Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Móra Ferenc: Beszélgetés a ferdetoronnyal_EPUB

Móra Ferenc: Beszélgetés a ferdetoronnyal_EPUB
340 Ft340

TARTALOM
Indulás
A Bakonyán
Freddo
A Sala dei tre Capiban
Harminc és feles a piazzán
Ördögidézés
Rapallo röptében
Rapallói konferencia
A Legacciolo meg a Bretelle
Pogányszentmihályi gondolatok
Nagymosás volt Génuában
Beszélgetés a mesterrel
Anziksz Mihálynak
Zia Nia kilakoltatása
Ébredések
Esti szórakozások
Rendes ember vasárnap délutánja
Pálmák és pályák
Találkozom a sírkövemmel
Alla soldato
Beszélgetés a ferdetoronnyal
Destruktívok egymás közt
Tudományokkal foglalkozom
Beszámoló az ősökről
Barátságos tanácsok Howard Carternek
Attila jelentkezik
Az én cseheim
A mamut utazása
Folklór
Régi pénzek gazdája
Csodadinnyék
Kolibrik
A talizmán
A tízaranyas pille regénye
Hasznos tudnivalók a sáskáról
Robinson naplója - Reynald szenátor úrnak
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    ÉBREDÉSEK
    Rapallo, április
    A hajnal barátja ugyan a múzsáknak, de én már sok-sok esztendő óta nem vagyok barátja a hajnalnak. Homályosan emlékszem rá, hogy vannak szép hajnalok is, amelyeknek piros pántlika ég a hajukban, mikor kikönyökölnek az ég ablakán, de én már nagyon régen nem láttam ilyent. Az a hajnal, amelyik annál az íróasztalnál hasad rá az emberre, amelyiknél a napáldozat otthagyta, olyan, mint a rosszkor jött szerető. Az ember ásítva fogadja, és hátat fordít neki.
    Az este eszembe jutott, megpróbálom, hátha itt még szép hajnalt is tudnék látni. Megkértem az öreg Subito bácsit, a hotelom portinaió-ját, hogy keltsen föl második kakasszóláskor. Subito bácsi a rapallói bejelentőhivatalban egész más néven van elkönyvelve, de azzal nem szolgálhatok. Nekem azért Subito, vagyis “Azonnal”, mert rendkívül készséges gentiluomo, és mindent “azonnal” ígér. A fölkeltés irányában eléterjesztett kérésemet is ezzel honorálta:
    - Subito!
    - Nono - mondom -, nem oly sürgős. Majd csak reggel öt órakor.
    Persze nem ő keltett föl engem, hanem én keltettem volna fel őt, ha lett volna hozzá lelkem. De csak elnéztem, ahogy ott aludt a fülkéjében, félrebillent fejjel, és természetesen még álmában is fölfelé fordított tenyérrel. (Antropológusok mondják, hogy a kapuról nevezett emberfaj így is születik.) Most láttam először portássapka nélkül, kopasz feje búbján éppen olyan feltűnő három szál hajat visel, mint az a Szent Péter, aki a rapallói katedrális egyik oldalhajójának oltárképén őrzi a mennyország kulcsait. (A kulcsok nemigen vannak elkopva, a kép nyilván a venticentó-ból való.) Nem tagadom, ennek a hasonlatosságnak is lehet némi része benne, hogy nem zavartam meg a signore Subito álmát. Talán javamra írják ezt nekem, ha majd megérkezem abba a tartományba, ahová remélem, útlevél nélkül indulok el, földi szegődésem kiteltén. És ha Péter azzal akar elutasítani, hogy az én számomra nem ott készítenek kvártélyt, akkor addig könyörgök neki, míg ki nem keresi a főkönyvben az én lapomat. Lesz ott a rováson elég, tudom én azt, de legalább innen Rapallóból a javamra is lesz két tétel. Az egyik az, hogy nem keltettem föl egy embertársamat, aki aludt, a másik az, hogy egy éhes csigabigát a babérfa tövéből föltettem a babérfa derekára, ami neki legalább három hetébe került volna. (De ha a lelkembe nézek, ezt a cselekedetemet nem találom egészen önzetlennek, mert közben arra is gondoltam, hogy ami babért ez a fontolva haladó elvtárs lelegel, azzal is kevesebbet vágnak bele az olasz pipadohányba.)
    De mit csináljak most már, hogy emberséges ember is maradhassak, meg a hotelból is kijuthassak? Eszembe jutott, hogy az egyik szárnyon van valami kilátótorony, annak a teraszán szokott ebéd után a napimádás történni. Ez nagyon különös szertartás, amelynek látása nekem mindig igaz örömemre van. A hivő liegestuhlba igazítja magát, hátraveti a fejét, és kitátja a száját a napra. Azt még nem láttam, hogy a nap valakinek a szájába repült volna, ezt inkább a napfény gyermekei, a legyek szokták megcselekedni, amelyek itt természetesen sokkal muzikálisabbak, mint otthon, de éppoly demokratikus gondolkozásúak és közvetlen modorúak. Csak egy napimádó van, akinek ambíciója többet kíván, mint egy közönséges házi legyet. Ez miss Strudle, angol teozófus, akinek mindig a hóna alatt van a Bunyan The Pilgrim’s Progress-e7. Amikor napkúrázik, akkor a feje alá teszi a halhatatlan üstfoltozót minden misztikus látomásaival, és akkorára nyitja a száját, mintha imádkozó sáská-t várna bele. Linné nevezte el Mantis religiosá-nak ezt a hártyás szájú Torquemadát, aki szenteskedve teszi keresztbe azokat a bicskákat, fűrészeket és harapófogókat, amelyeket kezek gyanánt visel. Itt már ilyenkor igen éli világát, minálunk csak a kánikula körül szerez örömet találhatóságával a bogarászó gyerekeknek. Ha tudná, hogy hazánkban ájtatos táltor néven örvend közbecsülésnek a zsenge ifjúság körében, valószínűleg áttelepedne oda, mert itt nem hívják semminek se.
    Arra gondoltam, hogy tán ennek a kukullóriumnak az ajtaját nem zárták le éjszakára, és ha lépcsőt találok hozzá, kijuthatok a szabadba. Persze egy alvó szálloda labirintusában óvatosan kell bolyongani, mert az ember sose tudja, hogy hová jut, láttam én már ilyent a moziban. De hát bátor ember vagyok, ahol egyedül vagyok, és elszántan kanyargok jobbra-balra az ajtók előtt silbakoló cipők, csizmák, bakancsok, szandálok és csónakok sorfala között. Eszembe jut egy nyugalmazott huszárőrnagy barátom, aki sokszor beutazta Olaszországot, és egy hosszú élet tapasztalata gyanánt közölte velem azt a megfigyelését, hogy akármilyen művész nemzet az olasz, a csizmát nem tudják fényesre pucolni. Magam is érzek rá némi hajlandóságot, hogy néplélektani következtetéseket vonjak le abból, melyik nemzet hogyan teszi ki éjszakára a cipőit az ajtóba. A német habdák elszántan, keményen és láb nélkül is befűzötten állanak, az egyik kétujjnyival előbb, és mindjárt megindulnának, ha vezényszót kiáltana nekik az ember. “Immer feste drauf!” A francia cipő az orrán pipiskedik, és ágaskodik, mint egy kukorékoló kakas, az angol cipők feszesek és merevek, mintha sámfát nyeltek volna, orruk, sarkuk hajszálnyira egy vonalba van igazítva, de egy arasz távolság jelzi köztük, hogy az angolszász láb két hemiszférára támaszkodik. A foltos cipők a takarékos osztrákra vallanak - hozott lakkcipőt is, de azt nem veszi ki a kofferből -, a japánok sarui a földhöz lapulnak és összekancsalítanak, ahol pedig egymásra tapos a jobb és bal lábra való cipő, ott az ajtó mögött magyarok álmodják haza magukat. Továbbá azt a tételt is föl lehetne állítani, hogy ha a férfiak is olyan paragrafussarkú cipőket hordanának, mint a nők, akkor nyilván egész más irányt venne a történelem folyása.
    Azonban haladjunk, haladjunk, mert nem azért küldettünk e földre, hogy új történelem¬filozófiai rendszert dolgozzunk ki, és különben is helyen vagyunk már: zörgeti a szél a kukullórium ajtaját. Amiből nemcsak az következik, hogy szabad a kimenet, hanem az is, hogy a szél már fölkelt. Ez azonban nem számít, mert itt a szél le se szokott feküdni.
    Ahogy kilépek a teraszra, még álom van a világ szemén. A tenger csak egy sirályröppenésre van tőlem, hallom a lélegzetvételét, de látni csak ott látom, ahol csillagok fürdenek benne. A Siriusra a vízben is ráismerek, s most jövök rá, hogy aranyszemű testvérei közt mért ő a legragyogóbb. Azért, mert ő marad legtovább a vízben. A többiek már rég fölvették ködingüket, és behúzódtak kristálygrottáikba, amikor ő még mindig kisüt a habokból. Egyszer aztán a Sirius is elmerül. Génua felé hirtelen vörös csík lángol át a horizonton, de ez még nem a hajnal. A hajnal még valahol a dalmát partokon csókolgatja a szűz havasokat, amikor itt már elpirul a tenger. Szégyenli, hogy együtt aludt az éjszakával, amely fekete uszályát maga után húzva, most szökik ki az ég nyugati kapuján. A világ kezdete óta így megy ez, de a tenger mindig megőrzi szemérmét, és azért marad örökre fiatalnak.
    A Campanile harangja megszólal, és a szomszéd villa emeletén kinyílik egy ablak. Valaki kinéz rajta Chiavari felé, amelyre már lecsorog a hajnal tűzesője. Kilép az erkélyajtón, paletta van a kezében, arról ráismerek. Ez signore Gustavo, helybéli adóbecslő és tájképfestő. Kár, hogy Leonardo da Vinci és Raffael nem voltak adóbecslők, mert akkor ők is korán kelő emberek lettek volna, és hagytak volna ránk olyan tájképet, amelyet Hajnal a tengeren címmel háromcsillagoznának meg a bédekkerek. Sajátságos dolog, hogy a reneszánsz nem ismerte a tájképet mint olyant, legföljebb csak mint ifjú angyalok és öreg szentek hátterét. Más okát nem tudom találni, mint hogy az emberiség legnagyobb festői a későn fekvést sokkal jobban kedvelték a korán kelésnél, amiből azonban eszem ágában sincs azt következtetni, hogy minden korán kelő embernek okvetlen művészettel kell foglalkoznia.
    Például a Viale della Palmen döcög fölfelé egy kétkerekű kordé, az hozza a tejet az albergóba. E tejesembernek például elengedném, hogy vízfestéssel foglalkozzék, de szemem láttára műveli azt. Tíz kanna tej közt arányosan porcióz fel két kanna vizet, amit a hegyoldal csurgójából fej. Ennek köszönheti a tej azokat a színhatásokat, amelyeket mynheer Bloom, a holland sajtkereskedő mindig ezzel honorál a reggelinél:
    - Az is ökör, aki elhiszi, hogy ez a tej tehéntől származik.
    Ilyenkor Alessandretto és Teodorulo, a két kis reggeli pikoló mindig alázatosan össze-mosolyodik. Most már tudom is, miért. Ők ketten veszik át a tejesembertől a latté-s kannákat, és fél kanna igazi tejet kiihatnak érte, ha zio Giovanninak segítenek a csurgókutat húzni.
    Elfordítom a fejemet, részben azért, hogy az érdekeltek zavarukban el ne tévesszék a keverési arányszámot, tíz kanna vízbe kevervén két kanna tejet, részben azért, mert meghat az üzleti csalásnak ez a primitív bája, amely a festészetben Cimabue iskolájára emlékeztet. A szarka azonban, amely a leanderfák közt virradt meg, nem olyan diszkrét, mint én vagyok, és rákiált a társaságra:
    - Rubatori!
    Ez annyit jelent, hogy “rablók!”, de nem bizonyos, hogy kiket illet, mert közben a pékkocsi is odanyikorog a hátulsó kapura, és a direttore reggeli harákolása is fölhallatszik a hallból. Mindenesetre érdekes, hogy az üzleti világ ébred elsőnek, beleértve a szarkát is, akinek nagyon jól áll, amikor tolvajt kiabál.
    A zenit rózsás felhőhajói kezdenek aranyosodni, a tenger anzikszkék lesz, és a magnóliafáról leesik egy tulipánszirom. Egy cinege verte le, amely reggeli harmatot ivott a rózsaszín kehelyből. Ő maga ki se látszik, csak a farka hegye billeg ki a virágból, és a csittegése hallatszik. A magyar cinege azt mondja: “kis cipő, kis cipő, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér!” Az olasz cinegének egész más a világnézete, az azt mondja:
    - Cinquanta, cinquanta, cinquanta, bruco, canonicato!
    Mármint hogy ötven papmacskahernyó fölér egy kanonoksággal. Hát gusztus dolga. Különben lehet, hogy Olaszországban csakugyan így van.
    A fecske is aránylag későn ébred, és csak itt jövök rá, hogy ő tulajdonképpen minálunk is olaszul beszél. “Csicseri-ficseri”: ez határozottan olasz idióma, csak azt nem tudom, hogy mit jelent. Subito bácsit már kérdeztem, de csak annyit tudtam kivenni a feleletéből, hogy ő a pacsirtát jobban szereti. Tudniillik olajban kisütve.
    Meglepett azonban, hogy a sárgarigó, amely egészen beleveszett a mimózafák sárga virágfüstjébe, itt is magyarul beszél. Nem tud leszokni arról az illetlen szavajárásáról, hogy “huncut a bíró”. Szerencséje, hogy az olasz hatóságok nem értik, amit mond, és azért nem tesznek ellene folyamatba semmi fenyítő eljárást. Ugyan a Rapallo saját tudósítója azt jelenti Rómából, hogy több törvényjavaslat készül a társadalmi rend hatályosabb védelmére. Lehet, hogy azok közt lesz a sárgarigók szólásszabadságának korlátozásáról szóló is.
    A nap fölhág a Monte Oliveto csúcsára, az első emelet sarokerkélyén megjelenik Mr. Burberry, pizsamában, a kezében órával, és nézi a napot. Azt hiszem, hozzá akarja igazítani az órájához. Egy-egy lady feje is feltűnik az egymás után kipattanó ablakokban, de most nincs rajtuk kalap, sőt némelyikén még most haj sincs. Az olaszok danolva, a hollandok káromkodva ébrednek. Legkésőbben kelnek a németek, de azért a reggeliző teremben ők az elsők. A franciák hamarább megindulnak, de a folyosókon találkoznak egymással, elkezdenek trécselni, s a reggelihez ők érnek utolsóknak.
    Magyarok most ketten vagyunk Rapallóban, s mi természetesen összevissza ébredünk, és rendszerint rosszkor. Ha napos a reggel, akkor alszunk délig, de ha szakad az eső, akkor már reggel öt órakor etetjük a napot a fenével, és fogadkozunk, hogy belevágjuk a tengerbe az egész albergót.

    ESTI SZÓRAKOZÁSOK
    Rapallo, április
    Napóleon katonáira négyezer év nézett le a piramisokról, s ez a történetírók állítása szerint nagyon lelkesítő hatással volt rájuk. Hát énrám legalább negyvenezer esztendő néz arról a harminc egynéhány angol és német úrnőről, akikkel van szerencsém együtt dinerezni, de az éveknek ez az imponáló száma engem csak gyors visszavonulásra lelkesít. Nem mondom, hogy az első estéken nem mulattattak, de ez csak addig tartott, míg rendszereztem őket. Végre is tanulmányúton vagyok, és olykor foglalkoztatnom kell a múzeumigazgatót is. Ez a lady itten kőkor, de már az a fejlettebb periódusa, amikor ismerték a festés művészetét. Ez a barlangi medvével élhetett együtt, és annak a fogait hordja még most is. Az a múmia a sarokban a Kheopsz fáraó anyósa lehetett - bizonyosan azért halt meg az a derék ember olyan fiatalon. Ez a skót várúrnő határozottan pelikántípus. Tokazacskója van, amelyből egykor vérével táplálta gyermekeit, most azonban már csak a skót várúr ijesztgetésére szolgál. E gentlemannek nagyon reszket már a keze és megesik, hogy a pohár oldalához koccintja a schiaccionoci-t, amely szép névre az olasz diótörő hallgat. Ilyenkor mindenki odanéz, a glycine-díszes kalapot viselő pelikán pedig haragosan szétnyitja és összeklappantja a csőrét. Az öregúr rémületéből látom, hogy ez csak azt jelentheti:
    - Mylord, én önt bekapom, mihelyst leveti a szmokingot.
    Vannak még kanalas gémek, szürke gémek, pingvinek is a sala da mangiaré-ban, sőt egy-két kedves, fehér öreg dunnalúd is hápog a fruttó-s kosár fölött - mire hozzám ér, ki is színelik a narancsból a jaffait, s csak a helybelit hagyják meg, amely az ürükotletthez csakugyan élvezhető is ecetes paradicsom gyanánt - de hát a tudományokba hamar beleun az ember. Mikor pedig az őstörténelem megindul a társalgó felé, és a Gianetto kezdi fölgöngyölni a tánchoz a pokrócot, akkor az emberen határozottan erőt vesz az életösztön, és angolosan távozik az angolok közül összes termeibe.
    Elvégre a szobájában is elmulathat az ember. Például a lámpákkal, amelyek közül a függőlámpa nem akar elaludni, az asztali lámpa nem akar meggyulladni. Azután megnézi, hogy be van-e csukva az ablak. Persze hogy be van, de rosszul van becsukva, tehát kinyitja az ember, és most már nem tudja becsukni sehogy se, tehát csak betámasztja. Ez azért szerencsés ötlet, mert most már el lehet gondolkozni azon, hogy ha az éjszaka jön a bóra, kicsapja az ablakot, megfázik az ember, mije fog akkor fájni holnap? A bóra maga is nagyon kiadós téma. Rendkívül nagy családja van, nem hiába olyan öreg szél, már a rómaiak idejében is fújt. Vannak neki fiai, lányai, unokái: boretta, boretto, borella, borino, de mivel mind személyazonossági igazolvány nélkül jelentkezik, az olaszok maguk sincsenek vele tisztában, melyik kicsoda. Én csináljak most már külön tanulmányban rendet az olasz szelek közt? Nem, azt a barátságot nem teszem meg az olaszoknak, legalábbis míg Fiumét vissza nem adják. Faragjuk ki inkább a ceruzánkat, ezzel is telik az idő. Valóban eltelik egy fél óra, míg az ember megnézi a felsőkabát, kiskabát, mellény, nadrág összes zsebeit, és a bujdosó bicska előkerül a fésűtartó tokból. Most már csak a ceruzát kell előhajhászni, s mire az is megtalálódik a pipában, ahol szurkálói minőségben tartózkodott, akkorra örömemben úgy eltettem a bicskát, mintha vámvizsgálatra készülnék. Bújjon beléd a bújócska - mondom neki, mikor kiderül, hogy a bal markomban szorongattam az egész idő alatt, míg a jobb kezemmel turkáltam utána, s most már csakugyan ráfogtam a ceruzára, amely, most veszem észre, nem is hegyetlen. No már olyan prédaságot pedig mégse csinálunk, hogy elrontsuk a készet, inkább megszerkesztjük vele azt a mondatot, amelyben reggel megkérjük a cameriérát, hogy varrja föl a hálóingünkre a gombot.
    Ez is megvan, még sincs több tíz óránál. De ne is legyen több, mert akkor kifogyunk az időből, pedig egy nagy munka még hátravan. Az olaszoknál nagyon fejlett a szállodakultúra, hiszen abból élnek, de ha én Mussolininek volnék, már rendeletet adtam volna ki a szállodai ágyak miképpeni megvetése tárgyában. Az nem való, hogy egy vánkost teljesen elspórolnak a fáradt vándor feje alól, s a másikból is csak fele porciót juttatnak egy személynek. Egy dicsőséges múltú nagy nemzethez, amely a háborúval is igen jól megvetette a saját feje alját, igazán nem illik ez a pikolóskodás. És nem csinálhat a vendég vánkospótlékot még csak a takaróból sem, amely áll két lepedőből, amely egy gyapjúdarabbal van töltve. Ennek a különös rétesnek a szélei azonban úgy be vannak tömködve a derekalj alá, hogy onnan csak karhatalommal volnának kihúzhatók, amivel azonban magamforma kisember még otthon se rendelkezik, nemhogy idegen országban. Itt nincs egyéb segítség, mint hogy a kis kézitáska a babavánkos alá helyeztetik (azonban a tintásüveget ajánlatos belőle kivenni), arra jön kézirattáska s végül a hazulról hozott kis japán álomvánkos. Így már a magasság megfelelő, a szélességet pedig azzal a kabáttal pótolja az ember, amelynek az időjárásbeli kilátások éppen nem kedveznek. Úgy is jó, ha a kabátgombok lefelé vannak fordítva, mert akkor nyugodtan lehet aludni, de az se baj, ha a kabát gombbal fölfelé teljesíti hivatását, mert akkor nem lesz olyan hirtelen az átmenet ebből a nagy uraságból az otthoni fejtörésre.
    Mondhatom, hogy amikor sikerül megadminisztrálnom az olasz ágyat, akkor el tudom képzelni, mit érezhetett Gömbös Gyula, mikor a választásokon megadminisztrálta a nemzetet. Csakhogy én, mikor már belemelegszem az ágyba, észreveszem, hogy valahogy léghuzat van. (Ugyan lehet, hogy Gömbös Gyula is észrevette azóta.) Fölkelek és becsukom a nyitva felejtett ajtót, mire kinyílik a betámasztott ablak. Most már mindegy, úgy hagyom, legalább behallatszik a kvartett: a tenger zúgása, a békák brekegése, a fülemüle nászdala és a nottola kuvikolása. Természetesen a fülemüle hagyja abba leghamarabb, és a békák bírják legtovább. De már alig hallom őket, robog velem a vonat hazafelé. Már azt se hallom, már otthon próbálok belesni az ablakon, mikor a szomszédban elordítja magát a mainzi ügyvéd:
    - Ruhe!
    Hallgatódzom, kit csitít, de olyan csönd van, mintha ki volna terítve a világ. Csak a mainzi ordítja el magát minden öt percben:
    - Ruhe!
    Azt hiszem, álmodik és a Marx-párti népgyűlésre kiabál, amelyik nem akarja meghallgatni. De az is lehet, hogy csak a feleségét fegyelmezi.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    978963364809M
Webáruház készítés