Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor a lovát ugratja_MOBI

Móricz Zsigmond: Rózsa Sándor a lovát ugratja_MOBI
640 Ft

TARTALOM

Lovas betyár
A Csillagon
A csillagok alatt
Szegény paraszt - szegény ország
Nádirigó
A hátasló
Lókötés
Kígyóson
A puszta szele
Ménesből
Bökkenő
Juliska
Csepegtető csárda
Örvény
Harc
Híre lött
Lárma
Kibir ángyó
A két címeres ökör
Más ódalról fúj a szél
Tápén
Juliska fél
Megverik az ablakot
Beljebb a mocsárba
Perzekútorok
Barom
Osztozás
Fülemile
Míg a bográcsig jut az ember
Tánc, vagy lakodalom?
A csűr
Installáció
Az udvar
A füzesben vartyog a béka
Lármás utca
Ésszel élj
A casino
Hármasban
Bojtorján
A Gyűszű
Kavarodás
A sötétben
Betyárok
Úton-útfélen
Vaklárma
Kinn a tanyán
Búbánat
Lovak, haza!
Havi búcsú
Tűz

  • Részlet az e-könyvből:

     

    Barom

    Napnyugtakor négy lovas kelt át Algyőnél a Tiszán, a tiszai kompon.
    A kompot Banda János húzta, akit a betyárok útközben fogtak el s megparancsolták neki, hogy egy szót se szóljon, rájuk hűségesen várakozzék s úgy viselje magát, hogy a legkisebb ellenállásra vagy ravaszságra megkapja a jutalmát.
    Bán Andris volt velük, Bánnénak az ura; a Zsuzsié. Nem volt betyár, csak szívességből vállalkozott rá, hogy Sándornak segítségére lesz. A felesége miatt. Hogy a felesége, az a jó asszony, az a lágykenyér szívű úgy szereti.
    Hallgatagon ültek a kompban. Mégis mindnyájuknak megülte a szívét a szokatlan vállalkozás. Bán, ez a nagy vörös ember, elgondolkodott. Őt könnyű megismerni a vörös szőrökről, s egyáltalán ki ne ismerné Bán Andrást. Mindig jár, mint az Orbán lelke, senkinek nincs annyi ismerőse, mint neki, csak éppen ez a nagy orrú nem ismeri, akivel egy bandában dolgoznak. Gyanúsan is néznek egymásra. Ő akarta, hogy éccaka jöjjenek, de Sándor kiadta a parancsot, hogy napvilág köll, mert válogatni köll a gulyában. Mindenféle hitvány meddő tehenekkel nem fog szégyent vallani.
    Pisze Matyi volt a legelevenebb köztük, egészen úgy, mintha boldog lenne, hogy újra benne van valamiben. Mikor Imre a pajtában felébredt s ott lelte Pisze komát a lába előtt a földön, nagyon megindult érte, úgy megszerette, mintha a nagybátyja lett volna. Senki úgy a barátjához nem ragaszkodott, mint a betyár. Mert a betyárnak ez az egy van, ha van: a barátja. Kiátkozta őtet apja, anyja, testvérei, de a barát kitart mellette.
    Hallgattak, idegen volt a hely. Imre már kétszer is kinyitotta volna a száját, de Sándor rá-rávillantott s elhallgatott. Egyelőre ez volt a vezér legfontosabb parancsa, amit pedig oly nehéz megtartani, hogy egyetlen szót sem szabad munka közben szólani. Kivált még olyan szót, ami őrá vág.
    Kézen fogták a lovakat. A komp olyan nagy volt, hogy négy ló és öt ember egész jól elfért benne. A lovak úszni is tudtak volna a komp mellett, de minek, ha nem muszáj. Majd visszafelé.
    - Hujja - mondta a révész, Banda uram; kiemelte az evedzőt a vízből, és a komp szépen megfordult és kifarolt a vízpartra.
    Az emberek kidobogtak a deszkaalkotmányból.
    - Kend itt mögvárjon bennünket - mondta Pisze Matyi vastag hangján a révésznek. - Tuggya mög, hogy mögvárjon, mert én kendnek a nevit úgy tudom, mint a pap, aki Jánosnak körösztölte.
    A révész megdöbbent, nagy szemet meresztett. Kik lehetnek ezek, hogy se az arcukat be nem kormozzák, se semmit nem óvakodnak. Szorult benne a félsz, mert ha jönnek a perzekútorok, mindenkit elővesznek, s kis mentség, hogy félős lett volna ellenek mondani. Különben is már nemegyszer fordult elő életében, hogy efféle urakat kellett átszállítani a vízen. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Vízi ember úgyis arra van szoktatva, hogy ne a szájával beszéljen.
    Két pásztor látta a távolból, hogy a négy lovas a kopáncsi pusztának haladt. Ezek is szótalan néztek utánuk; úgy tettek, mintha semmit se látnának. Akire valami nem tartozik, annak ahho semmi köze.
    De azért nagyon elgondolkoztak a négy lovason. Emberemlékezet óta sem láttak ilyet a vásárhelyi határon. Talán a törökkorban, de azóta se. Hogy négy lovas legény rossz szándékkal keljen át a Tiszán, hallatlan ez. A pásztorok juhászok voltak, hosszú szőrű nagy juhokat őriztek. Megcsóválták a fejüket, megnézték a juhaikat.
    Azután hatták, hogy az alkonyattal kelő szél az arcukat hűsítse a hév nap után. De nem tagadhatták volna le, hogy erősen gond ütött ki rajtuk. Nem szerették a lovasokat. Ha a marha szűkül, jó azoknak a racka juh is.
    Ma még csak ügetnek a kopáncsi határnak, de ki tudja, legközelebb nem állanak-e meg a parton, náluk... Négyen is jönnek? Ezek nagy vadra lesnek.
    Héjja István, Madarassi László meg Molnár István, hárman őrizték néhány nagy gazdának a barmát.
    Héjja István volt a legidősebb. Ez már olyan hatvanas volt, közép, vaskos termetű, izmos ember, barnás, sima, széles ábrázata volt neki, rendes orra, őszös, rövid haját rövidre vágva viselte.
    - Hallod? - mondta csöndesen, a közeledő lovasokra intett a pillantásával. Még fejmozdulattal sem mert.
    Madarassi László meg Molnár István odapillantottak. Már látták, de az öreg felszólítására jogosnak vélték, hogy jobban odanézzenek. A szemük megállott, megmeredt. Nem voltak éppen pásztorok, mind a ketten szegény emberek voltak, akik zsellérsorsot cserélgettek, mikor hogy lehet, a pásztorkodással. Itt Vásárhelyen másképp ment a dolog, mint másfelé, mert itt a nemesek kivesztek a török időkben, magvuk se igen maradt, azután meg nem tudtak visszajönni, mert nem eresztette be őket az úr. Károlyi-birtok volt itt minden. Így a szegény emberek nem voltak oly nagy rabságba, mint ahol kisnemesek fogták őket keményen. Kommencióra vannak szegődtetve, azt is az asszony szedi fel. Így ők inkább húsételen vannak. Száraz koszton. Esett marhából a javát kiaprítják, napon jól kiszárítják, bőrtömlőben tartják el. Másat alig esznek. Meleg mocsárvizet isznak rá, meg a kopolya-kutak vizét, az is csak olyan, mint a tocsogós kelőké. Azér is tartanak a vásárhelyi gazdák inkább baromjárást, mert, csöves jószág szívesen issza a meleg bogárzó tavak vizét is, de a ló az kényes, annak mély kúti friss víz kell, de még olyan hamis, hogy azt se akarja, hogy a vederből kiöntsék, hanem mingyárt abból akarja inni, azon friss hidegen.
    Így az ember, aki barom mellett él, maga is megtanulja az igénytelenséget. Kél a nap, nyugszik, más nincs, ne is legyen, csak jár az állat, lassan kerül. Hajnal előtt, éjfél után csak úgy feleszmél, mögnézi a legeltető csillagot, de ha köd van, setét felhő, s a csillag nem is látszik, akkor is megismeri az időt; szép csöndes kolompszóval indul a mezőn kerülni. Hajnalodásra már vissza is ér arra a helyre, ahonnan megindult.
    Ezek mellett kell sétálni a gulyásnak, csordásnak, baromőrző pásztorfélének. Az a különbség, hogy az állat sokat eszik, ebbe is mennyivel különb az ember, mer annak elég, ha napjában kétszer megrakja a bendőt. Reggeliben s estére. Estére, hogy a gulya megáll a sömjéken, kerülve a szénás szittyókat, a zsombékos turjányokat, már inkább a ragyás vaksziken akar éccakázni, vagy még inkább a gyöpes szigeteken, a kopár siványokon, s ő maga is mintha csak kedvére tenne a gazdáinak, a magányos kenyérváró hegyeken.
    Nincs is ezeken a síkokon az embernek semmi más kívánsága, csak a csend, a nyugalom, a békesség.
    Nem lehet oly nagy a mozdulatlanság, hogy még annál is sokkal nagyobbat ne kívánjanak.
    Talán mozdulatlanul állani, az volna még a legjobb. Úgy elszokik az ember ebben a végtelen pusztákban attól, hogy csak a kisujját is megmoccantsa, hogy fáj, ha a szeme pillantását fárasztani kell valami nézéssel. Elég az, hogy a nyárjasok lengetik a buckák tetején a zászlójukat, meg hogy a domboldalon bozontos borovicskák csenevészlenek, hitvány sefű-sefa-félék közt. Senki se akar köztük lovasokat látni, meg vannak elégedve a magas farkú ökörfarkkóróval, ami sárgán virágzik a királydinnyék közt a homokon. A fakó gyöp jó világ nekik, azon sétálgatni, nézni az árvalányhajat, ahogy kibújik s lengeti seprűjét.
    Le is szakítanak belőle, feltűzik a kalap karimájába bokrétának, még az öregek is elszilajkodnak olykor-olykor, Madarassi uramnak is ott leng a gombakalapján, s annálfogva komor, fekete kun képe kicsit megenyhül, még el is tud somolyodni, ha valaki a bokrétákra néz. Mosolya azt jelenti, hogy mi is voltunk valaha...
    De most meg van ő is rökönyödve. Nem figyel már arra, hogy a vízicsibék sipogni kezdenek a nádasban, hogy jön az alkony, pedig máskor olyan jól ki tudta figyelgetni, hogy merre üti fel fejét a róka, hogy kóvályognak a levegőégben a réti sasok, a laposokban hol sivalkodnak a bíbicek, és a nádak tövén hol állanak őrt a bakcsók. A gólyákkal is sokat elszemlélődik, merre lehet vízikígyóra vadászni.
    De még a bukorerdők tájékára se ügyel most, pedig a vadgalambok burrognak arrafelé a párjuknak.
    Az bántja erősen, hogy a távoli baromjárásokról a kolompszó meg ménescsengő jön a széllel, s négy lovas csak egyenest feléjük közeleg, mi a gutát szemlélnek oly igen ezen a nyavalyás barmon...
    Nem is ér már semmit a nyaraló.
    “Nyaralónak” mondják az igazi pusztát, ahova nyárára húzódik ki állat s vele az ember és “telelőnek” a szántóvetők földjét, ahol téli élelmet, gabonát nevelnek.
    A három pásztor ijedelmében az volt benne, hogy nem ér akkor már semmit. Mit ér a szilaj marha a pusztán, ha csak úgy átkelnek a Tiszán a lovasok, osztán...
    Villanásszerűen folyik le bennük egy egész világnak minden izgalma, s már itt áll a nádas sarkán a négy lovas.
    Közülük kiválik egy; előrerúgtat:
    - Hallgass, mög ne mukkanj! - rászögezi fegyverét a Madarassi Laci mellére.
    A vastag hangú után jön egy másik, egy óriás:
    - Mög ne kukkanj! - mondja ez is, a fiatalabb.
    Most a két álló lovas közül az egyik, a fiatalabb, kiugrat, eddig a marhát nézte, egy ostorcsördítéssel szétugratja a csordát.
    Avval odakiált a többinek csergő hangon:
    - Hajtsd a marhát!
    Most a negyedik is előrejön, a veres ember; mind a három nekiáll a jószágnak; szedik kifelé a szebbjit, javát.
    Mit lehessen velek kezdeni.
    A pásztor csak áll, nézi, hogy a Hajagos uram fekete barmát már elterelték, az meg ott a Hasas Istváné, az a szép fiatal tehén. Mezei Andrásné is sirathatja a nyalka tinóját, be a lelkére kötötte, hogy vigyázzon rá, mert a lesz a lányának a móringja...
    Mit csináljanak. Hiába ismerik egyesével a szegény állatokat, azok is hiába unják, hogy sebesen kell mozdulniok, hajtják le a földig a szarvukat, ugranak el az ostor csípő hegye elől, itt mög köll lönni mindönnek.
    Ha jól olvassák, tizenötöt választottak ki a betyárok.
    És egy szót sem szólván, terelik őket azonnal, de azon mód a Tiszára.
    Kettőt, nini, itthagytak...
    Harangos mindenik. Kolomp van a nyakukon. Azért hagyták el őket. Nincs idejük leszedni a nyakukból a harangot, inkább az egész állatot félrecsapják.
    Egy pár a két kolompos ökör, mindenik a Sinka uramé. No ez jól járt. Lám, lám, éppen Sinka uram... Hogy ennek még a betyárok is kedvibe járnak... Pedig mindig fösvényül adja ki a felesége a pásztorrészt...
    Aztán utánanéznek a gyorsan setétedő estében az elbóklázó jószágnak, ahogy mennek, mennek a Tiszára, ahol készen várja őket a komp, aztán végük.
    Elnyelte őket a szögedi puszta, mint a sír.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633983645
Webáruház készítés