem azonban rokonvér az övékkel; és kívánom, hogy az én vérem még az övékben is tiszteltessék.
    És mikoron eltávoztanak, Zarathustrán erőt von a fájdalom; de nem soká küszködött fájdalmával, midőn ilyen igékre indult:
    Siratom ezeket a papokat. Nincsenek ínyemre, de ez a legkevesebb, mióta emberek közt vagyok.
    De velük szenvedek és szenvedék: foglyok ők szememben és megbélyegzettek. Az, akit megváltónak hívnak, verte őket béklyókba:
    Hamis értékek és csalóka igék béklyóiba! Óh, bárcsak megváltaná őket valaki még megváltójuktól is!
    Azt hitték egykoron, szigeten vertek horgonyt, midőn a tenger ide-oda hányta őket; íme pedig alvó szörnyeteg vala!
    Hamis értékek és csalóka igék: ezek a legveszedelmesebb szörnyetegek halandók számára régen alszik és vár bennök a végzet.
    Végre azonban eljő és leselkedik, fölfal és lenyel mindeneket, amik rajta kunyhókat építének.
    Óh, nézzétek csak a kunyhókat, miket ezek a papok építettek! Templomoknak hívják édes illatú barlangjaikat.
    Óh, ez a meghamisított fény, ez a megdohosodott levegő! Itt, ahol a léleknek föl, magasságához szárnyalni nem szabad!
    Mert im-ígyen parancsolja hitük: „térdelve föl a lépcsőn, ti bűnösök!”
    Bizony, bizony, jobban szeretem látni a szemtelent, mint az ő szemérmük és áhítatuk kiforgatott szemét.
    Ki teremtett magának ilyen barlangokat és vezeklő garádicsokat? Nemdenem azok, akik el akartak rejtőzni és a tiszta ég előtt szégyenkezének?
    És csak, ha a tiszta ég ismét széttört tetőkön át tekint be és le, fűre, pipacsra, elomló falak mentén - csak akkor fordítom szívemet ismét ennek az istennek háza felé.
    Istennek hívták, ami ellentmondott és fájdalmat okozott nékik: és valóban, sok hősies volt imádatukban!
    És istenüket nem tudák másképpen szeretni, hanemha keresztre feszíték az embert!
    Holtakként szándékozának élni, fekete posztóval födék holttesteiket; még beszédeikből is halottas kamarák rossz illatát érzem.
    És valaki közelükben él, fekete tavak közelében él, amikből varangyos béka kuruttyolja édes, mély értelemmel a dalát.
    Szebb dalokat kellene énekelniök, hogy megváltójukban hinni megtanuljak: megváltottabbaknak kellene látnom tanítványait!
    Meztelenül szeretném őket látni: mert csak a szépségnek kellene bűnbánatot prédikálnia. De vajon kit győz meg ez a maskarás szomorúság.
    Bizony, bizony, megváltóik maguk sem jöttenek a szabadság országából és a szabadság hetedik egéből! Bizony, bizony, maguk sem lépkedtek soha a megismerés szőnyegein!
    Hézagokkal teli volt ezeknek a megváltóknak elméjük; de minden hézagba beletették csalóka álmukat, a hézagtöltőt, akit istennek hívának.
    Részvétükbe fúlt elméjük és ha áradoztak és túláradoztak a részvéttől,annak színén mindig valami nagy botorság úszkált.
    Szerényen hajták és ordítozva nyájukat az ő csapásukon: miként ha a jövőhöz csak egy csapás adatott volna! Valóban, még ezek a pásztorok is juhok valának!
    Kis eszűek, tág lelkűek valának ezek a pásztorok: ámde barátim, mily kisméretű vala eleddig még a legtágabb lélek is.
    Vérjeleket róttak az útra, amin mentek és balgaságuk azt tanítá, hogy vérrel bizonyíttatik az igazság.
    Ámde a vér a legrosszabb tanúja az igazságnak; vér még a legtisztább tanítást is őrületté és a szívek gyűlölségévé mérgezi.
    És ha ki tűzön is megy át tanáért, ugyan mit bizonyít ez! Valóban több az, ha enlángodból jő entanod!
    Forró szív és hideg fő: valahol összekerül e kettő, megszülemlik a forgószél, a „megváltó”.
    Bizony, bizony, valának nagyobbak is és magasabb születésűek azoknál, akiket a nép megváltóknak hív, ezek az elragadó forgószelek!
    És még nagyobbtól, mint minden megváltó vala, kellend megváltatnotok, én véreim, ha meg akarjátok találni a szabadság útját!
    Még sohasem élt emberfölötti ember. Mezítelenül látám mindkettőt, a legnagyobb és a legkisebb embert.
    Még szerfölött hasonlatosak. Bizony, bizony, még a legnagyobb is, úgy találám, túlontúl ember!
    Im-ígyen szóla Zarathustra.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982112
Webáruház készítés