Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Harmatos rózsa_MOBI

Móricz Zsigmond: Harmatos rózsa_MOBI
590 Ft
  • Részlet az e-könyvből:

     

    Éjfél régen elmúlt. A vidámság tetőpontjára hágott. Zsoltnak úgy tetszett, hogy az egész világ kettejük körül forog. Parasztos, legényes heje-huja mozdulatokkal fölugrott, s odaállott Virág elé, aki a Lojzi karján ropta az utolsó csárdást.
    - Haj, haj, haj! - kiabálta Zsolt. - Hopp! Hopp! Sose halunk meg!...
    Virág lengve táncolt, s a szeme mámoros fényben csillogott. Úgy nézett a Zsolt szemébe, mintha megittasodott volna; mintha mit se tudna magáról, s félálomban, magától lebegne a zene ütemeire.
    Zsolt sohasem érezte még a mulatás érzését ilyen erősen. Bor nélkül, tánc nélkül, de végre elfogta a “hej halálig, halálig” öröm, amit csak a túlfeszített agyú mulató sejt meg.
    És míg így illegette ő is magát, s boldogan jelezte a táncot, valami új, eddig meg nem sejtett fokára jutott el szerelmének.
    A legelső gondolata, mikor Virágot meglátta, mindjárt az volt, hogy elveszi feleségül. Ez az érzés nőtt, izmosodott, hatalmassá lett benne. Ennek a meghiúsulta ejtette kétségbe az este, már úgy gondolt arra a jelenetre, mintha esztendőkkel, századokkal azelőtt történt volna. A férfiember komoly, házasodó vágya feszítette eddig.
    És most, mintha valami szél, ami itt támadt a zongora hangjaiban, itt a tánc robogásában, a tüzesebben verő erek zsivajában, mintha ez a forgószél egyszerre csak elfújt volna mindent az egyéniségéből, és teljesen újjáalakította volna őt.
    Magasabb, emelkedettebb, ideálisabb megértéssel engedte, hogy vakítóan robogjon, égjen benne a szerelem...
    Szeretni!
    És ezzel vége.
    Szeretni, szeretni, és nem gondolni a holnapra. Szeretni, és szeretve lenni! A többi mind, mind mellékes. Nincs akadály tovább semmi. A távollét, az elválás, a térbeli különválás, mind semmiségnek tetszett neki. Ő most már egyesülve van a női ekvivalensével az örökkévalóságig. Érezte, hogy a Virág lelke is ugyanúgy tele van ővele. És ez teljesen eltöltötte őt.
    Olyan könnyű lett a szíve, hogy a testét szinte fölemelte, s ott vibrált ő is a zene hullámain, s tombolt és kacagott, és mindenkinek a szemébe mosolygott, és amint a zene megszűnt, kiabálta:
    - Hogy volt! Hogy volt!
    Ittas szemekkel, megértés nélkül bámult Sarudynéra, aki megcsókolgatta a bravúrosan dolgozó kis zongorásfiút, s négykézzel magyarázta, hogy őneki mára elég volt, mert az urának reggel fél nyolckor át kell venni a postát...
    Vége volt a mulatságnak, mindenki észrevette, hogy reggel van, világos van, megvirradt.
    Zsolt úgy érezte magát, mintha a vízár kivetette volna a partra, s most kedvetlenül hever a sárban, míg egy perccel előbb még lázasan táncolt a habok hátán.
    Kimentek a bágyadt, poros, sárgás lámpavilágról az erős, megvakító korai világosságra.
    És Zsolt összehúzta a szemét, s meglepetve nézett Virágra.
    A lány arca gyűrött volt, sápadt, fakó. Elvesztette üdeséget, s ónos egyszínű lett. Mozdulatai is fáradtak voltak.
    - Rossz színben van! - mondta Zsolt őszintén.
    Virág ránézett a szemei sarkából; s most a szemei is apróknak látszottak.
    - Rút vagyok? Nem tetszem magának? Pedig ez az én rendes színem. Legalább látja, milyen vagyok - szólott gúnyosan; meglátta a fiatalember arcán a megütődést.
    Zsolt meghökkent, de rögtön visszanyerte oly lázas küzdelem árán szerzett lelkiállapotát.
    - Szép maga, úgy szép, ahogy van!
    Virág jól hallotta a rajongást e szókban, de annyira megsebezte a Zsolt előbbi elképedése, hogy dacosan elfordult. - “Hazudik” - gondolta magában.
    Nos! kiáltotta lelke mélyén Zsolt, és szinte kéjjel nézte a leány sápadt arcát - ez is baj! Hátha örökre elveszítené szépségét, akkor talán nem volnék már szerelmes!... Örökké! Túl a síron is! És ha van lélekvándorlás, minden életeken át! Mi eggyé vagyunk forrva, édes szerelmes párom! S valamelyes boldogságot értett, hogy az első próbát íme kiállotta.
    - Korán ebéd után? - suttogta.
    - Tessék?
    - Vagy persze, aludni fog.
    - Ó kérem - s Virág dacosan elfordult -, nem kötelező.
    - Mért bánt?
    - Ha olyan rút vagyok.
    - Virág! - suttogta lágyan, szerelmesen a fiú.
    Hallgattak.
    És Zsolt olyan forrón, bensőségesen nézett a lányra, hogy ez kénytelen volt ránézni.
    - Akkor a viszontlátásra! - mondta.
    - Hova megy?
    - Én szépen hazasétálok a nagynénémmel, maga meg fölbandukol a sasok közé, lefekszik, s pompásan kialussza ennek az éjszakának a bolondságait.
    Gúnyolódott már megint, de a hangjában volt valami, ami visszasóhajtott a gyorsan letűnt ifjú múltba.
    Zsolt megértette, s a szíve megtelt valami szent és magasztos érzéssel.
    Szólani nem tudott, csak a szeme sugározta:
    - Virág! Virág! Én mindenem! Párom, szerelmem! A regényünk tetőpontra ért... Bármi történik is ezentúl, a mi örök közösségünk meg nem változik soha!


    23

    Egy csöppet sem volt álmos és nem kívánt aludni, amint hazaért.
    Megfürdött, átöltözött, és olyan frissnek érezte magát, mintha egész éjjel aludt volna.
    Kiment az erkélyre, s végignézett a tájon.
    A nap már magasan volt. Gyönyörű fényes volt a reggel. A zöld táblákon apró emberkék dolgoztak, túl a falun, a nagy síkságon keresztek sora húzódott a sárga fölszínen. A hegyoldal erdősége még mintha most lehelné ki az álmot, gyönge párás levegőjű volt.
    Zsolt olyan izgatottan nézett körül, hogy egy percig sem tudott ugyanarra a pontra figyelni, aztán egyáltalán nem bírt a külvilágra ügyelni, annyira tele volt magával, hogy megszűnt körülötte az egész világ, és gyorsan járkálni kezdett le s föl, átadva magát lázas érzéseinek.
    - Egész regény, egész regény! - mondta magában, szabatosan, beszéd formában termelve meg gondolatait.
    - Ez ám a regény!... Hány fázisán mentem én át az utolsó negyvennyolc óra alatt a szerelemnek... Az élet, az a legkülönb regénycsináló. Az írók ellesnek egy-egy vonást, de meghamisítják az életet. Nekik nem meglátni való, ha nem nagy, mozgalmas cselekvény, ha nem lázas, izgató a mese. Ki lát be a szív mélyére. Ki képes a pillanatok fontos lelki hatásait megérteni. Ki hinné el, hogy velem e két nap alatt több történt, mint egész huszonötéves életem alatt. Hol vagyok az első meglepetés lázától, mostani nagy, tiszta, méltóságos, rendíthetetlen szerelmemig. Magam is képtelen volnék elemezni az átalakulás folyamatát. Az élet megfoghatatlan... Milyen zagyván kavarog bennem minden hatás és érzés, ha visszagondolok arra ami történt...
    Elmosolyodott.
    - Csordultig megteltem. Most már kész és egész férfi vagyok!
    Megállott, kidagasztotta mellét, s minden benyomásra vakon-csillámló szemeit végigjártatta a világ ködlő, aranyos fényű vidám képén.
    Aztán újra kezdte a sétát, s gondolatai úgy rajzottak, mint a méhek. Zsongva, döngve, egymást keresztezve, némelyek építettek, mások őrt állottak, a herék csak szórakoztak, s az egésznek a királynője ezrével rakta az új gondolatok kicsírázó magvait.
    Számtalanszor elfáradt, leült, meg újra fölugrott és tovább sétált, sorra kerülgetvén az útjában álló széket, asztalt, látcsőállványát, de egyet sem mozdított el, hogy kényelmesebb legyen a mozgás, sőt mindig megérintette azt, amelyik a lépés lendülete szerint keze alá esett.
    Az öreg inas reggelihez invitálta, azazhogy ebédhez. Zsolt csak derülten nézett, olyan derülten és sugározva, mintha a sugárzó ég fenségének lett volna birtokosává.
    Délután két órakor Virág felkelt, s kijött a szobából. Zsolt tanúja volt ennek a pillanatnak, s nagy szívbeli örömmel látta, hogy a lányka legelső pillantása a kastélyra esett. Hosszan, figyelmesen nézett ide föl; Zsolt reszketett az örömtől.
    Virág nemsokára újra bement a kis házba, mintha csak azért jött volna ki, hogy fölköszönhessen a szemével a szerelmesének.
    Hogy elpirult volna a kislány, ha megsejti a Zsolt meggyanúsító gondolatát. Pedig ő csak azért nézett föl, hogy csakugyan olyan nagyúri kastély az a Dávid-kastély, amilyennek a közvélemény tudja?... S csakugyan az!
    Kissé meg volt zavarodva. Ez a fiatalember olyan különösen viselte magát az egész mulatságon, hogy lehetetlen volt vissza nem gondolni rá. Ha a szíve úgy tele nem lett volna egy más fiúnak a képével, emlékével, akkor rájött volna a titok nyitjára. De ez a kettős burok erősen megvédte őt a szerelem igazi hatásától. Nem maradt ugyan nyugodt az éjjeli mámor után, de nem is vesztette még el a lelki békéjét. Szegény néni, aki különben is törődött volt, teljesen elkeseredett.
    - Minek is jöttél ide - mondta csaknem sírva -, mindig csak hallgat és nem szól, és engem csak mérgesít.
    Szegény Virág nem tehetett róla, nagy gondjai voltak, amiket nem tárhatott föl senki előtt, amelyekről még a szeme pillantásával sem mert volna áruló nyilatkozatot tenni. Pedig úgy tele volt a szíve reménnyel és kétséggel, örömmel és félelemmel. Úgy érezte magát, mintha ő valami zsákmány volna, amin ketten is osztozkodni akarnak, és ez sértette emberi önállóságát, büszke egyéniségét. Viszont akárhányszor átgondolta, mindig csak arra kellett jutnia, hogy semmi, de semmi nem függ tőle. Ki van dobva a sors prédájául. Azok a férfiak mind nyugodtan gondolhatnak arra, akarják-e őt, vagy sem, de ő nem gondolhat rá: melyiket akarja.
    Hogy akarjon ő? Hogy válasszon ő? Ha visszautasítnák!
    Láng lepte el arcát, hőség öntötte el a testét, amint a visszautasítás szégyenére gondolt.
    És milyen nehéz jót gondolni arról, aki messze van!
    Hirtelen eszébe jutott, hogy az éjjeli gavallér most vidáman, megelégedve gondol az éjjeli heccre, s azt mondja magában: megzavartam egy kis falusi ártatlanság szívét.
    És ettől a gondolattól úgy összehúzódott a lelke, mint egy kis sündisznó, csak a töviseit fordította felé. És ott bent a tövises bunda közepén a kis szíve megtelt érzésekkel, s annál forróbban, lágyabb gyöngédséggel gondolt a távollevőre. Szinte könnybe lábad a szeme, és szégyelli magát, halálosan szégyelli, mert hűtelen volt...
    Bosszúsan, haragosan pillant föl még egyszer a kevély, gőgös, mindenkit lemosolygó kastély felé, amely annyira távolinak látszik, mint minden fellegvár, mint a költők zárt ábrándvilága, a megközelíthetetlen királyság, amelyben a poéta zárkózik a profán világ között.
    Ismét sötéten föllángolt az arca. Azt mondta ma reggel, hogy ő rút! Megmondta, hogy nem tetszik neki!... Az egész teste lázasan remegett a fölindulástól, és haragjában csaknem sírva fakadt.
    Minek jött utána? Mit alkalmatlankodott körülötte? Szeszély volt az egész. Egy szegény rút lánynak akarta megzavarni a fejét. Az olyan könnyű!
    Akaratlanul is tükörbe nézett. Rögtön elkapta a szemét, elröstellte magát, de kénytelen volt újra visszanézni oda, mert meglepte, amit látott. Sose látta magát ilyen szépnek, mint most. Vékonyhúsú, fejletlen leányka volt, mikor legutóbb, egy-két éve, jól megfigyelte magát. Akkor volt, mikor Jenő izgatni kezdte szívét. Ez a Jenő a kosztadó néninek jogász fia volt, az egyetlen fiatalember, akivel huzamosabb ideig együtt élt, s bár a néni, aki előkelő család elszegényedett ivadéka volt, a fiát úgy őrizte tőle, mint a kotlós, mert az életénél is kedvesebb terve volt, hogy Jenőke egy fényes házassággal neve régi csengését visszaidézze: mégis ő hozta össze akit szeretett, mert a szigorú és óvatos néni nem bírt kifogyni a dicséretből, még féltett fia előtt sem. Titkos kis regény szövődött; a néni megsejtette, és rémületében sietve Pestre küldte a fiát az egyetemre, bármilyen áldozatba került is. Mind a ketten utolsó évét végezték az iskolának, s a néni reszketett, mert csakugyan nagy volt a veszedelem, hogy a fiú, aki kiszámíthatatlanul szeszélyes volt, valami komoly nyilatkozatot tesz, és még bevágja jövőjét egy pénztelen házasságba.
    Egy évig távol voltak, s csak titkosan váltott levelekkel érintkeztek. Jenő szépen kievickélt a bajból, de Virágot csak még jobban lekötötte, izgatta, s a végtelenségig foglalkoztatta titkos szerelme. Végül óriási szerencsétlenség történt: egy szemtelen, rafinált kis gyermeklány az intézetben kifürkészte a Virág poste-restante levelezését és elmondta mindenkinek. Óriási skandulum lett belőle, az igazgatónő, aki igazi pedagógusok szokása szerint elfeledte a saját zsendülő korának apró kríziseit, s csak a tanintézet szellemét féltette, végtelenül fölháborodott, s olyan vizsgálatoknak s tortúráknak vetette alá a szerencsétlen kis Virágot, amiknek az emlékét egy életen át sem lehet kiheverni. A tragédiák legnagyszerűbb eseteihez illett a Virág szenvedése.
    De a leányka összeszorította ajkait. Hallgatott. És nagyszerű magasztosultságot érzett, hogy Őérte, az imádottjáért szenved, aki mindent jóvá fog tenni, hisz neki szenteli a fájdalom dicsőségét. Mert nincs kétség benne, hogy Jenőnek minden sikerül, hogy nagy tehetség, s hogy egykor az ország élén fog állani, és hogy sohasem lesz egy pillanata életében, amit ne vele, érte éljen! Igen, el fog jönni, el kell jönni a szabadulás órájának, s odáig ez a kis szenvedés mit sem jelent. Annál nagyobb lesz a boldogság, minél jobban megérdemli azt.
    Ám Jenő, aki vígan udvarolgatott Budapesten jobbra-balra, megrémült a botrány hírétől, s olyan frázisokkal telt levelekben bátorította a kis Virágot a tagadásra, amelyeknek igazságában csak egy határtalan fantáziájú szerelmes lányszív nem tudott kételkedni.
    Nem derült ki semmi, s a derék igazgatónőt lelkifurdalás fogta el, hogy hátha mégis ártatlanul pellengérezte ki a világ előtt a szegény gyermeket. Vezekelt, önbüntetéseket szabott magára, s megalázta magát, visszavonta a Virág megbüntetésére kiszabott rendeleteit.
    És Virág büszkén járt szégyenével. Az egész kis város ismerte s kíváncsian nézett rá, és ő szerény lépteivel tovasietve, a legnagyobb hősnő dicsőségét hordozta. Tudta, hogy most már joga van, Isten szent színe előtt való joga, hogy része legyen az egyetlen boldogságban: a szerelem teljességében.
    Egyszer még találkozott ezután Jenővel, egy egész év múlva, most a képesítő előtt való napon. Ez a találkozás Jenőre meglehetős kínos volt, mert az anyja szeme előtt folyt le, de Virágra a legfőbb üdv érzéseivel volt teljes. Lángok és ködök borították be szemét, és a káprázaton át is olyannak látta lovagját, amilyennek lennie kellett. De ő ijedt, megrémült, vagy látszólag merev, hideg, fagyos volt kívülről, s aki ránézett, azt hitte, hogy haragszik a fiatalemberre.
    És akkor is ugyanilyen merev és szótlan és jégszobor volt, mikor Jenő egy ellesett pillanatban erőszakolt, csinált áradozással ontotta fülébe a frázisokat, amelyeket tollal már annyiféleképpen variált. Virág hallgatott, dermedten, s egy szót sem tudott szólni. De úgy érezte, hogy hallgatása is nagyot sokat árul el. És mikor Jenő le akarta szakítani a titkos szerelem zsenge virágát, s meg akarta hirtelen csókolni, úgy tartotta vissza, olyan rémülten, ijedten és vadul, hogy a fiatalember leforrázva hökkent vissza. De hát nem volt-e mindennél árulóbb jele a rettenetes nagy, megemésztő nagy szerelemnek, ami a velőt is égette.
    Jenő megesküdött rá, hogy tisztelni fogja, mint egy istent: “magát nem szeretni, imádni kell”, és megfogadta, hogy minden vasárnap levelet ír neki, úgyhogy azt minden hétfőn biztosan várhatja.
    Virág, ennél sohasem hallott szentebb, biztosabb szót, s dobogó szívvel érezte a közeledő levél varázsát, ma hétfő van: jön a levél.
    Ideges remegés fogta el a tükör előtt, amelyből egy szépséges, meleg arcú, színes, bűvös tekintetű nagylány nézett vissza reá. Még ő maga is kénytelen volt megvallani, hogy szép.
    Az ajkai elgörbültek, és haragosan pillantott a kastély felé:
    - Rútnak mondtál!... Van a földön egy édes, édes fiú, akinek én vagyok a legszebb a világon!...
    S az érzés úgy elfogta, elszorította a szívét, hogy könny futott a szemére. A boldogság könnye.
    A nénije belépett.
    - Nincs még itt a postás? - kérdezte tőle Virág.
    - Nincs. A falu túlsó végén kezdi, elébb sorra járja a falut, úgy ér ide.
    Virág rögtön készen volt a tervével, hogy fogja megelőzni a postást, a sorsot!... Hogy kapja egy pár perccel, egy örökkévalósággal előbb meg a Jenő levelét!... Piroskáékhoz megy elébe!... elébe!...
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633982501
Webáruház készítés