Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Fáklya_MOBI

Móricz Zsigmond: Fáklya_MOBI
590 Ft590
  • Részlet az e-Könyvből:

    Miklós egész lelkében remegve nézett keresztül rajtuk, ő Debrecenben a Tisza István imádatában nőtt fel, minden egyházkerületi gyűlésen látta, s átvette a közszellemet, amely ezt a politikust a kálvinista magyarság nagy vezérének tekintette, benne azonban bizonyos titkos elégedetlenség volt már vele szemben, sértette a nagykoncepció-érzését, hogy egy miniszter minden ügyhöz hozzászól, hogy a nyíróatkai tanító sertésól-kérését elutasítani sem átallja s hogy oly rektoros-tudálékossággal tekint át az ügyeken: hiányzott a személyből áradó varázs, s mégis még mindig élet-halálra szántan párthívének érezte magát, mert igyekezett elfeledni a személyes meggyőződéseit, s együtt úszott a kálvinistasággal abban az önáltatásban, hogy ezt a politikust soha ne tetteiből ítélje meg, csak a róla alkotott ideális képhez ragaszkodjék törhetetlenül. És mégis most valami mély és morális fölháborodás töltötte el, mikor a Tisza-huszár legelső szavával az ellenzék egyik legrokonszenvesebb és legtisztább vezérébe rúgott bele. Néki fájt az, hogy egyszerű személyeskedéssé válik az ügyekhez közel élők száján a közélet minden nagy ténye. Ő inkább akart általánosítani a személyek rovására, hogy elvek és igazságok harcát keresse az eseményekben. S most ennek a vén borissza kéjencnek minden szava beoltotta a veszettség ellen: ez az őrület már közveszélyes, ez ellen már védekezni kell. Ebben a percben megvetette magát, amiért kritikátlanul tudta volna odaadni magát, előtte ismeretlen emberek ismeretlen céljainak szolgálatára s keményen elhatározta, hogy utána fog járni, mi hogy van ebben az országban...
    Az ismeretlen fiatalember ott szemben ismételte:
    - De képviselő úr, mi volt mégis az oka, hogy így tört ki a dolog. Mi bőszítette fel úgy azokat?...
    A képviselő háromszögbe törte kissé kedvetlenül a homloka ráncait.
    - Kis grammatikai vita... Egy kis grammatikai nézeteltérés az egész. Khuen igen világosan és érthető hangon ezt mondta, tisztán lehetett követni a szavait: “Az 1867-iki törvénycikk szavai, szerintem mondta igen világosak, ahhoz szerintem külön magyarázat nem szükséges... Grammatikailag, egész egyszerűen úgy áll a dolog (megjegyzem a grammatika szóra már az egész Ház figyelni kezdett), hogy amidőn arról van szó ebben a törvénycikkben, hogy az országgyűlést nem lehet elnapolni, vagy föloszlatni, mielőtt a ‘jövő évi’ költségvetés nincsen megszavazva, világos, hogy a ‘jövő évi’ költségvetésről van szó, s nem az idei költségvetésről...”
    A fiatalember hirtelen kurtán felnevetett, de egy pillanat alatt lefojtotta.
    - Hallatlan marhaság mondta.
    - Mit? kérdezte a képviselő megütődve.
    - Azoknak a barmoknak a marhasága, képviselő úr.
    A képviselő pillanatokig szopogatta a nyelve hegyét.
    - A haldokló oroszlán akkor rúgott utolsót önmagán... folytatta. Az ember első benyomása az volt, mintha a Justh-párt kedvet kapott volna, hogy megismételje azt a mondjuk impozáns jelenetet, amelyet mint a szenvedelem elemi kitörését, ha sajnálnunk kellett is, de mint mély erkölcsi okból eredőt impozánsnak s utólag, jogosnak is, kellett elismernünk. Azt a képviselőházi csatát gondolom, mikor az erőszakoskodó s törvénysértő többség védelmére berendelt darabontokat verték ki az ülésteremből.
    Miklós mereven és egész lényében felizgatva nézte ezt az embert, amíg beszélt. Érezte, hogy minden szava piszokság. Nem ismerte az eseményeket és a szereplőket: de valahogy a delejes sugarakat fogta el, az orrát facsarta annak a belső lelki munkának a bűze, ahogy ez az ember jobb meggyőződése ellenére, vagy annak a híján, valami undorító benső elszántságból betyárkodik a szavakkal. Ez a kivételesen finom úr, akinek az egész teste kendőzve van és agyonmosva, tisztogatva, a ruhája, az inge, a feje oly aggodalmasan kipucolva, mintha külön erre a célra készült gépezetekkel végeznék rajta a tisztogatás műveletét, ez az ember: az Isten színe előtt merne esküdni rá: teljesen rothadt, tökéletesen meggyőződés nélküli ember... Földúlták a lelkét ezek a hosszú, nehézkesen összerakott mondatok, amelyek mégis oly szabatosan csörgedeztek, mint a zsilip mögött visszatartott szennylének a bugyogása, ez az egészen különös képviselői nyelv, amelynek sem színe, sem illata, sem gerince nincsen, csak száraz és zörgő technikája... te alávaló kutya, te undok gazember... morogta magában, s a szemei gyűlölettel és sötét dühvel meredtek rá a mélyből... Te aljas buja, aki piszkos kéjelgésben adod ki magad, te vagy, ti vagytok azok a fennkölt Catók...
    - Hogy tehetnek ilyet! kiáltott fel a takarékpénztári elnök. Most megint meghurcolják a mi szép hazánkat a külföldön.
    A képviselő, egészen távoli és egészen unalmas nyugalommal felelt:
    - Más parlamentekben is fordulnak elő hasonló jelenetek. Oka: hogy a modern életben a képviselőség és a politizálás kenyérkeresetté válik. Nemcsak, mert tisztességesen fizetik a képviselőt... hanem azért, mert, a képviselői állást alacsony fickók alaposan ki tudják használni és hasznosítani... Már most világos, hogy a képviselők azért választatnak, hogy az ország dolgait intézzék: s ehelyett a kenyérharc, a küzdelem a boldogulásért, a létért, az egzisztenciáért, haszonért, érvényesülésért való verseny fűti az elméket, és lazítja az erkölcsöket.
    Miklós e pillanatban megértette, hogy mért hat oly fásultan az agyakra a papi bölcsességek monoton prédikálása, ha nem érinti közvetlenül az emberek személyes lelki dolgait.
    A lány hozta a szivarral telt skatulyát. Nem nézett őrá. Idegesen kopogott neki.
    - Kést, villát.
    - Igenis mondta a lány elpirulva s kifutott.
    - Hanem Korláth báró mégis titkos tanácsos lett mondta a takarékpénztár igazgatója.
    Arday csöndesen felelt.
    - No az csak... kétszer-háromszor kinyitotta, meg újra összefogta az ajkait hát az csak olyan flastrom. Már a Tivike oly sokat szaladgált a kormány körül, annyira szorgoskodott a párt összekovácsolásában, főképp a véderőreform megszavazása idején, hogy valami okvetlen járt már neki. Tisza úgy gondolta, hogy kinevezi a kultuszminiszteri államtitkárnak, de hát ide a Schillingfürst herceg barátját kellett behozni. Akkor annak a helyét, az elnökséget szánták Korláthnak, csakhogy arra meg szegény Csorvássy Pali volt már benevezve s ennek is kellett valami, mert a választójogi bizottságban annyira a kormányhoz dörgölődzött, hogy nem lehetett lefricskázni. Így lett Csorvássy a Ház alelnöke, a bárónak nem maradt egyéb, egy titkos tanácsossággal fizették ki!
    - Érdekes!
    - Érdekes!
    - Érdekesebb a másik titkos tanácsos, akit vele egy napon neveztek ki, a barcasági érsek, Kinsky úr excellenciás címe. Ez minket reformátusokat s minket protestánsokat érdekel közelebbről, ismét fölhíjja a figyelmünket a régi anomáliára. A titkos tanácsosság a legnagyobb cím, amit valaki kaphat ebben az országban. Kinsky úr közönséges foltozó csizmadiának a fia s fokonként emelkedett az érseki székbe s e pillanatban már kegyelmes. Ezt a címet megkapja minden katolikus egyházfő, de nem kapja meg, eddig még sohasem kapta meg egyetlen protestáns egyházfő sem. Pedig, ugye, vannak a mi püspökeink között is, akiknek vannak olyan bokros érdemei, mint a katolikus püspök és érsek uraknak. Azt például, hogy Kinsky úrnak mért járt akkora cím, amit még néhai Szász Károly sem kapott meg, hogyan magyarázzuk? Szimptomája ez annak a kormányzati tendenciának, amely mindig és mindig kiemel egy felekezetet, és mindig csak egyet, s mindig csak ugyanazt az egyet, a többi rovására: holott a szent biblia igazságait nem az a felekezet vitte bele a magyar nép lelkébe s e szent biblia nem ennek a felekezetnek oltárán őrzi a békesség és megelégedés erényeit.
    Miklós igyekezett csöndesen enni, zajtalanul, oly erősen rágta a fogai közé bevett hűsdarabokat, mintha ebbe akarná beleölni azt az indulatot, ami benne felgyűlt.
    - Undok fajzat mondta magában. Excellenciás címekért, rikító jelszók... s én fél év óta nem ettem a magam házánál jó falatot... Uhh, micsoda hazugságok, micsoda kibogozhatatlan és gyűlöletes és burkolt és félelmesen félrevezető hazugságok száguldoznak az emberek lelkein...
    Zúgott a feje, s kavargott benne a sok felháborodás: mért élnek így az emberek, hát mire ez?... hát nem lehet? soha nem lehet egy őszinte emberi szót kimondani...? mért szövik be magukat hazugságoknak és gonosz félrevezetéseknek burkába, mért kötik lábukat béklyóba... Mért nem emelik fel a fejüket s néznek bátran az Isten ege alatt: én ez vagyok, ennyi vagyok, ezt adom, ezt kérem, üljünk egymás mellett testvér és ússzunk a jó Isten szabad vizében... Politika? excellenciás cím? államtitkárság? alelnökség? dörgölőzők és Munkapárt összekovácsolása, és lefricskázhatatlan bárók?... Kábulat és meghülyülés lepi meg az agyat... hát ez így megy? ez az emberek, a tömeg képét hordozók igazi élete, a kiválasztottak, az ismertek, a Korláth bárók, Csorvássy Pál... s nem is kételkedett benne... Ah, hát akkor hol vannak a nagy dolgok: az egyéni tapasztaláson nyugvó belső hit? a lélek újjászületése és ebből nyert méltósága és szabadsága? a halálosan komoly meggyőződés? a lélek belső nemessége? az apró problémákban az időn és történelmen felül álló örök isteni dolgok?...
    Az isteni! az Isten! Hát hol van ezekben az Isten? Hol van a háttérben, a lelkek mélyén a központi gondolat, amelyből ered minden szál és amely minden szemléletnek alapja. S ha mindez hiányzik belőle, hát miért olyan kimondhatatlanul magas itt ez az úr a többi felett, hogy senki nem meri a legtávolabbi ellentmondást sem megkockáztatni a jelenlétében...
    A képviselő felállott, a kis szoba hátulsó falán levő ajtóhoz ment, kissé nehézkes, döcögő léptekkel, amelyben benne volt még a régi dandy kényessége, s benne volt már az öreg ember totyakossága is. Miklós meglátta, hirtelen, tisztán látta, hogy a halál felé indul.
    - Ember!... hová mégy?... Kint vár a koporsó...
    Bent az urak nagyot nyújtóztak. Mintha felszabadultak volna a súly alól.
    A fekete fiatalember fel is állott, s mikor az öregúr behúzta maga után az ajtót, így szólt:
    - No annál közelebbi célok is vannak, mint excellenciás címeket harcolni ki a protestáns főpapok számára. Egyáltalán, kérem, uraim, mi gyakorlati emberek vagyunk, mit akarnak ezek az urak az öreg elnyűtt bibliával. Letűnt már annak a kora, mint a betyárromantika. Csak hadd rohadjanak már azok a vén penészes bibliák, annak a sötét lapjairól a baromi alázatot és a szenvedések szeretetét akarják betölteni a népbe.
    Miklós újabb rémülettel, szinte megdermedve bámult erre az úrra.
    A takarékpénztári igazgató kedélyes nevetéssel állott fel.
    - Nahát, maga egy javíthatatlan cucilista, hajja.
    A fiatalember elhallgatott, látszott rajta, hogy hagyja. Nem akar ujjat húzni, kellemetlent mondani. A rendőrkapitány tisztelettel nevetett a takarékpénztári igazgató felé, aki teljesen átvette a hiányzó képviselő tekintélyét.
    - Csak sokat lármázzon, úgy bekópertázzuk, hogy arról koldul.
    A fiatalember úgy tett, mintha tetszene neki ez a kedélyeskedés:
    - Mit bibliáznak mindig... A bibliás emberek mindig énekszóval vonultak a csatába szorosan a hadsereg után s visszavonuláskor mindig elöl, csak elöl, akkor is énekszóval... ezt akarják vele elérni? viccelte el a dolgot.
    - A biblia nagyon okos dolog szólt a takarék igazgatója -, mert megtanítja az embereket, hogy a bűnöket elkövetni nem szabad. Akkor Mark Twain még sokkal okosabb, mint a biblia, mondta a fiatalember, mert ő meg azt mondta, igazgató úr: vallásos ember lelkében minden bűn azt az impressziót kelti, hogy ezt többé elkövetni nem fogom: csak egyebeket. Ez az úgynevezett erkölcsi himlőoltás. Legjobb tehát, ha az ember hamar elköveti az összes bűnöket, hogy aztán egy se maradjon, amit elkövethetne. Így bizonyosan üdvözül, ugye, rendőrkapitány úr.
    A két úr harsogóan kacagott a butaságon, s a takarék igazgatója kiment a képviselő után.
    A fiatalember utána legyintett, s így szólt a rendőrkapitánynak:
    - Ezek az urak nem értik meg a szabad szót, de mi ketten, kapitány úr, mi ketten megértjük: Hiszen nem is rossz dolog az a bibliaolvasgatás. Az ember leül az ezerholdjának a kellős közepébe, a vadgesztenyefa árnyékába, a címeres karosszékbe, jóllakott hassal, behűtött italok társaságába, azután fogpiszkálás közben elolvassa, hogy a régi zsidó családokban micsoda vérfertőzések voltak, hogy ette meg a hét sovány tehén a hét kövéret, hogy Sámson mivel verte agyon a filiszteusokat, hogy Józsua hogyan állította meg a napot, hogy a bírák milyen vén kéjencek valának, hogy ki hogyan tudott már csalni akkor is, hogy Sámson urat hogy csábította el Delila kisasszony és így tovább, míg aztán a végén meg nem tudja, hogy Jób urambátyámat, az volt a flegma! miféle nyavalyák kínozták, osztán a béketűrésből mégse tudta kihozni még maga az Isten sem.
    A rendőrkapitány kurtákat röhögött s a végén a vállára csapott a fiatalembernek.
    - Ejnye csúnyát káromkodott -, de elolvasta kend a bibliát: Én ugyan sose láttam egy bötüjét se, mióta az elemi oskolába belém verték azt, hogy...
    - Igen, azt hogy a Megváltó szamárháton járt, de Korláth grófék négylovas hintón járnak.
    - Hehe mondta a rendőrkapitány, s ő is kiment a takarékpénztári igazgató után.
    A fiatalember, akinek már alkoholtól erősen ködös volt a szeme, csak a nyelve forgott egyre keményebben, utánalegyintett, kifejezve mély megvetését az egész társaság iránt, s odafordult a Miklós asztala felé.
    - Szép szórakozás, igen a gesztenyefa árnyékában mondta a savanyúvizes fröccs mellett.
    Miklós szomorúan nézett rá, így nézhetett tegnapelőtt őrá a papné, akit ő bizonnyal ugyanúgy fölzúdított a bibliáról való értekezésével.
    - Mondja kérem szólott egész váratlanul a fiatalemberhez, bár nem volt kedvére, hogy szóba álljon bemutatás nélkül: -, kegyednek egyáltalán semmi vallásos érzése, meggyőződése vagy elképzelése sincsen?
    - Dehogy nincsen mondta ez brüszk hangon. Akinek semmi vallásos filozófiája sincs, az buta. Az éppen olyan buta, mint aki egy nagy hasú plébánost tart magának, hogy az mondja meg neki, hogy mi az ő hite.
    Miklós kutatva bámult rá.
    - Nos, és az Isten?...
    - Hogy hogy vagyok az Istennel?... Köszönöm jól. Nem bántjuk egymást. Én nem bántom őt, és ő nem bánt engem.
    - És mi az ön hite? Mi maradt meg önben gyerekkori vallásos emlékeiből?
    - Pardon kérem, disztingváljunk. A hit és az ember, az két külön dolog. Az én emlékem az, hogy egy rettentő piszkos zsidó iskolába jártam, és iszonyúan utáltam a tanítót, mert büdös volt, és borzasztó komisz. A hitem, az aztán valami egyéni dolog; ez az enyém: mért beszéljek róla? én nem akarok prozelitákat szerezni: minden papnak ez a vágya, s csak ez, már a Krisztusnak is, neki is kedvesebb volt a megtérő bűnös, mint a száz igaz. Ezek a tömeghitek: ezek olyan járványok... Ott van Haeckel, aki tudományos alapon csinált vallást és monizmusnak nevezte. Ennek a monizmusnak éppen úgy vannak rabbijai Magyarországon, mint másutt. (Pardon, megnyugtathatom, hogy rabbijai s nem plébánosai.) Azt tanítja, hogy minden csak az anyag és semmi más: más semmi. És tartottak isten-tiszteleteket, ahol protoplazmát ettek szentelt ostya helyett. S most jön egy Gustav le Bon nevű francia, s bebizonyítja, hogy az anyag az semmi, az elmúlik. Leméri, hogy a szemünk láttára megsemmisül, érzékeink számára megszűnik, szóval érzékfölöttivé válik. No. Döfd meg. Ki van rántva a gyékény a monisták lába alól. Még ezer esztendő sem kellett hozzá. Most már mi lenne, ha közben II. Lajos a monizmust államvallássá teszi, a professzorai hitbizományokat kapnak, amelynek a jövedelmén csak táncosnőket szabad segélyezni, de a tanyai néptanítókat nem?...
    Ezzel feltette a kalapját s két oldalzsebbe dugott kézzel, furcsa szögletes, négeres mozgással kiment a többiek után.
    Miklós egyedül maradt mély bánatával. Úgy félt az emberektől, úgy utálta őket.
    S meglátta az aranyat, ott a másik asztalon.
    Mohón, kapzsin, irigyen s lüktető mellel és megrémülve mint a felbőszített s ketrecet nyílni látó fenevad, bámult reá.



    4

    Ha most megjelenne a tündér, s azt mondaná, három kívánságomat teljesíti mondta magában, és egyre az aranyat nézte, szerette volna fölvenni, eltenni, a szobájába menni és elfelejteni, hogy mi volt ma első kívánságom volna ez:...
    Sokáig habozott, tűnődött, nem is gondolt oda, régi mákonya volt, kisgyermek kora óta, hogy lefekvéskor, altató imádság után, ha még ébren maradt, a mese kívánságainak útján csapolta le fantáziája túlságait. A világért soha el nem árulta volna ezt a szégyenletes gyermekességet, mikor egy kedves professzora kisdiák korában azon kapta, hogy egyedül bolyongott az iskolakert utain, könyve becsukva, s szórakozott szemmel rótta az utakat, ki akarta vallatni, min gondolkodik: talán a kínvallatás padján sem árulta volna el nevetséges gondolatait, s mindamellett egyre nagyobb szenvedéllyel űzte a lelki kéjelgésnek ezt a fajtáját.
    - Első kívánságom ez volna: az angol banknak minden pénze, az aranyrudak, -hordók mind itt a lábam alatt legyenek. Pincében, amely csak az én varázsszavamra nyílik meg... Amíg akarom, a zsebem tele legyen azzal az arannyal, amely így az én tulajdonommá lett... Akkor most azonnal megvenném ezt a házat... s várkastélyt építenék itt... Második kívánságom: hogy ez senkinek fel ne tűnjék, ez az emberek előtt egészen természetes dolog legyen, s engem senki ne zavarjon kutatással, kérdezősködéssel, vizsgálattal, vallatással, az egész emberiség, mint a világ legtermészetesebb dolgát vegye tudomásul, hogy én vagyok a földben elrejtett aranynak földi kincstárnoka, mert nem is az angol bank aranya legyen itt, nem! fölösleges az ember által nehéz munkával előszedett s az élet forgalmába beillesztett tőkét megrabolni mások elől, én azt akarom, hogy a földben, olyan helyen eltűnt aranymolekulák, honnan úgysem fogja soha semmiféle erő előhívhatni az aranyat: az álljon az én rendelkezésemre, feldolgozva, pénzzé verve, éspedig a magyar állam, az Osztrák-Magyar Bank pénze formájában... Tehát első kívánságom: ennek a természetben elkallódott aranymennyiségnek az én számomra való ideteremtése, második kívánságom: hogy ezt én zavartalanul fel is használhassam, harmadik kívánságom: hogy újabb három kívánságom teljesíttessék.
    Tágra nyitotta a szemét, s felébredt egy kissé gyermekded álmából, meglátta a szobát, amelyben egy nagy gázlámpa égett, bántóan világos volt, a szeme már fájt. A fal durva homokkal volt simítva, s a szobafestő nyers és vad színű festékei irdatlan mintákban voltak a falra kenve. Az egész szoba olyan durva és ordináré volt. És ő már ellankadt s tovább beszélt, még az ajka is utánamozgott, mint az imádkozó öregasszonyoké az ima olvasásakor.
    - Újonnan való első kívánságom folytatta szándékosan altató ábrándját, s most újra tetszett neki ez a kis diákkori ötlete, hogy a tündér három kívánságát a végtelenségig ki tudja játszani azzal, hogy folyton újabb három kívánságot jelent be első kívánságom, hogy: nyolcvankét éves koromig állandó és zavartalan egészséges ember legyek, jókedvű, egészséges és erős és életvidor, soha betegség, soha testi kimerültség, semmi levertség, semmi bánat ne kínozzon, csak erő és egészség, vasegészség és ami fő: jókedv. Szeressek élni és dolgozni, s második kívánságom: minden nő szerelmes legyen belém, s minden nőt megkapjak.
    Láz reszkettette meg, a szája kinyílt, a szeme lecsukódott, s lassan lihegni kezdett, a kasszírnőre gondolt, s nem gondolkozott tovább.
    Akkor az ajtó vele szemben kinyílt, s bejött a képviselő. Amint az arcát meglátta, egyszerre visszatért erre a földre. Kiegyenesedett s tudta, hogy most fog következni az arany, és a vizsgálat és a baj.
    Arday leült a régi helyére, utánijött a takarékpénztári igazgató, az is a helyére ült, majd a rendőrkapitány, aki szintén pontosan úgy ült le, ahogy előbb. Az ismeretlen fiatalember nem jött, csak ezek hárman. Miklós hirtelen körülnézett rajtuk s csodálkozott: úgy tűnt fel neki, mintha ezek nem is mentek volna ki, csak őneki rémlik, hogy nem voltak bent... Mért ültek le úgy, mint az előbb? Mért nem cserélték el a helyeiket, mért nem ültek egymás ölébe, vagy mért nem pofozzák egymást: mért van az emberek közt oly csodálatosképpen állandó viszony? hogy tudják az emberek fenntartani a tekintélyt? honnan ismerik a módját annak, hogy hajszálfinom távolságban kövessék egymást, s harc és lázadás útján tudjanak csak egymás bűvkörébe beljebb hatolni... Valóban boszorkánykör van húzva minden lélek körül, amely őt megvédi, s nem engedi, hogy más lelkek azon belől léphessenek?... ahogy a hivő paraszt boszorkányozó leül a keresztúton, és kört húz maga körül, s a lidércek és manók és földalattiak jönnek nagy lármával és rémítő visongatással, de senki közülük egy lábnyira sem tud ezen a körön belül lépni, hacsak maga az illető el nem veszti a fejét, meg nem ijed s ki nem ugrik rémületében lelki nyugalmának megközelíthetetlen várából: amikor is azonnal széttépik a boszorkányok... Ez most neki valami lázas és álomszerű szimbólumnak tűnt fel, s nagy igazságnak, amennyire csak álmában tud az ember igazságokat átérezni. Úgy is volt, mintha aludnék, mintha minden álom volna, késő éjszaka volt, s ő réges-rég, idők óta nem virrasztott ennyi ideig ily felizgatott lelkiállapotban.
    Most azonban jól volt lakva, szokatlan érzés, elmosolyodott rá, szokatlan mosoly. Még egy fél pohár bor volt előtte. Fél litert megivott itt ma este, fél liter bort nem ivott régen... talán tegnapelőtt, a papné asztalán... De mintha az akkori mámor is csak most szállott volna agyára...
    Nem hallotta, mit beszéltek, egyetlen szót sem értett a ritka, szétszórt közönséges beszédből. Csak azt látta meg, mikor Arday az aranyra nézett: felemelte a kezét, feléje nyúlt. Megkaparta az asztalon a kis pénzdarabot, s a markába vette. Ez oly csodálatos volt, annyira lehetetlen.
    Soká nézte Arday az aranyat, erősen és figyelmesen, komolyan, ez az ember nem tud mosolyogni. Ez egy gonosz lélek, tele gonoszsággal, ártó érzésekkel, az ilyen ember nem tud nevetni. Ez nem ád ki magából egyéb akaratot, csak ellenségeset és bántót, ez komolyan veszi a dolgokat és mérlegeli: ez csak szívni akar, élvezetet és testi jókat másokból, anyagokból s lelkekből egyformán, ez egy gonosz pók a kifeszített csillogó hálón, a lila hajával s lila bajuszával s a gondosan kicsiszolt öreg körmeivel... Ez ha csókol is, komoly és akaró és váró, ez nem mosolyog, ez kiél, ez mindent magába szív, ez félelmes, félelmes ember ez. És Miklós meghallotta a hangját, a nyefegő, nemtörődöm hangot: kénytelen mégis bármennyire nem akarja, a száját kinyitni s erőt fejteni ki, hogy a hangja megcsikorduljon, mert nem tudja akaratát másképp közleni, de csak annyit ad ki magából, ami éppen elengedhetetlenül muszáj: más feszítse meg a fülét és a figyelmét, hogy elfoghassa a gondolatait, szinte az emberi hang alatt valahogy muszáj és rettenetesen muszáj mindenkinek figyelni rá halotti csöndben és előrehajolva s minden képességét összeszedve, hogy egy szilánkot se veszítsen el az ő ajándékából, mert hihetetlenül fontos, hogy teljesen és egészen megkapjuk az utolsó foszlányig azt, amit ő kiereszt magából... Miklós kétségbeesetten füllé vált és rettegett, hogy egy szót elveszít:
    - A kis keresztlányomnak minden esztendőben, a születésnapjára, február 18., egy aranyat küldök mondta Arday -, egy-egy kiválasztott példányt.
    Miklósban szinte megállott a vér: a halálos ítéletét érezte a szavakban: február 18! Nyilván Arday a Márta keresztapja... De hogy! sikoltott fel benne a düh, a felháborodás, s a morál! A papné első férje!...
    És most egyszerre homlokon vágta egy gondolat, még a szeme is ellobbant bele: férj?... ugyan?... Nem férj!... valami más... Ajkát beharapta, s hevesen zihált, de nesztelenül, mert nem tudhatta, melyik pillanatban szólal meg újra ez az ember...
    Az öregúr most feltette a cvikkerjét. Az aranykeret alig akart megállni az orra nyergén, felduzzta a puha bőrt s lecsúszott többször is. Mikor végre ott volt, billegett a kék szemek előtt, olyan lett a nagyúr, mint egy vénasszony, kicsinyebb, kevesebb, asszonyosabb. A fogai kísértetiesen fehérek voltak, sokkal jobban állana már neki, ha be volnának esve az ajkai, ahelyett, hogy porcelánszínű műfogakkal hamisítja magát...
    - Kaphatok egy aranyat? kérdezte, s nem nézett senkire. Miklósnak a szívébe állt a rémület.
    A takarékpénztári igazgató túlbuzgón szedte elő a tárcáját, a rendőrkapitány is a hátsó zsebe felé evezett. Kotorásztak s az igazgató csakugyan kitett az asztalra egy sárga pénzt.
    - Nekem bizony nincs mondta a rendőrkapitány, a hangja csakúgy kirikoltott, bántóan, kelletlen, mint a vaslánc csörgése. Nincs magának, pap uram?
    Miklós ijedten intett igent. Most újra megütötte az az érzés, hogy ő nem láthatatlanul van jelen...
    Zsebébe kotort, s kivett egy darabot. Visszaeresztette s másikat vett az ujjai közé, megint mást. Oh, istenem, melyiket vegye, hogy ne legyen a maga árulója.
    S azok ott nem mozdulnak, csak a kapitány néz rá várakozva, szúrósan.
    Nem jött érte, neki magának kellett odatennie az asztalra, és bármennyire gyűlölte is magát érte, nem csapta oda elébük, hanem igen alázatosan, igen figyelmesen s mint egy gyerek az iskola igazgatója előtt, az asztalra helyezte a halálos bizonyságot. Várva a büntetést.
    De akkor dacos érzés fogta el, s visszament a helyére, leült. Az öregúr pedig fölvette az aranyat. A szemüvegén át nézte, felvont szemöldökkel, két ujja közt tartva.
    - Igen... mondta szép arany, ritka szép darab. Tízdolláros. Az ára körülbelül negyvenkilenc-ötven korona. De ez, ez egy speciális darab. Ez tízszerannyit ér, hússzorannyit, az a kérdés, milyen gyűjtőre akad az ember. Egyetlen sajtóhiba van benne. A dáma szalagján nézzék csak a LIBERTY így van írva: LIBEBTY... Ebből talán az egész világon nincs több, kibocsátás előtt visszavonták az egész verést, újra beolvasztották... Ez sokat ér...
    Matolcsy fakó arccal ült. A szeme befeketedett, s csaknem megtört fénnyel meredt a tudóskodó rohadt arcra.
    Az öregúr lassú, higgadt mozdulatával, amelyben soha nem élt egy pillanatig is holmi egzaltáltság, vagy vérmérséklet?... akkor elővette a saját pénztárcáját s annak a részéből elővett egy piciny aranyat.
    - Ez is elég érdekes. Persze, ennek nincs veretési hibája, csak nagyon ritka pénz.
    Megnézte, mint a múzeumban a régész a jól ismert dolgokat, amelyeket csak azért néz akkora figyelemmel, hogy alaposabbnak látsszék a publikum előtt.
    - “Un peso. Republica de Costa Rica”... Európában ez meglehetős ritka. Véletlenül, ha látni is ilyet, de keresni, felkutatni, megrendelni, az lehetetlen... Érdekes, hogy jut az ember ilyesmihez... Ma délután jön a kocsisom, hogy borravalónak kapott egy pénzt, de a bótos nem akarja elfogadni, hogy hamispénz. Mondom neki: nesze egy forint, igyál rajta:... Mondhatom, olcsón jutottam hozzá... Mikor először vettem meg ezt a pénzdarabot, jóval többe került.
    Most elnevette magát, kísérteties volt a vadonatúj fogaival, a petyhüdt, lúdbőrös ráncokba tört bőre, lilás és rózsaszínű, a halott sápadt szín mellett, itt-ott. Kétoldalt platinafogak csillogtak meg, óriási fogak, acélszínű harapók.
    Miklós elveszett és meghalt ember volt. Mélységes mély örvény nyílt meg alatta, s szédült lefelé, lejjebb, mint egy liften le, le. Vérhullámok nyíltak meg s zuhogtak le az agyvelejéről, s tudta, hogy most vége, az élet be van fejezve, slussz.
    Homályos szemmel látta csak, hogy csillog fel a vén hiéna arca... Azért ez a legfurcsább s elővette a kasszírnő aranyát. A György feje. No, nézzék, ezt a buta, közönséges, korlátolt fejet. A cvikkeres orra, a tompa, korlátoltan hegyes szakálla, apróra nyírt, borbélyos ízlésű hajviselete, ahogy kínosan el van választva és ez a gyűrött, nyavalyás hegyes szatírfüle... Az egész Albion karakterét le lehet olvasni belőle. Mutattam a delegációban a vámszerződéseknél ezt a példányt...
    - Duplanyomású: nézzék meg. Mind a két oldalon a György feje van... No... Nem érdekes?...
    A rendőrkapitány csodálkozva kiáltott fel. Mintha két pénzdarab vastagságában középen ketté lett volna vágva és újra egybeforrasztva. Mindkét oldalán ugyanannak a pénznek képes fele volt.
    - Egy ötlet... A keresztlányomnak akkor nem találtam, most legutóbb, valami különbet, hát úgy csináltattam ezt a Váci utcában. S nézegette az aranyat.
    Miklós úgy ült a székén, álomban, szédülve és alva. A foga vacogott. A homlokán verejték verődött ki.
    - A kislány most tizennyolc éves... Nem jár rosszul ezekkel az aranyakkal a kicsi... A staffirungja kitelik belőle...
    Most belépett a vendéglői lány sápadtan és remegve.
    Mindnyájan ránéztek.
    - Itt vannak a rendőrök mondta rebegve.
    - Jó szólt a kapitány, s Miklós látta, hogy reánéz.
    Az öregúr, mintha semmi se hozná ki a sodrából. Így piszmogott tovább:
    - Föltéve, hogy a többi is megvan még.
    A rendőrkapitány felállott, mint egy szelindek:
    - Majd utánanézünk, a betyár csillagát mondta harsogva hogy meglegyen! S egész határozottan állott szemben Miklóssal. Vagy ez mind csak álom!
    - Máté! kiáltotta el magát, úgy, ahogy egyenesen állott s száját rémítően kitátotta.
    Egy nagydarab, csizmadia képű rendőr lépett be.
    - Jelentem alássan, itt vagyunk.
    - Be!
    Még két városi rendőr lépett be.
    - Kísérjétek ezt az urat a második szobába...
    Arday felemelte a mutatóujját. Finoman szólt.
    - Kérném a jegyzőkönyvet, főkapitány úr.
    - Igenis, nagyságos uram.
    Ő maga ment ki s nemsokára hozott egy ív papírt, tintát, tollat s elkezdett írni, amint Arday diktált.
    “Vádlott beismeri, hogy diktálta a formaságok után Arday hogy ezen aranyakat Dékány Sámuelné született Sztánay Nusika birtokából még be nem vallott módon szerezte meg...”
    Miklós csak ennyit fogott el, ebből is csak, hogy Sztánay Nusika... S azt suttogta: A szeretője volt!... Nem a férje... a szeretője... Mikor készen voltak az írással, a rendőrkapitány az egészet még egyszer felolvasta:
    - Így van? kérdezte erélyesen.
    Miklós szilárdan, fennhangon mondta:
    - Igen.
    - Tessék aláírni.
    Miklós előrelépett, hogy kinyújtsa a kezét, de abban a pillanatban a karjában valami hallatlan módon feltámadt az ellenállás, a keze tiltakozott ellene. Ugyanaz az érzés ébredt meg teljesen, amely amaz első és emlékezetes aláírás után maradt meg benne: nem! aláírni többet semmit! soha!
    - Nem írom alá.
    A főkapitány elképedt. Vér futotta el az arcát, s ordítva, hogy a hangja a torkába szakadt, rárivallt:
    - Nem írja alá?!... majd én megmutatom! s a rendőreire nézett.
    Miklós szeme önkéntelenül követte a tekintetét.
    - Máté!
    - Parancs.
    - Alá fogjátok íratni!
    - Igenis.
    Miklós megdermedve nézett a szolgákra. Irtózatos tenyerükre pillantott, rettenetes ökleikre és megsemmisülve hanyatlott vissza.
    - Majd aláírja ő, magától, nem lesz itt semmi mondta a rendőrkapitány undorító szolgálatkészséggel s eszközeinek ismeretében félelmes volt a bizalma és vakmerősége: ez előtt nincsen önérzet, nincsen becsület, tisztesség. Miklóst egyre nagyobb szédülések érték. Soha, soha nem képzelte volna, hogy idáig süllyedjen az élet: rendőröklök és lópaták...
    - Kérem mondta reszkető hangon, de kiáltva és erősen feljajdulva, mint a gyerek az utolsó percben, mikor már suhog a rektor korbácsa. Én református pap vagyok!
    - ‘Sz ippa! mondta a rendőrkapitány durva képpel.
    Miklós elámult, elkövült arccal nézett az arcába, nem volt ott semmi könyörület, semmi emberi. Ez nem értette, mi van őbenne. Ez nem bánta, mi történik ővele. Ezt nem lehetett meghatni, ahogy nem az állatorvost a kése alá kerülő tinónak rettegő nyöszörgése. Ez nem gondol egyébre, csak arra, hogy gyorsan, erélyesen, kevés erővel s alaposan kiherélje a férfiúból, aki az ökle, a kése alá került, az ellenállás, az önérzet utolsó szikráját is.
    - Az urak azt hiszik, loptam!?
    - Ne szájalj! ordított rá a rendőrkapitány. Fogd be a pofád... S pofonra emelt kézzel állott elébe. Aláírod, vagy nem?
    Egy pillanatnyi csönd volt.
    - Aláírom mondta Miklós méltósággal.
    És még fakóbb lett:
    - Aláírom, mert igaz. Ha csak egy szónyi hazugságot írtak volna bele a dologról, vegyék tudomásul, hogy nem írnám alá... Én az Örök Igazság szolgája vagyok, az én ősöm gályarab volt...
    - Majd leszel még te is mondta a rendőrkapitány felröhögve, de már amolyan fidélis komázással, mintha pajtásos hecc volna közöttük.
    Miklós nem vette tudomásul, az asztalhoz lépett, fogta a tollat, s belemártotta a tintába.
    Aláírta a nevét: “Matolcsy Miklós ref. lelkész Fábiánfalván”. Akkor félreállott, csak egy féllépésnyire s most már egy hullának jegedt merevségével nézett az urakra, keze, író jobb keze a mellén feküdt, a másik ökölben lógott s mint egy gyilkos, komoran s mégis gondolkodva, kegyetlen gondolatok között forrva s mégis akcióra képtelenül, nézett az urakra. Szeme, apró sötét szeme elbújt koponyája mély üregében s haja előrecsapzottan lógott nagy homlokán.
    A képviselő lassan emelte rá a szemét, egy parányi kis pillanatig szinte meghökkent ettől a gyilkos vadsággal rámeredő hullaarctól, amely sovány volt és viaszos és amelyből nem jött már semmi szánalom és semmi könyörület... De azért nyugodtan és szenvtelenül nézte, csak nézte, mint a bikát a néző a páholyból. Bármilyen közel van is, ott a torreádor, s ott a társadalmi élet mentelme, korlátja... Tudja, hogy abszolút veszélytelen szembetalálkozás... Tudja, hogy ez neki csak épp egy kis szórakozás, elpetyhüdt idegeinek némi fölzavarása...
    - Írjátok alá... mondta a kapitány.
    S a három rendőrlegény egymás után odaírta a nevét a papírra. A kapitány megnézte az írást:
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633640326
Webáruház készítés