Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó_EPUB

Móricz Zsigmond: Kerek Ferkó_EPUB
540 Ft540

Két fiatal érkezik Kerekegyházára, a nyári hőségtől eltikkadt, tunya alföldi cívisvárosba.
Kerek Ferkó külföldről tér haza, hogy átvegye az ősi birtok irányítását. A fiú külföldi tanulmányai során megtapasztalta a modern élet előnyeit, maga is újítani szeretne, de apja hallani sem akar változtatásról. Ferkó kedveszegetten veszi tudomásul, hogy szülőföldjén senkit nem érdekelnek a reformjai. Szenved a város lakóinak kicsinyességétől és műveletlenségétől, idejét mulatozással tölti, s minél őrültebb ötlettel áll elő, annál népszerűbb ivócimborái között. Céltalan tivornyáin köszörüli nyelvét az egész város.
Koczogh Mariska, a polgármester lánya Pesten érettségizett. A fővárosban művészek között mozgott, szellemi fejlődését a Nyugat határozta meg. Benne volt a kulturális élet vérkeringésében, emancipált nőként „művészi szépségű” perspektívát képzelt el magának. A városában azonban csupa kisszerűséget talál, ami éles ellentétben áll a Pesten tanult divatos, dekadens frázisokkal. Börtönben érzi magát, képtelen alkalmazkodni az otthoni élethez.
Egymásra találásuk Ferkó virtuskodásának köszönhető. A szerelem, mint annyi más Móricz-regényben, hirtelen és váratlanul lobban fel közöttük. Vajon Merry könyvízű feminizmusa kiállja-e az élet próbáját? Ferkó hajlandó-e átgondolni a nő és a férfi hagyományos viszonyát? Képesek lesznek-e álmaikat, vágyaikat és eszményeiket közösen átélni? A jól szerkesztett, pergő tempójú, romantikus cselekmény mögött a két különböző társadalmi státusú fiatal küzdelmének pontosan kidolgozott lélekrajza tárul fel. (moly.hu)

  • Részlet az e-könyvből:

     

    A kerekegyházi Sinór utca olyan, mint a Góbi-sivatag. Végtelen hosszú, egyenes széles utca; ezer tojásegyforma ház sorra, sorra egymás mellett, s az út összeér a végén, mint az iskolai könyvekben a szemléltető képeken a fasor vagy a vasúti vágány. Csak az utca elején, a piachoz még közel van egy-egy nagyobbra szabott ház, egy-két zsidószínű, vagyis uras külsejű épület, itt az orvos háza, amely fényes sárga téglával van burkolva az egész homlokzaton, s itt a polgármester háza, amely borzasztó nagy épület, nyolc ablaka van az utcára s olajfestékkel van vállmagasságig barnára bevonva.
    A többi házikónak aztán csak két-két ablaka van a szemhatárig, valamennyi előtt egy falatnyi kis kert, abban mályva, verbéna, rozmaring, rezeda... s rácsos kerítés az utca felől. S bent fátlan, rideg, kopasz udvar.
    A polgármester háza ebben is módos. Az udvarán eperfák állanak s az utca felől deszkakerítés van; élére állított s a réseken még lécekkel is leborított öles palánk, amelyen nem lehet belesni, hacsak a deszkából kihullott görcsök helyét nem keresné meg a kíváncsi ember, már például Kornya tanár úr, aki éppen előtte siet a nyomdába.
    S ez a rettentően hosszú utca egészen néptelen. Egy lélek sincs kint. Senkinek sincs útja a gömbakácos járdán, egy gyerek sem ugrál kinn a porban, egyetlen szekér sem zörög végig a széles kocsiúton. Se kutya, se csirke, se liba nem lábatlankodik idekinn. A könnyű fehér, porrá őrlött sártenger úgy fekszik az úttesten, hogy a legkisebb szél feldobja a levegőbe, s nem kavarja más, hacsak a szél nem. Ló nem nyerít, tehén nem bőg, kutya nem ugat sehol, mintha egy elvarázsolt városban vagy inkább egy babonával borzasztó nagyra megnövelt álomfaluban járna az ember. Ezek az utcák mind néptelenek. Ezek az apró házak szinte mind üresen állanak. Csak öregasszonyok piszmognak bennük, a fiatalok, a dolgosok, a gyerekek, a fürgék mind kinn vannak a mezőkön, a rengeteg határban széthintett tanyákban. Ott kotor a csirke is a tanyán, ott ugat a kutya is, ott káromkodik a gazda, ott dolgozik a fiatal asszonynép, mint az igavonó barmok.
    A város pedig áll elhagyatva, nagy némaságban, tisztán és porlepetten, mint a paraszt luxusa, az igazi “első ház”.
    Ez a kihalt világ fáj a polgármester úr kisasszony lányának, aki most jött haza Pestről, az érettségi után, s még zúg a feje a legmodernebb irodalmi “látásoktól”, amelyek egészen különleges régiókba emelték az észjárását.
    Kedvetlenül és bágyadt idegekkel ül az első szobában, az utcai ablaknál, az apja kis íróasztala előtt, s folytatja a levelet, amelyet ideáljának, a művésznőnek ír, a nagy festőnőnek, a Nyugat legújabb kreációjának, akinek szédületes stílusát viaszlélekkel őrzi meg a kislány: ahogy csak egy lány tud beletalálni az ideálja érzéseibe és modorába.
    “...Már csak behunyt szemmel láttam ezt az életet s pikánsfinomságú összhatásba olvadt nálam az egész. A legmodernebb látás leszűrt színeit vetítettem rá s valami parfőmös sajátszerűség telítette meg az itt-hagyott világot, amelyet az én empire lelkem igazi biedermeyer érzésekkel bontott fel, a saját ködén át, mint egy vakult tükörben, csodalátásos varázslattal rögzítve meg a gyermekkor elmúlt, furcsás emócióit, amelyeknek az alaphangja mindig ugyanaz, de az intonálása újra más és más...”
    Ebben a percben nyílt mögötte az ajtó, s ő idegesen és türelmetlenül rezzent össze, eltakarva levelét, amelyet nem mert volna megmutatni anyjának, s maga sem tudta miért.
    - Ez borzasztó, hogy nekem nincs egy percnyi megállapodásos nyugalmam... - szólalt meg idegesen.
    S könyörögve tette össze két kis kezét, amelyet olyan gondosan ápolt, mint a szép stílusát.
    - No hát ugyan mi bajod egyszer - szólt az anyja egyszerűen, és nyögve leült egy székre, annak is csak a sarkára, mint akinek nincs ideje még pihenni sem.
    - Nem bírom az élet harcos megmarásait - sóhajtotta a szép lány.
    - Mit nem bírsz? - kérdezte élesen, megelevenedve az anyja.
    A gyönyörű gyermek elhallgatott, érezte a nagy kontrasztot az ő stílusa és az anyjáé közt. Fájdalmasan emelte föl a fejét karcsú, magas nyakán, s tudta, hogy most egy csodálatosan igazi művészi interieurt adna, ha természetesen volna hozzá méltó berendezés és méltó meglátó.
    - Szűk az életem - mondta végre -, mint egy szomorú kisvárosi szoba őszi esős délutánon.
    - Ajjaj, csak még te is sopánkodj, mikor minden csontom fáj, minden porcikám össze van törve, és mégis örökké hajszolni ezeket a bitangokat. Megöltek már, megették az életemet. Persze, nekem magamnak kell minden után nézni, apád csak ott lebzsel a hivatalba, az sokkal kényelmesebb. Hazajön enni. De hogy miből lesz valami, hogy intézek el valamit, ahhoz semmi köze!
    Nyögött kettőt-hármat, s aztán újra megszólalt:
    - Csak azt akarom mondani, hogy ha valaki átjön hozzánk, és te megint úgy viseled magad, mint tegnap, majd meglátod!... Nekem nem fogsz itt nyafroskodni, hogy hírbe hozz. Rajtam nem fog nevetni az egész sor. Te nem akarod látni őket? Ne félj, majd ők mondják neked hamar, hogy “akkor lássalak, mikor a hátam közepit”.
    Újra nyögött.
    - Az egész életem csupa betegség, az hiányzott éppen, hogy még te is szaporítsd a bajomat.
    Felállott és kiment. Mikor az ajtót bezárta, még akkor is hallatszott nyögő sóhajtása, amelyhez már úgy hozzászokott, mint a lélegzéshez.
    Mariska elővette finom csipkekendőjét, s megtörülte vele a szemét... Aztán tovább írt.
    “Beérződik hozzám a tubarózsák fölcsengő éles szopránja, s elnyomja a fásult, rozoga koldusnép szomorú lelki penész szagát. Az édesanyám ruháinak friss tisztaság szaga tölti be az emlékeimet, s az élet képei tarkán és fátyolosan suhannak el mellettem... Mit ad az élet? Nagy érzéseket, félelmes megpihenőket, várásokat és meglátásokat, emóciókat... Gyönyörű kilátásos hangulatokat az illatok szubtilis átmeneteinél, s úgy húzom magam kicsire, gyávára az Élet fala tövén, mint egy tolvaj árnyék...”
    Bal kézzel a kis kézitükör után nyúlt, amely igen finom darab volt ebben a durva, parasztúriasságú szobában, s egészen megvigasztalódott, amint látta, hogy az arca üde és finom, és még nem tűnt el róla a legmagasabb intelligenciák fájdalmas megtörtsége.
    Hirtelen nagy lárma volt a másik szobában. Lányhangok hallatszottak, s idegen női beszéd. Mariska, aki legjobban érezte pesti nevének, a kedves Merry-nek a hiányát, összeborzadt. Most megint jönnek a Mariskázások, az ostoba, haszontalan lányfecsegések, durva arcok, tele tüzes pattanásokkal, háznál szabott ruhák, formátlan cipők, rikító színek, kiabáló hang s megőrjítő természetesség...
    Két lány rontott be hozzá:
    - Szervusz, Mariska! - visított a kisebbik, s óriási módon borult a nyakába, hogy össze-vissza csókolja - a Márk ügyvéd leánya volt, Manci, kis gömbölyű, fehér képű s csakugyan pattanásos arcú fruska, aki nem akar nagylánnyá lenni, gretchenben viseli a haját, s olyan hangosan kacag, ahogy csak bír. A fogai szépek, de mind a száz darab látszik s szinte szikrázik, mint a gyöngysor.
    A nagyobbik lány az állatorvos lánya, szintén Mariska, olajbarna lány, akinek soha sincs mondanivalója. Csak nagy fekete szeme csillog hosszú szempillái alatt, s mindig kétségbe van esve, hogy valami ügyetlenséget követett el, s emiatt szerfölött félszeg és gyáva, isten őrizzen, hogy valamiről véleményt mondjon!
    - Hát mikor jöttél meg, drágám, na hallod! Képzeld, holnapután lesz az érettségizettek utómajálisa vagy juniálisa a kiserdőben, és még fogalmam sincs, melyik ruhában megyek ki. Te milyenben jössz?
    - Én - mondta Mariska, s bámulva, kerekre nyílt szemmel nézett a két lányra, mintha egy más bolygóból nézne le rájuk, és valahonnan a múltak távolságából hatna el hozzá a hangjuk: fölényesen és idegenül és furcsa értelmetlenséggel nézett rájuk -, én nem megyek el.
    - Nem?! Ugyan ne beszélj! Hallani se akarok róla. Majd én beszélek a mamáddal, úgy viszünk, mint a bocit, kötélen, ha másképp nem jössz.
    Hangosan és hosszasan kacagott s kiszaladt a néniért.
    A polgármesterné éppen bejött egy idegen, fura, szabad pongyolába öltözött nővel, aki barátságosan mosolygott, s bemutatkozott a lányoknak:
    - Ceilerné vagyok; áh, kérem, tessék csak maradni, én itthon vagyok, kérem! Át szoktam jönni a kisasszony zongoráján klimpírozgatni néha. Bizony.
    - Hát tessék játszani - kiáltotta Manci -, halljuk, én úgyse szeretek zongorázni, nahát az a legnagyobb penitencia, ha már zongorázni kell.
    - Ó, kérem, a zene a legszebb - szólt Ceilerné, s már fel is nyitotta a zongorát.
    - Tessék nagysád, tessék - biztatta a polgármesterné. - Aj, ojan szépen játszik, igazán ő vigasztal meg néha, mikor nagyon elkeseredtem...
    - Ó, kérem, én nem tudok játszani, csak ahogy a jó Isten adta nekem, hogy egy kis gyakorlat legyen az ujjaimban.
    Nekiment a billentyűknek, s felharsant egy jó hallgató nóta.
    - Nagyon édes, nagyon gyönyörű - ujjongott Mancika, Merry pedig szédült. Mintha egy ezredévvel rohant volna vissza a múltba, olyan brutális süllyedés volt neki most ez a visszaesés a saját régi családi és társadalmi környezetébe.
    - Meg kell őrülnöm - mondta magában, s tétova szemmel nézett végig rajtuk.
    Az udvarról nagy zsibongás hallatszott. A Mariska tiszteletére jöttek a családbeliek. A kisleány úgy érezte, mintha válogatott új kínzásokra kellene az idegeinek elkészülnie. Előre ideges kimerültség fogta el, ahogy az unokabátyja s a sógornője hangját megismerte.
    - No lásd milyen szép, Béláék is itt vannak a kedvedért - mondta az anyja, s hátbavágásformán súgta a fülébe: - de moderáld magad, hallod.
    A tágas nagy és sötét előszobában, amelynek vaspálcák voltak az ablakaiba építve, tisztesen és szörnyű kisvárosiasan tűntek fel a vendégek.
    Elöl jött Márk néni, a vidám Manci mamája, erősen befűzött, nagyon fiatalos és sok csipkével díszített zöld ruhában. Sovány volt és sokszögletű, de olyan édes, mint egy falusi plébános.
    Hangosan csókolóztak össze, s Merry egész tucat erős, száraz csókot kapott ízelítőül.
    Annál fanyalgóbb és vékonyabb volt kövérkés kis sógornője csókja, s annál epésebb és gúnyosabb a “vénlányé”, az Emma nénjeé. Béla derékon kapta, s egy jó bajuszpedrő-szagú csókot nyomott a szájára. Míg ő lopva letörülte, látta, hogy Gizi sápadozva féltékenykedik az ura túlságos hevességéért. Ideges elkeseredés vett erőt rajta.
    Egy pillanat alatt olyan bábeli zűrzavar lett, amilyen csak itt lehet e kisvárosi házakban, a meleg és vidám és szíves vendégeskedések első perceiben. Mindenki egyszerre beszélt, s mindenki szépnek és nagynak és nagyszerűnek találta Merryt.
    - Ennivaló egy fruska! - mondta Béla.
    - No magának azt hiszem, csak a felesége legyen ennivaló - fordított hátat az urának Gizi, akinek pufók kis arcán örök békétlenség, dac és trucc volt.
    - Ó te kis macska! - csapta hátba Béla gyöngéden a feleségét - Mariskától csak nem féltesz.
    - Én... No ugyan... Miattam!... - mondta Gizi, s belenézett a két utcai ablak közt függő nagy aranyrámás tükörbe, amelynek aranya kissé zöld volt, s a tükre nagyon sápasztott, és szigorúan vetette az urának:
    - Hagyjon kérem, nem szeretem a konfidenciát.
    - Hát te kis szajkócska, nem untattad Mariskát a sok haszontalan fecsegéseddel - ölelte s csókolta meg a kislányát Márk néni.
    - Á, mama iszen csak ebbe a percbe gyöttünk.
    - Ugyan, és hol csavarogtál te kis huncut?
    - Mariskáéknál voltam, őtet is el kellett hozni.
    A hallgatag nagy, fekete Mariska félresodorva állott és mosolygott, elpirult meg lehalványodott barna bőre alatt. Húsos, égő ajkai, félénken nyíltak meg, s ijedten lángolt az arca, amint rápillantott valaki.
    - Nahát édesem, még nem is mondtam el, hogy jöttünk meg Pestről - hallatszott ki a Kotzoghné fájdalmas, panaszkodó hangja. - Az a sok ember. Az a nagy hőség...
    Leültek az asztal körül a magas német támlájú székekre, s a hallgató Márk néni ölbe tette a kezét, míg a beszélő háziasszony alig győzte mozdulatokkal kísérni a szavait.
    - Képzeld, kivel találkoztam Pesten! Cájlerné naccsád - tessék helyet parancsolni...
    - Köszönetem... - mondta Ceilerné, s ideiglenesen ült le egy székre - ha tudtam volna, hogy itt ilyen nagy társaság lesz... Ezer bocsánat...
    Márk ügyvéd lépett be. A kalapját csak későn vette le, viszont nagy, széles gesztussal kiáltott:
    - Hű mennyi asszony, gyövök udvarolni.
    - No, udvarolni, jó helyre jött az ügyvéd úr - hallatszott a Ceilerné éles, kacagó szava.
    - Mért naccsád? Szeretem én a sovány nőket is. Az agár is sovány, mégis az a legszebb kutya.
    Nagy kacagás támadt az öregúr bókjára, s Ceilerné kissé neheztelve csóválta a fejét, és sokáig nem bírt szóhoz jutni.
    - No szép dicséretet kapok én, agár.
    - Én nem mondom, hogy naccsád agár - folytatta az ügyvéd úr futó kedélyeskedéssel -, mert akkor már fogott volna magának egy férjet.
    Sikongattak a nevetéstől, s a vidám Mariska visítva kiáltotta:
    - Jaj ez az apa!
    Merry úgy érezte, mintha álmodnék. Valahogy meg volt bénulva, és tágra nyitott szemmel csak nézett, nézett, mintha idegen világ idegen életébe ékelődött volna be.
    - Nos, hogy érzed magad, kedves? - szólt hozzá kedvesen Emma, unokanénje, a vénleány.
    Merry úgy nézett rá, mintha a hangok s a szók ebben a társaságban trombitából harsognának ki rá, s erőt kellett vennie magán, hogy feleljen a három lány közé beszorulva.
    - Istenem, ha az ember kinyitja a szemét, rájön, hogy váróteremben járunk, rosszul bútorozott, ideiglenesen berendezett, mindig elsiető, soha meg nem álló életek nyüzsgésében, s várjuk a magunk kis vicinálisát. Nagy érzések, nagy gőzösök jönnek néha, nem fütyölnek, meg sem állnak, elrobognak, ottfelejtenek, és mi megdermedünk egy pillanatra: talán ez lett volna az igazi, a mi vonatunk. Elment, és most várhatunk megint századokig.
    A lányok szájtátva hallgatták a Merry elbámítóan okos szavait, s Emmy sóhajtott.
    - Bizony, a lány élete csupa várás.
    Béla oldalba lökte könyökével a feleségét, mert a vénlány mulatságos, még ha testvére is az embernek: Merryt azonban elragadta képpé tisztult ötlete:
    - A lány? Az ember egész élete. S minden vonat oly kínosan túlzsúfolva... Ah, vannak, akik bérelt szakaszban utaznak, vannak, akik erőszakosan leborravalóznak maguknak egy félfülkét, vannak, akik hatan, akik húszan szorulnak egy lukba, tele gyermeksírással és ételszaggal a levegő, és mások a folyosón állanak, és vajon nem azok-e a legboldogabbak, akik ijedt rémülettel, lekésve bámulnak az elrobogó szörnyeteg után.
    Béla megrántotta a feleségét.
    - Ugye milyen költői, hallod Gizi.
    Gizi elbiggyesztette a száját, s felvonta a vállát.
    - Hát téged mi a fene lelt - szólt rá fiatal ura.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986035
Webáruház készítés