Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
E-könyv és e-book
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Mikszáth Kálmán: Az igazi humoristák. A mi falunk_EPUB

Mikszáth Kálmán: Az igazi humoristák. A mi falunk_EPUB
340 Ft340

TARTALOM
Előszó
Humor az utcán
Humor az aktákban
A magyar nép bogarai
Népies észjárás a tudományban
A siriratok humora
A megcsufolt falvak
Epilog
A mi falunk
e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Részlet az e-Könyvből:

    A MEGCSUFOLT FALVAK.
    De már most aztán magam is azt mondom, messze mentem kissé s még a maradékom maradéka is érezni fogja azt a gyülöletet, amit könnyelmüen elvetettem magam ellen nagy Magyarországon azzal, hogy nyomtatásban beszélem ki mindazt, amit eddig a legvakmerőbb ember is csak mikor már jól közibe vágott a lovainak, mert kiszalasztani a száján, azt is csak a falu végén.
    Mert a magyar ember természete be nem veszi a gunyt, sem a kisebbitést, s kivált az olyan megcsufolt faluban mindig oda van támasztva a vasvilla a kapuajtóhoz.
    Nem is szólnék tehát a kerek világért, hahogy nem éppen azt akarnám bizonyitani, hogy a magyar népnek még a gunyolódásában is objectiv humor nyilatkozik: szeretetreméltó játszi és roszakarat nélküli még itt is.
    Aranyból van itt a rög is, melylyel meghajitjuk egymást.
    A nép gunyolódásában, ugyszólván, soha sincs semmi sértő; valami veleszületett ösztön megóvja a személyeskedéstől, egyéneket ritkán csufol ki, a szegényeket és a testi fogyatkozásuakat hagyományos tartózkodással kiméli; tréfái legföljebb az egyes népfajok ellen fordulnak, de itt is oly alakban, mely naivságánál fogva elveszi azok élét. Az olyan enyelgések, hogy a német megforditva huzta föl a magyar nadrágot, hogy a tót nem ember, s hogy a cseh bundadarabnak nézte az oldal-szalonnát stb. bizony ártatlan dolgok azokhoz képest, miket már ők fogtak reánk imitt-amott.
    Legjellemzőbb e nemben egy népmese, mely a Krisztus holttestére vigyázó, különféle nemzetiségü őrökről szól, kik arról tanakodván, miként kellene a zsidók kezeiből kiszabaditani a szent testet, a szerb ezt tanácsolja:
    „Használjunk cselt.“
    A német igy szólt:
    „Nyujtsunk be egy alázatos folyamodványt a felsőséghez, hátha id’adják.“
    Az orosz ekkép vélekedett:
    „Lopjuk el, atyafiak!“
    A magyar közbevágott:
    „Vegyük el tőlük karddal.“
    „Lassan, cimborák, - szólott az angol, - én azt mondom, vegyük meg a hullát pénzért; hátha még drágábban eladhatjuk.“
    Hasonló izmos jellemzés nem nyilvánul ugyan a nép egyéb csufolódásaiban, mint a föntebbi ötletben, mely talán nem is egészen a néptől származik, de gazdag humorából mindenüvé szivárog annyi, hogy a legegyügyübb gondolatát is bearanyozza.
    Különös előszeretettel fordul népünk játszi kedélye némely helységek ellen s azokban előfordult skandalumok vagy elkövetett baklövések adják az anyagot a guny gyuró deszkájára.
    Szegény Rátót, Göcsej és Kóka!
    Ezeknek jutott az a szomoru dicsőség, hogy csövestül történjenek bennök és általuk a leghallatlanabb ostobaságok, miknek emléke nemzedékről-nemzedékre száll s olyan terhes a benszülötteknek, mint a kutgém hátulján a bunkó, mely folyton aláhuzza.
    Itt esett meg a „lencse história“, itt huzták föl csigán a község bikáját, hogy a templom tetejéről lelegelje a füvet; rátóti emberek rendelték meg - kimeritőbb utasitás hiányában - a városi vésnöknél elevenen kimetszeni a Krisztust a helység pecsétjére, mert ha netalán nem jó lenne is igy, a költség kárba ne menjen; öreg biró uraimék könnyen agyonüthetik otthon, mig ellenben, ha halva pingáltatnék le, biz’ azt nem tudná többé föltámasztani még talán maga a pap sem.
    E három község egyikében épitették turóból a templomot, mig a másikban borsón tolták el egyszer alkalmasabb helyre. Itt harangoztattak a vasuti vonat elé, valamint itt akarták azt megállitani kötéllel; nemkülönben itt lett kirendelve nagy köd idejében a nép, hogy keresse a templom tornyát, amely immár sehol sem látható, minélfogva nyilván átcsalták a kelériek a maguk tornyatlan templomára.
    S ki tudná hosszát, végét annak, ami Rátóton, Göcsejen és Kókán megesett.
    Ami együgyüséget magyar ember tesz, mond, vagy éppen kigondol, azt rendesen rátóti, göcseji vagy kókai ember cselekedte. Igaz vagy nem igaz, az semmit sem lendit a dolgon, az azért őket terheli és blamirozza a világ előtt. Sőt még a németek turpissága is sokszor lyukad ki ő rájuk; a csuszpajznak megfőzött kávé, a nyultojásnak nézett dinnye és a háromlábu kakas esete, mind csak ugy át van csempészve gonosz nyelvü emberek által az ő auctoritásuk csorbitására.
    Ha van valami vigasztaló e rendszeres üldözés mellett, az semmi sem inkább mint azon tudat, hogy másutt sem ették ám kalánnal a bölcsességet.
    Bogdasán például furulyának nézték a puskát. Az egyik atyafi fujta, a másik billegtette. Meg is szólalt az aztán, de csak egyikök tehetett tanuságot a hangjáról.
    Az iványiakkal meg az történt, hogy egy jókora szél kerekedtével a buzavetésük szaladni kezdett. Csákánynyal, fejszével utána iramodva valahogy szerencsésen mégis csak megállitották.
    Még rutabbul jártak a toponáriak. Szórakozottságból ugy épitették meg a templomot, hogy elfeledtek rajta ablakot hagyni. Hát biz’ ezen most már nem lehetett segiteni másként, mint ugy, hogy a biró vasárnap kirendelte a falut világosságot fogni zsákokba, melyeket a napfény felé terjesztvén, a nyilásnál villámhirtelen be kellett fogni s bent a templomban kirázni. Hogy aztán lőn-e világosság benn, nem tudni.
    Sokkal többet érnek azon ügyes ráfogások, melyek egyes vidékek mostohább természeti fekvését gunyolják.
    … Korponán télen fontszámra mérik a bort (s ez nem is áll valami nagyon messze az igazságtól, mert ott csakugyan olyan sajnálatraméltó természete van a bornak, hogy télen megfagy s a borkereskedő bizvást árulhatja jégdarabokra törve is.)
    … Kemencén kánikulában fagyott meg a birka. A hontmegyeiek szégyenlik is nagyban, ha a szemükre lobbantják.
    Igazi satyra a fokiakra,6 hogy amikor egy elhullatott szőlőszemet találtak az uton, az egész község összeszaladt a csodájára, mi legyen ez a különös tárgy: végre is kisütötték, hogy az krokodilus s cséplőkkel verték agyon.
    De mi ez még mind az igaliak szégyenéhez képest, kik a fölvidéken utaztukban tizen a pohánkakása virágos vetését folyóviznek vélték, s neki feküdve hasmánt emberül meguszták. A vetés tulsó oldalán amint összeolvasták egymást, kisült, hogy kilenc főnyire olvadtak, miből nyilvánvaló, hogy egy igali ember be is fult.
    Rengeteg ügyefogyottságot fognak rá a csiki székelyekre is.
    Itt verték agyon a földes uraság magával hozott szerecsenjét azon indokolással, hogy „jó lesz a patikába.“
    Az uton talált zsebórának is ilyen sorsa lett; kimondták rá a góbék a bölcs sententiát, hogy az „a ketyegő fene; agyon kell ütni, punktum.“
    Az is nekik számitandó be, hogy mikor a megdagadt folyam elvitte a gyalog-hidjukat, csáklyás emberek a viz mentében fölfelé indultak keresésére. Maig is sopánkodnak rajta, amiért meg nem találhatták.
    Ez utóbbi esetet ugyan a történelem a pöntendiek -74- számára is vindikálja; a dolog mindenesetre vitás, de nem tarthatom nagyon lelkiismeretbe vágó, mert a pöttendiekről ugy is eleget jegyeztek fel az annalék az ilyenekből.
    Elég legyen a sokból csak azt emliteni, hogy a létrát keresztbe vitték át az erdőn, s negyven ember irtotta előle husz napig az akadályokat. Nagy fáradtságukba, költségükbe került, de keresztül vitték becsületesen.
    e-Könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633647561
Webáruház készítés