Új jelszó kérése
Új jelszó kérése
Összehasonlítás
Toplista

Fizetési megoldás
Házhozszállítás

Termék részletek


Michel Sage: Piperné, a médium_MOBI

Michel Sage: Piperné, a médium_MOBI
990 Ft990

TARTALOM

Előszó
Piperné médiumsága
Transz és kontrol
Piperné médiumságának kezdete
Mi hát a médiumság?
Egy ülés leírása
Phinuit
Hannah Wild és a gondolatátvitel
Őrültek és gyermekek túlvilági közlései
George Pelham szelleme és az automatikus írás
Mivel bizonyítja azonosságát Pelham?
Moses Tainton és "spirit guides"-ei
Robert Hyslop szellemének közlései
A "behatás"
A telepátiai föltevés
A spiritiszta magyarázat
Nehézségek és ellenvetések
A médium ébredése
Összefoglalás

  • Részlet az e-könyvből:

     

    George Pelham szelleme és az automatikus írás

    1892 márciusáig Phinuit csaknem töltetlen ura volt a helyzetnek. Néha ugyan átadta helyét más kontroloknak, de egész ülésre sohasem.
    Ebben a hónapban azonban új hírközlő jelent meg, aki, lehet, önszántából, lehet, kénytelenségből ráerőszakolta közreműködését Phinuitra. Ez az új erő George Pelham volt; harminckét éves fiatalember szellemének vallotta magát s azt mondta, hogy négy-öt héttel ezelőtt lovaglás közben szerencsétlenül járt, paripája levetette, s ő szörnyethalt. Akármim jutott is a másvilágra, az újkontrol mindenesetre műveltebbnek látszott az állítólagos franciaorvosnál, erkölcsisége ezénél magasabbrendűnek, igazságszeretete sokkal megbízhatóbbnak mutatkozott. De Phinuit is csak hasznát látta ennek a közreműködésnek; nagyobb őszinteségre igyekezett rákényszeríteni magát, s úgy látszott, egyre ritkábban menekül képzeletének segítő szárnyai alá; röviden: az ülések színvonala egyre emelkedett, még olyankor is, amikor Phinuit az egészülésen egymaga szerepelt.
    A jövevény is azonosságának igazolásával kezdte. Vajon sikerült-e neki ez? Sokan állítják, hogy sikerült. Mások, akik mindig ellentmondani szeretnek, vitatják a dolgot, kötekednek és állandóan tagadást hirdetnek. Vajon haragudnunk kell-e rájuk? Bizonyára nem. Az ellentmondás szelleme a tudományra nézve csak áldást jelenthet; ha nem volna, meg kellene teremteni. Ledönt az mindent, csak egyet nem: az igazságot. A Pelham-eset eddig zavarba ejtette ezeket a tagadókat; haboznak; ez nagyon jó jel, mindenesetre kell, hogy valami rejtőzzék e mögött. Attól azon-bán távol vannak, hogy letegyék a fegyvert, sőt olykor egészen helytállóan védik álláspontjukat.
    Mindez csak egyet bizonyít: nem elegendő a titkok titkának megfejtésére, ha a hírközlők azonosságuk igazolásául első pillantásra kielégítőnek látszó, bármennyi részletet tárnak is elénk hajdani életükből. De hiszen ez kétségbeejtő, mondják majd egyesek, mit kezdjünk hát akkor?
    Nem, sohasem kell csüggedni! Ha a halál nem egyéb, mint átmenet, más, ehhez a mi földi világunkhoz közelállóvilágba, végül mégis csak sikerül ezt megtudni majd és kétségbevonhatatlanul bebizonyítani. A kellő eszközöket és módszereket majd csak megtaláljuk. Sohasem kell azt mondani, hogy lehetetlen.
    Addig már ama néhány eset is, amelyben a hírközlők azonossága bebizonyítottnak látszik, jogosulttá teszi a testi halál utáni továbbélés hipotézise mellett való állásfoglalást. Ha George Pelham csakugyan az, aminek vallja magát, utódaink nagy hálával fognak tartozni neki; megtette, amit megtehetett, mégpedig - bár nem tudjuk, mily nehézségekkel kellett megküzdenie - nagyon kedvezőtlennek látszó körülmények között. Még a közönséges életben sem könnyű mindig a személyazonosság igazolása. Tegyük föl, hogy Angliában valaki ott áll a távíró vagy a távbeszélődrótjának a végénél; Franciaországban, a drót másik végénél állóbarátai pedig, midőn közli velük, hogy ő ez meg ez, állítását sehogy sem akarják elhinni s azt mondják neki: »Igazolja hát, hogy csakugyan az!« S a szegény fickó mindent elkövet, hogy igazolja azonosságát. Így szól: »Hiszen tudják, kedves barátaim, ekkor meg ekkor ott meg ott voltunk együtt.« »Persze, persze - hangzik majd, a válasz -, ezt megtudhatta, ez tehát semmiképpen sem bizonyítja, hogy ön csakugyan az, akinek mondja magát...« és így tovább. Egy azonban teljesen, vitathatatlanul bizonyos: valaki mindenesetre van a drót végénél. A bennünket foglalkoztató jelenségek esetében azonban a telepátiái elmélet minden valószínűség ellenére azt állítja, hogy senki sincs ott; vagy legföljebb a médium van ott, aki néhány pillanatra titokzatos és csodálatos erők birtokosa.
    A Pelham név nem egészen pontos. Óvatosságból kissé megváltoztattuk utolsó szótagját. Az Egyesült Államok egyik nevezetes családjának sarja ez a Pelham, azé a családé, amely büszkén vallja, hogy Benjámin Franklin az ő törzséből származott. Pelham jogot tanult, de tanulmányait befejezvén, nem adta magát jog-gyakorlatra, hanem kizárólag az irodalomnak és a filozófiának szentelte erejét. Két könyve jelent meg, amely illetékes részről sok dicséretet szerzett neki. Hosszabb ideig Bostonban és Boston közelében lakott. Életének utolsó három évét New Yorkban töltötte. 1892. februárjában lebukott lováról s szörnyet halt.
    Bár nagy kétkedéssel, de érdeklődött a pszichikai kutatások iránt. Tagja volt az amerikai, s utóbb az angol-amerikai Society for Psychical Research-nek. Hodgson nagyon jól ismerte, s örömest érintkezett vele, mert becsülte egészséges ítélőképességét és éles eszét. A körülmények alakulása és az idő rövidsége azonban nem engedte barátsággá fejlődni ezt az ismeretséget.
    Két évvel Pelham halála előtt nagy vita támadt kettőjük között a halál utáni továbbélés kérdése felől. George Pelham az ilyesmit nemcsak valószínűtlennek, hanem elgondolhatatlannak is tartotta. Dr. Flodgson azt állította, hogy legalábbis elgondolható. Hosszasabb eszmecsere után Pelham aztán elismerte ezt és a beszélgetést ezekkel a szavakkal fejezte be: »Ha előbb halok meg,mint ön és valamiképpen még folytatódnék létem, akkora erőfeszítéssel igyekszem majd ezt tudomására hozni, hogy bizony lesz kavarodás odaát.« George Pelham, úgy látszik, állottá a szavát és lényegesen különbözik ebben a tekintetben sokaktól, akik előtte vagy utána ugyanazt ígérték. Hogy azonban a legtöbben szószegőkké váltak, mit sem bizonyít. Az összeköttetések még nagyon rosszak. Piperné a maga nemében még példátlan médium. A másvilág lakóinak többsége a mi világunk lakóihoz hasonlít annyiban, hogy efféle összeköttetés lehetőségéről egyáltalában semmit sem tud. De még ha azok, akik megígérték, hogy jelentkezni fognak, ismerik is ezt a lehetőséget, nagyon nehéz lehet fölismerniük barátaikat, mert, úgy látszik, nem bírják észrevenni az anyagot. Élő barátaiknak hívniuk kell őket, mégpedig oly módon, hogy valamely jó médiumnak bizonyos tárgyakat adnak kezébe, amelyek az illetők tulajdona volt és amelyekhez élénk emlékeik fűződnek s oly módon, hogy a médium kontroljait arra kérik, keressék meg őket. Ha ezek az intézkedések elmaradnak, az élők mindig igazságtalanságot követnek el, ha elhalt barátaikat szószegéssel vádolják vagy pedig, ha azt hiszik, hogy a test halálával mindennek örökre vége már.
    George Pelham velünk, földiekkel mindenesetre fölöttébb kedvező körülmények között léphetett a másvilágról összeköttetésbe. Tudomása volt Pipernéről, aki azonban róla, úgy látszik, semmit sem tudott. 1888-ban az amerikai Society for Psychical Research bizottságot küldött ki a médiumi jelenségek megvizsgálására. Ez a bizottság egész üléssorozat megtartására kérte Pipernét. Hogy George Pelham is tagja volt-e ennek a bizottságnak, nem tudom; az egyik ülésen mindenesetre részt vett. A médium előtte egyébként az összes résztvevők nevét titokban tartották és sem-mi sem történt, ami a figyelmét George Pelhamre irányíthatta volna; valószínű, hogy Piperné nem vette észre. Piperné csak nemrégiben értesült arról - Hodgson dr. határozottan állítja ezt-, hogy George Pelham részt vett már egy vele tartott ülésen. Pelham neve is csak ekkor jutott tudomására; normális állapotában ugyanis Piperné semmit sem tud arról, amit transzban mondott; minderről, akárcsak a többi érdeklődő, csupán akkor értesül, amikor a Proceedings of Society for Psychical Research-et olvassa, kivéve azokat az alkalmakat, midőn dr. Hodgson kívánatosnak tartja, hogy ezekről az ülésekről egyet-mást már előbb elmondjon neki.
    George Pelham megjelenésével egyazon időben a közléseknek oly módja fejlődött ki, amelyet részletesebben kell ismertet-nem: az automatikus írás.
    Dr. Hodgsonnak 1892. március 12-én volt először alkalma arra, hogy írásbeli közlések előidézésénél jelen legyen, bár ez a jelenség néhányszor már előbb is mutatkozott. Phinuit állítólag éppen bizonyos Ann D ... közvetítőjeként szerepelt. Az ülés vége felé Piperné jobb keze lassan fejmagasságnyira emelkedett. A kar mintha megmerevedett volna ebben a helyzetben, a kézen azonban remegés vett erőt.
    - Lefoglalta a karomat! - kiáltott Phinuit - írni akar.
    Dr. Hodgson ceruzát adott Piperné kezébe s letéphető lapokból álló kis papírostömböt illesztett a feje tetejére.
    - Fogja meg a kezét - mondta Phinuit, mire Hodgson csuklón fogta s a papírtömbhöz emelte Piperné kezét, amelynek remegése most megszűnt.
    A kéz pedig írni kezdett; ezt írta:
    - Ann D ... a nevem; nem vagyok halott; élek ...
    És még néhány szó következett; aztán súgva így szólt Phinuit:
    - Adja most vissza nekem a kezet!
    Piperné karja néhány pillanatig mereven még a feje felé hajlottan maradt, aztán lassan, fáradt-nehézkesen visszabágyadt a rendes helyzetébe. A következő üléseken ugyanilyen kényelmetlen módon írt a médium. 1892. április 29-én azonban Hodgson dr. már asztalkát állított Piperné jobbja alá s megragadván karját,teljes ereje megfeszítésével így szólt a médiumra: »Meg kell kísérelnie, hogy ezen asztalon írjon!« És erős fogással sikerült is a fölfelé merevedett kart az asztalkára lekényszerítenie. Ettől a naptól aztán a kar többé-kevésbé az asztalkára támaszkodva ír.
    e-könyv a Digi-Book Kiadó gondozásában

  • Cikkszám
    9789633986134
Webáruház készítés