Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Termék részletek


Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora_MOBI

Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora_MOBI
590 Ft590

TARTALOM

I. RÉSZ
Első fejezet
AZ ELŐDÖK
Második fejezet
A GYERMEKÉVEK
Harmadik fejezet
AZ AKKORI KOMÁROM
Negyedik fejezet
AZ ELSŐ SZÁRNYPRÓBÁK
Ötödik fejezet
KECSKEMÉTI LEVEGŐ
Hatodik fejezet
AZ ELRONTOTT REGÉNY
Hetedik fejezet
A PILVAX-ASZTAL
Nyolcadik fejezet
A TÍZEK
Kilencedik fejezet
EGY KIS HULLÁMZÁS
Tizedik fejezet
A NAGY NAP
Tizenegyedik fejezet
FÉRFI SORSA A NŐ
Tizenkettedik fejezet
SZOMORÚ NAPOK
Tizenharmadik fejezet
ÉLET A HÓ ALATT


II. RÉSZ
Első fejezet
A PITYMALLAT
Második fejezet
JÓKAI FOGSÁGBA JUT
Harmadik fejezet
A MŰHELY ÉS KÖRNYÉKE
Negyedik fejezet
HOGYAN FAKAD A RÜGY,
A BIMBÓ ÉS A RÓZSA?
Ötödik fejezet
AZ ARANYKOR
Hatodik fejezet
A SÁRGA HÁZ ÉS LAKÓI
Hetedik fejezet
A HÚSOS FAZEKAK KÖZÖTT
Nyolcadik fejezet
ALI KEZEI HOSSZÚK
Kilencedik fejezet
AZ, AKI A KASZÁVAL JÁR
ÉS AZ, AKI A NYÍLLAL
Tizedik fejezet
RÓZSASZÍN PÁRÁK
Tizenegyedik fejezet
FÉNY ÉS ÁRNY
Tizenkettedik fejezet
A HÉTKÖZNAPOK
Tizenharmadik fejezet
AZ ALKONY
Tizennegyedik fejezet
AZ ÉJ

EPILOG
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    TIZENKETTEDIK FEJEZET
    SZOMORÚ NAPOK
    Íme a Jókai első önálló lépése, a fészekrakás, ahogy közönségesen mondják, milyen zűrzavart, feldúlást és összeomlást okozott.
    Az anyja kitagadta, távollétében Petőfi az Életképek augusztus 21-iki számában leközölte a Vörösmartyhoz címzett verset, emiatt elhidegült tőle Vörösmarty és annak köre, az olvasók pedig rendre vissza kezdték küldeni az úgyis véggyengülésben levő lapot, miáltal a megélhetési alap vétetik ki a lába alól.
    Jókai falusi magányából tiltakozott az ellen, hogy távollétében Petőfi közölte a verset. Petőfi erre a szeptember 10-iki számban felmondta az év végére a társszerkesztést, mire viszont Jókai szeptember 18-án válaszolt és többi közt ezt mondja: »Petőfi kíméletlen, de erről nem tehet, mert ő úgy született.«
    Ezt a gerinces nyilatkozatot már Laborfalvi Róza sugallta, de ez aztán végképp szét is törte a baráti kapcsot a két halhatatlan közt, melyet az időnek már nem volt alkalma többé összeforrasztani. Így vesztette el Jókai anyját, barátját, egzisztenciáját és nimbuszát egyetlen lépése miatt.
    Hiszen kétségtelenül egyenlőtlen volt ez a házasság, de bár közel hatvan év van az esemény mögött, úgyhogy más volt akkor a közfelfogás, a bűnhődés azt a fokát, mellyel a végzet Jókait sújtotta, mégis túl keménynek kell tartani.
    Hiszen az anya álláspontja még tiszta; e derék, puritán jellemű tekintetes asszonynak volt oka megbotránkozni fia házasságán, akár azt vegyük, hogy színésznőt vett el, akár azt, hogy egy magánál nyolc évvel idősebb nőt, ami a rendes polgári életben is balul szokott kiütni, akár azt, hogy a leánynak leánya van; egy ok is elegendő a háromból, hogy az anya szívét összetörje. Hát még, hogy a fia ünnepélyesen ígéri a viszony megszakítását és rögtön megszegi a szavát. Bizonyára ez az utóbbi a legrútabb és a legvisszataszítóbb az egész ügyben, mert a Jókai akaraterejének gyengeségére vet világot.
    Nem akarjuk mi menteni, kik azt hisszük, hogy a Halhatatlanság kapujánál virágzó ócskaruhaüzletek vannak, mivelhogy a bemenőknek túl kell adniok előbb akár hétköznapi, akár ünneplő ruháikon, pőrére vetkőzve, igazi termetükkel, igazi izmaikkal, esetleg ferdén nőtt vállukkal, szóval a maguk valódi formáiban kell ott járniok.
    Nem akarjuk őt menteni azért, ami férfiatlan volt, sőt rásütjük, de a Petőfi álláspontját lehetetlen indokoltnak tartani. A barátságnak is vannak határai. Hogy éppen egy költő ne akarja elösmerni a szerelem hatalmát, az legalábbis különös. Egy Petőfi sohase ítélhet meg úgy effajta dolgokat, mint egy filiszter, vagy egy gouvernante. Jókai végre is szerelmes volt Laborfalvi Rózába és Laborfalvi Róza végre is nagy művésznő volt. A szellem birodalmában egyrangúak. Hogy öregebb volt, az igaz, de ha Jókait mégis lángra lobbantotta. Hogy félrelépett, az is igaz, de ha Jókai ezt megbocsátotta, mi köze hozzá Petőfinek?
    De hogyan is maradhatott volna ártatlan e szegény Laborfalvi Róza, a természetnek ez a kedvence, ki föl van ékesítve mind azokkal a bájakkal, melyek után a férfivilág fut - és amellett oda van helyezve egy kerítés nélküli helyre, a vidéki színpadokra?
    Ha kolostorban nőtt volna fel, tán a kolostor falait is ledöntötték volna érte - de a vidéki színpadokon nőtt fel. Nem a legnagyobb csoda lett volna-e, ha mégis megtartja érintetlenségét?
    Nos, hát ez a csoda nem történt meg, ennyi az egész. Hiszen a csodák ritkák. De végre is, hogy csoda nem történt vele, ezért még nem lehet agyonütni. Más színésznőkkel se történtek csodák, azért mégis joguk volt nekik tisztességes főkötő alá jutni. Miért éppen csak Laborfalvi Rózának nem? A rossz világ bizonyos hajszát indított meg ellene, bizonyos bojkottszerű stratégiát. Igazán érthetetlen volt ez a közhangulat. Hiszen más esetben inkább sajnálkoznak az emberek egy leányka felett, akivel ilyen szerencsétlenség történik.
    Igen egy leányka felett - de Laborfalvi Róza már 31 éves! Hát az volt az összes bűne, hogy 31 éves volt.
    Úgy, de Laborfalvi Róza is csak Rózika volt még, mikor ez a hiba megtörtént és azóta, ha a pletyka beszélt is egyet-mást egy daliás grófról, ha fölhajítottak is a színpadra egy-egy gyanús bukétot egyszer-egyszer, az ő magánéletén semmi kifogásolni valót nem találhatott a legvizslább szemű páholynyitogatónő sem. (Tudvalevőleg ezek tudják a színésznők összes titkait.)
    Okos, jószívű, ezt tudták róla, takarékosan él, egy cselédet tart és mégis tele van adóssággal (jele, hogy nincs senkije). Ez adóssággal, mint erkölcsi bizonyítvánnyal dicsekedett az új férj.
    Most aztán mindent felkotorásztak a múltjából. Még szerencse, hogy nem sokáig hánytorgott a szegény új menyecske a tapétán, mert holmi egyebek is történtek. De azért mégis mindenki tudta, hogy az apja Laborfalvi Benke József is színész volt (különben székely nemes ember). Az anyja is színésznő: Veleszi Rácz Zsuzsánna. Arról is szerettek volna valamit tudni, de csakhamar másfajta rácok kezdték az érdeklődést lekötni.
    Benke Judit Miskolcon született 1817-ben, április 8-án, hol később apja megunván a színészetet, leányiskolát nyitott. A színészet iránt korán mutatott hő vágyat s hamar jutott színpadra Laborfalvi Róza név alatt Budán a Komlóssy színtársulatnál, hol a híres Kántorné nagy diadalait színről színre látta és páratlan művészetét mohó szomjúsággal úgyszólván fölszítta. Eleinte csak kis szerepeket játszott, Náni szobaleányt a »Benjamin Lengyelországból, vagy a nyolcgarasos atyafi« című kedvelt darabban, de mikor a társulat Székesfejérvárra ment s Kántorné nem követte a vakmerő direktort, átadta szerepeit a »világszép Rózának«, ki azokban mindjárt jelentékeny sikert ért el.
    Mikor 1837-ben a pesti állandó színházat megnyitották és Kántorné valahol vidéken betegen feküdt, úgyhogy szerződtetni nem lehetett, helyét itt is Laborfalvi Róza foglalta el. Déryné, aki a gyönyörű gyermeket még Miskolcról ösmerte a szülői házból, némileg konsternálva írja naplójában, hogy »senkit sem találtak alkalmasabbnak, mint az ily matronák és hősnők szerepeiben gyakorlatlan fiatal Laborfalvi Rózát«.
    A közönség azonban szívesen bevette azt, hogy fiatalon matronákat játszott, de visszatetszést szült, mikor most Jókaival szemben, megfordítva, előhaladott korában a fiatalt játszotta.
    Roppant igyekezettel haladt előre nagy etapokban, míg végre az elsők közé küzdte fel magát. »De volt is hozzá királyi termete, klasszikus szépsége, és azok a nagy fekete beszélő szemek« - jegyzi meg ismét Déryné… Úgy ám, de voltak is hozzá nehezen utolérhető elsők! - jegyezzük meg mi. Egy Lendvay, egy Egressy, egy Szerdahelyi. És olyan kritikusok rakták le lábaihoz az elismerés virágait, mint Vörösmarty és Bajza.
    De mindegy, az anyai átok megkezdte a maga romboló útját. A piliscsabai nász után visszatért Jókai, aki ünnepelt volt, gazdag és kedvelt, becézett és irigyelt - most idegen lett és szegény, elhagyatott és reménytelen jövőjű. A lap, a fejős tehénke, bukófélben volt, nem jövedelmezett semmit, most már a felesége keresményére lesz utalva. Mert a komáromi harisnya nem fogja többé ontani a szép öreg tallérokat. Ez rettentő még gondolatnak is, kivált ha a feleség is el van adósodva. A Petőfivel való meghasonlás elvette kedvét az írói kompániáktól. Hitelezői értesülvén a komáromi végrendeletről, egyszerre szorongatni kezdték. Komárom felől fagyasztó hidegség fújt, csak Károly bátyja írt egy rövid levelet latinul, hogyha az asszony kezébe kerülne, ne értse. Egy sor volt benne az egyetlen fénysugár a sötétségben: »Azért, hogy anyánkat megcsaltad, én tégedet soha el nem hagylak«. S tényleg nem hagyta el. Nemsokára látogatást tett náluk s elhozta azt a száz és nehány forintot, melyet Móric a múlt évben félretett irodalmi keresményéből átadott neki, hogy azt megőrizze számára.46
    Minden rossz összejött, hogy ellensúlyozza azt a csöpp mézet, amit a házasság nyújtott. Móric megrendült, tanácstalanul réveteg tekintettel állt meg e romokon. Mihez nyúljon, mit kezdjen? A munkába temesse gondját? De milyen munkába? Regényírásba fogjon? Most, midőn a végzet bonyolítja a nagy drámát, melyben az ország minden lakosa szereplő személy? És ki olvasna most költött eseményeket, mikor a valódiak is örökös hátborzongatásban tartják az embereket?
    Oly üres volt neki ez a forrongó, hüledező és megriadt város, hol mint hab a habot az egyik esemény gyorsan elmossa a másikat, hogy örült, mikor a nemzetőr ifjúság közül kíséretet kezdtek toborzani Kossuth mellé, aki az Alföldre volt indulóban, a népfölkelés szervezésére a fellázadt rácok ellen.
    A legintelligensebb ifjakat keresték (ámbár kellett is azokat keresni?), akik testőrök is legyenek (ámbár kell is az Kossuthnak az Alföldön?), de legyenek esetleg szónokok is, ha ő elfárad, és amellett legyenek olyan értelmesek, hogy a »saját képében« küldhesse ide-oda szerepekben, üzenetekkel, megbízásokkal.
    Jókai is vele ment erre a toborzó útra - de beszédet nem mondott, mert Kossuth ugyan el nem fáradt (de ki is mert volna Kossuth jelenlétében beszélni?), pedig gyűjtött egy egész hadsereget. Jókait ez alkalommal egy érdekes, írónak való feladattal bízta meg, hogy keresse fel a híres haramiát, Rózsa Sándort, aki százötven főnyi betyár csapattal szabadságharcosnak ajánlkozott, ha amnesztiát kap, és vigye meg neki a pecsétes menlevelet. A mindenre kiterjedő figyelmű Kossuth fölemlíté, hogy a betyárok portyázásukkal sok bajt, zűrzavart csinálhatnak az ellenségnek, másfelől pedig a becsületes alföldi nép jár jól, ha a zsiványaitól megszabadul.
    Rózsa Sándor megbízottja, aki Kossuthnak a levelet hozta, elkalauzolta egy laptikán, szuroksötét éjjel, torony irányában, lápon, kukoricáson, ördögön, poklon keresztül egy tiszai füzes szigetre. A régi lovagregényekben a szemét kötik be az idegennek, akit valamely titkos helyre visznek, hogy fogalma se legyen, merre járt. Hát ez itt is meg volt, de új formában. A tiszai szigeten átvette egy zsivány, az elvitte egy lápos helyre, ahol egy másik zsivány lakott, míg végre eljutott nagy ceremóniák után a legutolsó zsivány kalauzolásával Rózsa Sándorhoz, akinek volt magához való esze, dacára, hogy nem fésülködött tükörből.
    Jókai nagyra volt ezzel a megbízatással, átadta, úgymond, a menlevelet a zsiványkirálynak és beszélt hozzá annak ezentúli magasztos hivatásáról, de az csak a pipáját szítta, ásítozott és azt kérdezte: Kitől kapja ő majd a kapitányi lénungot?
    Pompásan írja le e találkozást és színesen jellemzi Rózsa Sándort memoárszerű munkájában »Az én életem regényé«-ben, elfeledkezve, hogy egy jelentése lehet valahol, melyet 1848. október 31-én reggel félnyolckor az állítólagos találkozás után Félegyházáról intézett Kossuthhoz és melyben tudatja a »Teljes hatalmú országos biztos úrral«, hogy küldetésének csak részben felelhetett meg, mert Rózsa Sándorral nem bírt találkozni, minélfogva a bocsánathirdető levelet egyik emberének, Lukácsy Károlynak adta át.47
    Ily csodálatos módon veszett el nála a valóság a fantáziában. Adatai, visszaemlékezései többé-kevésbé megbízhatatlanok. Az elbeszélők általában rossz historikusok, mert a képzelőtehetségen kívül, mely az események megkorrigálója, még a formába öntés művészete is ellenállhatatlan erővel csábítja őket áthágni a valóság határait, ha ezáltal az események megszépülnek. Még a nagy történetírók is beleesnek ily hibákba, ha sok szépirodalmi elementum van bennök, így például Macaulay a Warren Hastings esszében. Fáj neki, hogy a hálátlan Anglia igazságtalanul ítélte el a nagy államférfit, s midőn valahol a parlament naplóiban kutatva egy jelentéktelen adatot talál, hogy Warren Hastingst valamely apró-cseprő ügyben elaggott korában mint tanút sorompói elé idézi az alsóház s egy »Éljenzés« szócskát lát zárjelben a szöveg közé beszúrva, megkapja ezt a kis zárjeles szót, kidomborítja fantáziájával a jelenetet, mily mozgás támadt a ház mezőin, mikor az aggastyán belép; többen felállnak, innen-onnan éljen hangzik fel, némelyek a kalapjukat lengetik - szóval ebből az egy szócskából nyájas verőfényt kalapácsol ki az igazságtalanul elítélt nagy ember életalkonyatára és jóvá iparkodik tenni, amit Anglia elhibázott - megkorrigálva a végzetet.
    Jókai Pestre térvén vissza, újságának szerkesztésébe akart merülni; minden baj ellen a munka a legjobb orvosság, de rá is volt utalva a munkára, mert a mozgalmak szétszórták az írókat, ki a táborban volt, ki valami hivatalban ült, de a folyton bonyolódó helyzet őt is minduntalan kizavarta íróasztala mellől, hol az őrségre kellett mennie egész éjjel razziát tartani a csavargók közt, hol a horvátok ellen készülő sáncmunkához rendelték a katonaságnak segíteni. Mozgalmas, az idegeket folytonos feszültségben tartó események nyomon érték egymást. Lamberg gróf megöletése rémes szenzációt teremtett a fővárosiaknak. Egész éjjel verték a dobot a nemzetőrök s szepegve várta a lakosság, hogy a katonaság megkezdi a város lövetését.
    Majd megint Kossuth küldte el Csernátony Cseh Lajossal kettőjüket Bécsbe, üzenettel a bécsi forradalmi kormányhoz, hogy akadályozza meg a rendelkezésére álló csapatokkal Jellasicsnak közeledését Bécs felé. Oda ugyan hiába mentek, mert a bécsi forradalmi kormány ugyancsak nem parancsolt már akkor senkinek, a fejetlenség káoszában fetrengett, de azért csak Csernátony járt hiába - mert Jókai e visszaemlékezések nyomán írta meg évek után »A kőszívű ember fiai«-nak Bécsben lejátszódó epizódjait.
    A bécsi út után, bár az idő nem volt rá kedvező, mégis regénybe kezdett az Életképekben, a »Szomorú napok«-ba. A cím ráillett a mostani napokra, hanem a tartalmat tapintatlannak találták a helyzethez, a félvidéki tót nép gazságát festvén a regény a nagy kolera idejéből - holott ez idő szerint éppen a tót nép mutatott rajongó lelkesedést a magyar ügy iránt. Többen kifogásolták a regényt, sopánkodva, hogy meg találnak a tótok sértődni… No, bizony gyengén állhatott már a dolog, mikor a szegény tótocskák érzékenysége is faktor lett.
    Jókai félbenhagyta a regényt, de talán nem a tótok miatt és még kevésbé, mint maga jajdul fel később egy hazafiúi frázisban, mert a nagy nemzeti bajok közt cserben hagyta a fantáziája. Volt arra számos ok. Nevezetesen az Életképek beszüntetése előfizetők hiányában elkerülhetetlenné vált, mindegy volt tehát, hogy a harmadik folytatásnál szünteti-e be a regényt vagy az ötödiknél. Hatodik szám már úgy sem jelenik meg.
    E súlyos helyzetben minden omlott-bomlott; vesztett csaták hírei érkeztek, Mészáros hadügyminiszter elfátyolozott hangon jelenté az országgyűlésen: »Szeretnék pincéből szólani, hogy ne látszassék arcom pirulása.« A lakosságot megdermesztette a félelem. Amilyen könnyen buzdult, éppen olyan könnyen kétségbe is esett. Egy-egy nyert csetepaté után Európát akarta földarabolni, vesztett csata azonban egyszerre kiölte belőle a remény utolsó szikráját is. Ez az elkényeztetett városi közönség mindig a két véglet közt himbálózott.
    Most csupa Hiób-hírek jöttek. Jókai maga is fölkiált: »Senki se voltam már. Ha van valami a világon, ami még a semminél is kevesebb, az egy férj, akinek a létezése a felesége jóvoltából áll fönn.«
    Érezte elhagyottságát, a szegénység nyomasztó erejét, egyedül állott, sokszor volt azon a ponton, hogy hazamegy Komáromba, anyja lábaihoz borul és otthon marad. És még mindig romlott a helyzet. A Nemzeti Színházba se járt senki. Néha alig öten-hatan jelentek meg az előadáson, világos immár, hogy az előadásokat meg kell szüntetni. Most már a felesége egzisztenciája is kétségessé vált, most lett csak szegény ember, mert most már meg sem szökhet mellőle.
    Egy kis szerencse mosolygott rá. A Pesti Hírlap szerkesztője, Csengery Antal kormányhivatalt vállalt s a Heckenast és Landerer cég Jókait szerződtette szerkesztőnek újévtől kezdve. Szép pozíciónak látszott, de hol vegyen hozzá írókat? A Pilvax-asztalt, ahol piaca volt az ilyennek, ugyancsak elsöpörte a politika és a háború. Az egyes szereplő nagy embereknek ez idő szerint lapjuk van. Akkor nem telt mindenkinek külön lap, de egy-egy külön írója majd mindeniknek volt és azt magával vitte. A Pilvax-asztal néptelen volt, az aggódó cívisek itták körülötte a krampampulit esténkint. Jókai úgy segített magán, hogy már decemberben kezdte írni a Pesti Hírlap cikkeit, hogy újévkor egy kis készlettel foghasson a szerkesztéshez. Ez volt a »Szomorú napok« félbeszakításának valódi oka.
    Eközben a móri csata váratlanul eldöntötte Pest sorsát és a Pesti Hírlapét is. A főváros most már nyitva maradt az ellenség előtt s páni félelem fogta el a lakosságot, kivált mikor kiszivárgott, hogy az országgyűlés biztonság okáért Debrecenbe akarja áttenni székhelyét.
    Az év utolsó napja volt, csikorgó hideg idő. A régi Vigadó zúzmarás ablaka mögött tanácskozott az országgyűlés. A tárgyalás benyúlt az éjszakába, künn izgatott tömegek várták a határozatot. Végre valamivel tíz óra után oszlani kezdett a ház. »Mi történt«? - kérdék. »Debrecenbe megyünk« - újságolták a teremből kiözönlő képviselők. A határozat futótűzként járta be a várost, mely mint a fölpiszkált hangyaboly mozogni kezdett. Éjnek évadján népesekké váltak az utcák. Az emberek lótottak-futottak, csomagoltak. Ahány szekér és ló volt, az mind előkerült most. A Vác, Kerepes és Üllő felé vezető úton éjfélkor már ezrével húzódtak a szekerek, hintók és mindenféle járművek a térdig érő hóban, telve menekülőkkel. Jókai a képviselők nappali tanácskozásából sejtette a határozatot s már a délután folyamán kölcsön kért Pállfy Alberttől száz forintot, becsomagolta legszükségesebb holmiját, hogy a kormánnyal együtt menjen Debrecenbe. Jókainé még maradhatott volna, de ő is követni akarta férjét. Már este tizenegykor kimentek az indóházhoz, de málháikat el nem fogadták a vasútra, mely különben csak Szolnokig volt akkor kiépítve, azt adván okul, hogy a poggyász-szállító kocsik az állam holmijának vannak fönntartva. E holmi nemsokára meg is érkezett. Közte volt a bankónyomtató-prés is, melyet a Kossuth-család málháival hoztak ki egyszerre. Ilyen szerszámmal útiköltség nélkül is élvezet lehet utazni. De lesz ennél még becsesebb holmi is a vasúton. Most vesz le egy ládát egy kocsiról két zúzmarás bajuszú katona s a láda mellől Bónis Samu száll le, nagy asztrakán sapkáját egészen lehúzva a fülére. Ebben a ládában a szent korona van. Percenként sereglenek zászlós urak, főrendek, képviselők családjaikkal. Az indóház megtelik sokasággal, ember ember hátán hullámzik. Mekkora vonatnak kellene annak lenni, amely ennyi embert elszállítson! Egy gép nem bírja meg. Kevéssel éjfél előtt megérkezik Kossuth családjával. A kisfiúk farkasprémes szürke bundát viselnek, Kossuthné előkelő tartású, szigorú tekintetű úrnő, ki nyugodt, finom mosollyal fogadja a köszönéseket. Kíséretükben Duschek miniszter van, egy komorna, egy inas és gouvernante.
    A vendéglős, minthogy Szilveszter estéje van (mily vidám dévaj éj más alkalommal), az ősi szokáshoz képest grogot szolgál fel az előkelő utasoknak. A fiúk álmosak, elutasítják a grogot. Vilma kisasszony szívesen elfogadja és egy pár kanálnyit iszik. Kossuth gondolkozva jár fel s alá az elsőosztályú váróteremben s jelentéseket fogad, parancsokat ad ki. Láthatólag nyomott hangulatban van. Néhány népképviselő legott udvart képez körüle. A grogot Kossuth is átveszi a hajladozó kocsmárostól, ki érzi a pillanat fontosságát, amely neki a sors által nyújtatott. Kossuth hozzákoccintja poharát a képviselőkéhez, a Duschekéhez. Az óramutató átlépi az öreg esztendő mezsgyéjét s a következő percenete már 1849-re esik. »Adjon az isten jobb esztendőt a hazára« - mondja a szónokok szónoka és szürcsöl a párolgó italból egy pár kortyot, aztán leteszi szórakozottan és ott felejti, mert száz emberrel kell beszélnie, száz dolgot eligazítania. De mégis lassan megy minden a kisded pályaudvarban. Egész hajnali három óráig kell várni, míg a vonat elindul. A személyek egy része is visszautasíttatik, a poggyász pedig mind ott marad bizonytalan ideig, míg sorra kerül. Így a Jókaiék poggyásza is, melyet Szolnokon fognak megvárni. Itt is bevárhatnák még, hiszen Windischgrätz herceg még messze van, de már türelmetlenek, ég a lábuk alatt a föld. Gertrudis fiatal férje karjába kapaszkodik és a világot jelentő deszkákat elhagyva, felszáll egyikébe a harmadik osztályú vagonoknak, mert egy Rothschild is csak ilyeneken utazhatnék most; az első- és másodosztályú kocsikat Kossuth Lajos és környezete, valamint az országgyűlés két házának notabilitásai töltvén meg.
    Szolnokon napokig vesztegeltek Jókaiék, tizedmagukkal lakván egy szobában, köztük Szilágyiné, Bulyovszky Gyula anyósa, kinek a málhája szintén visszamaradt a pesti indóházban. Minden vonathoz kimentek, de biz azt egyik se hozta, katonákat és hadi cikkeket szállítván folytonosan. Az első egy-két nap csak gond a poggyászvárás, de harmadik nap már életszükség a fehérnemű, negyedik-ötödik nap pedig megsemmisül nélküle az úriember. Jókai hatodnapra keserű elszántsággal jelenté ki, megunván a kétségbeesett asszonyok sopánkodását hallgatni, hogy elmegy Pestre és ha térdig koptatja is a lábát érte, elhozza a poggyászukat.
    El is indult, de a ceglédi megállónál a szembejövő vonaton megpillantja Madarász József képviselőt, kivel, minthogy a két vonat megállott egy percig, szót válthatott. Elmondván, hogy Pestre megy a színésznők poggyászát megkeresni, Madarász figyelmeztette, hogy azt nem ajánlhatja jó szívvel, mert Windischgrätz már Budán van és a fehérnemű helyett könnyen csak nyakravalóhoz jut, mert a herceg éppen nem tréfál a skriblerekkel -, ami pedig a színésznők málháját illeti, az alkalmasint a vonaton van; mire Jókai megértvén a circumstanciákat, egy perc alatt átugrott a másik vonatra, amelyen csakugyan megtalálta a poggyászt. Így aztán visszaérkezvén Szolnokra, még aznap egy gyékényes szekeret fogadtak és megindultak a kálomista Róma felé; velük ment Szigligeti Ede is, aki, mint Jókai írja, szintén nem volt hajlandó Pesten bevárni a Windischgrätz herceg kritikáját »II. Rákóczi Ferenc fogsága« felől.
    Keserves út volt ez a 20 fokos hidegben, városi embereknek, az akkori vendéglők mellett, szalonnán, túrón táplálkozva, néhol az se volt, mert a menekülők mindent fölettek, fűtetlen szobában hálni, néha szalmán, mert ágynemű se jutott. Valóságos megváltásnak tartották, mikor végre egy örökkévalóság után a gyékényes szekér megállhatott Debrecenben a városháza előtt s a csontig átfagyott Jókai leszállhatott, lakás iránt tudakozódni a főbírónál, aki egyszerre kicsiny úr lett Debrecenben, megtelvén a város nálánál nagyobb urakkal, hatalmas államférfiakkal, akik valamennyien parancsolni akartak valakinek.
    Éppen volt még egy lakás Dudás szűrszabónál a Nagy Péterfia utcában, pedig ugyancsak nehéz volt kapni; egymásra licitálva kapkodták el a napok óta érkező úri népek. Bizony sokat ért most egy debreceni ház és keveset ért egy pesti. A lakás egyetlen szobából állt, mégis húsz pengő forintot kellett érte leszúrni egy hónapra. Itt rendezkedtek el Jókaiék; volt a szobában egy belül fűtő kemence, annak a tüzénél főzött Jókainé, miután beszerezvén a főzőeszközöket, férj uram maga ment ki reggelenkint szatyorral a szatócsoktól és a kofáktól bevásárolni az élelmicikkeket. A piacra járásnak több hasznát vette később, mint a politikusok körül való kuncsorgásnak. Életelevenen beállítani a kofákat és vevőiket regényeibe, itt tanulta.
    Idilli élet lett volna ez két romantikus lélek számára például a Senki szigetén, de még Debrecenben is, ha a gond nem veszi el a menyecske főztjének pompás ízét. A gond, hogy a Pálffy Alberttől kölcsön vett száz forint szédületesen fogy és más pénz nem mutatkozik. Jókainé nem kap most fizetést, Jókainak pedig semmi foglalkozása sincs. Az egyetlen Nyáry Pálban bízott, ki Schodelné útján jó embere, sőt távoli rokona. Unalmában minden nap ellátogatott hozzá, egy szobában lakott Patay Józseffel. Két íróasztal volt a szobában, egyszerű fenyőfából (be se volt festve). Az egyik, amelyiknél Nyáry Pál ült, volt a belügyminisztérium, a másik asztal, a Patayé, volt a közlekedési minisztérium. Ha sok írni valójuk akadt, akkor befogták Jókait is, tehát hol a közlekedési, hol a belügyi minisztérium személyzete volt, de fizetést nem kapott sem az egyiktől, sem a másiktól.
    Nemsokára azonban Nyáry Pál csakugyan kenyérbe tette, reá bízván 150 forint havi fizetéssel a hivatalos Közlöny szerkesztését, melyet Gyurmán Adolf, a »forradalom viperája« látott el eddig mérgezett nyilakkal. A nagy tisztesség és a százötven forint egyszerre lázas örömre gyújtotta a Dudás uram lakóit. Jókainé kivette Dudáséktól a fele konyhát és fele takaréktűzhelyet, sőt szolgálót is fogadott, mert most már az úr nem járhatott ki a piacra, pékhez, mészároshoz, politikát kellett csinálnia, mégpedig a Nyáry Pál ízlése szerint.
    Hiszen nem is volt az rossz ízlés. Nyáry Pál egyike az elmúlt század legjobb koponyáinak, hatalmas judicium, éleslátás, praktikus világnézlet és az igazság rendületlen szeretete jellemezték, oroszláni tekintet a haragos szemöldök alatt, de a szív egy bárányé. Aki nem ismeri Nyáry Pált és életét, annak nincs fogalma arról, hegy kis pozíción mekkora naggyá lehet valaki.
    Bizonyára könnyű lett volna őt vakon is követni, ha nem lett volna már ekkor minden út veszedelmes, mert a nagyok útjai már ekkor nagyban divergáltak. Ahány, annyi felé húzott. Gyűlölték egymást. Irigyelték ezt, féltek emettől. Nem kellett ide már Windischgrätz, se a Miklós cár segítsége. Bent volt már a legyőzhetetlen ellenség, a viszálykodás a magyar urak közt.
    Jókait nem lehet se dicsérni, se gáncsolni a cikkeiért, neki nem voltak erős meggyőződései. Egy nagy gyerek volt, semmi egyéb. Tavaly még Petőfi tutélája alatt radikális, a legvörösebb vörös, ami csak lehet, most a mérsékelt Nyáry tutélája alatt, megtöltve annak eszejárásával, egy bölcs aggastyán higgadtságával kezdi működését a Közlönyben. Cikkei szakasztott azon a hűvös magaslaton tárgyalják az izzó kérdéseket, mint ahogy azokat ma, ötven esztendő után látjuk és kívánjuk megítéltetni. A nemzet nem az uralkodó ellen küzd, írja, hanem a reakció ellen; a nemzet nem támad, csak védekezik. Legyen bárki a kormányon, aki alkotmányos szabadságainkat nem bántja, mi helyet adunk neki mindjárt -, enélkül pedig soha. Ezek a Közlöny vezércikktémái.
    Ezek a nézetek arra a kis csoportra vallanak, melyet közönségesen »Kazinczy-körnek« neveztek. Ide tartozott Csányi, Nyáry, Kazinczy Gábor, Szemere Bertalan, Patay József, Kovács Lajos, Klauzál, b. Kemény Zsigmond, szóval a mérsékeltek, az »okos emberek«, akiket még tavaly Sükeyvel lehurrogattak, hogy »nem kellenek ilyenkor«. A cikkeket legnagyobb részt Kovács Lajos és Kazinczy Gábor írták.
    A többség, az engesztelhetetlenek, a szakításra törekvők, a vérmesek, a felbőszültek és a hazardőrök, felháborodva olvasták a cikkeket. Micsoda sárga-fekete limonádé ez? A Gyurmán vitriolba mártott tolla után micsoda visszaesés? Mit akar ez az ember? Ki van mögötte? Titkos célzatokat kerestek s egy könnyen benépesíthető hátteret kanyarítottak a cikkek mögé. Ohó! Hiszen ott valamit főznek. Hiszen ezek békét akarnak. Összesúgtak, kieresztették kalitkájából a gyanút. Elhomályosult tekintetükkel látni vélték a bécsi kezet.
    A Pálffy Albert radikális lapja, Március tizenötödike, hevesen megtámadta Jókait és a szerkesztő gyerekes módon rögtön visszakövetelte a kölcsön adott száz forintját. Jókai hüledezve látta, hogy egyszerre milyen nagy port vert fel. Kétségkívül gyenge politikus és felületes újságíró volt, de bizonyos tulajdonságai a publicisták fölé emelik. Jelszavakat tudott kidobni a közönség közé s egy sikerült jelszó többet segít mázsaszámra menő bölcs érveknél. Egy ötlet, egy bonmot megöli a legfönségesebb beszédet és megállítja a legdühösebb rohanó tömeget. Láttuk e fiatalembert a Lederer-féle macskazenénél, mikor azt mondja a Lederer vesztét kívánó népnek: »A hazáért könnyű meghalni, de nehéz ölni«. Láttuk a Landerer-nyomda előtt, mikor szakadó esőben letéteti a tömeggel az esernyőket. Az ilyen embernek az elmeszikrái veszedelmesek, ha rosszra használja. Azért hát vigyázni kell, hogy olajat csöppent-e a tűzre, vagy oltó vizet. Hát ez bizony most vizet csöpögtet, még pedig tiszta vizet. A képviselők pro és kontra foglaltak állást, már ti. azok a néhányan, akik csinálták a dolgokat. Mert a többi jóízűen kártyázott éjjel és nappal a Fürdő vendéglőben és nem olvasta a Közlöny cikkeit. Mindegy, azért ők is hallani fognak róla, mert hát ebből interpelláció lesz a házban. Hiszen fontos eset ez, mert Nyáry ellen megy az éle. Már pedig ez idő szerint nincs sürgősebb dolog az országban, mint Nyáryt és társait összetörni. Igaz, hogy Pesten derűre-borúra löveti és akasztja a mieinket Windischgrätz herceg, de az messze van és itt is csak mozogni kell. A cikkek ügye tehát az országgyűlés elé kerül. A február 10-iki ülést egészen kitölti ez a kérdés. Madarász László nagy kedvteléssel látszik utat egyengetni annak a bizonyos kis gépecskének, mely a francia forradalmat a világ legszomorúbb látványává tette. Mintha nem eléggé fogyna a magyar a csatatereken és a Károly-kaszárnya udvarán. Egy nap marciális törvényeket sürget Madarász László a meg nem jelent képviselők ellen, most Nyáry Pált és társait szeretné eltenni láb alól. A ház hangulata neki kedvez. A ház hangulata Jókai-ellenes. Bár Jókai személye csak az a bizonyos fogpiszkáló, mely az elítéltetés okául szolgáljon. Nyáry Pál védekezését ingerülten hallgatják vagy nem is hallgatják, zajjal és ellentmondásokkal van megszaggatva. Február 12-én Kossuthnak is nyilatkoznia kell; ékesszólásával, találó érveivel lecsillapítja az ingerültséget; nyilatkozatának az a veleje, hogy a kormánynak semmi köze a cikkekhez, a szerző aláírta nevét, akinek kifogása van, végezzen vele. Mindamellett »ad audiendum« idézte magához Jókait, ki meg is jelent a kitűzött órában a városházán, hol Kossuth székelt.
    Kossuth, kit pedig azzal gyanúsítanak immár, hogy meg akarja magát koronáztatni, igen egyszerű módon él és viselkedik. Egész nap íróasztalánál ül, levelez, fogad, intézkedik, rendeleteket fogalmaz, gyorsan ebédel s rögtön visszatér a munkához. Egész szórakozása abból áll, hogy kétszer hetenkint whistet játszik. Gróf Esterházy Mihály a »játékmester«, rokonszenves partnerek összehívásával van megbízva a kijelölt estékre. Nagy kitüntetés, akit partira meghínak. A kitüntetések közül ez pótolja az »arany gyapjút« a királytalan királyságban. Egyébként semmi fény, semmi ceremónia nem jelzi, hogy az ország leghatalmasabb embere ott lakik. A debreceni főbíró is nagyobb flanccal kezeli a közhatalmat. Jókait nem jelenti be lakáj vagy sima képű titkár, kopogtat az ajtón és a patriarchális »szabad«-ra benyit Kossuth szobájába, melynek falait különféle színű gombostűkkel kiszurkált térképek borítják. Jókai részletesen írja le ezt az audienciát, de az ő előadását, okulva egy pár eseten, nem fogadhatjuk el készpénznek. Kossuth úgy látszik nem fektetett nagy súlyt a cikk-dologra, bár nem helyeselte a békésebb hangok pengetését, de nem is helyeselhette, mivelhogy inkább a közönség feltüzelése, mint józanítása állott a hadviselés érdekében. Az ő szemében már el volt vetve a kocka. Neki már nem volt visszatérése. A nemzetnek még lehetett. De akarhatta-e ő azt, hogy a nemzet ne vele menjen? Hiszen csak ember volt.
    Annyit tudunk biztosan, hogy az ad audiendum nem volt valami dörgedelmes jelenet. Kossuth azt a kérdést intézte, hogy ki sugalmazta a cikkeket? Jókai természetesen nem vallott Nyáry Pálra. De ez nem is lett volna igaz. Sugalmazásról szó se lehetett. Nem is kellett őt sugalmazni, nagyjából olyan volt, mint a fonográf, aki legutoljára beszélt bele, annak a hangját adta vissza - csakhogy jobban. Jókai ügyesen védekezett a Kossuth beszédjeiből vett idézetekkel (aki annyit beszélt, annak a beszédjeiben mindent találni), mire azzal bocsátotta el, hogy folytassa ezután is a szerkesztést, de legyen egy kicsit forradalmibb és beszélje meg cikkei témáját báró Jósika Miklóssal, aki a honvédelmi bizottmány és így a kormány tagja volt és a közoktatásügyi tárcát vitte.
    Mindez idáig szerencsésen ment és ki tudja, miként végződik, ha Jósika rossz modora és kategorikus kijelentése, hogy csak olyan cikke mehet le a nyomdába ezentúl, amit ő előzetesen elolvas és helybenhagy, az ő báránylelkét is lázongásba nem hozza. Nyomasztó, sőt reménytelen anyagi viszonyai közt talán elfogadta volna ezt a föltételt egy más politikustól, egy laikustól. De Jósika egyúttal író volt. És, Jókai azt is érezte, hogy nálánál kisebb író. No, mármost hogy egy kisebb író cenzúráján menjen át egy nagyobb író elmeszüleménye, ez sok, olyant még Torquemada se gondolt ki, akkora türelmet és önmegvetést krónika föl nem jegyzett. Jókai még aznap benyújtotta lemondását a Közlöny szerkesztéséről, persze a felesége helyeslésével. És most már megvolt a fél takaréktűzhely Dudáséknál, de nem volt rajta mit főzni.
    Nem volt egyebük, mint egy kosztosuk, a kákabélű Farkas János kormánytanácsos, aki a fejébe vette, hogy ő a Jókainé kosztján fog kitelelni s ezért az akkori debreceni árak szerint hatvan forintot fizetett havonkint, de a bort napról-napra maga hozta a köpenyege alatt. E hatvan forinton tengtek-lengtek valahogy kis ideig, mert tudni lehetett, hogy Nyáry Pál nem abból a fából van, aki a maga embereit könnyen elhagyja.
    Egy nap indítványba hozta a minisztertanácsban, hogy adják ki azoknak a színészeknek a fizetését, akik a kormányt Debrecenbe kísérték. Jósika nem ellenezte, Patay meg éppen javasolta. Kossuth ugyan közbeszólt némi bosszúsággal: »A komédiások az utolsók«, de miután a takarékos Duschek is hozzájárult, több ellenvetést ő se tett. Hisz úgyis ott volt a bankóprés…
    …De a Jókai bajai ezzel még korántsem szűntek meg. A debreceni mérsékelt pártot mind jobban-jobban kezdték Madarászék piszkálni, szorongatni, kivált a Március 15-ben Pálffy intézett erős támadásokat. Nyáryék belátták, hogy orgánumra volna szükségük, mire megalapítá Jókai a debreceni Esti Lapokat az ő biztatásukra ugyan, de a saját szakállára. Az első szám február 22-én jelent meg azzal a programmal, hogy a megtámadott hazát és a 48-iki törvényeket megvédje a külellenség és a túlzók ellen. A lap szenzációt okozott. Mindjárt az első számból, melyet elejétől végig maga Jókai írt meg, elfogyott ezer példány e minthogy fele bevételre voltak szerződve Csáthy nyomdásszal, az ötven forint jövedelemből huszonöt forint jutott Jókainak, huszonöt a nyomásért. »Ha ez így megy - mondá Csáthynak Jókai -, ezentúl két bankóprés lesz Debrecenben«. Hát úgy is ment, a közönség, melynek mindig nagy delicia, ha a hatalmasokat csipkedik, ha nem volt is a Nyáryék pártján, kapkodta az újságot. De az ellenpárt se pihent, a radikális lapok beteges rángatózással marták Jókait, illetve a csoportot, mely Jókait és lapját támogatta. Különösen Madarász László, a rendőrminiszter, égett kiolthatatlan gyűlöletben irántuk, ő lévén az Esti Lapok stichblattja. Halálos párbaj folyt itt, ösztönszerűleg érezte mindenki, hogy a felek közül egyik a fűbe harap. De melyik? Nem az, amelyiknek nincs igaza, hanem alkalmasint, amelyik ügyetlenebb vagy amelyik tisztességesebb. A sajtó piszkolódásai, gyanúsításai csalhatatlan mód, de lassú, s ha a támadó félnek sok tarka macskája van, akkor egy kicsit bizonytalan is. Madarász tehát taktikát változtatott. Eddig a kicsinyeket üldöztette lapjai által, hogy a Nyáry Pál táborát szétrobbantsa, de miután ez nem sikerült, elhatározta, hogy egyenesen Nyáry Pálra utazik. Az anyaméhet kell kiölni és szétmegy a raj.
    Ebből az időből datálódnak azok a sablonos alakok, sánta, púpos emberkék, nagyszakállú rongyos zsidók, kik kifúrt mankójukban vagy valami köntösükre vetett foltban tudósításokat hordozgattak a mindenható rendőrminiszternek az ország minden részéből, ellenség mozdulatairól és egyéb dolgokról. Sok krónika beszél ezekről. A fürge Madarász László igen jól tudta, hogy a kezében levő szakmából mi mindent lehet okos embernek csinálni. E sifrirozott vagy nyílt tudósítások közül sok volt a »doma robiensis«,48 melyeket vagy a maguk, vagy a rendőrminiszter kedvéért otthon készítettek a »flamingók«.49
    A március 7-iki minisztertanácsban nagy jelenetet inszcenírozott egy ilyen kifúrt botban érkezett tudósítással a miniszter polgártárs, ki magát Robespierre-nek képzelte. Halotti sápadtság ült ki az arcokra, midőn a kínos leleplezést tette, hogy egy tudósítást kapott Pestről, megbízható, kipróbált kézből, mely szerint Schodelné énekesnő (Nyáry Pál többször említett barátnője) mindennapos vendég Windischgrätz herceg szállásán. E fölfedezés drámai erővel hatott a jelenvoltakra. Ez nagy dolog és tisztán, világosan áll. Minden szem Nyáryra szegődött. Mert ha Schodelné a Windischgrätz szállásán bennfentes, akkor titkokat szállít neki s ezeket a titkokat akkor a magyar hadállásokról és intézkedésekről Nyáry Pál küldözi Schodelnének, minélfogva a békésre hajló hangulatáért már eddig is gyanús Nyáry Pál hazaáruló.
    - Mi van ebben a dologban? - kérdé zordon arccal, a kínos csendet megszakítva, az elnöklő Kossuth.
    - Az van benne, hogy nem igaz, - felelte Nyáry, nyugodt oroszlántekintetét végighordozva a teremben.
    - De a tudósítás…
    - Ostobaság - vágott közbe Nyáry, egy kicsit röstelkedve -, Schodelné velünk egyszerre jött Debrecenbe és azóta is itt van mindig.
    - De hogy én erről nem tudok? - csodálkozott Madarász László.
    - Mert nem jelentkezett szállásért a városházán, mint a többiek, hanem egyenesen Buzás Pál öcsémhez szállt, akinek itt háza van.
    - És hogy te nekem erről nem szóltál? - csóválta a fejét Kossuth, de már csak féltréfásan.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633646663
Webáruház készítés