Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móricz Zsigmond: Fáklya_EPUB

Móricz Zsigmond: Fáklya_EPUB
640 Ft640
  • Részlet az e-Könyvből:

    Harmadnap hajnalban felébredt a csordás trombitájára; a nap pirosan sütött be az ablakon, sietett lehunyni a szemét, hogy tovább aludjon. Rendkívül fáradt volt.
    Mosolygott egyet, mint a gyermek az anyja kebelén, és édesen aludt el az önálló férfiélet boldogja: a tegnapi beiktatás lázálma futott át emlékén s mindjárt utána álomképek következtek.
    Jó reggelt, tiszteletes uram!
    Fényes déli napsütésben riadt fel.
    Előbb a mély álom kábultságából alig tudott tájékozódni, csak lassan jött rá, s már ismét mosolyogva, hogy maga gazdája, a maga házában, maga fészkében: ember.
    Kiugrott, úgy mezítláb, fehérben, sietett ajtót nyitni. Mint egy gyerek, nem merte volna várakoztatni a kurátort odakint.
    Azt már nem szerette, hogy a két gazda, akik az ajtó előtt állottak a tornácon, minden teketória nélkül utánamentek a hálószobájába.
    - Legyenek szívesek várni, míg felöltözöm mondta előzékenyen, de olyan tétován, hogy nem imponált vele.
    - Á, mindegy az tiszteletes úr szólt a kurátor, s bejött és leült az ággyal szemben egy székre.
    A másik állva maradt, az egy nagy orrú ember volt, igen apró szemei voltak s mosolygósan hunyorgatott velük.
    A fiatalember röstellte, hogy előttük kell öltöznie, de hát most már nem küldhette ki őket, ha egyszer bejöttek.
    - Szép reggel van mondta, s a harisnyáját kezdte kisimítani.
    - A van szólt a kurátor.
    - Csakhogy mán dél van.
    - Dél?
    - Olyanformán, tiszteletes úr.
    - Jól aludtam.
    - A nagyon jó, aki teheti. Én is aludnék, ha lehetne, de mán én három órakor fenn vótam.
    A fiatalember tűnődő meglepetéssel nézett rá.
    - Háromkor?
    - Igen.
    - Hát mért kel olyan jókor?
    - Muszáj, a gazdaembernek, a jószág megkívánja. Három órakor már etetni kell... Azután meg dologidő van.
    - Bizony, most jön az aratás mondta a fiatalember kissé mesterkélve, hogy ért ehhez az élethez.
    - Kedden állunk búzába.
    Erre egy kis csönd lett. A papnak az jutott eszébe, hogy neki harminc hold földje van a határban, a fizetés szerint; vajon most mi van azokon a földeken, ki műveli, ki arat rajta, mi terem rajta. De nem szólott, röstellte mindjárt pénzről, fizetésről beszélni.
    Gyorsan felállott a felhúzott cipőkben s gombolkozott.
    - Hát osztán, mit álmodott a tiszteletes úr kérdezte a kurátor lassan egymás után rakosgatott szavaival.
    A pap megállt egy pillanatra s visszagondolt az alvásra.
    - Mer amit az új házba álmodik az ember, a beteljesedik.
    - A be mondta a másik ember somolyogva s bólogatott, ez is leült odébb egy székre.
    - Nem álmodtam semmit mondta a pap csendesen s mosolygott.
    - A még jobb, jó egészség mondta a kurátor.
    A pap halkan nevetett.
    - Bizonyosan azt jelenti, hogy olyanok fognak történni velem, amit álmodni se lehet előre.
    A két gazda rápillantott, s megint elfordították a szemüket.
    - Megkínálnám valamivel, de még semmim sincs mondta a pap.
    - Úgy van a’ fiatal házba.
    A pap arra gondolt, hogy pénze sincs már. Talán egy forintja még van. Hopp, ezek a jó emberek tán a fizetést akarják kiadni.
    - Mit beszélnek a faluban kérdezte meg vannak-e elégedve. A beiktatással.
    - Hogyne vónának. Itt mindig meg vannak elégedve, tiszteletes uram.
    - Szépen folyt le.
    - Egen. Takarosan.
    - Sokan voltak.
    - Hát egen úgy szoktak.
    Ha ezek olyan kis dolognak tekintik az egészet, ő is röstellt több szót vesztegetni rá, pedig féléjjel nem tudott aludni a büszke boldogságtól.
    - De nagyon is kitett a falu magáért mondta s úgy hálóingre vette fel a kiskabátját. Nem akart mosdani az emberek előtt. A tegnapelőtti vacsora, meg a tegnapi ebéd...
    Itt egyszerre zavarba jött, maga sem tudta mért, a tükör elé állott s alvás közben szétdúlt haját kezdte fésülni.
    - Hát, nem vót olyan nagy valami, csak hogy mégis rendesen legyen. Mikor ilyen fiatal a pap, nemigen lehet semmit se kívánni... bökögette a szót a kurátor. Se asszony, se semmi; mégis, nem akartuk, hogy hát szégyenbe maradjon...
    A pap hallgatott, valami kellemetlen érzés kezdett rajta uralkodni. Nem tudta, nem mulasztott-e valami kötelességet.
    - Nagyon köszönöm maguknak, kurátor uram... Az egész falunak, hogy ilyen jók voltak hozzám, és nem is tudom... még eddig nem mutathattam meg... De majd, ígérem, olyan papjuk leszek... Ha maguk tudnák, milyen tervekkel jöttem el... Ennek a falunak elsőnek kell lenni; mintaközségnek... Ha valakinek valami baja van, csak jöjjön hozzám. Se időt, se fáradságot, semmit sem sajnálok, hogy mindenkinek minden bajában hűséges orvosa, tanácsadója, bírója, mindene legyek...
    Úgy kiömlött a szívéből a jóság, a szeretet: s nem tudta elmondani. Hirtelen láng öntötte el az arcát, eszébe jutott, hogy tegnapelőtt éjjel mint próféta akart fellépni, hogy szavakkal a lelkét korbácsolja ezeknek az embereknek, akik oly jók, hűségesek és olyan derék jó gyermekek... Most a szemével simogatta őket, a kurátort, aki komolyan, minden érzés mutatása nélkül függesztette rá a szemét, meg a másik embert, aki szaporán pislogott a nagy orra mögött apró kék szemeivel.
    - És remélem, nem is kerül el senki, hanem el fognak hozzám jönni mindenféle dolgukban.
    - Igenis; csak hát több érkezése volna az embernek.
    - Nem akarom, hogy itt civódások legyenek, veszekedések, gyűlölködések. Tudom, mindenfelé szokott lenni testvérharag, osztálykodás, anyagi okok miatt való véres torzsalkodások. Bosszúállás, üldöztetések. Én a lelkemet kiterítem, és mindenkinek mindent meg akarok tenni, hogy csak béke és szeretet lakozzék ebben a kedves kis községben... Mert lássák, mit ér az egész élet, ha nem szeretjük egymást?... Ez az egész társadalom arra van építve, hogy egymást segítik az emberek. Közös nagy halomba gyűjtjük mindannyiunk munkáját, hogy az aztán megint szétosztódjék mindannyiunk számára. Én is adok, te is adsz, ő is ad, mindannyian adunk valamit az egésznek, az emberiségnek s az emberiség, a nagy egész aztán minket, az egyeseket eltart, mint gyermekeit... Ugye, maguk földmívesek: azt hiszik, azért termelik a búzát, mert pénzt akarnak érte kapni. Azt hiszik, hogy a saját önző anyagi céljaik parancsolják azt, hogy búzát termeljenek... Lám, nem azért termelik a búzát, hanem azért, hogy az emberek nagy tömegeinek legyen mivel táplálkozniok. Maguk az egyének változtathatják a foglalkozásukat: de ugyanannyian fognak mindenkor búzát termelni, amennyi búzára szükség van, hogy az egész emberiség el legyen látva kenyérrel. Így tevődik össze az emberek osztályainak munkájából mindaz az érték, amire csak szüksége van az egész emberiségnek... És én igenis el vagyok határozva, hogy én ebben a faluban; az egyetlen ember, akinek megvan hozzá a tanultsága, a lehetősége, az akarata: én gondoskodni akarok az én kisded nyájamnak minden lelki és benső szükségletéről... Így képzelem én, hogy el fogjuk érni azt az ideális állapotot, amit az elébb említettem, hogy egy boldog és szép életű emberi gyülekezet legyen a mi kis egyházközösségünknek az élete.
    Megállt s várt valami feleletet. Most úgy tetszett neki, hogy elég egyszerűen s elég népszerűen fejezte ki magát. Az arca kipirult, a szeme csillogott s annyi szeretettel nézte a két gazdaember arcát. Látta azokon az erős barázdákat, látta a szél kifútta, nap égette, durva szövetű bőrt, a fekete öklöket s a rendkívül durva, elformátlanodott bütykös ujjakat, amelyekről a fekete szennyet talán semmiféle vegyi szerrel sem lehetne lemosni, s amelyeknek a nehéz munka miatt való elalaktalanodását már semmiféle úri kényelem sem szüntetné meg. Szánalommal nézte őket, s lelkében a gyönge iránt érzett testvéri szeretettel.
    - Én lélekben mindig a híveim közt leszek mondta szónokiasan, egyre szónokiasabban -, lelkemben mindig veletek társalkodom. S még ha visszataszítanátok is, mint a hazájából száműzött zsidó, bármely szegletében lakik is a földnek, mikor imádkozik, mindig Jeruzsálem felé fordul arccal: így én is már, midőn távol tőletek a debreceni Nagyerdő kies lombjai alatt andalogva életemet fontolgattam s a legszentebbekről elmélkedtem, gondolataim és érzéseim már akkor felétek voltak fordulva. A mágnest az északi sarok titkos ereje nem vonja jobban, mint engem e hely, mely Isten által jelöltetett ki az Isten nagy földjén az én számomra, hogy e helyen teljen be sorsom rendeltetése: Hass, alkoss, gyarapíts.
    Mindezt most nem a két embernek mondta, hanem az ablakon át a község felé irányította érzéseit, mintha valóban a templomban, a szószéken volna.
    Most úgy vette észre, hogy a nagy orrú intett a kurátornak, s arról az jutott eszébe, hogy ezeknek sok dolguk van, s ő feltartóztatja.
    - Mi járatban is vannak kurátor uram? szólott mindjárt természetesen tudom sok a dolguk, bajuk. Nem tartom fel, ha sietnek, bárha nekem a legnagyobb öröm, hogy beszélgetünk... Ismergessük egymást... Kurátor Uram!...
    - Hát bion, tiszteletes uram, a széna a renden, a répa kapálatlan, mán is sokat kell hallgatnom, hogy nagy időt elbitangoltam evvel a papválasztással. Vagyis, hogy kiszedi az asszony a szemem, ha még tovább is lopom a napot. Hát mondok, eegyüttünk a pénztáros úrral számozkodni.
    - Pénzt hozott kurátor úr? örült meg s kiáltott fel naivul a pap. Már megint egész gyerek volt, aki mindjárt szégyellte is ezt a hirtelenséget. Ej, de derék ember tette hozzá -, éppen jókor, mert már egy fillérem sincs.
    - Hát igen, pízrül vóna a beszéd... óvakodott a kurátor.
    - Látja, kérem mondta a fiatalember -, hát hogyne volna a papnak kötelessége mindent elvégezni a falujáért. A nép maga összerakott filléreivel biztosítja a papjának az életét: a pap... hogy az, biztosítsa az ő számukra a minden pillanatban segítségre kész lelkiatyát... No, hát ki avval a pízzel tette hozzá, s azt hitte, igen tréfás és igen közvetlen e pillanatban.
    - Ej a macska vigye el szólt a kurátor. Píz! Minek a píz falun. Hásze itt még ha akarna se tudna kőteni, tiszteletes úr.
    - Nono, azon nem búsulok szólt sóhajtva a pap. Lássa, ez mind hitelbe van, ez a bútor. Én még idáig diák voltam, de hát ide nem jöhettem ugyebizony, a nép közé üresen, semmi nélkül... No, nem baj, majd kifizetjük. Nekem igényeim nincsenek, se bor, se kártya, se szórakozás: csak egy: a munka... Ezt a kis befektetést meg kellett csinálnom, s első kötelességem lesz letörleszteni.
    - Egen, hát úgyis kell azt. Az a rendes.
    Itt egy kis szünet lett.
    - Hát pénztáros úr, nyuccsa be a nyugtákat.
    - Igen mondta a nagy orrú.
    Avval elővett két árkus papírt.
    A pap átvette s elolvasta:
    - Mit? szólott ez nagyon jól van. Amint ebből látom, most egyszerre kiegyenlítik az egész összeget újesztendeig. Úgyhogy a község nem fog tartozni sem a földárendával, sem a banki tőke kamataival.
    - Igen.
    - Hát ezt most egyszerre mind megfizetik.
    - Igen. Vagyis hogy megfizettük.
    - No igen, majd ha átveszem: megfizették.
    - Hát má át tetszett venni.
    - Én?
    - Egen.
    - Én?!...
    - Hát a választás! tiszteletes úr... Krisztus koporsóját se őrizték ingyen.
    A pap meghökkent.
    - Választás?
    - Nem olyan sok az a píz, tiszteletes úr. Eemegy a hamar. Mer az úgy szokás. Hát nem memmondtam én Debrecenybe tiszteletes úrnak tulajdon szemeibe, hogy nagy az ellenpárt.
    A pap elborult. Az ablak felé fordult, s kinézett.
    A kurátor lassan húzta a szókat, de megérzett rajta, hogy biztosabb lett a pap zavarától.
    - Hogy puhítani kell üket.
    A pap lelke mélyéig elpirult. Valóban, mikor arról beszélt a kurátor, ő a bűnrészes hallgatásával fogadta. Nem mondott rá sem jót, sem rosszat. Olyan mohó volt benne a vágy, hogy ezt a községet megkapja, hogy megválasszák, hogy elsőnek kerüljön ki a volt társai közül önálló papnak, a többi még mindig káplánkodik ebben az évben, hogy nem bánta volna, ha az érdekében bizonyos szabálytalanságok történtek volna is, csak győztes legyen... Annyira meg volt győződve a saját akaratának helyessége, nemessége és szükségessége felől, hogy minden áron meg kellett kapnia ezt a pozíciót... Most, mintha a saját vétke zuhant volna le rá... Meg kellett fogóznia az ablakdeszkában.
    - A mindig úgy vót szokásba, hogy a beiktatás az új pap kőtségire megy. Hát a meg úgy van, hogy ki micsodás ember, olyan a beiktatása... Az igaz, hogy tiszteletes úrról mindenfelé igen jó nézettye van a népeknek... Hasze azér is hoztuk magunknak a méltóságos püspök úr mellől. Szép fiatal ember, úriember! aki nem néz a krajcárra, nem sajnáli a szegény emberektül azt az egy-két falatot, meg azt a pohár bort, akit az egissigire felhajtottunk.
    - De hát én miből élek meg, jó ember? kérdezte siralmasan a fiatalember, akivel forogni kezdett a világ.
    - Hát a kongrua, tiszteletes úr! kiáltott a kurátor fellélegezve meg az a sok stóla, amit temetésér, esketésér fizetnek! Sok pénz az uram! Szegény parasztember esztendőn át nem lát annyit, mint a pap egy-két hónap alatt. Hiszen a papnak minden lépésér fizetés dukál, nem megy az ingyen.
    Kis csönd lett.
    - És mit szólnak ehhez az egyházi törvények? kérdezte keményen a pap, s a szemöldöke összeszaladt.
    A kurátor arcáról egyszerre elmúlt minden kellemeteskedő vidámság, egyszerre kemény lett, mint a kő, vad és nyers:
    - Hát: tiszteletes úr tudja... Azt tudom, hogy: azt: tudja... Vót má nekünk papunk, aki nem tutta, Bement mekkérdezni a vaskalaposokat, még a püspököt is. Oszt a szegény eklézsiát meg is nyomorították vele, hogy ű fizesse meg. A papnak a választását!... Az egísz pízt... Meg is fizettük. Egy krajcárig, szó nélkül! De a pap esztendőt se várt, úgy kírezkedett innen elfele, mint a kisgyerek az árokbul, aki csonárral van tele... Nem termett annak uram; még a trágyadombon se nőtt meg neki; a tök se. Nem nőtt meg annak a fű a mezején. Tudja a jó ég, hogy vót, de minden marha odabitangolt, mire valaki észrevette, a pap fődjére, tyúk, csirke, mind ott nőtt fel, neki meg tyúkja, disznaja mind elhullott, annyija alig vót, hogy ehen ne hajjon, mer pízír nem kapott a faluba, nem az, uram, semmi eleséget. Hogyisne, mikor senki se szerette! Mer a szeretet az első, tiszteletes uram! Akit megszeretnek, annak minden van ebbe a faluba, akit nem szeretnek, annak még a nevéből is kihull még a bötű is!...
    A kurátor vette észre, hogy a papja igen mélyen elhallgatott, s ettől újra kezdett megvidámodni. Bólogatva, sajnálkozva mondta: Szegíny... má a nevit se tudom... mék is vót az a pap... Úgy elment innen a sok pujájával, pedig egy olyatén, rongyos kis faluba, hogy annak még a nevitül is hascsikarást kap az egissiges ember
    A pap végigment a szobán, hálóingben, amelynek gyári hímzéses gallérja kihajlott a kabátjára, ez is hitel, s komolyan, fanyarul állott meg a kurátor előtt.
    - Nézze, barátom, képzelje csak magát az én helyembe: maga most mit tenne?
    A kurátor mozdult, a fejét elbillentette jobbra... Vontatva mekegte:
    - Én... nem mernék... kikötni ezekkel a népekkel. Isten az atyám... nem én... Nagyon kutyafülűek ezek, ha valakire kiteszik a vizes lepedőt. Kutya zsiván népek laknak itt, nem parancsol ezeknek az elöljáróság, beszélhet itt a bíró meg a kurátor. Siketek ezek a jóra, tiszteletes uram. Pedig annak a másiknak csak kicsiség volt, amit ezek elfaltak a fizetésébül, mégis hogy megharaguttak, mikor vissza kellett adni... Hát még most... Nekem ugyan nagyon mindegy, akar igy, akar úgy, de mondok, én mégis csak azt az egy tanácsot tudom tiszteletes úrnak, hogy ikább, ha valakivel beszél a nagyfejűek közül, ikább tagaggyon le mindent, minthogy még hozzátegyen, ha magának jót akar. Tudják ezek, hogyha most per lesz ebbül, még jobban meg fogják üket strófolni, mint abba az üdőbe: hát ük is fenik a fogokat, hogy most még jobban ellátják a pap baját, mint akkor... Hát itt van a tiszteletes úr, ugyi. Nincsen felesége, nincsenek gyerekei: e jó, de enni csak kell azén... Nohát, uram, ahogy én esmerem ezeket a népeket, itten imádkozhat: itten nem kap enni semmi pénzért senkitől. Mert ezek azt fogják mondani, hogy ha pap: imádkozzon az istenének, Lakassa jól, ha annak a szolgája. Mert ezek olyan zsiványok, hogy azt akarják, hogy a pap az ü szolgájuk legyen...
    A pap komoran nézett rá.
    - Maga se adna?
    - Mit?
    - Ennem... Pénzért... Ingyen... Jóságból...
    - Én?... Én uram, nagyon szívesen, a feleségem meg még szívesebben, de hát ki meri magára venni a népek haragját?... Tudom, maga tiszteletes uram, maga mondaná, ha látná, mit csinálnak énvelem, hogy ides barátom, távozz el én tüllem, mert én bélpoklos vagyok.
    A pap leült, az arcát a tenyerébe hajtotta, fázott, didergett. Hosszú ideig csendesen ültek. A falak hűvösek voltak, mint a szellőzetlen vályogházakban szokott, kint azonban izzóan sütött a nap.
    Végre a fiatal pap újra a kezébe vette az íveket. A kurátor megmozdult.
    - Tessék csak aláinni... olyan simán fog a menni, az egész dolog, meg olyan szépen, hogy mikor jönnek a papi vizsgálók: egy se fog itt még csak arra gondolni se, ami nem szabados dolog.
    A pap letette a papírt, félredobta, s újra csönd lett. Féltenyérre támasztotta az arcát, s lehunyta a szemét.
    Hosszú ideig csöndben voltak, akkor a kurátor epésen megszólalt:
    - Hát, jó bion ilyenkor szundítani egyet... Tiszteletes uramnak úgy sincs egyéb dóga jövő vasárnapig. Edde jó is vóna papnak lenni. Hanem mink, ugye komám, parasztok.
    Felállott.
    - No, firkantsa oda a nevit, oszt megvan. A csak egy kis moccanás. De ha a villa nyelét kellenék megfogni, osztán egész nap hányni le a kévét meg fel a kévét a szekérre meg a dobra! Akkor tudná meg, mi a drága idő...
    A pap ránézett. A szeme vörös volt, véreres. Könnyes.
    - Megesküdnének rá gondolta magában -, hogy a kezükből felvettem a pénzt...
    Fogta a tollat, belemártotta a tintába, még most is dugó nélkül volt a tintásüveg, mióta az este bibliai emléksorokat írt a vendégeinek.
    Aztán aláírta a nevét.
    - Rablók mondta magában, és a szeme tele lett könnyel. Rablógyilkosok. Talán meg is tudnának ölni itt...
    A kurátor fogta a papírt, igen lassan s kényelmesen teregette, szárítgatta. Lehajlott, a deszkapadló hézagaiból egy kis port kapart össze s a betűkre szórta.
    - Mondja kurátor úr s a pap hangja remegett. Hány órakor fogott maga íráshoz, hogy már készen volt a számadással! Csak megetette a marhát? vagy még előbb kihányta a trágyát is az ólból?
    A kurátor kicsit mosolygott. Nem is érdemesítette válaszra a gúnyt. Mikor megszáradt az írás, összehajtotta a levelet s a zsebébe tette. Most ő tette el, nem az, aki előbb elővette, a pénztáros.
    - Nem most csináltam én ezt az írást, tiszteletes úr.
    - Hát?
    - Hát mikor hazagyüttem Debrecenbül.
    A pap beharapta a száját. Megérezte, hogy megint a puhításra céloz. Úgy mondta elfordulva, élesen. Hát azért volt olyan nagy az egyetértés a nép közt!
    - Erre választották meg magát! szólt nyers egyszerűen a kurátor.
    - Erre... Mikor látták, hogy ez egy jó pipa, ezt meg lehet zsarolni?
    - Zsarolni! mordult fel a kurátor, s a szeme megvillámlott. Zsarolni!... Hát ez a mi nevünk? maga előtt? tiszteletes úr?... Ezt prédikálta maga nekünk? csak egy fertályórája is?... Má letagadja?... Hát rablók vagyunk mink?... Hát ez a hála?... ez a köszönet?... hogy pappá tettünk valakit!
    A pap összeszorította a fogait, a szemöldöke alatt villogott a szeme. Puskája nincs. Ezzel mindjárt verekedni kell.
    Nagy elkeseredés vett rajta erőt. Elfordult, mert nem tudott beszélni. Sírás fojtogatta a torkát. Gyűlölte ezeket, de a markukban érezte magát. A püspökhöz menjen vissza, elpanaszolni?... Nem tudná letagadni azt a szót: a puhítást...
    - Ah... szólott mit érzékenykedik... kurátor úr... Nekem csak az fáj, hogy ilyen módon adják ezt tudtomra... Igen, ha előre megmondja... akkor talán... én magam ajánlottam volna fel... a vendégséget... Ha nem az egész félévi fizetést is... mert most nem tudom... De hiszen majd megtanulom, mi hogy... hogy mi az élet... Majd... elmegyek a többi... kollégákhoz... s megfigyelem... az ő tapasztalataikkal...
    Már egészen szaggatottan jöttek ki a szavak a torkán... Félt, hogy rögtön sírva fakad...
    A kurátor zörgő egyenességgel mondta:
    - Vizittelni? A jó lesz. Jó egy kicsit vizittelni. Hanem azér jobb lesz, ha elébb a faluba jár körül vizittelni. Ráér a papokkal diskurálni azután is, elsőbbek a hívek. Mer bion, ha nem az én feleségemhez megy először a tiszteletes úr, a nagyon meg tanát neheztelni, mer az annak a szívire megy... az asszonnak...
    Evvel kezet nyújtott.
    - Isten megáldja, tiszteletes uram. Csak nem kell elereszteni a természetit. Ej de fog örülni a feleségem, ha megmondom, hogy még ma délután lesz szerencséje a tiszteletes úrnak hozzá.
    - Isten áldja mondta a pap s igyekezett visszavenni a kezét a parasztmarok vaspereceiből.
    - Istennek ajállom, tiszteletes uram mondta a nagy orrú pénztáros, és apró szemei mosolyosan rebbentek rá a papra, mint egy ártatlan tinóé.



    4

    - Miért írtam alá! rémült el, mikor a két ember elment.
    Szeretett volna utánuk rohanni, de csak hörgött; a nyugta, az már ott volt a zsebükben.
    Valami hideglelés rázta, s percekig nem tudott magáról. Csak marta a haját, és járkált s megállott s nem vette észre, mennyi ideig állott mereven.
    - Mit tudtak volna vele csinálni?... Mit bizonyíthat valaki abból, ami a lélekben történik... Hisz ő soha egy szóval nem biztatott fel senkit... Hát azért a bűnért is meg lehet bűnhődni, aminek csupán annyiban részese az ember, hogy nem akadályozta meg az elkövetését... Pirulva vallotta be: annyiban, hogy óhajtotta a megtörténését...
    Ez borzasztó, ez borzasztó: erre választották meg...
    - Mit! riadozott egyre! pénzért?... Hát nem azért, mert tanult, mert jó diák volt, mert a zsidó nyelvben első volt a teológián, mert neki diktálta a jegyzeteit a professzor, mert mindig példás erkölcsű fiú volt, minden iskolai munkát elvégzett, senkit soha meg nem botránkoztatott, mert nem labdázott az udvaron, mint a többiek, nem ivott és nem korhelykedett, mint a kollégái, a diákcétusokban nem tivornyázott, hanem a könyvtár legszorgalmasabb olvasója volt, és a Nagyerdőn csinálta a beszédeit... Régi könyveket, régi papokat tanulmányozott, mikor mások a Juhásznéhoz meg a Kispipába szökdöstek nagy ivásokra, az Ige megértésén gyötörte magát, mikor társai udvarolni jártak... Pénzért választották meg, s az egész diplomája csak éppen ürügy volt arra, hogy megválaszthassák... Pénzért lett pap: egy bizonyos pénzösszegért?...
    Lelkében összekuporodott s rettegett és szégyellte magát, s valami rettenetes nagy fájdalmat és ürességet érzett, valami nagy veszteséget szenvedett, s nem tudta mit, csak mint egy erős kínt állotta ki a fájdalmat.
    Teljes zűrzavarban száguldozott a szoba falai közt, aztán megint leroskadt egy székbe s némán meredt maga elé s visszaidézte a kurátornak minden szavát és gondolkozott, hogy is történt, hogy így engedte magát becsapni.
    Egy fél esztendei fizetés... Mikor egy fillérje sincs... Adóssága van... Már holnap fizetni akart... A szabónak is... A palástja is hitelben van, és ezek a bitang gazemberek egy fél esztendei fizetését elisszák... De mi az ördögnek írta alá azt a nyugtát...
    Most már késő... Most már mit tegyen.
    A gazemberek! a disznó gazemberek!... A fene egye meg a gaz disznóit. Bitang parasztok, átkozott bitangok... egy félévi fizetést kiloptak a zsebéből. A papjuk zsebéből. Minek is ment erre a pályára. Miért nem ment fel az egyetemre. Most segédtanár volna valahol. Pozsonyban vagy Temesváron vagy akárhol, csak parasztot és vallásbelit ne kellene látnia. Ezek... a gazok... a nyomorultak... Most már érti az anyját, aki egész életén keresztül tele volt szemrehányással... Ő persze sose értette s lenézte a lelke mélyén, hogy az édesanyja anyagi szempontokból az egész népet megvetette.... Hitvány pénz és apró károk miatt, amit a parasztoktól kellett szenvednie... De hisz ezek nem emberek, ezek disznó kutyák, tolvajok: még fenyegetni mer a gazember! hogy a fű se nő meg az ő földjén! Hogy csirkéje, marhája mind megdöglik... Minek írta, minek írta alá azt az írást...
    Most már vége... Most ő maga szentesítette az egészet. Most már igazán bűntárs... Nem kellett volna aláírni. Törvényre vinni... Hát vádolják meg: hát mit csinálhatnak? Mutassanak tanút, aki előtt ő biztatást adott, hogy... Mutassanak írást, az ő kezeírását: hogy...: Átkozott rablócsorda... Fölfalták az ő fél évi fizetését, és ide mernek jönni olyan arccal, mintha a legártatlanabbak volnának... Tudták ezek, tudták ezek a gazemberek, hogy ő egy pipogya fráter, ővele akármit lehet csinálni...
    Nem, nem, nem, ez nem lehet. Ez nem marad annyiba... Megy a püspökhöz. Azonnal pakolni s visszautazni... Az állás elveszett, de ezeket a gazembereket megtáncoltatja! Nyomorult kutyák... Mind be kell csukatni sorra... Ez egy országos botrányper. Inkább itthagyja az egész papságot, de ezt nem lehet csak úgy túlélni... Miért pap ő tulajdonképpen? azért, mert valami ostoba idealizmus idesodorta. A kollégái mind a legtehetségtelenebb fráterek. Valamirevaló diák nem megy erre az ostoba pályára: Örök szegénység, és amellett ilyen népekkel együtt lenni. Együtt élni. Egy egész életen át...
    Ez nem mehet így. Fütyül az egész papságra. Ez az első nap?... Mi jöhet még?...
    Ha most láthatatlanná tudna válni, hogy utánuk menjen... Á, hogy vágná, hogy ütné őket kupán...
    Összecsapta a kezét: most értette meg, milyen okos ember volt az esküdtfelügyelő, aki hatvan kilós súlyzókkal tornázott mindennap... Azzal nem mertek volna kikezdeni... Ekkora karjai voltak... Csak azzal próbáltak volna... S megint érezte a karjában a kurátor goromba markának szorításait. Olyanokat lódított rajta, disznó komisz gazember; fújt és lihegett, s a szeme folyton könnyesebb dühben égett.
    Az asztalt csapkodta öklével, míg annyira meg nem fájdult a keze, hogy abba nem kellett hagynia. Fogott egy levélnehezéket, amely egy kinyújtott női kezet ábrázolt s benne egy darab kábel, csillogó rézkarikákkal. Pár pillanatig szórakozottan meredt rá erre a súlyra, akkor belevágta az ajtóba, ahogy csak bírta, olyan erővel. A bronzdarab nagyot durrant az ajtón s ő ködös szemmel, lihegve látta, hogy a barna ajtón fehér folt marad, szilánkok merednek ki; lehorzsolt egy darabot a deszkából.
    - Azt a kutya istenit morogta.
    Még sohasem káromkodott életében, s most valami testi kielégülést érzett.
    - Keserves lesz még nektek ez az én fél esztendei fizetésem!
    Levágta magát a díványra. Undok ragadós viaszosvászon dívány volt az, olyan bőrimitáció, ha az ember ráült, odaragadt. Néhány percig mozdulatlanul, mereven feküdt csak az erei lüktettek, s kimeredt, mint egy halott.
    Nem bírt lecsillapodni. Ahogy mozdult, a ruhája hersegett, ahogy eltépte a ragadós díványtól.
    - Mind disznó gazember mormogta. Az iparos is, a kereskedő is. Mindenki. Ez dívány?... Ilyen piszkot díványnak adnak el. Drága pénzen... Meglopni, megzsarolni a gyanútlan, ártatlan fiatalembert? Rásózni. A fene egye meg a zsidaját... Hanem most majd várhat a pénzére.
    Hirtelen elmosolyodott. Káröröm villant fel benne. A debreceni kereskedő milyen simán és ravaszul sózta a nyakába a büdös portékáját. Az is annak nézte, ártatlannak, akinek mindent a nyakába lehet nyomni. Hát most legalább meg fogja tanulni, hogy nem megy olyan simán: a kis tiszteletesecskék nem olyan jó fejős juhok... ha megtanítja őket az élet...
    Várjon, ha én várok!... zsidók... krisztusfeszítők... kellene szalonna?... s kínjában röhögni kezdett. A kezébe hajtotta a fejét, úgy röhögött... Hallatlan... az ember igazán emberi érzéssel indul el az élet útjára s hát nem lehet. Nem lehet!... Muszáj ordító farkasnak lenni a farkasok közt...
    - Csak tudnám, hogy bánjak el velük... Hogy nekem ne legyen bajom... Hogy megtromfoljam őket... Mit tehetnek velem ezek a gazemberek? Nekem nincsen se tyúkom, se tehenem, se szamaram... s újra röhögni kezdett magában, kuncogva, a saját lehetetlen állapotán mulatva; hát mit tudnak ezek nekem ártani... A fene egye meg a bitang parasztjait, most pórul fognak járni!... Hát ne teremjen az a föld semmit!... Fene egye meg a földet, meg azt is, ami rajta terem: fizessenek ki! Akkor majd én tudok mit enni... Nem fogok éhen halni... Eszem kenyeret, szalonnát s megvan. És úr vagyok. Dögöljenek meg odakinn. Dolgozzanak. Mégis én vagyok az úr. Lenyomom azt a vasárnapi prédikációt s megvan. Egy porszem se száll a ruhámra... Legalább lesz mit prédikálni!... Nahát majd fogok én nektek minden vasárnap leckét adni az önzetlenségről, a jódágról, az emberi szeretetről...
    Véres szemeit rámeresztette a falra, s már lassabban lihegett. Aztán észrevette, hogy már jó délután lehet, s még ma egy falatot sem evett.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633640333
Webáruház készítés