Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó_MOBI

Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó_MOBI
540 Ft540
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Mikor visszaértek, a Nagypiszkos bizony üres volt. A jeles vendégek, akik nem voltak hozzászokva az ilyen késői fennmaradáshoz, mind megszöktek, s azóta már álmos hitvestársaikat békítgették a Ferkó nagyszerű vicceinek elsorolásával.
    Virradt, percről percre nőtt a korai világosság. A nagy templom előtt már gyűltek az “embervásárra” a napszámosok, s köpcös gazdák baktattak ki válogatni belőlük, mert szombaton mindenki dupla porciót szeretne végezni a mezőn.
    A piac közepén szakadatlan csorgással gőzölgött az ártézikút forró, kénes vize. Az alacsony, görbe cső három ágban ontotta a vizet, s csinos, botorkáló cselédlány jött már bádogkannával a pirkadat rezgő fényében a kútra. A Ferkó két társa rögtön szemügyre vette a lányt, s csintalan szókat szólottak neki.
    A házak még tompán szunnyadtak a mozdulatlan, vastag fejű gömbakácok mögött, mint földön heverő nagy barmok, csak néha hallatszott a kérődzésük, valami reggeli zaj itt-ott, a mezei gazdák szerszáma, jószága csikorgott. A tágas lapos piac még csöndesebb, elhagyottabb volt, mint nappal, az alacsony fekete pántos, rozsdás pléhű boltajtók be voltak még zárva, de már a veres zsidó, a Grünfeld nyitott, s álmos szemét meresztgette reggeli vevők után. Az egyik paraszt meg is indult mindjárt, s csámpás, nehéz lépései meg sem szűntek, míg a boltig nem ért. Jó reggelt dörmögött, egy mutatóujjal a kalapja széle felé intett, s dohányt, egy pakli hármast kért már kint az utcán.
    Valami csudálatos lomhaság lappangott a levegőben, lelógott az égről a földig, mint valami halászháló, s akit elfogott, megnehezítette a járását, a lépését, a lélegzését; az órák múlva megjövő tikkasztó kánikulai meleg nyújtogatta már előre a hangulatát.
    Ferkó a reggeli bágyadtságtól úgy besodródott, mintha gomolyagba gyűrték volna láthatatlan szellemek.
    - Hogy lehetne itt élet - gondolta magában -, ahol a nép ekkora csizmákban indul a munkába; hogy lehetne attól azt kívánni, hogy dolgozzék. Úgy tűnt fel neki hirtelen, mintha a nagy sötét földű Nagykunság csak azért termette volna magának ezeket a férgeket, az embereket a hátán, mert jólesik neki, ha vannak, akik egy kicsit vakarják rühes felszínét, de nem hogy kizsákmányolják s kivájják belőle az őskincseket. Csak annyira tartja el őket, hogy lomha békében tengődhessenek, s valami külön napot, külön levegőt, külön életet tart a saját szükségére, amely ezt az emberfajt, amely itt él, lebéklyózza a tompa szűk körbe, amelyben csak jóllakottan böfögni vagy éhesen nagyokat nyeldekelni lehet.
    Most egyszerre megértette a saját tragédiáját.
    Az ő esete ma már egész Magyarországon csak itt eshetik meg, a Nagykunság mezein. Itt mindenki, mindenki elsorvad, aki valami újjal akar előkerülni. Ebben a rettenetes sárfészekben akar autóval járni? A tanyák világában? Ahol még ma is sarat raknak a sárra, s nevezik országútnak? Ahol a gépkocsi száraz időben a porba, nedvesben a sárba fúl? Emberöltőknek a munkája kell még, hogy megdolgozza a talajt, magát a természetet s az embereket. De hát ő legyen ez a keserves úttörő?... Most, amikor mindenfelé magas kultúra virágzik, mikor másutt egyszerűen bele lehet ülni a modern élet kész eredményeinek élvezésébe, itt ő feküdjön neki a szebb jövő előkészítésének?
    Nincs kedve rá, nem is érez magában elég erőt hozzá... S alkalma sincs hozzá.
    Az apjára gondol, aki valóságos tipikus kikövesedése mindennek, ami rossz volt valaha a kunsági urak természetrajzában. Nem kell neki semmi, se új, se régi, se jó, se rossz. Egy élettelen ember, akinek nincsenek szükségletei. Se ruhát, se házat, se gazdasági eszközt, se bármi néven nevezendő beszerzést nem csinált évtizedek óta. A kastélya kidűlt, bedűlt, a lovai, ökrei, tehenei rosszak, a földjei soványak, kiéltek, a munkásai tudatlanok, rosszakaratúak, lomhák. A vénség lelke tehénkedik el egész környékén, mint magán az egész Nagykunságon.
    Bágyadtan néz körül.
    Fiatal legények cammognak, mint másutt a hetven esztendősök, az élet virágjában levők már minden iránt közönyösek, mint a gályarabok. Semmi sem sietős, semmi sem késik. Semmi sincs jól, semmi sincs rosszul. Egyik város a másiktól harminc-negyven-ötven kilométernyire van, kövezetlen utakkal, ahol ősszel nem lehet egy szekér búzát öt lóval bevinni... S ahelyett, hogy megrövidítenék az utat, falukat telepítenének közbe, kisebb központokat, hát inkább megadják magukat a sárnak, beletemetkeznek a tanyákba, s szét vannak hintve száz meg száz kilométeres körzetben, mint a bogáncs a mezőn, ki-ki a maga erejére hagyva. S abból a parányi kultúréletből, amelyet eddig mégis éltek bent a városban, most már vissza vannak vetve a tiszta nomádéletbe. Még ábrándnak, még ostobaságnak is sok arról beszélni, hogy: orvos, iskola, közigazgatás... Egypár igásbarom, egypár disznó, néhány tyúk, egy tehén, két gyerek...
    Ej, élni sem érdemes így - szólt magában Ferkó, s megvetéssel nézett két cimborájára, akik fáradhatatlanul bírták az éjszakai túrát, s most friss érdeklődéssel ügyeltek már az egy-két leánycselédre, akik kútra jöttek a város minden részéből.
    - Gyerünk inni - kiáltott fel Ferkó -, szomjas vagyok.
    - Mire?
    - Mire? Kultúrára!
    - Pfuj!
    Nevetve kísérte be a két csatlós a megkeseredett dorbézolót a vendéglő földszintjére.
    Odabent még most is rekedt volt a levegő. Tele pipafüsttel, s a zárt ablakok mögött csak a két professzor meg két-három úr üldögélt a temérdek borosüveg között.
    - Nyissátok ki az ablakot! - kiáltott Ferkó.
    - Fiacskám - szólt rá Bodonyi bácsi -, isten ments! Az ablakot kinyitni tilos. Mert az az éccaka halála. Ha az ablakot kinyitod, vége az éccakának. Vége a jókedvnek, vége a mulatságnak, mert akkor jön már a friss levegő, a friss ész, a friss baj...
    Ferkó meghatottan nézett rá. Ki tudja, nem a saját sorsát látja-é ebben a boldogtalan öregben, aki részeg könnyektől borított szemekkel az emberiség keserveit panaszolja? Hát ennek nem ugyanaz a tragédiája, ami az övé? Nem bírja a középszerűséget. Inkább visszasüpped a mocsárba, ha nem szállhat s élhet boldog magaslatokon.
    Undorral nézett maga elé. Most már mihez kezdjen megint e reggelen.
    A szolgabíró egy kis kártyát indítványozott.
    Szótlanul hagyta az osztást, míg az asztal másik végén egy erős piros arcú szőke ember, egy vándor gazdasági szaktanító, aki a legjózanabb volt az egész társaságban, a helybeli bortermelésről vitatkozott, egy alacsony, vaskos köpcös tanítóval.
    - Aj, kérem - mondta a szinte négyszögletes fejű, bütykös orrú, helybeli tanító -, nem ér az semmit, az a nagy törekvés. Megette a filoxera a szőlőt, punktum. Milyen borok teremtek itt, kérem, ötven-hatvan akó bor, kérem, egy darab szőlőn.
    - És mi volt az ára?
    - No, ára, az csak nemigen vót. Avval ugyan nem mentünk messzire. De nem is kellett ár: megittuk. Haj, kérem, öt ember egy éccaka két akót bevett belőle, oszt meg se igen látszott rajtuk.
    - Elhiszem, jó erős bor lehetett.
    - No hát erős nem vót, de savanyú, az igen, a vót. Aj, kérem, ha a gyerek sírt, csak azt mondta az apja: Annyuk, aggy neki szőlőt, mingyán elhatta a sírást. De ijedtibe! Megint vótak olyan borosgazdák, kérem, hogy a jó komák bújva mentek el az ablaka alatt, hogy be ne híjja őket, mer ha beléptek, a második szava má a vót, hogy: Hozz csak anyjuk egy órossal!
    A tanító bácsi kedélyesen saját magára licitált a böcsmölésben, de a szőke úr higgadtan vonta le a következtetést:
    - Hát kérem alássan, ennek az volt az oka, hogy bő termő fajok voltak ültetve, de amelyek ezen a vidéken nem érnek be; sűrűn voltak ültetve, a kapa csak éppen elfért a tőkék közt, a lombozat oly sűrű volt, hogy aközé napsugár, melegség nem hatolt, ami a fürt fejlődését, beérését előmozdította volna. Így lett aztán a fürt savanyú, hogy a gyermekeket ijesztgették vele, a bor pedig olyan, hogy tartottak a vele való megvendégeléstől, a tanító urak pedig így voltak képesek hihetetlen mennyiséggel birkózni meg a gyenge karcosból. Ha az én tanácsaimat megfogadják és a szőlőt százhúsz centi tőke- és sortávolságra ültetik...
    - Á, kérem, tiszta földpocsékolás vón a!
    - És olyan fajokat ültetnek, ami ide való s nem mindenféléket, mint az olyan gazdák szokták, akik csak árjegyzékből ismerik a szőlőfajták hírét, mint a katona a kávét, hát akkor olyan boruk lesz, hogy a tanító urak egy litertől is füttyre kapnak!
    - Á, kérem, mesebeszéd. A föld hozza ki a termést! Láttuk a filoxera előtti időkben. Nem is kell senkinek, ingyen se, nem mozdul itt meg senki az újfajta vesszőért, ripáriáért...
    - Nem, kérem? Éppen tegnap hallottam, hogy némelyik atyafi annyira mozog, hogy a más szőlőföldjéből is fölszedi és kéretlenül, elviszi a neki szükségeseket.
    A konok fejű öreg tanító hangosan fölnevetett, s borvásott rossz fogait sorra megmutogatta a pipacsutora mellett.
    - Ilyenek ezek, kérem, ilyen a kun. Ha lophatja, jó neki a ripária is.
    Ferkó szórakozottan kártyázott, mert odafigyelt rájuk, s erős kultúrképet látott kialakulni ebből a beszélgetésből.
    - Igazam van! - mondta magában, s dühösen vágta bele a tökalsót a leadásba.
    Hét óra tájban vendég érkezett, Kornya tanár úr hozta a Kunkerekegyháza és Környéke másodízben kinyomott friss számát, amelyben már benne volt az éjjeli események hű referádája is.
    Ferkó bosszúsan futotta végig a rávonatkozó cikket. Egy percig pofozkodó kedve volt, amint a Kornya professzor alamuszi arcába belenézett, aztán hirtelen szólt:
    - Nem úgy lesz az, professzor úr. Hanem úgy, hogy ezt az egész históriát kidobja innen...
    - Az nem lehet, kérem alássan, mert akkor üres marad a papiros.
    - Baj is az. Legalább egyszer olyan cikk jelenik meg a lapban, amely ellen senki se tehet kifogást. Hát mi annak a cikknek az ára?
    - Ah, kérem, én nem foglalkozom a lap üzleti részével. Az a nyomdász dolga, azt azonban jelezhetem, hogy az öregnek most jobban a hegyiben van a lap, mint akármikor. Máskor, kérem, a sánta tehenével többet törődik, mint a lappal... Most bezzeg már reggel ötkor értem küldött s a munkásokat nem vitte ki a szőlőbe, hanem a géphez állította.
    - Na hát, hogy a nyomdásznak se legyen baja, jó lesz, ha munkát adunk neki. Nyomasson meghívót, de szépet ám, nefelejcsekkel körülkeretezve; meghívót a ma esti kabaréra, amelyet itt rendezünk!
    - Á, á, kabaré!... - örvendeztek a hívek.
    - S mi lesz a program? - kérdezte Kornya úr.
    Ferkó belenézett a professzor savóképébe; aztán, hogy túlságos fontosságot ne adjon a szerkesztő úr alamuszi önérzetének, Daruka Lukácshoz fordult.
    - Hát egy számot magam is tudok. Én, barátom, egy valóságos kvalifikált késdobáló művész vagyok. Csak egy partner kell, akkor kész a jeles szám. Nem vállalkozna rá, tanár úr?
    - Könyörgöm, én nem értek a késdobáláshoz.
    - Nem is kell ahhoz magának érteni. Magának nem lesz semmi dolga, egy szót sem kell szólania, meg se kell mozdulnia, csak éppen hogy a neve ki legyen nyomtatva az enyém mellett, vagy éppen ezt restelli?
    - Ó, kérem alássan.
    - Nahát akkor. Aztán eldaloljuk a “Száz szál gyertya, száz itce bor”-t. Úgy, hogy a publikumból mindenki a kezébe vesz egy szál gyertyát, meg egy üveg pezsgőt, s a szám addig tart, míg vége nincs az üvegnek. Vagy ez se jó?
    - Dehogynem - kacagott a társaság.
    - Bodonyi bácsi mindjárt két üvegre is vállalkozik - heccelődött ízetlenül a szögletes fejű tanító.
    - Majd én kirendelem a csendőreimet - azok is megteszik ebbe a magukét -, szólt viccesen a százados.
    - Aztán kihozatunk Debrecenből egy orfeumtruppot, majd táviratozok érte, az a többit elüti...
    - Nagyszerű, kérem alássan - kapkodta össze Kornya úr a papírjait. - Sietek a nyomdába.
    - Erre volna jó a telefon - ismételte szokott sóhajtását -, milyen nagyszerű volna csak betelefonálni! - Ámbár jól tudta, hogy ebből a számból elővigyázatból már csak ezt az egy példányt nyomták ki.
    Az urak tovább kártyáztak, s mindenféle vicceket eresztettek meg a mai kabaré számára. Ez már igen, itt olyan háromnapos murira van kilátás, amilyet nem pipáltak Nagykunkerekegyházán száz esztendeje!
    Pont háromnegyed nyolckor felállott Bodonyi bácsi, s vette a kalapját.
    - Hova, hova öregem? - kérdezte a csendőrszázados.
    - Hova! - sértődött meg az öreg tanár. - Iskolába, előadásra.
    A szomszéd szobában felcibálta Vincze barátját, aki egy széken keresztüldőlve aludt, s együtt elindultak szent kötelességüket teljesíteni, a nemzet jövő reménytelenségeit nevelni.
    A többiek is elindultak. Mindenkinek volt valami napi kötelessége, s ez igen szomorúan érintette Ferkót, akinek diákkora óta nem volt becsületes, fölemelő, rendes napi munkája.
    Csak a közigazgatás meg a közrend tudott meglenni a feje nélkül, a szolgabíró s a csendőrszázados zavartalanul maradt tovább. Daruka Lukács is mozdulatlanul ült, már a szeme egészen beragadt, a tokája felfúvódott, mint az örvös galambé, s olyan volt, mint egy hájtömeg, amely úgy puffadt ki a kunsági fekete földből, mint a pöfeteg.
    Unalmasan, tikkasztóan egyhangú mód teltek a negyedórák, fordultak a kártyalapok. Egyszer csak megint itt volt Kornya tanár úr a meghívó korrektúrájával.
    - Könyörgöm alázattal - mondta Ferkónak -, mi is volna az én teendőm a ma esti ünnepélyen?
    - Nem ünnepély lesz az, fiam, hanem lumpolás.
    - Oh, igen, lényegileg, de azonban én ünnepély címet adtam neki; tetszik látni, ide van nyomtatva címül: Nyári Segélyegyleti ünnepély. A gimnáziumi segélyegylet javára... Instállom, mit is fogok én tenni?
    - Semmit kedvesem, csak odaáll egy fekete tábla elé, és én szépen körüldobálom késsel, úgy, hogy ottmarad a sziluettje.
    Kornya tanár úrban megfagyott a vér.
    - Engem instállom, késsel?
    - Hát.
    - De könyörgöm, hátha el méltóztatik téveszteni?
    - Én? Soha!
    - De ha mégis...
    - Mit gondol? Maga tanította nekünk, hogy a királyoknak is van valami mesterségük, ki asztalos, ki lakatos, hát én a késdobálást tanultam ki, hogy ha szorul a kapca, legyen mihez folyamodni.
    - No de kérem, még sohasem tetszett eltéveszteni?
    - No... Ritkán.
    Kornya tanár úrban végképp nulla fokra bocsátkozott le a kedv.
    Ferkó roppant erősítgette:
    - De az csak véletlenség. Az nem számít.
    - De kérem alássan - pattant fel a tanár, de a torkán akadt a szó, mert ebben a percben szemközt vele belépett az ajtón az öreg Kerekegyházy.
    Az öregúron ugyanaz a ruha volt, mint tegnap. A galléros köpenyét a szemétdombon se szedné föl jóravaló bilétás koldus. Komolyan előredűlt arccal, vizslató szemmel jött. Ferkó meghökkent, mikor ő is visszanézett s az apja szürke szemével találkozott.
    - No, úrfi - szólt az öregúr.
    Ferkó fel sem állott; dacosan, kedvetlenül hallgatott.
    - Hát mi lesz? - kérdezte újra az apa.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986028
Webáruház készítés